2008. március 30., vasárnap

Gyorsjelentés

Ma átléptem a "bűvös" 400 ezres határt. Mármint karakterszámra nézve. (:P)

Na, én se vagyok a műsorszerkesztők álma, de ezt eddig is tudtam

Tegnap belenéztem ebbe a... kiválasztottas, Uri Geller keresi az utódát c. műsorba. Hát öööö. Hogy is mondják magyarul? Gagyi? Tragikus? Nézhetetlen? Röhejes?
Időnként A társulatra kattingattam, egy újabb "megasztár" műsor kevesebb reklámmal (höhö, hiszen közszolgálati), amibe, ha bevonják a nézőket (tudom, sms-küldés, bevétel, bla, bla, bla), szükségszerűen igazságtalan döntés születik. Biztos jó a csomagolás meg minden, de ha egyszer nincs szegénynek hangja? Legalább a versenytársak nem átallottak beszólni a meglehetősen fura közönségszavazás után, ezt pedig néha igen hiányoltam más, hasonló tehetségkutató műsorokból... Még jó, hogy a végső szót a zsűri mondja ki a "szétlövés után."
Na, visszakattint Uri Gellerre. Öhm. Úgy tűnik, a beszéd, színpadi mozgás, fellépés sem tartozik a versenyzők természetfeletti képességei közé, és néha nem tudom eldönteni, mit látok szegény Csányi Sándor arcán: van az a pénz, bakker, még húsz perc lehet hátra? Medveczky Ilonát meg nem is értem, miért hívták meg ebbe a műsorba? Na mindegy. Az egyik versenyző az alanyok kezére szorítja kezét, aztán elveszi, és megkérdi: - Mit éreztek az imént?
Mire azok összenéznek: - Hát, ööö semmit...
Visszaklikk társulatra. Az egyik zsűritag megjegyzi, hogy nehéz dolguk lesz kiválasztani, ki játssza Laborcot. Mire Alföldi: - Na, hát azért annyira nem...
Alföldit eddig is bírtam, na. Az egyik srác zseniálisan elénekli Júdás belépőjét a zseniális Jézus Krisztus Szupersztárból. Katarzis.
Visszaklikk kiválasztottakra. Reklám. Na tessék. Inkább elmegyek aludni. Mégis csak 23 km-t gyalogoltunk a Mecsekben (2 km-es eltévedéssel...), és kicsit elfáradtam. (:P)

2008. március 25., kedd

Filmajánló, bár nem szoktam filmajánlani

De most mégis, hétvégén megnéztük a Nem vénnek való vidéket, és mondhatom, megérdemelten kapott Oscart, nem mintha ez bárminek fokmérője volna újabban (vagy régebb óta, na mindegy). Akinek nem virágoskert a lelke, és kedveli a "tarantinós" párbeszédeket (és szereplőket), ugyanakkor némileg komolyabb hangvételű filmet szeretne látni, annak érdemes beülni erre a múvira.

Semmi rosszat nem tudnék mondani, egyszerűen minden a helyén volt, mind képileg, mind a történet folyását illetően. Jóformán nem használtak zenei aláfestést, ami szerintem külön jópont, mivel úgy érzem, a tengerentúlról érkező filmeket alapvetően agyonzenélik.

Nem csak a párbeszédek elmések, de az is, ahogy a két fő(bb) szereplő próbál - életre-halálra - túljárni a másik eszén; senki ne számítson nagy lövöldözésekre, utcai harcra és hasonlókra. A gyilkosságok nagy részét nem látjuk, csak az eredményt.

A Coen-fivérek mesterien készítik elő az egyes jeleneteket, finom utalásokkal, jelentéktelennek tűnő pillanatok, cselekvések bevágásával, melyek nem csak akkor és ott ülnek, hanem jóval később plussz értelmet nyernek. Anélkül, hogy spoilerkednék: mikor a gyilkos kinyírja az egyik áldozatot, és annak vére szépen lassan közelít a csizmája felé, felteszi a lábát az ágyra; eközben telefonál, s egyébként ez a beszélgetés viszi előre a cselekményt. A film végén aztán, mikor egyáltalán nem látjuk magát a gyilkosságot, ugyanez a férfi kijön a házból, mintha mi sem történt volna, és megnézi a csizmája talpát... Az már a nézőre van bízva, hogy a sok apró utalás láttán kombináljon, összekössön, értelmezzen, és ez bizony a film befejezésére is vonatkozik.

