2008. február 29., péntek

Ez itt a reklám helye

A fotónál nincs szubjektívabb műfaj (na jó, talán csak a vers), úgyhogy egy ideje nagy ívben kerülök mindenféle ilyen témájú megmérettetést, mivel rendszerint úgy láttam, nem azok nyertek, akik igazán megérdemelték volna.* (És itt legkevésbé sem magamra gondolok.) András öcsém azonban mit sem törődött ezzel, sikeresen szerepelt egy, a budapesti Új Színház által hirdetett pályázaton: elhozta a második helyet!

Kb. 100 pályázó 800 (!) fotója közül választották ki az övét is, én azt hiszem, nem érdemtelenül.

A zsűri által legjobbnak ítélt fotókat kiállítják; már most sajnálom, hogy nem lehetek ott a megnyitón, de akit érdekel és arra jár, szerintem ugorjon be! ;)




*Legutóbb ez volt a Kristart pályázatán. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de hogy a rengeteg, - amatőrök által beküldött - tényleg csudaklassz kép (fotók, festmények, rajzok) közül éppen ez nyert?!

2008. február 27., szerda

Budapest, Budapest de csodás...

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de mostanában valahányszor felruccanunk Budapestre (a messzi vidékről, höhö), az a benyomásom támad, hogy a város egyszerűen... rohad. Kívül-belül. Ezt nem csak az elolvadt hó alól hirtelen felszínre bukkant szeméthalmok miatt gondolom így, de azért nagyban hozzájárul a nem épp felemelő látvány.

Sajnos nem tudok jobb szót rá, és nyilván a folyamat sem mostanság indult, csak most ez valahogy összegyűlt bennem. Azt mindig éreztem, hogy nem egészen emberbarát illetve -léptékű a főváros. Ami azért is furcsa, mert - az annyival azért nem kisebb - Prágában, sőt Rómában is könnyebben elmászkál az ember, és nem jön vele szembe annyi hajléktalan, koldus, vagy egyébként rosszarcú figura, hogy önkéntelenül is a Blahán történt késelés jusson az eszébe. Furcsa, de egy ideje már nincs meg az a biztonságérzetem, mint Pécsett.

Persze lehet, rémeket látok, mégis, a lelkem mélyén örülök, hogy nem ott élek.

Pedig Budapest szép. Lenne. És nem hiszem, hogy ezt az egész rohadást kizárólag a politikára kell fogni, meg a rossz gazdasági helyzetre, meg a fatökű BKV-ra, meg a tudom is én mire... Ezek is benne vannak, persze, sőt... Csak valahol az átlagember fejével is gond van (és ez a vidéki nagyvárosokban sincs sokszor másképp), hogy talán nem kéne eldobálni a szemetet, csak mert mások is azt teszik; nem kéne azonnal a buszsofőrnek ugrani, mert elbambult az éjszakai járaton és véletlen kihagyott egy megállót... előfordul, és kész. Vannak dolgok, amiket nem lehet a közterület fenntartókra meg a rendőrökre bízni, a városért az ott lakóknak is tenni kell. Ha ez abban merül ki, hogy nem dobok el semmit, hanem elviszem a legközelebbi szemetesig, akkor abban. Csak valahogy mostanság senki nem akar kényelmetlenséget vállalni. Öt méterrel többet megtenni.

Akiben túlteng a tennivágyás, hamar feladja, mert látja, hogy a környezetében nincs meg. Akkor minek az egész? Pedig azt hiszem, valahol el kell kezdeni, különben tényleg düledező rommá lesz a város. Mondom én ezt vidékről, "páholyból".

2008. február 25., hétfő

Leonardo rajzai

Vasárnap elmentünk megnézni a tematikus kiállítást a Szépművészetiben (A Mediciek kora); szerencsére nem volt sor, még azok is bejutottak simán, akik nem vettek elővételben jegyet. Nem mintha össze akarnám hasonlítani a korábbi nagyszabású tárlatokkal, nem volt a legjobb, de a legrosszabb sem.*

Az elején meglehetősen szűkös a tér, viszont annál több - rendkívül idegesítő hangú - tárlatvezető körül ácsorog úgy tíz-húsz ember a szűk átjárókban; alapvetően mindenki behajol a képekbe, akkor is, ha az kb. 2 m X 3 m nagyságú.**

A képek, domborművek, asztallapok, egyebek melletti ismertetők, ha vannak, szerintem nem túl informatívak (kiállítottak pl. egy ókori római mellszobrot, de nem derült ki, miért válogatták be), ráadásul főleg az elején okoz nehézséget elolvasni őket a nagy tömörülésben; néha pedig eleve lehetetlen helyre rakták ki, hogy véletlenül se legyen könnyű megközelíteni.

