2007. december 26., szerda

Karácsonyi poszt

Asszem mégis teszek újévi fogadalmat: a jövő évi karácsonyi ajándékok megvásárlását februárban elkezdem. Még egyszer ebből az átkozott idegrohamból - két nappal Szenteste előtt - én nem kérek...

Vicc, de egy barátnémnak még holnap is ajándékra vadászom, feladva eredeti elképzeléseimet, miután a népek kifoszották a könyvesboltokat. Egy bizonyos típusú kiadványból csupa haszontalan (és rendkívül drága) könyvek maradtak a polcokon.

Na de nem panaszkodom tovább, főleg hogy nagyon sok, szép ajándékot kaptam, köztük wooftól egy eredeti Hartmannt!!!


A szilveszteri buli még függőben, az is lehet, hogy egyszerűen átalusszuk az egészet, két nappal előtte úgyis lesz valami nagyobb összeröffenés Pesten. Nu, most visszamászom az alvás-evés-alvás-evés-Catanozás ördögi körforgásába.

2007. december 17., hétfő

Disznóölés (18-as karika)

Hétvégén némileg csapatépítés jelleggel - vállalkozó kedvű kollégák - disznót öltünk Pécsdevecseren. A "kivégzésen" többek nyakában - városiak kimerészkednek a "vidékbe" - fényképezőgép lógott, akadt, aki férfi létére felmenekült egy farakásra, és onnan figyelte az eseményeket.

A vádbeszéd elmaradt, megelégedtünk az ítélet néküli azonnali végrehajtással; de sebaj, majd jövőre talán még jogorvoslatot is biztosítunk. (Bár az halasztó hatályú, úgyhogy jobb, ha a disznónk nem fellebbezhet...)

Szóval szegény 160 kilós cocának esélye sem volt ennyi ügyésszel meg pár hivatásos böllérrel szemben.


Amúgy a disznóvágás egyik főszervezőjének nagyapja (akinek a portáján dolgoztuk fel a disznót) meg volt róla győződve, hogy valamennyien a baleseti sebészeten fogjuk végezni. Ehhez képest mind túléltük, autentikus főböllérünk azonban, aki saját bevallása szerint az '50-es évek óta vág disznót, úgy ledarálta középső ujjának utolsó ujjpercét, hogy észre sem vette...* Úgy kellett szólni neki, hogy vérzik a keze. Végül rávették, hogy hadd vigye be a sofőr a baleseti sebészetre, úgyhogy csak az esti töltött káposztára ért vissza vastag kötéssel az ujján.



*Gondoltam, nem szólok bele, biztos tudja ő, milyen mélyre nyúkál a darálóba, csak nem darálja le az ujját - hát nem megtörtént a következő pillanatban?

A gép annyit tud, amennyit a felhasználó...

...ami az én esetemben nem valami sok, de azért az - elvileg - nem okoz nehézséget, hogy elmentsem egy doksi változásait a Wordben.

Baromi nehéz újraírni egyetlen oldalt is. Ráadásul nagy kedvvel ültem oda novellát hegeszteni, és tessék: egyszer csak feltűnt, hogy bizonyos mondatok nem úgy festenek, ahogy legutóbb hagytam, és a történetben is már egy kicsit máshol tartottam.

Nincs mese, az elveszett részeket még jobban meg kell újra írni az eredetinél. De nem ma. Most képtelen vagyok.

2007. december 14., péntek

Nem kispályázunk!

Magyarországon mindenki ért a futballhoz, a politikához és a SF/F irodalomhoz.

2007. december 13., csütörtök

2007. december 12., szerda

Születésnapomra

Negyedszázados lettem. Így kimondva kicsit furán hangzik, a harminc körüliek persze kinevetnek, a 24 évesek meg paráznak ettől a bizonyos "határtól". Na, utóbbiaknak mondom: nem nagy durranás az egész, nem is "határ".

Igaz, én mindig szerettem ezt az évente kérlelhetetlenül bekövetkező napot, talán mert a kelleténél kicsit többet gondolnak rám ilyenkor azok, akik szeretnek (és tudják, hogy e napon születtem.) És miért is kéne magam "öregnek" éreznem?

Mindenesetre érdekes, hogy általában éppen azok élik meg "drámaként" a születésnapjukat, akik huszonévesek, harmincasok. Az összes negyvenes, akit ismerek, ezzel szemben a születésnapján is úgy gondol magára, hogy még milyen fiatal, fitt, és az élet csak most kezdődött el igazán...

Egyszóval igazán nincs oka az embernek negatívan gondolkodni, főleg nem a szülinapján. Hiszen ezt is megérte!

2007. december 10., hétfő

Akvárium-Terrárium, Pécs

Végre odajutottunk, hogy elmentünk a városi Akvárium-Terráriumba, ami kívülről egy elég régi (és igen rossz állapotú) épület, és előbb nézné az ember valami régi iskolának, mint a Pécsi Állatkert részének. Hamar kiderül, hogy belülről sem vonzóbb a látvány, mint kint: az út a mélybe vezet, egy dohos, közel 30 fokos, - érthető okokból - magas páratartalmú levegővel rendelkező pincerendszerbe. A terráriumok szűkösek, némelyikről lefelejtődött a cédula, hogy mégis miféle sárkánygyíkot látunk a növények mögé rejtőzve, a padlón meghatározhatatlan összetételű mocsok folyik, remélhetőleg főleg víz.*


(Ez tényleg élő állat, kb. másfél méter hosszú, és nagyon
mókásan csetlett-botlott)




(Ők nagyon barátságosak voltak, ha elmentünk előttük, rögtön
ott tobzódtak az üvegnél.)


(Lustálkodó)

Az egész olyan, mint egy rosszul sikerült kísértetbarlang, sötét zegzugok, itt-ott kibelezett, üres terráriumok, melyek ki tudja, mióta várnak felújításra, a varánuszok-gyíkok-krokodilok** és tényleg rendkívül ocsmány békák után kiábrándító akváriumok következnek.


Egy, azaz egy darab tengeri akváriumot láttunk csak, amiben egy-egy elárvult doktorhal,


(Doktorhal)

bohóchal meg valami csíkos dög úszkált haloványan fel-alá, a többiben meg gyakorlatilag csupa olyan halat látni, amit akár én is megvehetnék az otthoni akváriumunkba: algaevő, gurámi, üvegharcsa, neonhal, sügérek, dániók...

Ha valaki bemegy a legközelebbi akvarisztika boltba, változatosabb akváriumokat és élőlényeket láthat, mint az Akvárium-Terráriumban.

Szóval a látvány elég lesújtó, de nézzük a jó oldalát: van hova fejlődni, és biztos azért is tűnt ennyire gáznak a dolog, mert hát tél van, ilyenkor nem lehet kivinni az állatokat az amúgy szintén szűk belső udvarra...

Ja, ilyenkor télen a maradak - színes papagájok - nem nézhetők meg, teleltetik őket; ráadásként még megnézhetünk pár éjszakai állatot: néhány rendkívül büdös, de nagyon jófej és homályosan látható repülő kutyát meg makiszerűséget ill. vak halakat UV-fényben. Mindez azonban csak tovább növelte a bezártságérzetem, és jó volt végre kilépni a nappali fényre, friss levegőre.




*Nem vicc, az egyik jószág éppen könnyített magán, mikor ott álltunk a terrárium előtt, és éppen olyan szerencsés helyen, hogy az illesztések között gyakorlatilag szépen ki is folyt - majdnem a lábunk alá - a pisi...
**A krokit meg a varánuszt különösen sajnáltam, szűk medence egy műbarlangban, sehol nincs természetes fény. Persze nem értek hozzá, és biztos megvannak enélkül ott lent, az épület alatti, dohos pincerendszerben, néhány négyzetméteren.