A történet egyszer sem ül le, és végig "a kevesebb több" elve érvényesül, de nem olyan mértékben, hogy ne lehessen érteni, mit is akarnak elmondani mindezzel. Mert hogy ebben a filmben semmi sem öncélú, és miközben a teremből kifelé tartva, a mozi okozta, időutazás- és emlékezetkiesésszerű élmény lassan elpárolog, a lelkünk mélyén nagyon is tudjuk: ez a történet véresen közel áll a valósághoz, akár lehetne igazi.

2008. március 19., szerda

A bojkott bojkottja

Bizonyára egyik fél sem fogja vissza magát Tibetben, és az igazságtalanságokat sem lehet figyelmen kívül hagyni; szörnyű, ami ott (is) történik, és valószínűleg sosem derül ki, pontosan hogyan zajlanak az események... De.

Elképesztőnek tartom, hogy kis hazánkban egyesek szerint bojkottálni kellene - ha nem is az olimpiát, odáig azért nem mernek elmenni, höhö -, a megnyitó ünnepséget. Kína Tibettel kapcsolatos emberi jogi politikája miatt ugyanis arra kérik a magyar sportolókat, ne vegyenek részt (valószínűleg az évszázad egyik leglátványosabb) megnyitóján. Még ha nem is Spielberg rendezi, mivel ő már bojkottálta az olimpiát a maga módján.

Meg vannak ezek huzatva?!

Egy, a világtérképen nagyítóval látható ország kimutatja nemtetszését a Föld legnagyobb és jelenleg leggyorsabban fejlődő országa felé. Köhög a bolha. És nem csak emiatt nevetséges - ugyanakkor szerintem felháborító -, hogy ez egyáltalán felmerült.

Kína nem jogállam. Sosem volt az, és méreténél, az ott élők több évezredes, államról alkotott felfogásánál fogva valószínűleg nem is lesz. És ez nem csak Tibet kapcsán mondható el. Abban az országban mindig is kevesebbet ért egy emberélet, hamarabb kivégeznek valakit egy kisebb bűncselekmény miatt, hogy azt mondhatná, fapapucs. Ha külföldi zenész koncertezni megy, előre leadja a számok listáját, mert engedélyeztetni kell, mit bír el a "kínai nép" ízlése (és politikai beállítottsága). Mindezzel pedig nagyon is tisztában kellett lennie azoknak, akik Pekingnek adták a rendezés jogát. Most meg egyesek ugrálnak, hogy a csúnya, gonosz kínai elnyomók, pfujj, mi ne vegyünk részt - de csak a megnyitó ünnepségen. Kérem. Akkor már legyünk következetesek. (Értem ezt az elkövetkezendő olimpiákra is, valahányszor nem egy ún. "jogállam" rendezi.)

A bojkottal soha semmit nem értek el a múltban. Egyedüli vesztesei a sportolók (és az edzők) voltak, akiknek felülről megmondták a tutit. Meglett birkózók, súlyemelők, kenusok, vizilabdázók sírtak a repülőn, mikor közölték velük, hogy gyerekek, ennyi volt, megyünk haza. Mert a mocskos politika így határozott. Van ezeknek fogalmuk róla, micsoda jelentősége van egy sportoló életében annak, hogy ott lehet az olimpián? A megnyitón? Nekem nagyon úgy tűnik, nincs. Bele sem gondolnak. Erre mondják, más f...ával a csalánt...

De csak verné, mert én nagyon, de nagyon remélem, hogy ez az elvetemült ötlet szépen oda kerül, ahová való...

2008. március 18., kedd

Elmélkedés

Mindig jó érzés olyan sci-fi regényt olvasni, amelyen nem kérik, nem kérhető számon az a bizonyos tudományos megalapozottság. Nekem nem hiányzik, persze ha sajátos, belső szabályainak egyébként megfelel a fantázia alkotta világ. (Nyilván azért sem, mivel humán beállítottságú vagyok, ha megfeszülnék, se tudnék "hard-SF"-et papírra vetni. Úgyhogy önkritikát gyakorlok e téren, és inkább nem bonyolódom - reál - tudományos kérdésekbe.)