Az ember persze elámul azon a mérhetetlen gazdagságon (és alighanem önteltségen is), ami a korabeli mecénásokat jellemezte; nem fukarkodtak a pénzzel, ha saját gazdagságuk fitogtatásáról volt szó. Mert elég sokszor így éreztem: ez már hivalkodás, túlzás; mégis, ennek köszönhető oly sok remekmű megszületése, úgyhogy a Mediciek allűrjei igazán megbocsáthatók. Különösen jól jövedelmező állás lehetett akkoriban a tondókészítőké.***

Aztán, amikor már úgy érzeztem, megfulladok a sok - számomra meglehetősen elfolyó, összemosódó, képlékeny - szépség láttán, meg az agyamból is éppen elpárolgott a sok birka ember okozta vörös köd, hirtelen néhány Leonardo rajzzal találtam szembe magam. Akkor és ott éreztem, érdemes volt megnézni ezt a kiállítást, átverekedni magam tömegen és idegenvezetőkön, mert ez bizony egy magasabb szint. Pedig csak rajzokról, egyszerű vázlatokról van szó! Akkor és ott szembesül igazán a néző azzal az egyszerű ténnyel, mennyivel is volt magasabb szinten Leonardo a többi reneszánsz mesterhez képest - úgy általában.**** A szomszédos falon Boticelli, szemközt Raffaello festményei várták a látogatót, de azok a Leonardo rajzok szinte arcul vágják a nézőt, szinte számonkérik, hol járt eddig, miféle "kontármunkákra" mert mosolyogni, csodálattal adózni, amikor e rajzok fölött már csak a csillagos ég van...

Szóval, aki a végső zsenialitással akar pár percig "randevúzni", ne hagyja ki; ha Leonardo munkái nem is lesznek rá olyan hatással, mint énrám, akkor is sok szépet, érdekeset, jót láthat (főleg a tárlat második felében, mert ott már szellősebb a tér).



*Mindeddig felülmúlhatatlan a Monet és barátai, a legrosszabb meg a 400 év francia festészete volt számomra.
**Balga módon - mikor végre kényelmesebben ráláttam a tömegben - kicsit távolabb álltam meg egy ilyen méretű képtől. Erre mit csinál egy csaj? Bambán rámnéz, aztán minden további nélkül belép elém. Áh, nem baj, úgyis csak egy Boticelli volt, a felső harmadát meg így is látni.
***Tondó: köralakú festmény vagy dombormű; ha utóbbi, akkor olyasmiként is funkcionált, mint a mai utcanév tábla, csak ez jóval nagyobb, úgy egy méter átmérőjű faragvány, már-már barokkosan gazdag koszorú, a közepén a megrendelő család címerével. (Mi mással?)
****Tiszteletben tartva a másik kedvenc, Michelangelo zsenijét.

2008. február 21., csütörtök

Hyperion

Régi tartozásom kezdtem törleszteni a héten: olvasom Dan Simmons Hyperionját. A "3." és a "4." rész már korábban megvolt, de a hétvégén sikerült végre beszereznem az "1." és "2" kötetet! A gyors kezdet ugyan erősen belassult, mégis nagyon tetszik.

Az Alexandra hibás könyveket árusító boltjában bukkantam rá a hiányzó részekre; a kettőért összesen fizettem 1000 Ft-ot, pedig különösebben semmi baja a borítónak, és gyors átlapozásra úgy tűnt, egy oldal sem hiányzik. Remélem, nem azért kerültek oda, mert ennyire eladhatatlanok...

2008. február 15., péntek

Szemétdombok

Rendesen "függővé" tud válni az ember. Mármint blogolvasóként. De azért én most úgy döntöttem, felhagyok bizonyos netes naplók további látogatásával.

Úgyis mindig ugyanaz a lemez forog körbe. És körbe. És körbe...

