2016. november 8., kedd

Stuff

Prepare yourself now for everything to go wrong. Because it will. Trail races are an exercise in dealing with [stuff], rather than avoiding [stuff] altogether.



2016. október 13., csütörtök

Maratoni mese egy maratonról

Tavaly ilyenkor egy meglehetősen durva megfázással, lázzal fetrengtem három réteg paplan alatt, és szomorúan néztem a Misina Csúcstámadás közvetítését. Milyen jó lett volna rajthoz állni, ha már egyszer a Wizz Air jubileumi félmaratonját kénytelen voltam egy meglehetősen ostoba sérülés miatt kihagyni. Életem első ilyen távú versenye lett volna. Ráadásul egyébként is egy nagyon rossz időszakom volt, jól jött volna a futás, versenyzés össznépi öröme. Ehelyett a megfázás után hiába kezdtem futni, gyorsan feladásra kényszerített valami leírhatatlan térdfájdalom, hogy decemberre azt hittem, soha többé nem futhatok 5 km-nél többet. Az óvatos újrakezdésnek még nagyobb gátat szabott a január végi, február eleji, egyben életem eddigi legdurvább influenzája, amit további stresszes időszak követett.

Csak február végén kezdődött el a regenerálódás, az egyre gyorsabb ütemű felépülés korszaka. Megnézettem a térdemet, tulajdonképpen kikaptam az orvostól egy magánrendelésen, mert hogy nem nyújtok eleget, nem elég lazák a szalagok (tényleg durva, de mindig is ilyen volt, gyerekkorom óta), egyébként se kopás, se szervi elváltozás nincsen, egyszerűen több előkészítést (erősítést és bemelegítést) igényel a futás. Úgyhogy többek között beszereztem egy SMR-hengert, ami konkrétan csodát tesz, nagyon hasznos találmány.

A felépülés főként túrákkal kezdődött, elmentünk több téli eseményre, aztán a Tenkesre, aztán még egy harmincasra is beneveztem, míg végül "simán" legyalogoltam a Kovács Bélát. Ez az év a nagy túraálmok megvalósulása is volt, nyáron sem hagytam abba, a sorozat részeként a Török Vár túra életem egyik legnagyobb túraélményét jelentette. És közben egyre többet és többet és többet futottam, és végre, szinte egyáltalán nem rágörcsölve (na jó, de azért mégis) beneveztem a Pécs-Orfű félmaratonra. Ami a végén elég rendesen hazavágott. Belegondoltam, ha maraton lenne, még csak féltávnál járnék...



Nyár közepén egészen véletlenül eljutottam a Lókút Trailre, a bakonyi terep félmaratonon élesben teszteltem az új szerzeményemet, egy ivótasakos futózsákot! Majd egy 30+ teljesítménytúrán is immár futva haladtam, szintén új szerzeményben, egy trailcipellőben. A hegyekben futni egészen más... Jól jön a szintemelkedés révén szerzett edzettség, amikor rajthoz áll az ember a Wizz Air félmaratonon.


Ezt a mákos rajtszámot!
A nagy melegben sikerült 2 órán belül célba érnem, igaz, ki is fáradtam rendesen. Olyan jó versenyélményben volt részem, pedig nem szeretem a nagy embertömeget, ez mégis valami hihetetlenül lelkesítő volt. A futóverseny programfüzetében pedig találtam egy 4 hetes, laza edzésprogramot a maratonra...


Ez aztán az árukapcsolás, félmaraton után beugrottunk a Főzde Fesztre, azaz elvánszorogtam a 200 m-re lévő első sörpadig...

Egy szó mint száz, ha nekem tavaly ilyenkor valaki azt mondja, maratonon fogsz indulni egy év múlva, azt biztosan kiröhögöm.



Vasárnap lefutottam 42 km-t. Szó szerint is életemben először, mert sajnos úgy alakult a felkészülés, meg minden, hogy nem volt alkalmam legalább egyszer megközelítőleg 40 km-t futni, csak a nyári 32 km volt a max (igaz terepen). Eljutottam a Misina Csúcstámadásra, de ez is majdnem meghiúsult, mint tavaly a Wizz Air, mivel egy héttel előtte sikerült kis híján összetörnöm magam a Mecsekben... Hiába, a terepen minden lépésre figyelni kell. Az esés persze betett az edzéseknek, és a maraton előtti héten már kísérletet sem tettem a pótlásukra, ez amúgy is ellenjavallt.


