2008. május 29., csütörtök

És még mindig vigyorgó

Imádom, mikor iwiwen bejelölnek hastáncos klubok (pedig sosem hastáncoltam, sőt nem is tudok táncolni, egyáltalán, hogy ilyesmire vetemedjek - na nem hastáncra -, bizonyos mennyiségű alkoholt kell elfogyasztanom), hotelek, Juditok Klubja és más hasonló, általam ismert és nem ismert emberek szerveződései. Mivel egyszer majdnem félreértés lett a dologból (mármint abból, hogy nem jelöltem vissza), az ismerősöknek, barátoknak írok, hogy köszönöm a gesztust, de az iwiw-et inkább a barátoknak, rokonságnak és más, hús-vér személyeknek tartom fenn. A hastáncos klubot meg a nem tudom milyen fehérnemű boltot (ahol sosem jártam) egyszerűen csak följelentem a modrerátoroknál azzal a sztenderd szöveggel, hogy: má' ez is az iwiwen reklámozza magát. Bár asszem ilyenkor nem törlik őket, csak ha szpemet küldenek körbe. Nem nagyon tudnám megfogni, mi is az a nagy különbség a kettő között, de hát ők tudják.

A hastáncos klub egy hét után szerencsére észrevette magát, és visszavonta a jelölést. A fehérneműs újra bejelölt, miután egyszer már elutasítottam. Azóta függő kapcsolatként ott lóg oldalt. Na mindegy, nem vagyunk egyformák.

Ennél jóval kellemetlenebb, ha olyan személyek jelölnek be - csak úgy -, akikről halvány. Lila. Gőzöm. Sincs, hogy ki a franc lehet. Tudom, közös ismerősök opció, hátha úgy beugrik. De basszus, ha egyébként nem tudok rájönni, ki ő, akkor minek nézzem a közös ismerősöket? Ilyenkor rendszerint írok, segítsen már felfrissíteni az emlékezetemet. Válasz vagy sosem, vagy valami hasonló jön: ööö akkor lehet, nem te voltál az a Judit, aki a barátnőm lakótársa volt Tatabányán? Hát, nem. Sosem laktam Tatabányán. Ja, akkor bocs. Ugyan, semmi gond. (Pedig ekkor még fotó is volt fönt rólam, de mindegy.)

Ritka családnevem van, ez tény. De azért annyira nem ritka, hogy tudjam, nem minden Lőrinczy rokonom. Sőt. Kifejezetten sok Lőrinczy szaladgál az országban, és bár igaz, dobozolni még nem lehetne minket, nem tudom, miért feltételezik egyesek, hogy mert Lőrinczy vagyok én is, akkor biztos, hogy rokonok vagyunk.

Semmi levél. Csak bejelöl. Zsigmond Dengezik, ez a neve. Mármint a kereszt. Mindkettő, de tényleg. (Először azt hittem, valaki szórakozik. Ha mégis, jelentkezzen :D). Gondoltam, írok neki, ki ő, mi ő, és miből gondolja, hogy rokonok vagyunk, csak mert Lőrinczy-Lőrinczy. Válasz:


"Kedves Éva.
Rokónság az biztós! Örvendek ,hogy vissza jelzést atál.Könyvet irtam .Fekútatam a Nagy elődeinket.Őskútatás szempontjából az elsők vagyunk ,20000 éves sziklarajzokón a Ló oldalán L,félhold és egy X JEL látható. Klubot keltettem életre...stb.
Szeretette. Zsigmond."

...

Erre annyit írtam csak, hogy ez mind szép és jó, de én nem vagyok Éva.


George

Szegény Bush állandó élcelődés tárgya, s nekem pedig, mint távoli külső szemlélő számára kissé úgy tűnik, őt ez egyáltalán nem zavarja, sőt mintha annyira ostoba volna, hogy fel sem fogja, hogy speciel ő az elnök, és ennek megfelelően kéne legalább néha viselkedni. Helyette inkább rátesz egy lapáttal és produkálja magát az újságíróknak. A világ meg derül.
Rengeteg kép van a neten, amikor valami mókás pillanatot kaptak el a fotósok, vagy az istenadta nép csinál viccet belőle. Asszem, azt a képet mindenki ismeri, amikor Bush különböző arcai mellé különféle főemlősök pofáit montázsolták, a vicsorgó orángutántól kezdve a bárgyún vigyorgó plüssmajommal bezárólag.
Ezt gyöngyszemet Bürokrata blogjáról nyíló linken találtam, ni:



(Bruti, ezért még számolunk :D)

2008. május 28., szerda

*vinnyogva röhög*

Olyan gonosz vagyok, tudom, de még mindig a könnyeim törölgetem. Delenn igazán szólhatott volna, vagy valami, mikor belinkelte a solarián. Na. Mert ez büntet. Nem kicsit, nagyon.