Miközben az egész nem számít, mélyen sem érint, ugyanakkor megy vele az idő. Pedig ha nem muszáj, a szemétdombokat sem nézegeti önszántából az ember.

Többé sem szóban, sem írásban nem vesztegetek rájuk szavakat. Ez a bejegyzés volt az utolsó.

Valami azt súgja, nem is lesz olyan nehéz betartani.


2008. február 13., szerda

A naaaagy...

...kulturálatlanság. Meg fogyás is, de ez valahogy mellékessé vált a műsorban. Nem szokásom ilyeneket nézni, nem is láttam minden részét, de azért nagyjából tisztában voltam a történésekkel.

Kezdettől fogva nem értettem, miért Japkupcsek a műsorvezető, és felállt a hátamon a szőr, mikor azokat a szomorúan kövér embereket "lekicsikéimezte". Ez biztos jó poén akart lenni vagy kedveskedés, vagy tudomisén, akkor sem éreztem odavalónak. Igaz, őt magát sem, na de mindegy. Az egész sorozat fapados volt, a döntő(kö)n meg különösen látszott, hogy sok energiát nem akartak bele feccölni (gáz díszletek, gáz szervezés, színes lufik és konfetti).
Az elején még reméltem, hogy némi ingyen útmutatás lesz itten a fogyáshoz, akárki meglássa, meg bíztatás, meg példaképállítás, hogy lám, le lehet fogyni, csak kurvára akarni kell. (De akkor is! Meg. Lehet. Csinálni.)
Azt hittem - ha már folyton SZTÁRTRÉNEREKről beszélnek, meg mindenféle távolkeleti küzdősportok is becsúsznak a képbe - egészséges versenyre, az ellenfél tiszteletére is megtanítják majd a fogyizókat. De hát ha nincs mit átadni, akkor nincs mit átadni, ugyebár. Az egész egy szép nagy pszichológiai kísérletté vált, mikor emberek azért válnak mondvacsinált ellenséggekké, mert az egyiken piros, a másikon meg kék póló van.

Lett is a végére színfalak mögötti sárdobálás, amiből némi sztutyi ki is ömlött a nyilvánosság makulátlan abroszára (höhö). Fehér tabletták meg fogyasztó szerek; "más mérési szempontot kellett volna alkalmazni és akkor mi nyerünk" című szlogen (holott kezdettől fogva adott volt a rendszer) stb...
És senkinek, de senkinek nem jutott eszébe azt mondani a mérlegre állók közül, hogy én helyezéstől függetlenül győztesnek érzem magam, hiszen lefogytam. Visszakaptam az életem, nyertem egy nagy lehetőséget, ráadásul nem ingyen: bebizonyítottam mindenkinek, hogy ha valamit akarok, akkor el fogom érni. (És ez bizony egy egész életre való lelkierőt adhat.) Ja, hogy ezen felül esetleg hozzám vágnak egy lakást meg egy egzotikus utat? Jól jönne, de azért én így is megbecsülöm magam, köszönöm.

De persze a műsorszerkesztőket jobban érdekelte, miket vág egymás fejéhez a döntő két férfi résztvevője (ők bölcsen nem is mentek bele nagyon semmi ilyenbe, bármennyire is erőltette Jakupcsek), az egyik oldalon feltüzelt rokonság viszont osztotta volna az észt - anyuci könnyek közt dicsér, de úgy, mintha csak az ő kisfia fogyott volna le, míg mindenki más tisztességtelen volt és gonosz -, ha időben nem váltanának a rendezők.

Komolyan nem értem, miért balhézik Norbi, miért akarja bizonygatni, hogy az ő módszere jobb? Nem jobb, csak más! Lefogytak vele ugyanúgy? Lefogytak. Hát akkor meg mi a gond? Néhány deka? Néhány százalék, és hogy nem az "ő versenyzője" lett A GYŐZTES? Aki ráadásul az eredményhirdetés után végig mosolygott, és mindennek tűnt, csak csalódottnak nem? Ez az ember nem fogja fel, hogy ennek a műsornak csupa győztese van? Hiszen a többség a szó szoros értelmében lefogyott.

