2008. június 30., hétfő

Tévedés, avagy enyhén képzavaros bejegyzés

Eddig azt hittem, nehéz rátalálni az igazán jó fantasy/sci-fi írásokra a sok ultraszar között. Aztán rá kellett jönnöm, hiába szórom ki a legalját - egész jó érzékkel, azt gondolom -, a rengeteg hamuszürke közepes között sokkal, de sokkal nehezebb megtalálni az igazgyöngyöt.

2008. június 26., csütörtök

Kész, feladtam

Talán túl sokat vártam tőle, talán túl sokan dicsérték, nagyon meleg szavakkal... Nehéz úgy olvasni egy regényt, hogy nem kedveltem meg/nem utáltam meg végletesen a főszereplőt, tehát nem is lettem kíváncsi rá, arra, hogy vajon mi lesz vele. A 178. oldalon tartva is csak mintha nyammognék a hűdepörgős cselekményen. Mert amúgy kellően az, és mégis, mintha nem történne semmi; a stílus pedig időnként fájóan szájbarágós, és hangulatgyilkos.

Nekem túl kevés benne az orosz jellegzetesség, amit viszont vártam volna. Kicsit többet egy-egy ruhadarab elnevezésének lábjegyzetes magyarázatánál, vagy általam ismeretlen orosz pop együttesek említésénél és dalszövegeik időnkénti beszúrásánál.

Holnap valami mást fogok levenni a polcról reggel.


2008. június 25., szerda

Egészen interaktív bejegyzés

Ez eredetileg ám színes, és akvarell. De véletlenül szépiába raktam, és így jobban tetszik. Kicsit olyan lett, mint egy békebeli fotó a Balcsiról. A tó ferdeségéért bocsánat, festés közben nem tűnt föl; meg lehet, a fényképezőgép is torzított rajta...

***

Nu, ma elpostáztam egy novellát a Galaktikának, a témát amúgy az Új Galaxis pályázata ihlette (sport), de nem nekik küldtem el. Szerintem nem kapok választ, viszont bátor voltam. (:D) Segítségért köszönet onsainak, Hannának és woofnak.

***

A tartalékos török csapat lőtt gólt hamarabb, úgyhogy nekik szurkolok.
Meg hajrá oroszok!

***

Nem nagyon értem, hogy miután az egyébként ellustult háziasszonyok egy óra mozgásra ráveszik magukat, és ugrabugra ruhában, még erősen kipirult arccal kitódulnak a térre, miért gyújtanak rá azonnal? Én meg "nagylevegővel" sietek füsttől elmosódott sorfaluk mentén, mikor esténként úszni megyek.
A fogyás mellett talán ez lenne a következő lépés? Letenni a cigit?
És ha már fogyás, meg egészséges étkezés, döbbenetes dolgok olvashatók itt és itt.

***

Vajon hányan ugranak fel anyázva - szerte Európában - e pillanatban, mert elment a közvetítés?

***

GÓÓL!! GÓÓÓL!!! 2-2!!!!!!!!!!!!!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ

2008. június 22., vasárnap

Camino főpróba

Szombaton kipróbáltuk, milyen lesz az első szakasz a Caminón. Háztól házig tettünk egy 24 km-es kanyart: Éger-völgyön át felmásztunk a Jakab-hegyre, hátunkon a már 90 %-ban összerakott menetfelszereléssel. Három-öt kilométerenként pihentünk, s "újult" erővel vágtunk neki a következő résznek.

Egész eddig a kajakozástól megrendült derekam féltettem, meg mindenki - legalábbis Camino naplókat olvasva - a térdére, bokájára panaszkodik; vízhólyagokra és más effélékre... Nem értem, miért nem említi senki a vállát?

Nem mondom, az utolsó három kilométeren azért már eléggé fájt a lábam is, főleg, hogy betonon jöttünk, de az igazán kényelmetlen és nehéz - számomra - az lesz, hogy megtaláljam a hátizsák helyét a vállamon. Öt, tizenöt meg huszonöt km után is.