2007. december 6., csütörtök

Olvasmányok mostanság

Az utóbbi időben (majdnem) mindent megtettem a sci-fi vonal erősítése érdekében, de Lem Édenjét 30 kemény oldal után feladtam: sajnos valamiért nem kötött le. Még próbát teszek a Solarisszal, aztán valószínű megint hosszú ideig a polcomon fog heverni a nagy, Szukits-féle gyűjteményes I. kötet a még olvasatlan "Asimovokkal" együtt.

Hackett regénye után nehéz olvasni bármilyen mostani SF-t, mivel félek, hogy nem lesz olyan jó, mint A poszthumán döntés. Persze hülye módon elővettem azt a két Új Galaxist, amik nekem azon egyszerű oknál fogva vannak meg, hogy megjelentem benne. Nem mintha a sajátjaimba bele mertem volna olvasni (grrr), vicces volt felfedezni néhány, azóta ismerőssé vált nevet. Nem is tudtam, hogy egy antológiában szerepelek pl. szs-el. (Ő sem.) Sajnos a novellák alapvetően (nagyon) nem tetszettek, de erről főleg Ray Bradbury örömet okozó masinériái tehetnek.

Kasztovszky GRIN-jére már biztosan nem ruházok be, senki nem tudott meggyőzni, hogy tényleg van olyan jó az a regény, hogy érdekeljen. A Keringésre viszont sort kerítek mostanság, ahogy Lukjanyenko két "Őrségét" is jó volna beszerezni... (Kár, hogy a Nappali Őrség borítója ilyen nagyon durván-giccsesen visszataszító lett, hogy fogom így a buszon olvasni?)


Gaiman nagysága előtt csak leborulni lehet, az Amerikai Istenek zseniális és letehetetlen, Juhász Viktornak pedig minden elismerésem a fordításért, nem mintha én értenék hozzá, de nekem nagyon tetszett. (Szegény Lemet tényleg rosszkor időzítettem, na.) Valószínűleg nem állom meg, hogy a kedvenc részeimet beidézzem ide.

Egy, azaz 1 hosszú oldalt voltam képes elolvasni A sors gyermekei c. fantasy "remekműből", melynek egyik elkövetője Scal volt, aki több éve már (uh), hogy felhívta figyelmem a Hungaroconra, és ott be is mutatott néhány cherubionos írónak. Scal, miután pár hete jól összevesztem vele, mert csak nagy nehezen tudtam visszaszerezni tőle a manapság nem sűrűn kapható Martin SOIF I. részt, dedikált egy példányt első és mindezidáig utolsó regényéből.*



Amúgy biztos tetszett volna, csak hát nem vagyok tizenhat éves fiú.

Az Eratóról már írtam korábbi postban, úgyhogy hagyjuk is el a SF és a F örvénylő (néhol erősen mocsarasodó) vizeit.

Graves, az isten, akarom mondani a Claudius, az isten ugyanolyan frenetikus, mint az Én, Claudius, és bármennyire is utálom, mikor valaki azt írja, "kötelező darab", ez a két könyv tényleg az.

Ritkán járok úgy, hogy egy szerzőtől mindent, de mindent szeretnék elolvasni, Joanne Harris közéjük tartozik. Az Urak és játékosok ideális ajándék a fa alá, és nem csak nőknek! Ritkán tudja valaki 300 oldalon át úgy megvezetni az olvasót, mint ő, főleg, hogy aztán az ütős csavart követő röpke 10 oldal után ismét "arcátlanul" becsapja.

Végezetül használati utasítás Gerald Durell Családom és egyéb állatfajták c. könyvéhez: ha valaki buszon olvassa, előfordulhat, hogy bolondnak nézik, ahog unalmas előadásokon pad alatt rejtve olvasni is veszélyes, mivel könnyen elárulja magát az illető. De sebaj, nevetni, mosolyogni jó, az pedig mindig mindenkire ráfér.**




*A regényt - a kicsit mókás - Ralph Baxter és Lizard Johnson álneveken írták.

**OFF: erről rendszerint eszembe jut ez a hülye mondat: "mosolyogj, és a világ idiótának néz."

2007. december 3., hétfő

Pár gondolat az Erato antológiáról

A DV második novellaíró pályázatára - én legalábbis úgy gondoltam - olyan műveket vártak, amelyekben nem csak díszlet a jól megírt szexjelenet, hanem mozgatórugó, központi elem, amit ha kiveszünk, nem működne a történet.


Kétség kívül az első akadályt jól vették a szerzők, a szexjelenetek nem váltak unalmasan, öncélúan pornográffá, de nem is lett belőle nyálas-hősszerelmes enyelgés. Mégis, szerintem épp a lényeget nem sikerült hozni: hogy alapvetően ne csak kellék, díszlet legyen a szexualitás és az érzékiség direkt ábrázolása.

A másik gondom az volt, hogy szerintem a novellák többsége egyszerűen átlagos, középszerű és kiszámítható. Akadt olyan is, amit nem értettem, miért került be a kötetbe; néhány írás alapötlete pedig hiába volt nagyon klassz, a végén mindig úgy éreztem, nem kaptam meg azt a plusszt, ami bizony benne rejlett, csak valamiért nem tudtak elég mélyre ásni érte az írók.

Szóval az Erato antológia alapvetően csalódás volt számomra, amellett, hogy akadtak azért írások, amelyek kifejezetten tetszettek. Mindenképpen fénypontja László Zoli novellája (Mélyebb rétegek), még ha itt sem éreztem _annyira_ központi elemnek a szexualitást; mégis minden a helyén van, a befejezés pedig különösen tetszett. Onsai (K. Varga Beáta) fürdőkádas novellája (Nyolc négyzetméter a világ) meg a kötet azon kevés írásai közé tartozik, ami végre humoros, és nem durván negatív. Jól ábrázolja a szokatlan szereplők látásmódját, és végig áthatja az az érzékiség, amit ha levennénk belőle, már nem ugyanaz a történet volna, és nem is működne nélküle igazán.

Kíváncsi leszek, ír-e még ki a Deltavision újabb pályázatot, és ha igen, milyen témában. Az Eratót én egy kicsit elhibázottnak tartom, és mérföldkő ugyan nem is lett belőle, útkeresésnek jó.

2007. november 29., csütörtök

Ólomerdő fanart

Csilla regénye nyomot hagyott bennem: több kép is lebeg lelki szemeim előtt, amit szeretnék egyszer megfesteni. Volt ugyan már egy gyenge próbálkozásom Firene-vel, aki meg akar vakulni, megnézheti a deviantarton. (Direkt nem linkelek, és valóban, a legkevésbé sem vagyok vele elégedett, bár az is igaz, első szárnypróbálgatásaim egyike volt Painterben.)

Most itt egy másik, és alighanem neki futok majd még egyszer (vagy kétszer), mert ez volt az egyik legkedvesebb jelenetem a könyvben.



2007. november 26., hétfő

Három év mérlege

A mai nappal kiléptem a Delta Műhelyből.

Három évig voltam tag, gyakorlatilag a megalakulásától fogva. Ezalatt rengeteget tanultam az írásról, különösen az első fél évben, mikor Hanna feladatokat írt ki, és még jutott ideje ellenőrizni, véleményezni.
Ebben az időszakban - talán túlságosan is tömény mennyiségben - jutottunk hozzá az írástechnikai anyagokhoz. Utóbbiak hatására volt egy időszak, hogy leblokkoltam, azon járt az eszem, vajon milyen hibákat vétek írás közben, amit a NAGY OSC szerint jobb elkerülni?
De utólag belátom, ez is a tanulási folyamat része, szükségem volt rá, hogy megtanuljam helyén kezelni az írás szakmai részét, hogy a szabály nem minden: ha már ismerem, felrúghatom; eltérhetek az általánostól, ha van rá okom.