Itt még vigyorogtam

Az egyetlen biztató dolog az volt, hogy a 30 km-t részben az eséstől sérült állapotban, melegben, terepen 4 óra alatt sikerült letudni. A maratonra semmilyen szinten nem hangolódtam rá, nem maradt időm, minden nap annyi meló jött össze. Viszont ennek megvolt az a pozitívuma, hogy egyáltalán nem görcsöltem rá a versenyre. Nagyon vigyáztam magamra, ne lépjek rosszul, ne egyek rosszat, ne fázzak meg... De nem maradt idő a pánikra. Szinte egészen addig nem tudatosult bennem a maratonfutás gondolata, míg a rajtzónában meg nem hallottam a speakert. Onnantól már végig a jelenben éltem, és a célkitűzéseimre figyeltem.




A rajtzóna végén álltam, körülöttem szinte mindenki első maratonos rajtszámot viselt

Az egyik vállalásom az volt, hogy legfeljebb a frissítőpontokon sétálok, nem pihenek, hanem futok. Sikerült! Az utolsó 10 km-en már nagyon nehéz volt, de arra gondoltam, hogy a gyaloglás is fáj, csak a lábam más pontján, és nagyon nehéz újból elindulni, ráadásul tovább tart a szenvedés, úgyhogy legyőztem-meggyőztem magam, és vigyorogva futottam tovább. Ez volt a másik célom, hogy élvezzem, és vigyorogva fussak (hátha ez pszichésen is hat az izmaimra), ez is sikerült (néha Anna and the Barbiest dúdolva, avagy érezni hogy élek). Időeredményt, tempót, erőbeosztást nem terveztem meg előre, nem volt semmi ilyen elvárásom magammal szemben, csak a teljesítés. Nagyon figyeltem a lassú, nem fárasztó, de haladós tempóra, és kb. féltávnál gondolkodtam el, hogy jó lenne 5 órán belül érni, mert 5 óra fölött futni már egyébként is NAGYON fájdalmas dolog. Ez is sikerült, 4 óra 53 perc az időeredményem.

Gabi indított el, és várt a célban, olyan jó volt meglátni, amikor közel 5 óra múltán visszaértem a Városligetbe. Majdnem sírtam, de ettől meg nem kaptam levegőt, úgyhogy gyorsan összeszedtem magam, és lekocogtam az utolsó 500 métert. Ismét nagy szerencsém volt, a célba érkezésem után 10 perccel leszakadt az ég, akkor mi már a kocsi felé bandukoltunk. Egyébként szinte végig ideális futóidőt sorsoltak az égiek, se meleg, se hideg nem hátráltatott, csak a vége felé támadt fel a szél.

Azért itt már nem teljesen őszinte a mosolyom.

Azt mondják, 30 km felett történik valami, de én már 24 km környékén kezdtem érezni, hogy több helyen fáj a lábam (a talpam, boka és térd ízület), és kb. itt azért beütött a meleg is. Ekkor már nagyjából a Kopaszi-gát felé tartottam. (Útvonal: Városliget, jobbra-balra a városban, majd Lánchíd, itt is egy kis jobbra-balra, alagút, aztán fel Óbudáig, aztán vissza a rakparton a Kopaszi-gátig, majd át a Szabadsághídon, Bálna, végig egy darabig a rakparton, majd jobbra-balra a városban, míg végül ismét megérkeztünk a Városligetbe.)

Nagyon sok biztatást kaptam és adtam út közben, ezekből nagyon sok erőt lehet meríteni, egy első maratonos nő mondta is, hogy "nagy erőt adsz", és ez a mondat nekem is erőt adott. Azt olvastam a futás előtt, hogy lelkileg megviseli a futókat, ha látják a többieket - egyre több embert - kiállni, gyalogolni, és ők is kísértésbe esnek, hogy mind gyakrabban és mind hosszabb időre belegyalogoljanak. Egyáltalán nem éreztem ilyet, sőt.

