2007. december 26., szerda

Karácsonyi poszt

Asszem mégis teszek újévi fogadalmat: a jövő évi karácsonyi ajándékok megvásárlását februárban elkezdem. Még egyszer ebből az átkozott idegrohamból - két nappal Szenteste előtt - én nem kérek...

Vicc, de egy barátnémnak még holnap is ajándékra vadászom, feladva eredeti elképzeléseimet, miután a népek kifoszották a könyvesboltokat. Egy bizonyos típusú kiadványból csupa haszontalan (és rendkívül drága) könyvek maradtak a polcokon.

Na de nem panaszkodom tovább, főleg hogy nagyon sok, szép ajándékot kaptam, köztük wooftól egy eredeti Hartmannt!!!


A szilveszteri buli még függőben, az is lehet, hogy egyszerűen átalusszuk az egészet, két nappal előtte úgyis lesz valami nagyobb összeröffenés Pesten. Nu, most visszamászom az alvás-evés-alvás-evés-Catanozás ördögi körforgásába.

2007. december 17., hétfő

Disznóölés (18-as karika)

Hétvégén némileg csapatépítés jelleggel - vállalkozó kedvű kollégák - disznót öltünk Pécsdevecseren. A "kivégzésen" többek nyakában - városiak kimerészkednek a "vidékbe" - fényképezőgép lógott, akadt, aki férfi létére felmenekült egy farakásra, és onnan figyelte az eseményeket.

A vádbeszéd elmaradt, megelégedtünk az ítélet néküli azonnali végrehajtással; de sebaj, majd jövőre talán még jogorvoslatot is biztosítunk. (Bár az halasztó hatályú, úgyhogy jobb, ha a disznónk nem fellebbezhet...)

Szóval szegény 160 kilós cocának esélye sem volt ennyi ügyésszel meg pár hivatásos böllérrel szemben.


Amúgy a disznóvágás egyik főszervezőjének nagyapja (akinek a portáján dolgoztuk fel a disznót) meg volt róla győződve, hogy valamennyien a baleseti sebészeten fogjuk végezni. Ehhez képest mind túléltük, autentikus főböllérünk azonban, aki saját bevallása szerint az '50-es évek óta vág disznót, úgy ledarálta középső ujjának utolsó ujjpercét, hogy észre sem vette...* Úgy kellett szólni neki, hogy vérzik a keze. Végül rávették, hogy hadd vigye be a sofőr a baleseti sebészetre, úgyhogy csak az esti töltött káposztára ért vissza vastag kötéssel az ujján.



*Gondoltam, nem szólok bele, biztos tudja ő, milyen mélyre nyúkál a darálóba, csak nem darálja le az ujját - hát nem megtörtént a következő pillanatban?

A gép annyit tud, amennyit a felhasználó...

...ami az én esetemben nem valami sok, de azért az - elvileg - nem okoz nehézséget, hogy elmentsem egy doksi változásait a Wordben.

Baromi nehéz újraírni egyetlen oldalt is. Ráadásul nagy kedvvel ültem oda novellát hegeszteni, és tessék: egyszer csak feltűnt, hogy bizonyos mondatok nem úgy festenek, ahogy legutóbb hagytam, és a történetben is már egy kicsit máshol tartottam.

Nincs mese, az elveszett részeket még jobban meg kell újra írni az eredetinél. De nem ma. Most képtelen vagyok.

2007. december 14., péntek

Nem kispályázunk!

Magyarországon mindenki ért a futballhoz, a politikához és a SF/F irodalomhoz.

2007. december 13., csütörtök

2007. december 12., szerda

Születésnapomra

Negyedszázados lettem. Így kimondva kicsit furán hangzik, a harminc körüliek persze kinevetnek, a 24 évesek meg paráznak ettől a bizonyos "határtól". Na, utóbbiaknak mondom: nem nagy durranás az egész, nem is "határ".

Igaz, én mindig szerettem ezt az évente kérlelhetetlenül bekövetkező napot, talán mert a kelleténél kicsit többet gondolnak rám ilyenkor azok, akik szeretnek (és tudják, hogy e napon születtem.) És miért is kéne magam "öregnek" éreznem?

Mindenesetre érdekes, hogy általában éppen azok élik meg "drámaként" a születésnapjukat, akik huszonévesek, harmincasok. Az összes negyvenes, akit ismerek, ezzel szemben a születésnapján is úgy gondol magára, hogy még milyen fiatal, fitt, és az élet csak most kezdődött el igazán...

Egyszóval igazán nincs oka az embernek negatívan gondolkodni, főleg nem a szülinapján. Hiszen ezt is megérte!