Remélem, vállerősítés terén számít majd valamicskét, hogy úszni járok...

Amúgy google maps-on nézegettem, merre is fogunk menni (egy eszement srác szintén az északi utat választotta, és vitt magával GPS-t, úgyhogy követhető, merre fogunk menni, és hogy ő mennyit csalingázott erre-arra :D Viszont az új albergue-ék megtalálásában is segít a modern technika, juhé!).


Festmény

Jó ideje nem volt valódi ecset a kezemben, csak a tablet tollegere. Pedig rengeteg vázlatom vár, hogy megfessem; másfél hete aztán végre nekiláttam és be is fejeztem egyet:


Veterán a parkban
akvarell, kb. 40x35 cm


Még mindig kétségbeesve próbálom megszokni az eltérést az agyamban látott elképzelés* és a végeredmény között... Nem arra gondolok, hogy út közben rendszerint átalakul a festmény, pl. rájövök, mit bír el a kép, és mit nem - hanem arra, mikor tisztán és élesen látom, tudom, hogy mit akarok, és mégsem lesz olyan. Részben mert nem vagyok elég gyakorlott (tehetséges), vagy valójában nem az az én stílusom, amilyenben lelki szemeim előtt megjelent.
Azt hiszem sosem fog sikerülni, hogy legalább megközelítőleg olyan legyen a kész kép, mint amilyennek megálmodtam. Az az egy szerencsém, hogy a néző nem tudja, milyen volt az "eredeti".



*A távoli jövőben talán kitalálnak egy herkentyűt, amely képes lesz megjeleníteni azt...

2008. június 18., szerda

Poszt mindenkinek, de kifejezetten Hannának és elGabornak

Tegnap voltunk "két évesek" wooffal. Tudom, tudom, nem egy nagy idő, de azért mégis, ha azt nézem, kb. ennyi ideje annak is, hogy Pécsett lakunk, egészen furcsa érzés. Nyomott hangulatban értem haza, de a világért sem mondtam volna le az esti kikapcsolódást a városban - éppen csak azt nem tudtam, hogy woof az enoteca Corsóban (korábban ez volt a Susogó, csak leköltöztek a Király utcába) foglalt asztalt. Én erről mit sem sejtve, hülye módon kijelentettem otthon, hogy a "Susogóba" - mi már csak így hívjuk - nincs igazán kedvem menni...
Az utcán sétikálva, egy hirtelen balra kanyarodást követően azonban, miközben wooftól elhangzott az a mondat, hogy "Kukkantsunk be ide kicsit!" az Enotecában találtam magam, meglepve, boldogan, lassanként elpárolgó bűntudattal, miszerint "biztos megengedhetjük ezt mi magunknak, de évente egyszer miért ne?"

Szóval enoteca Corso. Ezúttal én is a degusztációs menüt választottam, amit az egész étlappal együtt kb. két naponta változtatnak a frissen beszerezhető és minőségi alapanyagok függvényében - mindehhez hozzáillő, hazai borokat választanak. A Susogó korábbi klasszikusabb stílusát nem tartották meg, helyette lett hatvanas évek fíling jelen századi beütéssel.
Van, aki szerint a hely meglehetősen sznob, aranyáron adnak két falatot - viszont az a helyzet, hogy ilyen ételeket sehol másutt nem kapni, és magad sem tudod előállítani otthon. Sznobság helyett én inkább azt a szót használnám, hogy exkluzív; aranyár, hát az valóban az, és bár a degusztációs menü egyes fogásai önmagukban nem képviselnek nagy mennyiséget, a három órás lassú kóstolgatás végére bizony rendesen belakik az ember. De ettől függetlenül a corso Enotecába nem jóllakni jár az ember, hanem mert kíváncsi valami újra.

Welcome drink, házi sütésű kenyérke isteni finom vajacskával - látszólag nem egy nagy kezdet, de hamar rájössz, mindez arra jó, hogy bemelegítsd a gyomrod meg az érzékeid.