Persze ezt kimondani nagyon egyszerű, jól megvalósítani már annál nehezebb.

A műhelyben kitartást is tanultam, de legfőképpen azt, hogy a kis fércműveim nem váltják meg a világot, és hogy milyen sok fokozat létezik az első vázlat és a befejezett szöveg között. Talán ez utóbbi nem is létezik, csak egy pont, amin túl már azt mondja az ember, eddig jutottam, többre nem vagyok képes, mindent elmondtam, amit és ahogy bírtam.
Ma már azt is tudom, ettől még nem lesz jó valami, és helyesebb egy-egy írást pihentetni, jobb időkre eltenni, hogy friss, tanultabb fővel vegye elő az ember, amikor már tényleg meg tudja írni azt, amit addig talán csak sejtett.

Ez azt is jelenti, hogy türelemmel kell viseltetni, miközben mindenki csak úgy ontja magából a jobbnál jobb(?) novellákat, míg én sorra hagyom ki a pályázatokat, újak írása helyett korábbi novellákat dolgozgatok át akár másfél éven keresztül. Három év alatt kb. tíz-tizenkét novellát írtam, amik általában megjárták a műhelyt. Ebből mindössze eggyel vagyok igazán elégedett; nincs azok között, amelyek megjelentek.

A műhely mások elfogadásáról is szólt, egyrészt arról, hogy mennyire különböznek a vélemények, ami valakinek tetszik, a másiknak nem; és idővel megtanultam értékelni, felismerni mások munkáiban a jót.

Megtanultam fogadni a kritikát.

Az írás mellett emberi oldala is volt ennek a három évnek. Szerencsésnek tartom magam, mert olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akiknek hasonló az érdeklődése az enyémhez; hosszabb-rövidebb ideig tartó barátságok is kialakultak, és talán életre szóló is. Szerencsésnek tartom magam, mert sokat tanulhattam az emberi természetről, irigységről és törtetésről, arról, hogy mindig voltak, vannak és lesznek, akiknek legfőképp az számít, hogy mielőbb megjelenjenek.

Miért is hagyom el a műhelyt, hiszen oly sokat adott?

Tavasz óta érett bennem az elhatározás, több okból is.
Zavart, hogy a levlista gyakran leült, nagyon úgy tűnt, halódik az egész. A régi tagok egy része egyszerűen nem fejlődött, sokan nem küldtek be semmit, sem kritikát, sem novellát. Aztán bevezettük, amit a scriptóriumokban is: havi feladatot kell teljesíteni, aki nem vesz részt benne, repül.
Megírogattam a magam kis kritikáit, miközben úgy éreztem, újra és újra ugyanazokat a hibákat rovom fel. Megint túl sok lett a rossz írás, miközben folyton nógatni kellett az új tagokat, hogy ugyan olvassák már el az írástechnikai anyagokat, essenek túl a keresztségen.

Ráuntam az efféle "veszekedésekre", ráadásul alig volt időm új novellát írni, miközben a régiek is ott "porosodtak" a vinyón, átírásra várva... A műhely többé nem jelentette az ihlet és kedv forrását, napi rutinná - a levelesláda ellenőrzésévé - vált. Olykor persze mentek elmés viták valamely írással (ritkán rpg-vel) kapcsolatosan, de érdemit a saját írói fejlődésem - és mondhatni "művészi világlátás" - szempontjából egyre kevéssé adott.

Azért nem léptem ki már akkor, mert többeket nagyon kedveltem (ez a mai napig így van). Ráadásul jött az írókörös honlap ötlete, meg a havi feladat kiírás, amiben Hanna - idő híján - nem folyt bele igazán. Leginkább onsai tartotta egyben a csapatot, és talán több segítséget is adhattam volna neki ebben. Nyár végére aztán jött a nagy pofára esés, mikor egyesek szemesültek a kirúgás tényével, és addigra a honlap is kezdett alakulni. A műhely új erőre kapott, ősszel pedig hirtelen megugrott a létszám.

A nyár vége azonban mást is hozott: Levin önszántából elvállalta a regényem szerkesztését, amit gyakorlatilag az elejétől fogva újraírok. Novellaírásra még annyira sem jut időm és kedvem, mint korábban, a regényre akartam koncentrálni. Mi maradt? Kritika írás mások novelláira, meg néha egy-egy ismertető (amiket inkább az rpg.hu-ra akartam elküldeni), meg veszekedés az értetlenebbjével, mit tart a műhely belső kritikának. Kezdtem eltávolodni az egésztől, amihez talán az is hozzájárult, hogy a legutóbbi műhelyes találkozóra nem tudtam elmenni.

Fél gőzzel már nem akartam csinálni, főleg, hogy többet vett el, mint amennyit kaptam.

Úgy érzem, a három év alatt műhelyen kívül is megteremtődtek azok a csatornák, amelyek révén véleményeket kérhetek - adott esetben autentikusabbat, szigorúbbat, pontosabbat a műhelyes kritikáknál -, és amelyeken keresztül engem is megtalál, aki akar.

Talán ez is az írói fejlődés(?) egy szakasza, hogy most új utak keresésére van szükségem, vagy csak pusztán amiatt alakult így, mert mostanság tudatosan kezdem magam kivonni a netes fórumokból és közösségekből.

Végeredményben megérte a Delta Műhely tagja lenni, sőt azt hiszem, jókor voltam jó helyen, és ennél többet nem kívánhatnék.

Megint nagyobb a füstje, mint a lángja

Ahogy nézem, amekkora hévvel beléptek emberek, nekidurálva magukat, fülön ragadva az Avana korábbi tagságát, elnökségét, hogy na most aztán reformálunk, mi lett az eredmény?

Azon kívül, hogy Odo-t felkérték zsűritagnak, gyakorlatilag semmi lényeges változás nem történt.

De mivel csak partvonalról bekiabálónak érzem magam - és ezt most már nem is bánom -, a jövőben több szót nem is vesztegetek a Zsoldos-díjra. Igazából csak azt bánom, hogy nyár végén megírtam azt a bizonyos szabályzatot, amit a külföldön jól működő Hugo-díj mintájára készítettünk. Ez lesz a javaslatom jövőre is, meg azután is, meg azután is... Ejgen, nagyon bízom a reformokban. Az Avana elnökségének bőven megindokoltuk, miért. Válasz nem jött rá.

Ja, és ne, ne mondja senki, hogy az itthoni szekértáborozósdi, klikkesedések miatt egy széleskörű, szavazáson+értékelésen nyugvó rendszer nem működne.*
Mert 1. mindig, minden korban, minden alkotóközösségben, bármekkora is az, megvoltak az ellentétek, és ez a jövőben is így lesz, és amúgy is, szerintem ez nem csak magyar sajátosság (aki nem hiszi, járjon utána mondjuk Hemingway Vándorünnep c. regényében),
2. éppen hogy van hazai példa is arra, hogy működik egy pusztán szavazáson alapuló díjazás. Tessék megkérdezni Rorimackot a képregényes Alfabéta-díjról.

Anélkül, hogy mindenféle buta összeesküvés-elméletet gyártanék, nyilvánvalóan vannak páran, akiknek ez a mostani rendszer tök jól megfelel.

Szóval szerintem meg lehetett volna próbálni, legalább kísérletképpen. A rendszer folyamatában évről évre finomítható; és lassan, lassan talán feloldott volna bizonyos ellentéteket is.