2007. december 10., hétfő

Akvárium-Terrárium, Pécs

Végre odajutottunk, hogy elmentünk a városi Akvárium-Terráriumba, ami kívülről egy elég régi (és igen rossz állapotú) épület, és előbb nézné az ember valami régi iskolának, mint a Pécsi Állatkert részének. Hamar kiderül, hogy belülről sem vonzóbb a látvány, mint kint: az út a mélybe vezet, egy dohos, közel 30 fokos, - érthető okokból - magas páratartalmú levegővel rendelkező pincerendszerbe. A terráriumok szűkösek, némelyikről lefelejtődött a cédula, hogy mégis miféle sárkánygyíkot látunk a növények mögé rejtőzve, a padlón meghatározhatatlan összetételű mocsok folyik, remélhetőleg főleg víz.*


(Ez tényleg élő állat, kb. másfél méter hosszú, és nagyon
mókásan csetlett-botlott)




(Ők nagyon barátságosak voltak, ha elmentünk előttük, rögtön
ott tobzódtak az üvegnél.)


(Lustálkodó)

Az egész olyan, mint egy rosszul sikerült kísértetbarlang, sötét zegzugok, itt-ott kibelezett, üres terráriumok, melyek ki tudja, mióta várnak felújításra, a varánuszok-gyíkok-krokodilok** és tényleg rendkívül ocsmány békák után kiábrándító akváriumok következnek.


Egy, azaz egy darab tengeri akváriumot láttunk csak, amiben egy-egy elárvult doktorhal,


(Doktorhal)

bohóchal meg valami csíkos dög úszkált haloványan fel-alá, a többiben meg gyakorlatilag csupa olyan halat látni, amit akár én is megvehetnék az otthoni akváriumunkba: algaevő, gurámi, üvegharcsa, neonhal, sügérek, dániók...

Ha valaki bemegy a legközelebbi akvarisztika boltba, változatosabb akváriumokat és élőlényeket láthat, mint az Akvárium-Terráriumban.

Szóval a látvány elég lesújtó, de nézzük a jó oldalát: van hova fejlődni, és biztos azért is tűnt ennyire gáznak a dolog, mert hát tél van, ilyenkor nem lehet kivinni az állatokat az amúgy szintén szűk belső udvarra...

Ja, ilyenkor télen a maradak - színes papagájok - nem nézhetők meg, teleltetik őket; ráadásként még megnézhetünk pár éjszakai állatot: néhány rendkívül büdös, de nagyon jófej és homályosan látható repülő kutyát meg makiszerűséget ill. vak halakat UV-fényben. Mindez azonban csak tovább növelte a bezártságérzetem, és jó volt végre kilépni a nappali fényre, friss levegőre.




*Nem vicc, az egyik jószág éppen könnyített magán, mikor ott álltunk a terrárium előtt, és éppen olyan szerencsés helyen, hogy az illesztések között gyakorlatilag szépen ki is folyt - majdnem a lábunk alá - a pisi...
**A krokit meg a varánuszt különösen sajnáltam, szűk medence egy műbarlangban, sehol nincs természetes fény. Persze nem értek hozzá, és biztos megvannak enélkül ott lent, az épület alatti, dohos pincerendszerben, néhány négyzetméteren.

2007. december 6., csütörtök

Olvasmányok mostanság

Az utóbbi időben (majdnem) mindent megtettem a sci-fi vonal erősítése érdekében, de Lem Édenjét 30 kemény oldal után feladtam: sajnos valamiért nem kötött le. Még próbát teszek a Solarisszal, aztán valószínű megint hosszú ideig a polcomon fog heverni a nagy, Szukits-féle gyűjteményes I. kötet a még olvasatlan "Asimovokkal" együtt.

Hackett regénye után nehéz olvasni bármilyen mostani SF-t, mivel félek, hogy nem lesz olyan jó, mint A poszthumán döntés. Persze hülye módon elővettem azt a két Új Galaxist, amik nekem azon egyszerű oknál fogva vannak meg, hogy megjelentem benne. Nem mintha a sajátjaimba bele mertem volna olvasni (grrr), vicces volt felfedezni néhány, azóta ismerőssé vált nevet. Nem is tudtam, hogy egy antológiában szerepelek pl. szs-el. (Ő sem.) Sajnos a novellák alapvetően (nagyon) nem tetszettek, de erről főleg Ray Bradbury örömet okozó masinériái tehetnek.

Kasztovszky GRIN-jére már biztosan nem ruházok be, senki nem tudott meggyőzni, hogy tényleg van olyan jó az a regény, hogy érdekeljen. A Keringésre viszont sort kerítek mostanság, ahogy Lukjanyenko két "Őrségét" is jó volna beszerezni... (Kár, hogy a Nappali Őrség borítója ilyen nagyon durván-giccsesen visszataszító lett, hogy fogom így a buszon olvasni?)