A fenti képen pedig már az előétel figyel, az a jobb oldali, sötét trutyi a hagymalekvár, valami zseniális; a balszélen évő téglácskát megkóstolva pedig rájössz, miféle különbségek lehetnek májkrém és májkrém között. (Ég és föld). Középen habkönnyű, olvadós narancszselé kiabál, hogy edd már meg.

Ezután jött a vargánya krémleves, benne pirítótt kacsamájjal. Sajnos úgy hozzáláttam, hogy fotózni elfelejtettem... Helyette itt egy ínycsiklandó kép a tőkehal és a rizottó párosításáról:

A sötétebbik szutyi paprikamártás volt, a világosabbik meg narancs - mindkettőt habosították. Ahogy elmondta a felszolgáló, rém egyszerűen készülnek, de sosem jutna eszembe ilyet készíteni, és kizártnak tartom, hogy jól sikerülne...
A hal különösen ízlett, nyomát sem érezni a zsiradéknak, omlós volt és fehér - mindezt hozzá illő fehér borral (woof majd kijavít, fűszeres jellegű cirfandlit szolgáltak föl).

Ezután jött a citromszorbet, "megbolondítva" némi habzóborral; tiszta Tutti-Frutti* íze volt, ha emlékeztek gyerekkorunk nyammogós édességére, csak ez jobb... Lezárta az eddigi ízeket, és előkészítette a főételt, a bárányt...

A bárányhoz már komolyabb bor dukált, elő is bújt belőlem a fotóművész, míg vártunk, hogy kihozzák a fogást. Amúgy az a jó a kiszolgálásban, hogy nem kell integetned a pincérnek, hogy ugyan vegyen már észre és fáradjon oda - diszkréten figyelik, van-e szükséged valamire, és valahogy olyan tökéletesen van felépítve az egész menüsor, minden éppen akkor érkezik illetve fogy el, amikor kell. Ráadásul mindig szépen elmondják, mi az, amit eszel és hogyan készül; a felszolgálók barátságosak, rendkívül udvariasak és készségesek.



A bárányhoz spárga és valamiféle zöldborsó (nekem annak tűnt) volt a köret, zsenge és friss; tökéletesen passzolt a harsány ízű bordához, nyelvhez:



A főfogáshoz már nem tudtunk hozzálátni odakint, eleredt az eső - úgyhogy beköltöztettek minket a benti részbe; ha eleve oda ültünk volna be, láthattuk volna egy nagy plazmatévén a konyhát, mint készülnek az étkek. Fotók a beltérből:



A menüsort megkoronázandó jött a habos-málnás sütemény, házilag készített piskótával. Én még ilyen jó gyümölcsös süteményt nem ettem, igaz, a legjobb csokis sütihez is náluk volt szerencsém - fotózni pedig nem felejtettem el:




Most megint úgy érzem, jó darabig nem lesz kedvem beülni semmilyen étterembe; akárhol nézek rá az étlapra, végső soron mindig ugyanazt látni: sült/rántott hús, sült/főtt krumpli, rizs variációi minden mennyiségben.
Talán nem is baj, ezt a gasztro-élményt fel kell dolgozni, és csakúgy, mint a korábbi susogós, ez is igen sokszor fog eszembe jutni.




*Woof szerint az csak Frutti, de én meg Tutti-Fruttira emlékszem :)

2008. június 17., kedd

Búcsú helyett

A panelházi gyermekek legnagyobb gyönyörűsége, ha időnként kiszabadulhatnak vidékre, kertbe, levegőre, valódi zöldlombú fák árnyékába - ezt a helyet jelentette nekem Tiszaföldvár. A távolság egyre csak nőtt időben és térben, mióta utoljára ott jártam, mégis, biztos vagyok benne, hogy megtalálnám az orgonabokrok mögött megbújó, düledező falú házat, ahol annyit játszottunk, és ahol a buksi típusú korcsok brazil szappanoperák szereplőiről kapták a nevüket.