Csapó egyes

Csapó kettő

Reggeli séta

Ma gyalog jöttem be a melóhelyre, és arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen minden reggel így kellene tennem, függetlenül a Caminora való készüléstől. Kellemes, 35-40 perces séta, ráadásul hamarabb beérek, mintha tömegközlekednék; az egyetlen hátulütője a forgalom, a zaj és a kosz, mivel az út sajnos nem éppen zöldövezeti részen megy keresztül. De hát ez van, ezt kell szeretni; ugyanis sokkal, de sokkal jobb, mint a nyár közeledtével izzadó emberhordák tömegében kapaszkodót keresi a buszon. Asszem, megspórolom a júniusi bérletet, azon az összegen már úgyis könyveket vettem a hét elején...
Most már csak azt kéne elsajátítani, hogy gyaloglás közben is tudjak olvasni; de sajnos parázok, hogy oszlopnak megyek, miközben gondolatban Lukanyenko "éjjeli őrével" üldözöm a moszkvai vámpírokat...

2008. május 26., hétfő

Ez azért üt

Egyszerűen nem tudok rájönni, kiknek szánták ezt a kötetet, na. A libri.hu-n olvasható ismertető szerint: "Az antológia neves kortárs magyar írók - Parti Nagy Lajos, Garaczi László, Háy János, Vámos Miklós, Ferdinandy György - műveiből áll. A kötet az első hazai kísérlet arra, hogy bemutassák: milyen is volt a félmúlt néphadseregében katonának lenni - mondta Zemlényi Attila a kiadó ügyvezetője az MTI-nek."
Nesztek, a borító, hogy ne maradjatok ki ti sem a jóból:




Az ott tényleg az a Dundika, vagy ki, a képen?
Hát, komolyan befogom a szám, és leborulok a hazai F/SF borítók rajzolói előtt.

Májusi ez+az

Az indexen meg a solarián is olvastam a hírt, miszerint a Katolikus Egyház (vagy legalábbis annak bizonyos körei) elfogadhatónak, a vallással összeegyeztethetőnek tartják a földönkívüliek létezését, azt, hogy valaki hisz az idegen, értelmes lények létezésében.
Én meg mosolyogtam, hogy ez eddig (vagy még most is?) problémát okoz többeknek, holott nekem, bár szintén hiszek Istenben, mégsem gond reálisan, logikusan belátni, hogy miért is ne lehetne értelmes élet a Földön kívül. Amúgy is túl sokszor hittük már magunkat kiválasztottnak, kezdve azzal, hogy a Nap kering a Föld körül. Aztán rájöttem, hol van a kutya elásva.
Mindenféle vallási tételek figyelmen kívül hagyásával - saját értékrendem szerint élve - hiszek egy felsőbbrendű lényben, melyet az egyszerűség kedvéért Istennek hívok; elfogadom mindenhatóságát, és nem látom szükségét olyan kérdéseket feltenni, mint pl. volt-e megváltás, volt-e egyáltalán eredendő bűn és mindehhez hogyan kapcsolódhat esetlegesen értelmes földönkívüliek léte, valamiféle vallásos meggyőződése, megváltása stb. Az egyik hitbéli, s ennélfogva bizonyíthatatlan, utóbbi tudományos, ám mindeddig bizonyítatlan kérdés.
Természetesen megértem azokat, akik valamely egyház elvei mentén hisznek - alighanem ugyanabban - az Istenben, s ezért mégis fontosnak tartják tisztázni az esetleges ellentmondásokat. Mindig emlékeztetem magam, hogy csak más az elképzelésük Róla és a világról, és ez mindaddig nem baj, amíg nem akarják másokra erőltetni, amíg nem akarják azt belém sulykolni, hogy az általuk követett út az egyetlen és igaz. De ez már másfelé visz.

***

Jól látom, több hazai SF szerzőt felháborított ez a Shayren-dolog? (:D) Ugyan, gyerekek, szerintem mókás az a magabiztosság, amivel lerohanják a leendő olvasókat, meg úgy a médiát általában... De ugyanakkor igazatok is van, mikor nem az irigység szól belőletek, hanem az aggódás: ha az a könyv tényleg menthetetlenül rossz, akkor rettenetesen sokat árt az SF-nek (és a F-nek is). Amúgy beleolvastam a szegedi Tescóban. Hát. Lehet tippelni, mit veszek a könyvre szánt bő 3000 Ft-omból, a Shayrent, vagy az Éjszakai őrséget...