30 km fölött nagyon sokan megzuhantak, volt, aki ült a pálya szélén, masszírozta a lábát, vagy fogta a fejét és meredt maga elé, mások rosszul voltak, úgy gyalogoltak, vöröslött a fejük, ömlött róluk a víz, nekik a kezükbe nyomtam a szőlőcukrot, amivel a frissítőpontokon mindig marokra feltankoltam. Egy lány annyira elfáradt, hogy amint felajánlottam neki a szőlőcukrot, rögtön kikapta a kezemből. És mégis, valahogy az utolsó tíz kilométeren olyan szép volt látni ezt a vánszorgó zombitömeget, ahogy fájtak és haladtak az emberek.

Biztattam egy francia férfit is, lemaradt a többi franciától, mert fájt a térde, végül a cél előtt 2 km-rel visszaelőzött. Eddigre már ő is annyira kifáradt, hogy már csak franciául és kézjelekkel tudott kommunikálni. Mondogatta, hogy mersziboku, mersziboku! Egy srácot felkapartam a pálya széléről, neki a vádlija görcsölt, de szegény csak olyan 200 m-t tudott jönni velem. Miután láttam, hogy sokan görcsökkel küzdenek, ami ellen a magnézium a megoldás, minden frissítőponton banánt ettem. Most egy kicsit utálom ezt a gyümölcsöt. A kompressziós magas szárú zokni óriási találmány, nekem bevált, jól tartotta a lábamat, és egyáltalán nem állt be a vádlim. Sajnos nem mindenki úszta meg egy vádligörccsel, 15 km környékén hordágyra tettek a mentősök egy srácot, valószínűleg kifordult a bokája.

A futók között akadt sok fura figura, láttam "lábtyűben" és mezítláb futó embert, egy másik férfi királynak öltözött, és akadt a mezőnyben egy Rubik-kocka is.


Út közben szervezett drukker csapatok és zenészek biztatták a mezőnyt, ezek az energiafröccsök mindig jól jöttek. Egy kórus éppen Halleluját énekelt, amikor odaértem, de a legtöbb zenei formáció dobon játszott. Egy kutyás pap az egyik kanyarba állva tartotta ki a kezét, úgy adta az áldást, mi futók sorra megérintettük a kezét. Volt olyan szurkoló is, aki egymaga, kerékpárral követte a mezőnyt, és vagy 3-4-szer találkoztam vele a pálya szélén, egy idő után már megismert, és gratulált. Volt egy idősebb férfi, aki edzőnek vagy nyugdíjas tesitanárnak tűnt, látszott rajta, hogy rettentően élvezi a futó tömeg (a sok önsanyargató ember) látványát, és úgy szurkolt, ahogyan egy tesitanár vagy egy edző tenné. Találkoztam egy katicajelmezes férfival, aki múlt héten vasárnap a Misina-futáson is ott volt, akkor futóként, most szurkolóként. Mondtam neki, hogy helló, mi már találkoztunk, erre jött velem egy darabon, és futás közben dumáltunk.

Én is viseltem egy olyan rajtszámot, amin az állt: "első maraton". Nagyon jól tettem, sokan biztattak, és én is örültem sorstársaknak, amikor másokon láttam ilyen jelzést. Beszélgettem egy 61 éves férfival, aki a '90-es évek óta rendszeresen fut maratont, meg egy USÁ-ban élővel is, aki ott állt mögöttem a rajtnál, és 17 km-nél összetalálkoztunk. Ekkora embertömegben erre kb. annyi az esély, mint amikor egy hónap után Johanne-nal találkoztunk a caminón... Ilyenkor azért peregnek a kilométerek. Féltáv környékén azokra gondoltam, akikről tudtam, hogy ma többször is eszükbe jutok, vajon hol járok. Milyen jó lesz majd elmesélni nekik, mit láttam, mit éreztem, hogy ekkor olyan volt, mintha ott lettek volna velem.