Gaiman nagysága előtt csak leborulni lehet, az Amerikai Istenek zseniális és letehetetlen, Juhász Viktornak pedig minden elismerésem a fordításért, nem mintha én értenék hozzá, de nekem nagyon tetszett. (Szegény Lemet tényleg rosszkor időzítettem, na.) Valószínűleg nem állom meg, hogy a kedvenc részeimet beidézzem ide.

Egy, azaz 1 hosszú oldalt voltam képes elolvasni A sors gyermekei c. fantasy "remekműből", melynek egyik elkövetője Scal volt, aki több éve már (uh), hogy felhívta figyelmem a Hungaroconra, és ott be is mutatott néhány cherubionos írónak. Scal, miután pár hete jól összevesztem vele, mert csak nagy nehezen tudtam visszaszerezni tőle a manapság nem sűrűn kapható Martin SOIF I. részt, dedikált egy példányt első és mindezidáig utolsó regényéből.*



Amúgy biztos tetszett volna, csak hát nem vagyok tizenhat éves fiú.

Az Eratóról már írtam korábbi postban, úgyhogy hagyjuk is el a SF és a F örvénylő (néhol erősen mocsarasodó) vizeit.

Graves, az isten, akarom mondani a Claudius, az isten ugyanolyan frenetikus, mint az Én, Claudius, és bármennyire is utálom, mikor valaki azt írja, "kötelező darab", ez a két könyv tényleg az.

Ritkán járok úgy, hogy egy szerzőtől mindent, de mindent szeretnék elolvasni, Joanne Harris közéjük tartozik. Az Urak és játékosok ideális ajándék a fa alá, és nem csak nőknek! Ritkán tudja valaki 300 oldalon át úgy megvezetni az olvasót, mint ő, főleg, hogy aztán az ütős csavart követő röpke 10 oldal után ismét "arcátlanul" becsapja.

Végezetül használati utasítás Gerald Durell Családom és egyéb állatfajták c. könyvéhez: ha valaki buszon olvassa, előfordulhat, hogy bolondnak nézik, ahog unalmas előadásokon pad alatt rejtve olvasni is veszélyes, mivel könnyen elárulja magát az illető. De sebaj, nevetni, mosolyogni jó, az pedig mindig mindenkire ráfér.**




*A regényt - a kicsit mókás - Ralph Baxter és Lizard Johnson álneveken írták.

**OFF: erről rendszerint eszembe jut ez a hülye mondat: "mosolyogj, és a világ idiótának néz."

2007. december 3., hétfő

Pár gondolat az Erato antológiáról

A DV második novellaíró pályázatára - én legalábbis úgy gondoltam - olyan műveket vártak, amelyekben nem csak díszlet a jól megírt szexjelenet, hanem mozgatórugó, központi elem, amit ha kiveszünk, nem működne a történet.


Kétség kívül az első akadályt jól vették a szerzők, a szexjelenetek nem váltak unalmasan, öncélúan pornográffá, de nem is lett belőle nyálas-hősszerelmes enyelgés. Mégis, szerintem épp a lényeget nem sikerült hozni: hogy alapvetően ne csak kellék, díszlet legyen a szexualitás és az érzékiség direkt ábrázolása.

A másik gondom az volt, hogy szerintem a novellák többsége egyszerűen átlagos, középszerű és kiszámítható. Akadt olyan is, amit nem értettem, miért került be a kötetbe; néhány írás alapötlete pedig hiába volt nagyon klassz, a végén mindig úgy éreztem, nem kaptam meg azt a plusszt, ami bizony benne rejlett, csak valamiért nem tudtak elég mélyre ásni érte az írók.

Szóval az Erato antológia alapvetően csalódás volt számomra, amellett, hogy akadtak azért írások, amelyek kifejezetten tetszettek. Mindenképpen fénypontja László Zoli novellája (Mélyebb rétegek), még ha itt sem éreztem _annyira_ központi elemnek a szexualitást; mégis minden a helyén van, a befejezés pedig különösen tetszett. Onsai (K. Varga Beáta) fürdőkádas novellája (Nyolc négyzetméter a világ) meg a kötet azon kevés írásai közé tartozik, ami végre humoros, és nem durván negatív. Jól ábrázolja a szokatlan szereplők látásmódját, és végig áthatja az az érzékiség, amit ha levennénk belőle, már nem ugyanaz a történet volna, és nem is működne nélküle igazán.

Kíváncsi leszek, ír-e még ki a Deltavision újabb pályázatot, és ha igen, milyen témában. Az Eratót én egy kicsit elhibázottnak tartom, és mérföldkő ugyan nem is lett belőle, útkeresésnek jó.