***

A Mokka és a Napló emberiesség elleni bűntett. Grrr.

***

Azt tudtam, hogy az egyetemi baráti körből kikkel marad meg a kapcsolat. Csak azt nem sejtettem, hogy majd' mindenki ilyen rettentő gyorsan eltűnik, és még arra sem veszi a fáradságot, hogy iwiwen megírja, férjhez ment. Így, legalább utólag. Pedig az illetőt - kimondani is döbbenet - kilenc éve ismerem, és ha nem is volt egy mély barátság, és nem is mentem volna el az esküvőre, legalább ennyit vártam volna tőle. És nem csak én.
Az azonban ennél jobban fájt, mikor msn-en keresztül érzékeltem, hogy a régi-régi nagy barátnőm, még az első városból, nem szívesen mesél, nem szívesen beszél velem. Pedig nincs harag a háttérben. Egyszerűen túl messze vagyok neki, és valószínűleg olyan tévképzete alakulhatott ki, miszerint sikeresebb vagyok, mint ő, s ez nyilván frusztrálja...
Időnként küldök egy nagy mi van velem e-mailt a régi barátoknak. Tízből egy ember ír vissza, másik kettő meg csak akkor keres, ha valamiben kizárólag én tudok segíteni neki. Elhatároztam, hogy többé nem küldök efféle beszámolókat. Nincs értelme. Ha ők nem érzik úgy, tartoznak ennyivel, akkor én minek legyek még mindig nyitott? Amikor mindannyiunknak vannak új barátságai, akikkel remekül kijövünk?
Jönnek-mennek az emberek, de vannak, akiket túl nehéz elengedni, és az eltávolodásuk, a megváltozásuk legalább annyira fáj, mint egy szerelmi bánat. És az iwiw sem hoz vissza/közelebb senkit.

***

Kedves tanársegéd barátom túl van a phd védésen. Nem is akárhogy. Irtózatos meló lehetett számára az előző három-négy év, nem csak a többszáz oldalas dolgozat megírása, hanem mindaz, amit még mellette el kellett végeznie: német nyelven előadásokat tartani, egyetemi órák, vizsgáztatás, publikációk és lótifuti a tanszéken... Szóval minden elismerésem. Belőle bizonyosan professzor lesz, csak ember tudjon maradni azon a karon. (Ha valaki évente többezer hallgatót kénytelen vizsgáztatni, nehéz megőriznie objektivitását, pártatlanságát és méltányos hozzáállását a sokadik, flegmán beállító bunkóci után. De ez is már egy másik téma, ami ugyancsak messzire visz.)

***

Szinte mindent megvettünk már a Caminora, apró-cseprő dolgok maradtak főleg; júniusban tartunk főpróbát, mikor összerakjuk a zsákot, és irány a Mecsek.

***

Valamit még akartam, azt hiszem. De kiment a fejemből. Egyébként is, ki olvassa ezt végig rajtam kívül? :D

2008. május 22., csütörtök

Idő kérdése volt

Gyalogosként mindig roppantul idegesít az autósok arroganciája, a Szegeden töltött évek alatt pedig rendszeresen akkor vasaltak ki majdnem, mikor nekem zöld volt a zebrán, nekik meg szép piros, hogy annál jobban még a cseresznye sem érik meg. De nem, mintha a közlekedési lámpának semmi jelentősége nem volna.* Meg annak a fehér csíkos felfestésnek sem, ott az úttesten. A gyalogos púp az autós hátán, és olyan gyorsan ki kell cselezni, amilyen gyorsan csak lehet. Egyszer az egyik baromarcú autósnak majdnem rácsaptam a motorháztetejére. Nagy ívben kanyarodott - nekem persze zöld volt - és oldalról, félig már mögülem érkezett. És nem igazán lassított, ez benne a poén. Úgy ugrottam félre előle.

Aztán megszereztem a jogsim. És mindig roppantul idegesített a sok idióta gyalogos, akik nem tudták eldönteni, lelépjenek-e a járdáról, vagy nem, persze nem a zebrán, ahol elsőbbsége lenne (HA! lelép és HA! megadják, ugyebár), hanem ott, ahol a legveszélyesebb átslisszolnia; máskor csuma részeg biciklis csalingázott velem szemben, és gyorsan megálltam, miután hiába nyomtam neki a dudát: a fickó öt maradék fogát kivillantva vigyorgott vissza rám, és tovatekert, mintha mi sem történt volna. Én meg remegő kézzel fogtam a kormányt még egy fél percig, az út szélén állva. (Akkor vezettem életemben először egyedül ülve a kocsiban.)