Az ilyen művek mindig felszabadító hatással vannak rám, ötleteket (és erőt) adnak, mert jó látni, hogy mások milyen hihetetlen magabiztossággal és könnyedséggel írnak olyasmiről, ami tisztán kitaláció, és nincs reális lehetőség a bekövetkezésére. Emiatt azonban könnyen "súlytalanná" is válhatnak ezek a művek, nem hordoznak a mai ember számára fontos aktualitást, és szépirodalmi értékeik is kétségbe vonhatók. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ha több tudományosságot vinnének bele, az emelné a mű értékét, dehogy. Csak ezek sokkal inkább elrugaszkodnak a valóságtól, a mától, mintha valamiféle habkönnyű, egydélutánra való fantasy-t olvasnék.)

Szóval végére értem az önkényesen felnégyelt Hyperion harmadik kötetének. Nem rossz, nem rossz, sőt. Csak kár, hogy néha úgy érzem, - a fel-felbukkanó morális kérdések és remekbe szabott jelenetek ellenére - ez az egész egy hatalmasra fújt lufi. Nagyon remélem, hogy nem fog a végén csúnyán kipukkadni.

2008. március 17., hétfő

De jó volna négy nappal öregebbnek lenni

Utálok várni. Most nem, nem a postai sorbanállásra gondolok, olyankor van nálam könyv, ami leköt, és kizárom a külvilágot. Nem, ez másféle várakozás. Nem a "mikor kerül már rám a sor"-jellegű, mindennapi idegroham, hanem amely kevéssé türelem, mint inkább kényszerű kivárás kérdése. Az a fajta várakozás, amelynek puszta ténye ott motoszkál az agyamban, és időnként felszínre tör. Olyankor az ember már-már körmét rágva azt gondolja, de jó volna egy nappal vagy egy héttel öregebbnek lenni, attól függően, mikor jön el végre a kérdéses időpont. Amikor kiderül, okosabb lett-e a dolgát illetően, és lezárhatja az ügyet, vagy csak elkezdődött/folytatódik tovább valami - ki tudja, hogyan. Én jobb szeretném az előbbit.


2008. március 9., vasárnap

...és kívánok még nagyon sok boldog NŐnapot!

Azt azért nem gondoltam volna, hogy a kolléganőkkel többek közt Szécsi Pált fogok torkom szakadtából énekelni hajnali fél 3-ig egy nőnapi karaoke buliban. Egy idő után leléptek, akik nem bírták a hangunkat, a maradék tíz-tizenöt ember - a felszolgálókkal együtt - beállt hozzánk dalolni meg táncolni.

Most rekedt vagyok, mint Brian Adams.

Ja, egyébként a helyszín az az étterem volt, ahová hétközben ebédelni járunk...

2008. március 6., csütörtök

Márciusi ez meg az

Mecseki képeslapok. A mostani rossz idő ellenére azért itt a tavasz. A medvehagymák kezdenek előbújni a lelapult, fakó avarszőnyeg alól; el is rágcsáltunk párat a hétvégi túrán (a szendvicseket kiválóan fel lehet tuningolni vele). Még pár hét, és az egész erdőt kellemes, nyálcsorgató, de szolid hagymaillat lengi majd be... Zavarba hoztunk egy mókuspárt; az egyikük elmenekült, a másik méltatlankodva ugrabugrált egyik ágról a másikra, de nem mert lejönni, amíg ott álltunk a fától úgy öt méterre. A bokrok alatti hóvirágtengerbe ibolya, és a fene tudja, még miféle vadvirág vegyül. (Fotók később. Talán.)

*

Dajdaj. Másfél hét múlva irány Villány! Ráadásul egy nagyobb társasággal... A csapatot ismerve klassz kis berúgásnak nézünk elébe, höhö. (Élménybeszámoló később. Talán. Fotók nélkül.)