Visszataszító ez az akarnokság, ez a "mindenáron én vagyok a jobb és most aztán LYÓL megmutatom nektek" hozzáállás. Miért keres igazolást a "vesztésre", mikor valójában nem vesztett? Nem hiszem, hogy most aztán szörnyen megcsappannak a rajongói (bár korábbi megnyilvánulásaival is már serényen ügyködött ezen), nem hiszem, hogy kevesebben vennék a könyveit, kevesebben járnának hozzá edzeni stb. És azt sem, hogy most mindenki átállna Béres Alexandrához.

Mivel a műsor rohadtul nem a fogyás hogyanjára fókuszált, az egyszeri tévénéző igazából meg sem tudná mondani, miben különbözik a két módszer. Csak az látszik, hogy nagy és eredményes munka van benne. Ami pedig - akár kapott érte valaki kocsit/lakást/utat/bármit, akár nem - elismerésre méltó. Kár, hogy a történet nem erről szólt.

2008. február 12., kedd

155 ezer K*

Kb. ennyinél tartok most. Jó érzés, főleg, hogy most azt hiszem, kicsit könnyebb szakaszhoz értem "második" első regényemben. (Azért "második", mert a legeslegelső gyökeres átírásáról van szó. Akarom mondani, tulajdonképpen egy új regényt írok.)

Űropera, ezt már biztosan látom, bár nem igazán abból a szuperhősös vonulatból. Érzem a Solaris, érzem A feladat hatását, ami azt hiszem, áldásos, tekintve, hogy "első" első regényem írásában meghatározó élmény inkább a SW volt... Na de ki nincs ezzel így? (:D)

Na jó, biztos akadnak, akik nem...

Írás közben arra is rájöttem, hogy regényt írni korántsem olyan egyszerű dolog, mint azt az ember képzeli. Így aztán mindig csodálkozom, másoknak milyen könnyedén megy, milyen egyszerűen jelenti be, hogy (új) regényén dolgozik, s azt megírja nem egész egy év, fél év, sőt rövidebb idő alatt, aztán rögvest kiadják. Én meg csak ámulok, bámulok, és végül arra jutok, hogy vajon mi okom van sietni? Miért volna mérvadó mások tempója? És... vajon nem megy-e a minőség rovására az a nagy sietség?

Persze a piszmogás sem jó, de ha belegondolok, tavaly augusztus 28-án kezdtem, a magam szabta határidő pedig ez év július 12-e. (Ekkor indulunk a Caminora ugyanis.) Eddig tehát meg kéne írni az első változatot; ezután másfél hónapig nem nyúlok hozzá, s ősztől fogva lehet kezdeni az igazi szerkesztést. Ez is legalább fél évet fog igénybe venni, ami azt jelenti, legkorábban jövő ilyenkor nézhetek a szövegre igazán formálódó regényként. Mindeközben többet tanulok, mint bármely írókörben - ugyanakkor azt is tudom, egyáltalán nem volt elvesztegetett idő az a három év a Delta Műhelyben. Sőt. Rájöttem, hogy hosszú távon kell gondolkodni, nem lehet egyik napról a másikra akarni valamit (jelen esetben az íráskészség fejlődését).

Azért néha jó volna tudni, hol végződik a főpróba, s hol kezdődik az előadás. De azt hiszem, ez a szép benne. Élvezem.

*Mint karakter (:D)

2008. február 11., hétfő

Roy SchNeider és társai


Épp a minap láttam a tévében egy német biatlon edzőt, aki kísértetiesen hasonlított Roy Scheiderre; a szóban forgó színész nem sokszor szokott eszembe jutni, ezért furcsa érzés, hogy ma reggel kiderült, 75 éves korában elhunyt. Isten nyugosztalja a Cápa c. filmből mindenki által ismert színészt - a poszt oka igazából nem is ő.

Hanem ez a fickó ni, aki majd' minden reggel úgy tesz a tv2-n, mintha műsort vezetne. Be is mondta szépen, hogy 75 éves korában elhunyt a Cápa c. film főszereplőjeként híressé vált Roy Schneider. Ó anyám, mintha nem volna leírva neki papíron helyesen, meg nem volna kivetítve nyilván ott a stúdióban is, hogy majd kiszúrja azt a két szép szemét. A képaláírásban is rendesen írták ki, de nem, ő megátalkodottan "sneiderezett" háromszor egymás után.