*A zsűrizés elvetésével - akár puszta, drasztikus létszámemeléssel - ki lehetett volna fogni a szelet a hangoskodók vitorlájából, és mindenféle honlapok kritikusait, kiadók szerkesztőit, és legfőképpen írókat lehetett volna bevonni az értékelésbe. Megugrott volna a regényekre adott visszajelzések száma, ami ma hiánycikk; és bár semmi sem garancia semmire, én pl. sokkal jobban örülnék egy olyan díjnak, amiről tudom, hogy nem öt-hat, megkérdőjelezhető hozzáértéssel bíró ember ítélte oda, hanem a szoros értelemben vett szakma.
(És még egyszer nem fejtem ki, mi bajom a jelenlegi ún. bírálatokkal.)

2007. november 24., szombat

El Camino

Vannak dolgok az ember életében, amiről tudja, hogy akkor és ott jelentősége van, és minden úgy történik, ahogyan annak kell. Amikor racionális érvek helyett a megérzései vezetik, mégis megnyugvással tölti el a tudat, jól döntött, jól választott.

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer terveim közt szerepel majd az El Camino. Az emberek általában azért járják végig, mert keresnek valamit. Spiritualitást. Istent. Önmagukat és helyüket a világban. Fura, de nem inogtam meg hitemben, miközben semmiféle egyházhoz nem tartozom; kiegyensúlyozott vagyok, soha még ennyire nem voltam az. Nincs elhúzódó alkotói válságom, ahogy a munkámban is jóval több kisebb siker ér, mint rossz élmény. Mégis, úgy érzem, itt és most jött el az idő, a lehetőség, hogy - woof oldalán - megtegyem az utat Santiago de Compostelába (és onnan további 100 km-t Fisterrába, az óceánig).

Főnökeim engedélyezték a hosszú, másfél hónapos szabadságot jövő nyáron, úgyhogy kezdődhetnek az igazi előkészületek: még hiányzó túraholmik beszerzése, az út megtervezése pontról pontra... és természetesen spórolni, spórolni, spórolni.

Nem lesz könnyű, ráadásul semmiféle edzésmódszer nincs, ami felkészítené a szervezetet az ilyen jellegű megerőltetésre. Minden fejben fog eldőlni.

Túrára fel!

2007. november 23., péntek

Nosztalgia

Egész héten olyan randa novemberi szutyok idő volt, úgyhogy nyári, Mecsekben készült képekkel vigasztalódom.




2007. november 22., csütörtök

Szerkesztés No.1

Levin mániákusan kigyomlálta a névelőket a készülő regény szövegéből, ami azért is jó, mert nagy részüktől én is meg akartam szabadulni, azonban eddig nem tudtam, hogyan. Csupán 1-2 helyen nem értettem egyet, azokról még győzködnie kell.

Ma feltette nekem a kérdést, ki az ideális olvasóm, kinek szánom a regényt?
Én meg arra gondoltam, vajon olvas-e egyáltalán valaki? Na jó, persze, akadnak, akadnak, de ez tényleg nem könnyű kérdés, kinek ír az ember? Az elég önző és álszerény kijelentés volna, hogy "hát, magának". Ráadásul hazugság is. Az mind hazudik, aki ezt mondja. Tuti.

Sértődés

Kár, hogy mindig, mikor jön valami átkozott kis szpem az iwiw-en, rendszerint már törölték a regisztrációt, ezért nem tudok neki szépeket visszaírni. Pedig néha jól esne.

Amúgy akartam írni egy bejegyzést az gaz kritikákrul, meg a csoportkonform klassz érzéséről, meg összeesküvés elméletekről, de lusta voltam megszerkeszteni. Meg felesleges is erről oldalakat regélni, úgyis mindenkinek megvan a maga véleménye, én meg nem szemetelem teli a netet a magaméval, hogy a blogom nem létező látogatottságát növeljem.

Még valami eszembe jutott. Mivel a kritikát nem esik oly nehezemre jól fogadni, ugyanez vonatkozik a kritikám kritikájára is. Ugyebár.

2007. november 21., szerda

2007. november 19., hétfő

Mindenki magából indul ki

Vannak emberek, akik betegesen hazudoznak, és ha nem is kerülnek arra a szintre, hogy elhiggyék a saját hazugságaikat, nem tudják elképzelni, hogy valaki más esetleg igazat mond.

Aktatologatók egymás közt

Hétfő. Iroda. 14.45 körül.

"Én: áááááááááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááááááááááááá
Bruti: Mondd: áááá.
Én: bbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbb
bbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbb
bbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbb
bbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbb
bbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbbb
:nyenye:
Bruti: Kicsit chtulhoid a hörgésed.
Nem gondolod, hogy időpontot kéne kérned Dr. Lovecrafttól? :P
Én: arrrrrrrrrrrrrgggggggggggggggggggggggggggg
ggggggggggggggggggggggggggggggggggggggg
hhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh
:kifullad a há betűben:
Bruti: Nagyszerű dal. Ön megnyerte az Innsmouthi Hörgmetál Fesztivál áldozati arayszobrocskáját, amit az oltáron fekve átvehet.ű
-ű."

2007. november 18., vasárnap

Beharangozó a Tv2-n

"Jean-Claude Van Damme ezúttal egy érzelmek nélküli gyilkológépet alakít..."

Hmm. Ezúttal?

2007. november 16., péntek

Helyzet- és időjárásjelentés

Szörnyű hosszú hetem volt, öt napos továbbképzés Balatonlellén, előadásokat hallgatni délelőtt, délután fárasztóbb, mint az ember gondolná. Ugyanennyi időre nélkülöztem a netet, és most kivételesen hiányzott is: a rosszra forduló idő miatt már nem lehetett a szabadban tölteni a vacsoráig felszabaduló időt. Helyette kártyáztunk, megtanították úgy hatunknak a "mocsarat"; észre se vettük, úgy elröpült három óra a játékkal.

Egyszer elmentünk biliárdozni, bár én ahhoz kétbalkezes vagyok. Úgyhogy inkább kattingattam.



Lellén egy szem hó sem esett, a túlpartról sodorta a szél a hópihéket, a Balaton vize meg olyan haragos volt, akár egy viharos tenger. Ekkor még szép volt az idő:



Mindeközben a Mecsek felöltötte legszebb téli ruháját.


2007. november 8., csütörtök

Írókörös honlap - ötletelések

Onsai "mesterkedéseinek" köszönhetően előbb nem hivatalos blogja, majd nem hivatalos honlapja lett a Delta Műhelynek.

A design sokat változott, főleg, hogy most először készítettem honlapot (na nem a technikai részét, mert ahhoz nem értek), másrészt bedobtam a műhelybe az egyes változatokat. Ott aztán mindenki mást mondott, ami az egyiknek tetszett, a másiknak nem, és egy idő után Onsai is, én is beláttam, hogy nincs értelme mindig mindenki véleményét kikérni, mivel olyat úgysem tudok produkálni, ami egyöntetű tetszést aratna.

A legelején úgy gondoltam, mindenképpen sötét tónusú, de semmiképpen nem dark hangulatú honlapot szeretnék, lehetőleg régi könyvekkel, meg a jelenlegi tagok fényképeivel.



Aztán persze gondolni kellett arra, hogy novellákat, hosszabb írástechnikai cikkeket is teszünk fel, ezért valami olyan semleges háttérre volt szükség, amin könnyebb olvasni a szöveget. Ennél már nagyon utáltam a könyveket, mert nem éreztem úgy, hogy megfelelő hátteret ad, hiába veszek vissza a telítettségből, hiába mosom el az éles kontúrokat.


Bár az eredeti koncepció az volt, hogy az egyes panelek kézírással kerüljenek fel, ahogy a Delta Műhely felirat is, próbálkoztam egy ilyen - "gépelt", még mindig sötét hátterű - megoldással:


Ez nekem hiába tetszett nagyon, a többségnek nem jött be, viszont a könyvekhez nem akartam visszatérni, így lett egy ilyen művészieskedő-szecessziós változat is:


Ez azonban túl fantasy-s, és a tagok közül többen írunk scifit, vagy olyat, ami se nem SF, se nem F, már csak ezért sem lett volna jó. Mi lett belőle? Hát persze, hogy azok a hülye könyvek!