A rendezés szuper volt, azért elég nagy rutinjuk van már ebben a szervezőknek, ez volt a 31. budapesti maraton. Hogy megyek-e megint? Mindenképpen! Csak kicsit többet kéne készülni rá, mert 30 km fölött tényleg történik valami. Most jegelem a lábam, és még pár napig* biztosan robot módjára fogok járni, de cseppet sem bánom. Kicsit olyan érzésem van most, mint az első Camino után. Egy ilyen élmény megváltoztatja az embert. Rég éreztem ilyet, és ez jó.

Ilyen rajtszámom nem lesz több!

*Több lesz ez pár napnál, begyulladt a lábfejem.

2016. október 10., hétfő

Horzsol, mint a metal

Olyan rég írtam bejegyzést, és olyan sok mindent kellene pótolni, hol is kezdjem? Távolról fogok indítani...

Nyáron ismét összejött a szokásos csapat, Nyerw, tapsi, brainoiz, woof és én. Legegyszerűbb és legkézenfekvőbb úti célunk ezúttal is: Villány volt. (Péntek este még Pécsen, a Bohemia Sörkonyhában melegítettünk sörrel és hamburgerrel).


Mivel sikerült fantasztikusan rossz, vörösriasztásos, szeles, esős hétvégét kifogni - ilyen még nem volt a távolról indítások történetében -, és eredetileg azt terveztem, hogy a rémes időjárás ellenére futok a Rozé Maratonon, sofőrködést vállaltam. Úgyhogy nem ittam. Viszont nem is futottam, inkább nem kockáztattam megfázást. Sajnos a rossz idő be is tett a jelmezes futóversenynek, nagyon kevesen vettek részt, és az igazán poénos dolgokat alighanem szó szerint elmosta az eső...


Nem volt nagy forgalom...

"trendi színvilág"

"Frank Sinatra Fly me to the moon éneklőversenyekre"

A kedvünket viszont nem. Villány rossz időben is tökéletes program, pince meleget mindenhol találni. Azt hiszem, a Lelovits sillert mindenki megszavazta tökéletes bornak, és utána is jobbára ilyen könnyed vonalon maradt a folyadékbevitel (én meg ittam a bodzaszörpöket, gyömbéreket, kávékat). 


"finom fűszeresség pedzi a nyelvünket"

"szájban a korty szépen kerekedik, savai belesimulnak"



Keressük az idézeteket és az idei mottót...


Délutánra eléggé elálmosodott a csapat, úgyhogy hazaindultunk. Az út is tartogatott meglepetést, a napraforgók rossz időben is ragyogóan szépek.

"szuperkoncentráció"

"brutál koncentráció"

Este jöhetett a retro youtube parti olyan zeneszámokkal és előadókkal, amikről és akikről vagy nem is hallottam még, vagy olyan régen, hogy már a feledés jótékony homályába vesztek. Közben felbontódtak újabb boros palackok, amikre a többiek kevésbé, én viszont jobban emlékszem.


Másnap reggel távkapcsoltunk Ausztráliába, BePéékhez, aztán délelőtt az Egyletben kávéztunk, szendvicseztünk, és egy kis esőmentes pécsi séta is belefért a vonatindulásig.


"levegőztetésre a gyümölcsfák árnyékába visz bennünket"






Hát így. Folyt. köv. jövőre...

2016. június 6., hétfő

A félmaraton az egy bakfitty

Június első hétvégéjén elmentem egy teljesítménytúrára, az eddig számomra ismeretlen Baranyai-dombságon zajló Török-vár 30-ra. Ez a vidék valahogy teljesen kiesett a látókörünkből (azaz a Mecsek Turistatérképéről), pedig a Szederkény-Pécsvárad közötti helyek ámulatba ejtő kincseket rejtenek. Az útvonal a legfontosabbakat alighanem érintette, a témában kiváló tájékozódást nyújt az e célra létrehozott honlap. A kis dombságnak nehéz megküzdenie az öreg hegység szomszédjával, a Mecsekkel, de most nem csak a térképemre került fel a Baranyai-dombság, hanem ez az egyik legjobb túra volt, amin valaha részt vettem.