Nekem már akkor is idősnek tűnt a Karcsi bácsi meg az Erzsi néni, és sokáig azt sem tudtam, honnan ismerik őket a szüleim, és miért látogatjuk meg őket úgy, mintha nagyszülőkhöz mennénk: Karcsi bácsi apám instruktora volt, úgy kérték meg rá, hogy őt még vállalja el, mikor apám az egyetem után odakerült Szolnokra, a városi ügyészségre.*
Mi gyerekek pedig - azt hiszem - akaratlanul is valamiféle pótnagyapaként kezeltük, aki minden csintalanságot elnézett, és ha szüleink ránk szóltak, annyit mondott:
- Hagyd csak, Atyámfia, hadd csinálja, amit jónak lát!

A háztól úgy másfél kilométerre volt a "Lapos", ahol az öregek szőlője volt; a növények fölé zöld hálót feszítettek, hogy a seregélyek ne tudják megenni a gyümölcsöt. Erzsi nénit elkísértük, mikor valamiért átugrott a földre; meleg nyár volt, és a kis présház tövében találtunk egy szép, méretes dagonyát Andriskával.
Nyakig sárosak voltunk, és rettentő boldogok - így vonultunk vissza a házhoz szüleink legnagyobb rémületére. Egy dézsa víz persze mindent megoldott.

Minden ősszel szüretre mentünk Földvárra - vajon miféle bor lehetett abból a szőlőből(?) -, s mialatt a felnőttek dolgoztak, mi gyerekek az udvar minden négyzetcentiméterét játéktérnek tekintettük. Milyen furcsa, épp a minap jutott eszembe, hogy csak abban a kertben másztam fára életemben, sehol másutt, s a diófa széles ágvillájában ülve madárnak képzeltem magam.

Aztán Karcsi bácsi, Erzsi néni egyre öregebb lett. Már Szegeden laktunk, mikor hallottam, végül csak eladták a tiszaföldvári házat egy festőnek. Nem tudták fenntartani a kertet, nem volt erejük kimenni vidékre, s a lakótelepi négyfal közé kényszerültek. Akkor éreztem igazán, hogy valami lezárult, pedig akkorra már rég, rég vége volt a gyermekkornak. De az a szál, az az egy szál nem tépődött még el.

Attól fogva, hogy elköltöztünk a Második Városba, egyre ritkábban láttuk őket, és egyre rövidebb időre; felfoghatatlan, mivé lesz az ember, a tökéletes, friss, gondolkodó elme olyan testbe zárva, mely már szinte használhatatlan, csak arra jó, hogy megtegyen pár métert, s üldögéljen egész nap; olvasni, hallgatni a híreket... Várni, hogy valaki rájuk nyissa az ajtót. S csak akkor jössz rá erre, aki testben, elmében szabad vagy, mikor a telefonban hallod az öregember hangján, hogy egészen elérzékenyült, mert odaadtad a tanulmányod, mert... gondoltál rá, mert feltételezted, hogy érdekelheti, amit írtál... Nincs az a díj, ami felért volna Karcsi bácsi hálával vegyes elismerésével, pedig arra a dolgozatra kettőt is kaptam.

S most, négy év után is lett volna mit adnom, de ő nincs, tegnap óta nincs, s tudom, hogy jobb így neki, mert már nagyon, de nagyon szenvedett.

Egész hétfőn gonosz dzsinn ült torkomon, mintha megéreztem volna, hogy valami történt, pedig akkor még nem írta meg anyám, csak azt, hogy a hétvégén meglátogatták a két öreget. Talán épp akkor üldögéltek náluk, mikor én valamiért arra a diófára gondoltam, amint a két ág roppant méretű hangvillájában ülve azon töprengek, fecske legyek-e ugrás közben, vagy rigó.