Ez is eléggé megosztotta a közvéleményt, de a könyvektől megint besokalltam (szerencsére Onsai is), és elvetve a fekete hátteret meg a barnás könyveket, készítettem a következőt:



Aztán egyre alábbhagyott a lelkesedésem, míg végre kiderült számomra, mi nyomja Onsai lelkét: mindenképpen semlegesebb, barnás hátteret szeretett volna, mivel azt elvileg könnyebben lehet olvasni, kevésbé bántja a szemet, amellett szent meggyőződése, hogy majd' minden F-vel kapcsolatos honlap nagyon sötét hátterű, fekete (amiben azért van igazság). Így készült egy barnás változat is (egyébként ez tetszett még nekem):



A figura és a fejléc azonban szintén fantasy-s hangulatú, ami nem képviseli egységesen a műhely egészét, és egyébként is elegem volt már a sok változatból. Eleget téve Onsai barnás kérésének, az eredeti, kézírásos elképzelésnek, elkészült egy utolsó változat, amit már be sem küldtem a műhelybe, mivel nem láttam értelmét. ( :D) Onsainak tetszett, Hanna nem vétózta meg, úgyhogy lett, amilyen lett:


Persze van még mit alakítani rajta, nem is kevés, de szépen lassan minden a helyére kerül.


2007. november 7., szerda

2007. november 6., kedd

Becsüld meg magad!

Az emberek jó része - természetesen - nem lát börtönt* életében, még a bírák, ügyészek közül sem mindenki. Az átlagembertől pedig nem egyszer hallani: minek költeni azokra a mocskos gazemberekre, ne az én pénzemből fizessék a gyilkosok, tolvajok napi ellátását (átlag napi 5000 Ft/fogvatartott), akik kedvükre tespednek tévét nézve a cellájukban, míg a tisztességes népek gürcölnek a betevőért, és - az elítéltekkel ellentétben - korántsem biztos, hogy minden napra jut meleg éltel az asztalra...

A Budapesti Fegyház és Börtönbe, a "Gyűjtőbe" szerveztek szakmai kirándulást a Pécsi Egyetemen, páran fiatal kollégák becsatlakoztunk az ügyészségről.
Amint belépünk a kapun, az intézmény szigorú rendszabályai természetesen ránk is vonatkoznak: nem viheted be a mobilod, a fémtárgyakat ki kell tenned az asztalra, mikor átmész az érzékelős kapun; kísérettel mész mindenhová, előtted, mögötted zsiliprendszerrel zárják, nyitják a vasrácsos kapukat. Még örülsz is, hogy van valami közted és az elítéltek közt. Általában. Mert akik itt csücsülnek, többségében "nehéz fiúk".

A bv nem állatkert, de azért látni őket, kezükben felmosó meg vödör; mások a gyengélkedő előtt várakoznak; fütyülnek, mikor észrevesznek minket, lányokat - némelyik közel tíz éve hűsöl -, míg az őrök be nem zavarják őket a cellákba.

Az épület siralmas állapotban van, 1894 óta áll. Eredetileg is annak szánták, ami ma is, de jóval kevesebb létszámmal. Alig néhány négyzetméteren 3-4 ember is összezsúfolódik, és hiába a tévé, hiába a meleg étel, meg a fürdés, meg bármi, öt-hat-hét-tíz évre össze vagy zárva másokkal, akiket adott esetben utálsz. Nincs magánéleted. Havonta egyszer egy órát beszélhetsz a kintiekkel, már ha van kivel. Meg ha a rabkeresményed engedi, telefonálhatsz.

Megérdemlik, de a tévét én ugyan nem sajnálom tőlük.

Az egyik szárny teljesen üres, alkalmatlan elítéltek fogvatartására. Felújításra nincs pénz, mostanság filmeket forgatnak benne; tavaly, '56 apropója miatt is, már időpontokat kellett adnia a bv intézetnek, hogy melyik stáb mikor jöhet.
A falon egy vörös csík fut végig szemmagasságban.
- A Painkiller című film díszletéhez tartozik - mondja idegenvezetőnk, az intézet egyik jogvégzett tisztje. - A forgatócsoportok kifestenek egy-egy cellát, attól függ, milyen színre van szükségük. Ez a mi kis filmgyárunk.

A filmgyáron túl a komplexum egyetlen, 21. századi részlegét csupán hétfőnként használják az ország különböző intézményeiből érkező és tovább szállítandó elítéltek gyűjtésére, biztonságos átadására. A hét többi napján kikapcsolják a fűtést.

A több méter magas, szögesdróttal megfejelt kerítésen belül van az IMEI, az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet is. A vezetője szerint jogellenesen, hiszen nem börtönről, hanem kórházról van szó. Kik a betegek? A száraz jogi meghatározás helyett prózában: elmeháborodottak, akik megöltek (vagy megpróbáltak megölni) másokat, és ha egyébként normálisak volnának, szabadságvesztést kapnának.

A kapu itt is zsilipes megoldású, az egyes körleteket zárják; a szürkés rabruhát barna egyenholmi váltja, az őrök kékjét pedig fehérszínű nővérhacukák. Az intézmény vezetője hosszúra nyúlóan ecseteli az intézmény nehéz helyzetét (arra van csak pénz, hogy évente egyszer kifessenek; 100 férőhelyre 311 beteg jut; az épület eredetileg nem kórháznak épült, a cellákból fehér csempés, többágyas, zsúfolt kórtermek lettek).

A körletekben aztán áprodott cigarettafüst és öregszag fogad. Ahogy érzékelik jelenlétünket, mind több, dülöngélő ember-kísértet bújik elő a kórtermek mélyéről. Tiszta tekintetet nem igen látni, megbámulnak minket, mialatt lopva belesünk a kórtermekbe.
- ... játékokat vesz a takarításért kapott keresményéből, a látogatóknak örömmel mutogatja őket - mondja az intézménvezető, de az említett beteggel nem találkozunk.
Sokuk idős már, akad, aki 17 éve van bent. Akit gyógyultnak ítélnek, elhagyja az épületet, de nem mindenkit vár vissza a család, ha egyáltalán él valakije.
Kifelé menet látom, ahogy a nővér elnyomja a cigarettáját a pultnál, melyen a dohányzást tiltó tábla függ.

***

Becsüld meg magad, becsüld meg, hogy kint vagy.



*Köznyelvi értelemben használva. Ha a szakmai kifejezést nézem, akkor ez a "középsúlyos" szabadságvesztés büntetés végrehajtási fokozat.

2007. november 4., vasárnap

Írjá jobbat!

"Tudod, ez olyan, hogy a rántottát akkor is véleményezhetem, ha nem szoktam tojást rakni."


- geistwald, Könyvtáros Testvér blogján

Rpg.hu találkozó - élménybeszámolóféleség

Az elmúlt két napban nagyon jól éreztem magam, mégha engem vajmi kevéssé érint az ilyen-olyan rpg verseny, mivel sosem szerepjátékoztam, és nem is fogok már bele. Mint általában mindenütt, a jó társaság a lényeg!

Szombaton nyitáskor ott tobzódtunk wooffal, nem tudtuk pontosan, hova kell menni, egy átkelőhelyen megláttunk néhány geek-forma figurát, gondosan meg is álltunk tőlük öt méter távolságra, és őket követve megleltük a tett színhelyét (egy kommunikációs fősuli az Őrsön).