7.30-kor rajtoltam Kátolyból, a faluban egy idős bácsi leszólított, hogy hova megyek, hova megy ez a sok ember, csak nem föl a hegyre?! Mire én: ha van hegy, gondolom, arra is megyünk (gondolom, a Török-várra gondolt a bácsi). De hát akkora a sár, ilyenkor otthon kell maradni! Én meg csak vigyorogtam, hogy szép az idő, csicseregnek a madarak, a levegő ugyan párás, de most még így reggel egészen kellemes.


A reggeli illatokat meghatározzák a mezők, virágok, tehenek

A pincesornál volt az első ellenőrzőpont, a korábbi túrabeszámolókban azt olvastam, itt szokott lenni nagy eszem-iszom, ehhez azonban még túl korán volt mindenkinek. Én gyorsan haladtam tovább. Követtem az itiner javasolta kitérőt a Templom-forráshoz, majdnem bele is csúsztam az árokba, és majdnem összemartak a szúnyogok.


A Máriakéménd határában álló kegytemplom egy csoda. A kevéske sarat előzőleg leradírozta a fű a cipőmről, úgy léptem be a falak közé. Nagyon szép, egyszerű templom. A pontőrök a bejáratnál üldögéltek, két idősebb hölgy, kérdezték, EGYEDÜL?! Utána még sokszor megkaptam a kérdést, és valóban, rajtam kívül szinte mindenki csapattal, vagy túratárssal járta az utat. Gabi azonban sérülés miatt kihagyta ezt a túrát, amit utólag, a körülmények ismeretében különösen jól tett.




Arra is rájöttem, hogy szeretek így menni, kötetlenül. Egy csapat túrázó egyik tagja később ajánlgatta, hogy csatlakozzak, de nem tettem.

Itt még azt hittem, hogy ez a sárhelyzet később javulni fog
Az idő igencsak kimelegedett, amikor felmásztam a Lankás-forrásra, majd a Török-vár romaira, ahonnan szép volt a kilátás. A levirágzott repceföldeken pipacsok vették át a hatalmat, a vörös virágok sokáig szegélyezték az utat, én meg folyton megálltam fotózni.






Kilátás a Török-"várból"

Pontőrök a Török-vár kaptatója előtt
Sehol sem vétettem el az utat, ahol bizonytalan voltam, vagy messziről láttam, hogy a népek tanakodnak, inkább megnéztem a GPS-t, elolvastam az itinert. Szerintem jól jelzett, egyértelmű útvonalon haladtunk, de sokan eltévedtek a Katolebergi-képoszlop után (is). Igazi különlegesség, ilyet még nem láttam, mialatt a pontőrök pecsételtek, én körbejártam, lefotóztam. Ötven évig feküdt az erődben, elhagyatva. 2015-ben újították fel.




Erdős szakaszokat követően ismét szántóföldön vitt az út. Az agyagos, ragacsos talaj húzta a cipőm, de a beázást elkerültem. Aztán dörögni kezdett az ég... A felhők egyre híztak, fehér habokból fekete rettenetté váltak, a szél megmozdult, a nap végül eltűnt, mire elhagytuk Liptód utolsó házát. Folyamatosan nézegettem hátra, mikor látom meg a vízfüggönyt, mert akkor villámgyorsan kell előkapni a hátizsákból a poncsó esőkabátot. Ez nem annyira egyszerű, amikor szíjakat kell kicsatolni, és a túrabotokat sem akarom feltétlenül elhajítani.


Ezt a kellemes erdei szakaszt ösvényre dőlt fák, susnyás előzte meg

Embermagas csalánnövények társaságában



A bal oldali srácot hívta a természet, a másik épp lefelé néz, úgyhogy azt az őzet kb. csak én láttam (az alaktól nem messze, jobbra egy elmosódó folt). Ja igen, és a háttérben: viharfelhők




Titkon reméltem, hogy valami ilyesmi képet tudok majd lőni, más kérdés, hogy az árát meg kell fizetni