*Apám mesélte, hárman várták a buszt, egy későbbi közigazgatási államtitkár, az ügyész Karcsi bácsi, és apám, aki már napok óta hallgatta a két férfi vitáját valami jogi problémáról; képtelenek voltak meggyőzni a másikat a saját igazukról. Szakad a hó, a busz csak nem jön, s az öreg egyszer csak annyit mond: - Te Laci, cseréljünk álláspontot!
A leendő államtitkár pár pillanatig nem szól, aztán: - Igazad van, Karcsi bácsi, meggyőztél.

2008. június 14., szombat

Toporgás

Akartam nekik küldeni novellákat, aztán inkább mégsem, miután láttam, milyen jellegű köteteket adnak ki. Arra ugyanis nincs szükségem, hogy mááár megint szembesítsenek a fantasy és a sci-fi lenézett mivoltával,* amellett, hogy talán az írásaim sem olyan hű de jók. Tudom, hogy szól az a vicc ("B.szd meg nyuszika a palacsintasütődet!"), amíg nem küldöm be, miért veszem készpénznek az elutasítást?

Hát, csak. Megérzés.



*Úgyhogy már csak ezért is külön öröm számomra, hogy létrejött egy SF szekció az Írószövetségben. Remélem, beszámolnak, milyen ott tagnak lenni, milyen a fogadtatás, és vajon mit tehetnek ők a fantasy és a sci-fi elismertetéséért.

2008. június 13., péntek

Akartam már írni,

hogy megnéztünk másfél részt ebből az Office-ból, a Viasat3-on. Egy idő után falra másztam a Főnök reménytelenül ripacs figurájától. Nyilván az lett volna a cél, hogy a bicska nyíljon a zsebedben, mikor viszontlátod a szarjankó és szánalmas felettesed a képernyőn. Csak ezt valamivel ellensúlyozni is kellett volna. Mondjuk, hogy szórakoztatóan legyen szarjankó és szánalmas. Hiszen ki akarja ugyanazt nézni otthon, amit egész nap a munkahelyén kap?

Végig azon gondolkodtam, hogy a való életben nem bírnám elviselni ezt az alakot. Aztán rájöttem, hogy a tévében sem kell. Egyébként is, IRL kifejezetten szerencsém van a főnökeimmel. Biztos ezért sem tudtam kellően értékelni az Office légkörét.

Klikk.

2008. június 12., csütörtök

Éjszakai Őrség

Így, 120 oldal után végre megcsillant az a bizonyos valami, amitől több egy regény a fantasztikum tűzijátékának ragyogó, ámde üres puffogtatásánál.

2008. június 11., szerda

Júniusi ez meg az

Akartam írni két bejegyzést, az egyiket már megint az gaz kritikárul, a köpppködésről és sárdobálásról, a másikat meg a Zsoldos-díj ellillisítéséről, de aztán nem szóltam hozzá, ráadásul sezlony és Hackett többé-kevésbé leírta, amit én is gondoltam. Úgyhogy szokás szerint csak a partvonalról kiabálnék befelé, miközben részt venni nem akarok a játékban.

***

Pécsett ismét POSZT, jó volna legalább a belvárosig eljutni valamelyik este. Az időjárás legyen kegyes hozzánk, legalább annyira, mint tegnap.