Nem voltak valami sokan, igaz, az érkezők jó részét rögtön elnyelte az a két terem, ahol a versenyek folytak, mi meg inkább átmentünk a kiadók standjaihoz és a büféhez, ahol a családias létszámnak hála mindig volt ülőhely. Beszereztünk egy dedikált Howe albumot (nagyon, nagyon szépséges, színvonalas kiadvány!!!!)

Összefutottunk Wyquinnel, Kávéfőzővel, Armanddal, Orastesszel, Attilával, Freelancerrel, akit csak a névtáblájáról tudtam, kicsoda; elGabor is ott volt, aztán később befutott Levin, Herbie, megismertem mg-b-t, és tök jót dumáltunk (végre valaki, aki nem dícsérte a Harry Pottert!)

Aztán Levin kitalálta, hogy ugorjunk át az IKEÁ-ba ebédelni. Természetesen eltévedtünk az áruházban, mire megtaláltuk a kajáldát, ahol ezren voltak, és kifelé menet is elvesztünk az illatosítók, kerti székek, konyhaszekrények és plüss vízilovak kavalkádjában. (Másnap nem is mentünk oda enni.)

Mire visszaértünk, Csilla is megérkezett, a DV standjánál Jónás Zsolt dedikálta a regényét, aztán naaaagy dumcsizás kerekedett a büfé előtti asztaloknál, mivel befutott tapsi, Red, Enkara, és Juhász Viktor is, akivel kiveséztük az írói válság kezelésének módjait, de nem jutottunk megoldásra.

A beszélgetéssel elszaladt az idő, 5-kor átvonultunk Attila előadására, ami meglepő módon még számomra is érdekes volt és érthető, amellett humoros is; Stöki előadása is tetszett a számítógépes rpg-kről, amikkel szintén sosem fogok játszani (hihihi), aztán átvonultunk valamennyien egy másik előadóterembe, ahol fél órás, halálosan unalmas bemutatót láthattunk a Mass Effect nevű új rpg játékról, mjad kiosztották a versenyek díjait (az egyik kupát a fene tudja milyen kategóriában elvitte a belterj.hu Brutiék révén), aztán V É G R E elkezdőtött a tombolahúzás, Bepe pedig nem úszta meg, hogy egy kis beszédet is mondjon.

Woof vett 11 db tombolát (eredetileg 10-et, de mivel Levinnel fegyverkezési versenybe kezdtek, még plussz egyet be kellett szerezni). De ahogy néztem, nem csak mi táraztunk be, a környékünkön többen is szépen kipakolták a cédulákat. Úgy az ötödik húzásra meglepetésszerűen nyertünk egy gengszteres társasjátékot (aminek csak német leírása van, úgyhogy netről tölthetünk le játékleítást) meg pár szelet lottócsokit, mert az sose árt. (Nyami!!) Ekkor még Levinék nem néztek ránk ferdén, csak azután, hogy hamarosan ismét nyertünk - egy nyomozós társasjátékot meg egy könyvcsomagot -, aztán mikor nem sokkal később harmadjára is akadt nyerő szelvényünk, Attila megjegyezte, hogy ez már neki is gyanús. Mivel ismét egy nyomozós játékot nyertünk, woof visszaadta Bepének, sorsolja ki újra, nekünk már van, köszönjük, a rakás lottócsoki egy részét meg elosztogattuk.

Volt még egy jó poén a tombolahúzás végén: az utolsó nyeremény egy társasjáték volt (mi más:D), meg egy rpg.hu szülinapi torta.
- Na, ezt se mossa le rólunk senki - mondta Bepe, mikor kihúzta a nyerő számot -, zöld 666!
A srác, aki kiment a tortáért, szót kért, és amellett, hogy a sütit a köz részére felajánlotta, megjegyezte, hogy ezt az egyetlen szelvényt vásárolta mindössze...

A tombola után akadt egy srác, aki először el akarta cserélni a gengszteres játékunkat valami honfoglalósra, aztán a kis könyvnyereményes szatyrába belenézve mondta, hogy az Estvért nem adja (mire én: az nem is kell, én rajzoltam a borítót, van otthon tiszteletpéldány), illetve a Battletech regényeket sem cserélné el (mire woof: az sem kellene, mert azt meg ő fordította); végül rásóztunk egy Jordant, mi meg megtartottuk a Goldenlane és McCaffrey könyveket. (Gondoltam, ha meg sosem venném ezeket, most belekukkanthatok.)

A többiek ezután elmentek sörözni, mi meg haza aludni, mert hulla fáradtak voltunk (köszönhetően a pénteki, egész napos túraboltozásnak is).

Vasárnap reggel ismét beértünk nyitásra, megnéztük az artos kiállítást, beszélgettünk kicsit Kirával, aztán a nap folyamán megismertük Hartmann Krisztiánt (akitől egyszer tuti veszünk egy klassz maszkot), futólag láttam a Boros-Szikszai párost, meg Pozsgay Gyulát is. Amúgy vasárnap is inkább a standoknál, büfénél ücsörögtem, woof időnként ránézett a battletech-esekre, én meg a Tinta Klub novelláskötetét olvasgattam, vagy Yardainnal, Hannával, Attilával dumáltam; aztán Sziklai Istvánnal Herbiet győzküdtük, miért jó Martint olvasni, de nem jártunk sok sikerrel.

Levinnel futólag sikerült megbeszélni a regényem elejét, a hét melója lesz átdolgozni, de már nagyon várom.

Sajnos kora délután el kellett búcsúzni a csapattól, mivel jönni kellett haza, az út meg mégis csak három óra hossza. (Hümm, Levin nem írt, úgyhogy a tombola fődíját - egy Xboxot - úgy tűnik, az előzetes ígéretek ellenére mégsem mi vittük el...)

Egyszóval: remekül éreztem magam, legközelebb is ott a helyem! Bepééknek hatalmas köszönet és elismerés jár a gördülékeny szervezésért!

2007. október 31., szerda

Rpg.hu találkozó

Sosem szerepjátékoztam, na jó, kétszer, de az nem volt az igazi, és nem is tetszett meg a dolog. És nem, nem mesélem el, mert már sokakat traktáltam az amúgy tényleg érdektelen kis sztorival.

Úgyhogy nem a szerepjáték kedvéért megyek, hanem mert ha minden jól megy, Levinnel kis szerkesztői kupaktanácsot tartunk, meg aztán Brutit is meg kell találnom két sör közt a képregény forgatókönyvben talált bug miatt, és lesz még egy csomó ismerős - elvileg.

Emellett beszerző körutat is tartok, ha lesz pénzem a túracipő megvásárlása után (nem lesz). Mert ma láttam, hogy megjelent az Erato. De mindenek előtt egy John Howe albumot kell szereznem, aztán jöhet még egy Poszthumán döntés. Nem tudom, lesznek-e kint más kiadók, így pl. a Galaktika, mert tőlük is kinéztem magamnak pár kiadványt. A kezem meg már a bilibe ér, úgyhogy ki is veszem gyorsan.

Irritál a tévé

Gondolom, nem vagyok vele egyedül. Van vagy 30 csatorna, abból kb. 5-öt nézek, ebből 4 sportcsatorna (viszont ha box megy, meg foci, vagy póker*, rendszerint átkapcsolok), a hokin meg az amerikai focin kellemesen elálmosodom, és néha el is alszom. Újabban nézem a teniszt, de ha nem ismert ember játszik épp, akkor az sem érdekel túl sokáig.