Ennél a jelzőkőnél is sokan elvétették az irányt

Liptód



Élénkül az a kontraszt



A Lókúti-pihenő után jött szembe egy túracsapat, főleg gyerekek, pár felnőtt. Én éppen félreálltam, hogy elővegyem az esőkabátot, mert megéreztem az első cseppeket. Egy férfi mondja: nem fog az kelleni! Mire én: de, már tegnap is átéltem ugyanezt, itt az eső. Á, nem lesz semmi! Nem, persze, viszlát. Fél perc sem telt bele, zuhogott.
Két sráccal egy agyagos szántóföldön haladtunk végig, kb. 10 másodpercig tartott, amíg átázott a cipőm, zoknim, a túranadrág térdtől lefelé. Csúszkálva, "sífutva" érkeztünk meg Marázára. Egy présház verandáján két terepfutó támasztotta a falat, integettünk az esőfüggönyön át. A falun áthaladtunk, megleltük a kápolnát, benne a pontőrrel. Az eső enyhült, de a levegő lehűlt, elég volt pár percet időzni, hogy fázni kezdjek. A kaptató azonban hamar megoldotta.



Olyan szakasz következett, ahol sűrű szalagozással jelölték az utat, rendes turistaút itt nem vezetett. A búzatáblában ez így nézett ki:




Mivel nem volt rendes jelzett út, át kellett vágni a szántóföldeken is. Egy többször eltévedt terepfutó kérdezte tőlem, biztos arra kell-e menni, de addigra már láttam a lengedező szalagokat a szemközti bokrokon.


Be voltam csomagolva, de részben hiába. Az esőkabát szerintem még a hátán is saras volt
Rendes út híján a susnyás is nagyobb volt, de az igazi útakadályra senki sem készült fel. Egy fás-bokros területen egyszer csak elénk tárult ez a látvány:



Na, ilyet még a partján összeverődő többi túrázó, a legöregebbek se láttak! Mentünk a terepfutók után, ők valahol föntebb átkeltek rajta.

video

Az egyik túratárs esőköpeny alá rejtett arcában felismertem egy hölgyet, aki örvendezett nekem (caminós zarándoktárs), együtt keltünk át a zubogó sárfolyón, ami jobbára ott folyt, ahol éppen a szalagok jelölték volna az utat.

A behajló ágnál keltünk át



A sárfolyó az erdő után is kísérte az utunkat egy darabig


Ahhoz képest, hogy a túra elején még szinte kényeskedve, balerinalépésekkel közelíti meg az ember az utat elzáró, mély pocsolyákat, sártengert, mostanra ez már meg se kottyan. Ennél jobban nem fog átázni a cipő, a zoknim sem fog hangosabban cuppogni, a hátralévő 6-8 km-t meg kibírom, ha vízhólyag keletkezik is. Közben Gabi írt sms-t, hogy mikor jövök, mert aszerint teszi sütőbe a kacsát... Még eltelt némi idő, mire alkalmasak voltak a körülmények, hogy felhívjam.



Az utolsó km-ek ismét szántóföldeken, búzatáblák mentén haladtak, nem győztem megörökíteni, olyan szép volt, körben a Mecsek hegyei, délről a Szársomlyó is feltűnt.






A Kátoly előtti ereszkedő azért még kitett magáért, az igazi, ragacsos, cuppogó sár szegélytől szegélyig  kegyetlen volt, de a túrabotok meggyorsították az átkelést. Berobogtunk Kátolyba, ahol átvettük a kitűzőt, a szervezők meg nem győzték kenni a szendvicseket, egyszerre olyan sokan lettünk a polgármesteri hivatalban.



Jól szervezett, jól ellátott túra a Török-vár 30/20/10, a pontőrök barátságosak, az útvonal jól jelzett, szépen karbantartott, még a búzatáblába is vágtak ösvényt, egyszóval köszönet a szervezőknek! Gabi pedig várt otthon sült kacsával, sörrel!



A túra aligha lett volna ennyire mozgalmas és emlékezetes, ha nem esik előtte egy hétig, és persze aznap...


Update: kb. egy órán keresztül puceváltam az esőkabátot, a túrabotokat és a cipőt. A botokról és a cipőtalpról olyan agyagot szedtem le, amivel kerámiázni lehetne...