De mostanság megint inkább gyalog (illetve tömeg)közlekedek**, tekintve, hogy nincs autóm, viszont ha nagy ritkán volán mögé ülök, kissé más szemmel nézem a szerencsétlen két lábon járó népeket. Lassítok, főleg ott, ahol tudom, hogy zebra van, meg ha gyanús manővereket hajt végre valaki a járdán. Úgy tűnik, sok autós viszont nem. Ezért a cím, ugyanis tényleg csak idő kérdése volt, hogy egy ilyen tragédia bekövetkezzen szűkebb lakókörnyékemen. Ehhez a cikkhez tudni kell, hogy valaki nagyonhülye a városvezetésnél úgy döntött, a Pécset elkerülő útvonal menjen keresztül a Kertvároson. Na most Kertvárosban lakik szerintem a város lakosságának úgy... a fele? Legyen a fele, de lehet, hogy több. Rendezett panellakások vannak ott, meg nagy zöld placcok. Teli rengeteg gyerekkel meg kutyasétáltató yodával. Meg olyanokkal, mint én, akik egyébként a városban dolgoznak. Tehát buszoznak... És ehhez időnként által köll menni ezen a bizonyos, hümm, hümm, elkerülőúton.

Az elkerülő utak természetéből adódik, hogy sok a kamion. Az autósok meg hajtanak, mint a meszes, hiszen az út viszonylag széles, belátható. Az a fehér csíkos felfestés ott az úttesten (persze lámpa nélkül, miért is ne), na annak meg nincs különösebb jelentősége. Így aztán reggelente, mikor leérek a zebrához, már kisebb tömeg gyűlik fel, tanácstalan emberek, akik nem mernek lelépni a járdáról. Mert hát olyan gyorsan mennek azok az autók. Na, ilyenkor szoktam kamikaze akcióba kezdeni, egyszerűen rálépek a zebrára, az út elég széles, marad úgy fél méter a nyomvonalig, viszont így legalább tudom jelezni, hogy hé, most már tényleg add meg az elsőbbséget!***

Hát, nem mindenkiben idéződik fel a KRESZ, fogalmazzunk úgy. Ilyenkor integetni meg mutogatni szoktam nekik széttárt kézzel, hogy amennyiben nem vette észre, szerettem volna átmenni. Rafináltan kikerülnek(!) ugyanis a zebrán. Olyan is megesik, ha az egyik oldal megadja az elsőbbséget, a szembejövő sávban magasról tesznek rá. Ha pedig az üres, még veszélyesebb manőver következik: a már álló autós mögül vágódik ki a türelmetlenkedő másik, és tapos a gázra. (Egyszer még Szolnokon ütöttek el így majdnem.)

Hova a jó büdös francba kell ennyire sietni? Hogy lehet lakott területen olyan rohadt gyorsan menni, hogy nem tud lefékezni idejében egy gyalogátkelőhelyhez közeledve?! Miért felejtik el egyesek a KRESZ-t, miután megkapják a jogsit? Három rohadt mozdulat az egész, könyörgöm: fékezek, lerakom kettesbe, aztán gázt adok, ha elment előlem a yoda a babakocsival. Ennyi. (Esetleg eggyel több, ha megáll a kocsi, mert akkor egyesbe kell tenni, ugyebár.)

A büdös francba, most jól felhúztam magam. De majd a k..va tévékettő, azurákcsabával, biztos csinál majd valami műsort, mint a motoros "jajdesajnálomszegényt" jampigyerek történetéből, aki virágott vitt a halott motoros emlékhelyére Komló és Pécs között.

Az eszem megáll, komolyan mondom.



*Egyszer láttam olyat, hogy a KRESZ-követő Suzukis megállt a piros lámpánál. Mert hiszen piros volt a lámpa. Mögötte jövő barom rádudál, rátapos a gázra, kivágódik és keresztül hajt a négysávos Kossuth Lajoson. Ha valaki járt Szegeden, az tudja, melyik útról van szó, elég az hozzá, hogy ez a majom egy kis mellékutcából tört ki a nagy fő-fő sugárútra, ahol csak azért nem rongyolt bele innen is, onnan is egy-egy b...szott nagy kamion, mert épp... mert épp nem jártak arra.
**Erről jut eszembe, nem tudom, ki volt az a nagyonhülye a pécsi "BKV"-nál, aki kitalálta, hogy a Kertvárosból befelé tartó 6-os busz vonalán nem a megszokott, tágas, de egyébként így is zsúfolt csuklósbuszok járjanak, hanem húsz éves simák, na szóval ahhoz az emberhez lenne egy-két szép szavam. És még mindig milyen jó, hogy nem Pesten kell közlekednem.
***Na most ez nem csak az osztrákoknál, de a szlovákoknál is úgy működik, hogy ha te megállsz a zebra mellett, de még nem léptél le, sőt, van addig még két métered, megállnak az autósok. Maguktól. Hogy átmehess, ha akarsz. Döbbenetes élmény, komolyan mondom.