Ha reklámblokk van, soha, de soha nem nézem végig. Vagy átkapcsolok, vagy kimegyek vacsiért a konyhába (lehet, így hízik egy csomó ember?). Másra nem jó. A reklámoktól falra mászom. Azok aztán tényleg a tévénézés legalja, Győzikével meg Mónikával, meg az emberi méltóságra fittyet hányó valóságsókkal együtt.
Én nem tudom, hol, hogyan képzik a hazai reklámszakembereket, de valami nagyon hibádzik a szakmával.
A fene gondolná, hogy még vannak emberek, akiket meggyőz X. mosóporreklám, amiben agyonmanipulált felvételen osztottképernyővel bemutatják, hogy ugyanazon ruha és ugyanazon kéztartás esetén is ott marad/eltávolítják a foltot, a más mosópor/a reklámozott mosópor függvényében. Vagy mikor valaki azért szeret hajat festeni, mert "olyan könnyű".

Azokat meg különösen utálom, mikor fiatalok szerepelnek a reklámban, és előadják, hogy húúú, de menő ez a szelet csoki(!), gyere bulizz velünk, mert ettől tökre feldobódunk! Mi van abban a Kinderben, pálinka?

Hihetetlen, olyan szinten nézik hülyének a fiatalokat meg a háziasszonyokat, hogy az már fáj.

Betiltanám az összes mosópor, tisztítószer (Tisztitusz, ó máj gád, hű micsoda ötlet, Cézár és Kleopátra lába alatt felmossa padlót), vitamin és gyógyszer- és joghurtreklámokat (Drágám, már megint fáj a fejed/gyomrod/torkod? A barátnőm ajánlotta, hogy...). Az autóreklámok maradhatnak, azok egész jópofák, és általában klassz zenét is választanak hozzá.

A híreket is utálom, a királyi tévén azért, mert valahogy az egész szörnyen hosszzzzúúúúra nyúlik, a kereskedelmiken meg azért, mert szenzációhajhász, és napokig lovagolnak egy-egy bulvársajtó által kiszipolyozott témán. Ráadásul még sosem hallottam, hogy egy bűncselekmény helyes minősítését el tudták volna mondani, még attól a riporternőtől sem, aki egyébként felettem végzett a jogi egyetemen... (Mivel szakmába vág, ez engem idegesít, gondolom, az orvosokat meg a kórházsorozatok; az meg főleg, hogy sokszor úgy tűnik, jaj, szegény vádlott, ő nem csinált semmit, az csak puszta véletlen, hogy ő bíróság elé került és elítélik).
A TV2 féle hírekben rászoktak arra is, hogy mikor van egy snitt, és abban szerepel egy ember, akkor az alámondott szöveg így hangzik: "látják, ő az, a .... elnöke", majd rögtön interjú, a feje alá kiírják a nevét. Nem, nem látom, hogy ő az, nem, nem nézem a bevágást, amin épp: "amint látják, így néz ki a leomlott híd, és az autók a folyóba estek".
A Mokkát is utálom. Milyen már, hogy Jakupcsek élő adásban, telefonon interjút készít egy nővel, akinek pár napja megölték a 18 éves lányát, és a köszönés után megkérdi tőle: "Hogy érzi most magát?" Ezért aztán tényleg fel kellett hívni.
Azt sem értem, miért kell időnként szerencsétlen nyugdíjasokat meghívni a műsorba, akikre együttérző bociszemekkel néz a Claudia, de egy idő után azon gondolkodik, vajon hogy szóljon közbe, mert a bácsi csak beszél, beszél, beszél (Léda tojásainál tartunk), de még ott nem, konkrétan miért is ül ő a stúdióban?
Ja, és ne. Ne mutassák már be havonta a felvételt, amin valaki halálos balesetet szenved. Nem azért, mert nem bírja gyomorral a nép. A műsorszerkesztők nem gondolnak arra az anyára/testvérre/stb. hozzátartozóra, aki fél évvel később a híreket nézi gyanútlanul, és egyszerre váratlanul hopp, jé, ott a fiam/párom/stb. hozzátartozóm, amint éppen belemennek és meghal. Azurákék ennyire nem találnak témát a Naplóban sem, mint hogy a halott férfi párját a balesetet okozó ember házához kísérik kamerákkal, miközben a szerencsétlen nő síró szemekkel azt mondja a kamerába, hogy azt akarom, kérjen bocsánatot. De majd biztos kijön ország-világ elé az illető.

Sorozatok és sztárműsorok. Áu. Mintha kevesebb lenne ugyan a brazil szappanopera délután, vagy csak én nem vagyok még otthon, viszont ötkor általában valamelyik színvonalas kibeszélősó megy mindkét fő kereskedelmi adón (amiben fogatlan szegényemberek/alacsony IQ szintű, már-már földönkívülinek tűnő egyének egymás alázásával vannak elfoglalva. No comment.) Meg aztán ott vannak még a B kategóriás német krimik meg 30 évvel ez előtti amerikai rendőrsorozatok, a béna varázslós fentezi szarokról nem is beszélve.
Sorozatból marad a Dr. Ház (bár attól meg hipochonder leszek), meg a Jericho (attól meg rosszat álmodtam), amiket megnézek.
A híreket követő sztárműsoroktól herótom van. Méghogy sztárok. Ki a francot érdekel, most éppen kit csalt meg a nemtudomki Miss Műmellplasztika, ki ejtette le a telefonját/vett egy kutyát/megtanult lovagolni/kit fotóz le X. férfimagazin (ilyenkor jönnek a mellek premier plánba, aztán meg az elsötétítés by ORTT).

Kabaré(nak csúfolt) műsorok. Lehet, hogy nincs humorérzékem, és ezért utálom annyira a Sas féle Mikroszkóp Színpadot. Egy ideje nem nézem a Gálvölgyi-showt, egyszerűen fárasztó; ahogy a női ruhákban, kisminkelve parádézó irigymirigyek sem kötnek le.

Filmek. Hm... Hát, izé. Nagyon ritkán, ha olyat adnak, amit moziban annó elmulasztottam, és amit még nem vetítettek le az utóbbi 3 évben ötször, egye fene, megnézem. Főleg, ha woof szembesít hiányosságaimmal, hogy te még nem láttad a...?

Állatos csatorna, természetfilmek. David Attenborough-n kívül semmit nem érdemes nézni. Steve - Isten nyugosztalja - ezredik krokodilkínzása, az amerikai állatmentők (azaz sintérek) napi melója, az amúgy tök cuki, de tök egyforma rókamanguszták élete baromira hidegen hagy egy idő után.

Van hat féle Discovery csatornánk. Ebből egy mindig valami - természetesen megoldatlanul maradó - ufológiával kapcsolatos műsort sugároz, a másikon pezsgőfürdőt vesz a műsorvezető-traveller valahol a Bahamákon, a harmadikon fekete-fehérben lövik egymást a szovjetek meg a németek valahol a ruszki fronton, a negyediken éppen beharangoznak valami FBI-os sorozatgyilkosos-erőszakolós műsort, az ötödiken éppen bebizonyítják, hogy a kacsa hápogása nem visszhangzik, a hatodikat már meg sem nézem. (Lehet, hogy nincs is, na mindegy. Valamelyik Discoveryn viszont van egy műsor How its made? címmel, de sose tudom mikor, pedig az tényleg mókás, amit láttam belőle, tök jó volt).

Egyszer egy barátném megjegyezte, hogy én csak olyan együtteseket hallgatok, akik már feloszlottak, meg olyan énekeseket, akik már meghaltak. Belegondoltam, hogy igaza van, úgyhogy a zenecsatornákról bővebben szólnom nem érdemes.

Emlékszem, mikor még nem kötötték be a tévét kb. tavaly ilyenkor, tök jól elvoltam esténként, ugyanis olvastam. Ezt kéne most is. Úgyis vettem egy tök jó művészeti könyvet, azt fogom a sok shit helyett nézegetni. Meg hallgatni a holt énekeseket, feloszlott bandákat rajzolás meg festés közben. Az egészhez csak az kell, hogy az emberben tudatosuljon: ha már ennyire utálom a műsort, és nincs más, mi a francért nézem? Ugyanúgy kikapcsol egy jó könyv. Szóval ez itt a tanmese helye.