*

Szakmai. Úgy fest, mégis csak sikerül befejezni a tanulmányt a leadás határideje előtt. Pedig kedden már azt mondtam, majd jövőre nekifutok. De egy évet nem akarok várni az újabb pályázatig, úgyhogy megembereltem magam. És tessék, még erre a blogbejegyzésre is futja az időmből!

*

310.000 karakter. Ennyi van meg a regényből. Most - a tanulmány miatt is - félretettem, illetve újraolvasom az eddigieket, mielőtt megint elmerülnék benne. Jól mondta Kosztolányi: egy regény megírásához folyamatos ihletettség kell.
Mindenki maga oldja meg, hogy tartja fenn ezt az állapotot. Azt hiszem, én szeretek rápihenni, gondolkodni, mielőtt monitorra vetem a történetet. Végül is, anno a sportversenyeken működött a dolog: egy-másfél nap kihagyás után már alig vártam, hogy ismét vízre szálljak.

*

Előítélet. A solarián láttam, ketten is a lilli.hu-t választották, hogy könyv formában láthassák SF írásaikat. Sajnos fenntartásokkal kezelem az ilyen jellegű kiadást. Valahogy... nem tartom igazi megjelenésnek. Annyi fantasztikus könyvvel foglalkozó kiadó van ebben a csöppnyi országban, szerkesztővel, korrektorral, borítófestővel felszerelkezve. Miért nem próbálták meg azoknál? Ráadásul nem ez az első publikációjuk. Vagy... megtették, és elutasították őket? Én biztos nem fogom olvasni e könyveket, és ezen az ismeretség sem változtat. (Amúgy is viszi a pálmát a Hyperion, szóval a helyzet a szokásos: sok jó külföldi után nehéz magyar könyvnek bizalmat szavazni. Főleg ha az nem is rendes kiadónál jelenik meg.)

*

Adósság. Most már tényleg kellene írnom egy "mi van velem e-mailt" a régi barátoknak. Lehet, hogy ez az utolsó. Épp a minap gondoltam rá, hogy elkopott sok nagy barátság! És vajon a címzettek közül hányan fognak visszajelezni? Azt hiszem, nem sokan. Illetve mindig azok, akiktől a legkevésbé várnám.

2008. március 4., kedd

Van az a pénz!

"A kockázatok és mellékhatások tekintetében" kezdetű figyelmeztetés különösen illik erre a videóra.

Van az a pénz. Hogy miért? A refrénnél kiderül.

2008. március 2., vasárnap

A nagy lebukások

Érdekes cikkeket közölt az index - egy-egy félreküldött e-mail vagy rossz helyre beírt komment, fórumos bejegyzés miatti - netes lebukásokról, ciki helyzetekről.

Figyelmetlenség és merő rosszindulat, vagy egyszerű emberi butaság mind közrejátszik benne; de azért abba is elég rémisztő belegondolni, hogy néhány kattintással szinte bárkiről bármit ki lehet deríteni. Néha elgondolkodom, vajon mennyi adatot adtam meg magamról a különféle netes felületeken? Nem túl sok ez? Ha valaki nagyon keres, könnyen talál rólam pl. fotót (még én magam is töltöttem fel ide, a blogba), vagy pl. megtudhatja, melyik városban élek, mivel foglalkozom...

Első látásra - szerintem - ez elég sok információ, de ha annyira zavarna, nem írnám ezt a blogot sem. Ha meg vállalom, hogy festegetek, írogatok, akkor talán nem is rossz dolog az, hogy elér, aki akar.*