2008. május 15., csütörtök

Sci-fis bejegyzés

Asszem, szs blogján írtam, hogy kivételesen beszerzem ezt a mostani ÚG-t, de aztán úgy döntöttem, mégsem. Attila kritikája elrettentett. Helyette lesz inkább Agave 100, Gyilkos idő és Szívélyes Fahrenheit, utóbbiakat úgyis kiadta Levin kötelezőnek, meg amúgyis rég vettem a kezembe Asimovot.

***

Tegnap elpostáztam a Galaktika pályázatra a novellákat. Hmm. Remélem, megkapták a vasutas művházban, ha nem is a levelet, az e-mailt igen. Mert hogy visszajelzést még a jelentkezési lap megérkezéséről sem kaptam. No, majd összeszedem a bátorságom, és megkérdezem a Solaria fórumon a népeket.

***

Efölött meg kissé nehéz napirendre térni. Minden második 17 éves SF/F regényt ír, miután látta a SW-t vagy olvasott valami B-kategóriás hazai fantasy kiadványt. És rendre vissza is utasítják szegényeket a kiadók, hiszen... nem igazán tudnak írni. Komolyan sajnálom ezt a hihetetlenül naiv és botor srácot (meg az anyját), akik jelzálogot vettek fel (ahogy számoltam, kb. 2 milát tuti) egy biztos bukásra.


2008. május 12., hétfő

Hétvégi beszámoló

Günzer roséja még mindig málnaillatú, Malatinszky kúriája viszi a pálmát, hiába van látványos Látványpincéje Wunderlichnak; arra is rájöttünk, hogy legközelebb a Polgárnál kell kezdeni, nem pedig ott befejezni (ja, kacagó gerléket tartanak az udvarban, amik rendkívüli dramaturgiai érzékkel megáldva mindig akkor huhorásztak és kuncogtak, amikor kellett). Az egyik legjobb vadpörköltet A Hordóban kapni, egyébként meg mindenki toljon még egy Mosolygó Rétest, vagy kérje elvitelre (csak kár, hogy a csokis-meggyes mindig elfogy, mire rám kerül a sor), mielőtt felül az utolsó vonatra!

Iggggeeeen, máááár megint Villányban voltunk, ezúttal Hanna, Zsolt és Levin társaságában. Bang!-eztünk és aranyat is ástunk, babot termesztettünk, vasárnap délután az erkélyre mind untalan beszálló, ostoba galambokra lődöztünk locsolóval. Ja, ez utóbbi már nem egy szürreálisan hangzó kártyajáték, hanem véres (vizes) valóság.*


Ha pedig Éger-völgy, akkor a könnyű, erdei séta végállomása Teca Mama Vendéglője.
Az ösvények mentén már fonnyadnak a medvehagymák, és egyre kevésbé érezni az átható, nyálelválasztást beindító hagymaszagot, de azért Hanna még egy jó csokorra valót szedett belőlük. Eltűnésükkel a Mecsek újra Mecsek, s nem Tündérerdő, ahogy én hívom ilyenkor, tavasszal.

Holnaptól pedig jöhet a munka, mert első a szórakozás!



* A fegyver hatásos, a dögök eddig nem tértek vissza, főleg, hogy egy igazzzy sorozatlövést eresztettem meg az egyikre, ami ijedtében hirtelen azt sem tudta, merre meneküljön. Ostobák, mondom.

2008. május 9., péntek

Druszám

Túlélve egy újabb öt napos kiképzést meg egy csütörtök esti ivászatot, némi mai másnappal, újra itt.

A héten történt pár dolog, ami elkerülhetetlenül foglalkoztat. Az egyik Judit, és innentől fogva a többi már nem is érdekes.

Nem ismertem, nem tudok történetekkel szolgálni róla. Egyszer láttam csak élőben.

Bárcsak kikecmeregtek volna abból a kocsiból, mikor az autómentőt várták.