*Mikor megtanítottak pókerezni, elhatároztam, hogy na most majd nézem a közvetítéseket, hátha okulok belőle. Korda Gyuri percekig suttog. Majd' elalszom - sportcsatornáról van szó -, hát nem beleordított a mikrofonba, hogy "ÓLL IN!!!!!!"

2007. október 28., vasárnap

Ahmed, The Dead Terrorist

Ezen - másodjára nézve is - sírva röhögtem, na.

Azon meg nem csodálkoznék, ha a pasi ellen dzsihádot hirdetnének :D


(mergencnek kösz a linket)

2007. október 24., szerda

Olvasmányok

Vészesen sok pénzt kéne költenem könyvekre. Kezdve mondjuk a Joanne Harris összessel. Most éppen az Urak és Játékosok van terítéken, és csak csupa jót tudnék róla mondani: iszonyatosan jó karakterek és infócsepegtetés, folytonosan fenntartott feszültség. Ugyanígy voltam a Csokoládéval (a film is jó, de aki olvasta a könyvet, az úgy érezheti, kiherélt, hiányos történetet kapott, ami csak a felszínt kapargatja).

Beagle novelláskötetét (Tükörbirodalmak) nem szereztem még be, valamelyik nap már majdnem leemeltem a polcról, aztán egy leárazott művészettörténeti könyvet vettem meg.

El kéne kezdenem Steven Erikson regényfolyamát is, bár van egy sanda gyanúm, hogy nem fog tetszeni. Legalábbis Martin után elég nehéz bármilyen "hard" fantasyt kézbe venni.

Aztán ott vannak még a honi SF újabb kiadványai, Hackett A Poszthumán döntése és László Zoltán Keringés c. regénye. Hackettől még nem olvastam semmit, kivéve egy régi Cherubion antológiában az Én, a halhatatlant. Arra emlékszem, hogy több, abban szereplő rémes novellához képest jó volt, csak zavart, hogy úgy szétszabdalták a kötetben. László Zolitól a Nagatét kezdtem el olvasni, de nem tetszett, pedig az alapötlet, a leírások jók voltak erőteljes képekkel, azonban a könyv 1/4-edének elolvasása után sem éreztem úgy, hogy bármelyik szereplő sorsa érdekelne, egyszerűen nem fogott meg (a női szereplő ábrázolását meg egészen gyengének tartottam). Mégis úgy vagyok mindkét szerzővel, hogy nem az első regényük, a kiadók felé is pozitív előítéletem van (nem egy szerkesztetlen elsőváltozatot kap a pénzéért cserébe az ember), ugyanakkor e két regény fokmérője lehet a jelenlegi SF szintjének. Ennyi erővel persze olvashatnám Kasztovszky GRIN-jét, de a könyvről látott pozitív hangvételű kritikák annyira semmilyenek voltak, hogy nem érzek rá késztetést, hogy megvegyem.

A környezetemben asszem rajtam kívül szinte már mindenki olvasta a Csodaidőket. Legutóbb nem láttam belőle a könyvesboltban, és egyelőre megpróbálom valakitől kölcsönkérni. Rorimack ritkán méltat egy hazai SF könyvet (igaz, a Nagate kapcsán is így volt), és másoktól is csupa jót hallottam róla, csak nehogy úgy járjak, hogy a nagy elvárások után majd nem tetszik. (Arra pedig különösen kíváncsi leszek, miként végződik, valóban egyszerűen abbamarad-e a cselekmény?)

Hamarosan megjelenik a DV Erato novelláskötete is, onsai két írását már ismerem belőle; a könyvnek ott a helye a virtuális bevásárlókosaramban.

Woof kapott egy dedikált példányt - de ezt már emlegettem - a Tinta Klub Pirakadatra várva c. novelláskötetéből, egyszer belekukkantottam, háááááát, elég vegyesnek tűnt, de majd megnézem azt is közelebbről.

2007. október 22., hétfő

Sziklakert


Orfű közelében, 2007. október 21.

Hely a térképen

Európa közepén áll Magyarország, Budapest
Máshol még azt sem tudják, hogy nem ugyanaz mint Bukarest
Az ország neve nem látszik, a városok apró pontok
Ujjam alatt elférnek a hegyek, apró foltok
Szülőföldem holdfényben, árnyékba öltözve vár
Mint a vándormadár délen, a gép remegve leszáll.

Ez az ország - rémálom ébren
Ez az ország - kisérleti nyúl
Ez az ország - gyöngy egy pohár vérben
Ez az ország - a szívem elszorul
Ez az ország - lenyilazott szarvas
Ez az ország - széttaposott kert
Ez az ország - a múltban sem olvas
Ez az ország - zöldre, vörösre vert
Ez az ország - hazugok temploma
Ez az ország - vasalt, véres csizmák
Ez az ország - tolvajok aranya
Ez az ország - temetők és kocsmák

Magyarország - alvó lány öle
Magyarország - viharok asszonya
Magyarország - két folyó gyermeke
Magyarország - anyám szép mosolya
Magyarország - friss hó a sárban
Magyarország - mulatság dalokkal
Magyarország - álom puha ágyon
Magyarország - pincék borokkal
Magyarország - farkasok prédája
Magyarország - nagy idők árvája
Magyarország - márciusi ország
Magyarország - majomország
Magyarország - temetetlen
Magyarország - szeretetlen
Magyarország - szerethetetlen
Magyarország - feledhetetlen
Magyarország - csavargók börtöne
Magyarország - Európa köldöke
Magyarország - ne legyen Balkán
Magyarország - megáll a talpán


Hobo Blues Band Tábortűz mellett c. albumáról.

S. Sárdi Margit hozzászólásához

"A szempontrendszer nem homályos, csak nem egzakt. Művészeti alkotások esetén ez nem lehet másként. Az iskolában tanult elemzési módokat ajánlom figyelembe." [Írja a tanárnő itt. Mármint szs-nek - meg úgy mindenkinek -, a ZsP-díj jelentésével kapcsolatban.]


Ezzel csak az a gondom, hogy a középiskolában (de már általánosban is), ha valaki olyan dolgozatot adott volna be műelemzés címén, amilyen értékelést kaptunk a Zsoldos-díj odaítélésekor egy-egy mű kapcsán, nem érdemelt volna túlságosan jó jegyet...

2007. október 21., vasárnap

2007. október 19., péntek

2007. október 15., hétfő

Sóhaj

Jaj, de nagyon nagy szüksége volna most a hazai SF irodalomnak egy Zsoldos Péterre!

2007. október 14., vasárnap

Öböl

Szüleim jó darabig nem merték elmondani, de már hónapok (pontosabban a pesti kiállítás) óta nem találják az Öböl című akvarellem. Mialatt behordtuk a képeket a Szellemlovasba, és egy pillanatig nem figyeltünk, valaki felkapta a kocsi mellől a képet.


Furcsa kinyilvánítása ez a tetszésnek.

Első bejegyzés

Nos, én is áttértem Onsaihoz hasonlóan, egy másik blogszolgáltatóhoz... Tudtam én már az elején, hogy free-kezdetű dolgokkal ne kezdjen az ember a freemailes tapasztalatok után. (Kicsit sokszor tartják karban, és iszonyú lassú szegény.)

Onsai, tudom, tudom, fekete háttér... de tök gáz sablonok voltak ezen kívül, és ha néha fotókat meg festményeket teszek közzé, akkor jobb a sötét, semleges háttér. Semmi gót beütés nem vezérelt. Különben meg, mintha egyre több SF/F oldal lenne világos :D

Szóval mostantól itt folytatom a naplózást.