Ám vannak emberek, akik elképesztő mennyiségű információt osztanak meg másokkal, szándékuk ellenére olyanokkal is, akiket nem is ismernek. Közben fel sem merül bennük(!), hogy akárki hozzájuk férhet anélkül, hogy bármi nyoma maradna, ki és mikor látogatott az adatlapjára, melyik fotót töltötte le stb. Szerintem nem egyedi eset, mikor egy országosan ismertté váló családi tragédiát megírnak a lapok, a blikk újságírói pedig nem átallnak iwiwről leszedett fotókat használni az ostoba cikkeikhez.** Nem csak ebből a meggondolásból nincs már egy ideje rólam, családi eseményekről bármilyen kép - csak pár festményem - az említett közösségi site-on (egyébként már az is elég kellemetlen, hogy látszik, ki mikor lépett be utoljára).
A myvipre és társaira regisztrálni meg egyenesen felesleges, minek ossza meg az ember újra és újra ugyanazokat a képeket és bemutatkozó szöveget? Mi köze van bárkinek is ahhoz, hogy valaki milyen tortát kapott a legutóbbi szülinapjára, kikkel volt bulizni szombat este, melyik volt a legklasszabb nyaralása stb.?
Szép kis elemzést lehetne írni, ki miért, milyen jellegű fotókat tesz fel magáról, ismerőseiről (ráadásul ezt nem is nagyon lehet befolyásolni, honnan tudjam, hogy a 400 visszaigazolt ismerősöm közül kinek az adatlapján szerepelek?), mennyiben van ennek társkereső jellege (egy rakás nő bikiniben pózol az iwiwes képein).*** Meglehetősen balga dolog szerintem telefonszámot megadni,**** amíg egy e-mail változtatható (persze, ez is kellemetlenséget jelenthet), addig a telefonszám már jóval macerásabb. Így is hívogatnak néha a vezetékesen mindenféle wellness szállodák, nem győzöm udvariasan melegebb éghajlatra küldeni őket. Ha nem muszáj, soha, sehol nem adom meg a mobilszámom. (A szpemekről meg az átkozott továbbküldős sz@rokról inkább nem is írok.) Ja, a Reader's Digest elől nincs menekvés.

Durva, de ha a SF-F közösség bloggerei "összefognának", elég gyorsan és könnyen kiderítenék, ki ír több nicken, mely oldalakat látogatja és milyen sűrűn. Tudom, dinamikus IP meg minden, de azért nem mindenkinek van, és akadnak olyan pancserek, akik még aznap, újabb bejelentkezés nélkül - más nicken - írogatnak vissza, jellemzően saját maguk védendő egy kialakuló flémben...***** Azokról meg nem is beszélve, akik ugyanazt az e-mailt használják (volt ilyen) a fikanick regisztrálására. A korábbi, más oldalakon tett megnyilatkozásokra egyszerű rákeresni, rendszerint úgyis ugyanazt az álláspontot szajkózzák, jobb esetben más szavakkal; az egyéniség mindig ott lapul a sorok közt. Egyáltalán nem kell számítógép zseninek lennie senkinek, hogy legalább azt nyomon tudja követni, hányan látogatják a blogját, milyen IP-kről, esetleg milyen keresőszóval találták meg, vagy milyen más oldalakról jutottak el hozzá.******

Azt hiszem, sokkal könnyebb lebukni, mint azt gondolnánk, és akit egyszer rajta kaptak, arról az Isten se mossa le a legközelebbi alkalommal, hogy ezúttal is sokadik nicken írogat... Ahhoz szörnyen tehetségesnek kell lenni, hogy más stílusban tudjon fogalmazni (még az is árulkodó lehet, ki mennyi szmájlit használ!), ugyanakkor ne legyen szembetűnően erőltetett. Aki gyanússá válik, azt előbb-utóbb "lenyomozzák."

Szerintem sokan kinövik ezt a fajta hozzáállást: sok nicket fenntartani, beszólogatni amúgy is időigényes feladat, miközben a netes álnév annyira nem takarja el azt, aki a monitor előtt ül.