És mi volt a következő hír? Hát persze, hogy a Grammy-díjátadó! Brúsz Szpingsztínnel és Tina Törnellel. Ja.

Néha nem tudom eldönteni, melyik reggel hírműsor rosszabb, ez vagy az rtlklubféle? A fájdalmas jogi képtelenségeket fel sem hánytorgatom, na jó, a kedvencem az volt (bár ezt lehet, már egy korábbi dohogásomban írtam), mikor az rtlklub riportere szépen felmondta a rendőrbácsiktól kapott, pontos minősítést - halált okozó testi sértés -, és a riport végén mit tesz isten, hozzáteszi, hogy az elkövető beismerte a gyilkosságot. Anyád. Azt.

2008. február 5., kedd

Super Bowl

Év közben teljesen megfogott az amerikai futball, pedig első látásra túl durvának tűnt, mi több, nevetségesnek: egy rakás, ostoba melák kicsi-a-rakást játszik, amit csak az olyan birkák néznek örömmel, mint az amerikaiak.

Ennél nagyobbat persze nem is tévedhettem volna, az amerikai foci fényévekkel izgalmasabb és érdekesebb, mint az európai. Tiszta stratégia, nem csak a puszta erő dönt, és baromira irigylem a szakkomentátorokat, hogy olyan gyorsan átlátják, ki merre moccant, hol hibázott vagy milyen bravúros megmozdulást hajtott végre... Nekem ehhez alapvetően kell a lassítás, mégsem von le semmit a látvány és izgalom értékéből. (Sőt!)

Új nézőként nem tudtam semmit az egyes csapatokról, a könnyen sztárokká váló irányítókról, elkapókról, tulajdonképpen édes mindegy volt, kinek "drukkolok"... Hát persze, hogy a New Englandet választottam (:D), szép volt a mezük, szimpatikus sportember az irányítójuk, meg hát mégis csak látszott, itt valami készül, itt most legenda születik. (Levin divatszurkolónak is titulált (:D).)

Szóval... félig legendává is lettek. Tegnap megnéztem a Super Bowl ismétlését, bánom is, meg nem is; woof látta élőben, és azt mondta, nagyon jó meccs volt, a Giants egyre szimpatikusabb lesz a végére meg minden...* Ez igaz is, Eli Manning egy óriás termetű kölyök a játszótérről, és... zseni.**

Mikor beszaladtak a pályára a játékosok, látszott rajtuk, mennyire fel vannak spannolva, és biztosan megfogalmazódott bennük, milyen jó, milyen hatalmas érzés, micsoda lehetőség a sorstól, hogy ott lehetnek.

És milyen baromi nehéz lehetett a NE-nek úgy levonulni, hogy tudják: a sors egy mérhetetlen nagy ajándékától estek el. Ráadásul milyen nüanszokon múlott!

Nagy drámáért nem kell hollywood-i filmet nézni. Ez valódi.

Jövőre is a New Englandnek fogok szurkolni.

(Martin bácsi meg most már tényleg nekifekhet a sagához, nem vonják el a figyelmét holmi futball meccsek! :D)


*Martin bácsi Not a blogbejegyzései nagyon mókásak!
**Persze nem csak rajta múlt. Ez a meccs a védelmen állt és bukott.

2008. február 1., péntek

Az örök éj városa

Nem tudom eldönteni, scifi vagy inkább fantasy, de legalább címe van. Akvarell, kb. 35x40 cm.


Az örök éj városa

Sztrájk

Azt én elhiszem, hogy van okuk sztrájkolni meg minden, és ez az egyetlen útja-módja, hogy elérjenek valamit a mélyen tisztelt vasúti dolgozók, de miért kell ennek több ezer ember direkt szívatásával járnia? Ha nekünk rossz, legyen nektek is - még jobban? Bocs, hogy nem nagyon teng bennem túl a szolidaritás...

Ez a mai szerintem egy kisséééé övön aluli volt; előző este hipp-hopp bejelentik, hogy péntek hajnaltól sztrájk bizonytalan ideig; és mikor máskor - jön a hétvége, az összes egyetemista meg főiskolás menne haza, öcsémék meg hozzánk...

És mi marad? Hát a roppant kényelmes, négy és fél órás busz utazás. A menetrend röhejes: mintha nem Budapest és egy nagy vidéki város közti járatokat néznék.