*Pár hónapja az egyik F/SF kiadó - azóta már nem ott dologzó grafikusa - szeretett volna szervezni egy írói műhelyhez hasonló kört rajzolóknak, grafikusoknak, és mikor nekem is szólt, döbbenten írta, hogy egy rakás embert (hiába vannak fent mondjuk az art.rpg.hu-n, ha már nem működő e-mailre küldi az értesítést a rendszer - jut eszembe, nálam is így van) egyszerűen képtelenség elérni, akárhogy keres rájuk. Persze, ha nagyon kutakodik, akkor a kiadói kapcsolatokon keresztül megtalálhatja az ismertebb borítófestőket, de egy igazi külsős, sőt egy lehetséges, "utcáról betévedt" vevő hogyan fogja? Ja, és hazai viszonylatban nem éppen "noname" grafikusokról volt szó. (Amúgy a műhelyből nem lett semmi.)
**Egy ismerősömmel konkrétan történt ilyen.
***Na, hányan lépnek be rögtön iwiwre, és nézik végig a nő ismerőseim adatlapját? (Höhö...)
****Kis fantáziával igen könnyű bosszút állni, vagy csak egyszerűen megszívatni másokat pl. kényes, pikáns tartalmú oldalakra regisztrálni mások nevében, e-mailcímére átirányítani egy másik postafiókra érkező szpemeket... Akkor vajon mit kezdhetnének egy telefonszámmal?
*****Egyszerűen nem bírom ki, hogy ne osszak meg egy mókás történetet. Az egyik fantasy irodalommal foglalkozó oldalon (nem az rpg.hu-n, csak mondom) csúnya flémbe keveredett egy srác, de mivel az ismerősei látták, hogy a dolog egyre gázabb, és egyébként is, ki az az őrült, aki támogatólag lép fel valaki mellett, aki már rég hamuvá égett, inkább bölcsen hallgattak. Borítékolható volt, hogy másodnicken szól majd hozzá az illető. Rafinált volt amúgy, mert ő fiú lévén, elterelésként lány "identitást" választott. A gond csak az volt, hogy a hozzászólásai alapján a srác haverjának megtetszett ez a "lány", a srác meg volt olyan szemét, hogy rábólintott az e-mailben kért randira. Amikor eljött a találka megbeszélt időpontja, ő kis késéssel megjelent a helyszínen, a haverja meg zavartan próbálta lerázni magáról, mondván, neki találkozója lesz itt valakivel... Végül bevallotta neki, hogy a lány nem létezik, és csak kihasználta az alkalmat, hogy megszívassa.
******A sokak által látogatott F-SF oldalakon igenis figyelik a moderátorok, ki honnan ír, és ha visszaél a regisztrációval, a kommunikációs lehetőségekkel, akkor egyáltalán ne sértődjön meg, ha egy idő után megelégelik az ámokfutást, és kirúgják. Számtalan példát lehetne mondani, és biztos mindenkinek az a bizonyos szerepjátékos oldal jut eszébe (könyörgöm, több ezer felhasználó regisztrált ott, nagyszámok törvénye, ugye...), de én mégis inkább arra a solaria.hu-s esetre emlékeztetnék, amikor egy tanárembernek szóltak be a diákjai, míg le nem buktak. Ha az IP nem is volt árulkodó, a netes szolgáltató már igen. Mert hogy nem csak ez deríthető ki, de az is, ki melyik városból ír, milyen böngészőt használ, mennyi ideig tartózkodott az oldalon, mekkora felbontással nézte azt...

2008. március 1., szombat

Örömzene

A héten két koncerten is voltunk Pécsett, az Ifjúsági Házban. Kedden a Cornelio Tutu Band játszott; az egészen "slágeres", könnyen fogyasztható jazz élvezetét a csapnivaló hangosítás olykor agyonvágta (jellemzően a gitárszólónál...). Mégis nagyon tetszett a zenéjük - woof ismerte őket, én még sosem hallottam -, kellemes másfél órát szereztek annak a harminc embernek, akik a városban látható egy-két plakát hatására betaláltak. Ebből következően a hangulat meglehetősen családiasra sikeredett.

Nem így a csütörtöki Jeanne Carroll koncerten, ahol az alkalmi formációban Frankie Látó is fellépett. A hangosítást rendbe hozták, és a jó 150 férőhelyes terem bizony megtelt. Hiába, az élőzene varázsát az otthoni CD játszó sosem fogja produkálni; Carrollon látszott, hogy valamiféle hihetetlen bölcsességgel (jobb szót nem tudok rá) énekel, és - nem csak a közönséget, hanem - a fiatal, de persze vérprofi zenészeket is irányította, terelgette, vezényelte, ha kellett.
Annak is volt egy hangulata, mikor Carroll egy olyan dalt adott elő, amit a Mississippi partján tanult gyermekkorában. Hogyan zsugorodhatna ennél kisebbre a világ?