***

Ugyanis tegnap túráztunk, bográcsoltunk és sárkányhajóztunk(!) a kollégákkal, lévén szabadnapunk volt a cég fennállásának örömére. Nem futottunk akkora dagonyába Éger-völgy és Orfű között, mint amekkorára számítottam (én voltam a túravezető, szerencsémre a jelek szépen fel voltak föstve, szóval kicsi volt az esély, hogy elveszejtsem a társaságot a Mecsekben); viszont valami barom kivágott egy rakás fát, és nem takarította el az ösvényről, úgyhogy jó két-háromszáz méteren át bújócskáztunk az ágak-bogak közt. Attól tartottam, hogy az út jóval hosszabb ideig járhatatlan, és akkor kerülni kell vagy ne adj' Isten visszafordulni.
Na de, evezés. Egyszer már ültem sárkányhajóban, majdnem tíz éve(!), Németországban. Akkor 25 km-t eveztünk a szépséges Elbán. Most úgy éreztem magam, mint egy futam előtt laza kantáron körbefuttatott versenyló, alig vártam, hogy evezőt fogjak a kezembe, és húzzuk! (Nyolc évig kajakoztam. Azt hiszem, számomra kicsit másféle élmény hajóközelben lenni, a tó illatát, iszapszagát érezni, belemeríteni a lapátot a vízbe...) Persze azért más zömében olyan emberekkel evezni, akik jószerivel akkor fogtak életükben először evezőt. Egy óra alatt így is viszonylag jól belejöttünk.
A dobos kollégának viszont beígértük, hogy bedobjuk a vízbe: némileg nagyobb ritmusérzékkel kellett volna diktálnia az ütemet; a velünk tartó két hozzáértő meg a parton elmagyarázhatta volna, hogyan is kéne úgy nagyjából evezni, nem pedig akkor, mikor már a hajóban ültünk a tó közepén...
A vicc az, hogy kedvet kaptam a sárkányhajózáshoz, még a végén újra vízközelbe kerülök. Ráadásul embereket keresnek, mivel amatőr versenyekre is eljárogatnak. Meglátjuk...

***

Hétfőn szakmai elismerést kaptam egy tanulmányomra.

***

SF novellát írok - azaz egyszer már megírtam, de a szöveget kidobtam, csak pár szereplő neve és az alapötlet maradt meg. Ami azonban kezd átalakulni; meglepetésemre most először jön elő belőlem a szakma. És miért is ne? Én a joghoz értek (már amennyire öt év egyetem és két év gyakorlat után érteni lehet hozzá, höhö), nem valamely reáltudományhoz, amit ugyebár általában véve hangoztatnak, ha SF írásról van szó (amellett, hogy a jó sci-fi író legyen polihisztor...).
Érdekes kísérlet lesz, én mindenesetre élvezem.

***

Hát ez meg röhej.

***

Hosszú idő után ismét ecsetet fogtam a kezembe, és nekikezdtem egy akvarellfestménynek. A héten remélem, kész lesz, ha a festék sem fogy el, és az ecset sem válik használhatatlanul kopottá... Akkor pedig feltöltöm ide is, art-ra is. Emellett egy alternatív borítóképet is készítek, amely már régóta motoszkál bennem, de egyelőre nem árulom el, miről van szó.

***

Hihetetlen, de Villánytól is meg lehet csömörleni; szó mi szó, sokat jártunk arra az utóbbi két hónapban. Legközelebb ősszel vagyok hajlandó kimenni. Talán.

***

Most egyszerre kéne Caminoval kapcsolatos dolgokat és az új fényképezőgépünk (imádom) leírását olvasnom. Már rettenetesen várom az utat, pedig biztos meg fogok szakadni.

2008. június 6., péntek

Szerkesztő, láncfűrésszel

Végiggörgettem az index.hu-t (nem sikerült leszoknom róla), és megakadt a szemem egy híren, miszerint Csilla a legjobb láncfűrészes. Szerencsére Hanna poénnak vette, mikor írtam neki, hogy ő jutott eszembe rögtön.

2008. június 5., csütörtök

Győzött a Detroit

Csak behúzták idegenben, de azért még mindig sajnálom, hogy az előző meccsen nem jött össze, sokkal szebb lett volna az ünneplés, így meg gyorsan kiürült a stadion, füttyöngtek az ellendrukkerek, na nem épp örömükben (érthető módon).

Most először emelte magasba a világ legrandább trófeáját európai származású csapatkapitány (Lidström), és a legértékesebb játékos is európai (Zetterberg). Annyi viking játszik a Red Wingsben, az öltözőben több lehet a svéd szó, mint az angol... A legmókásabb, mikor Dacjuk nyilatkozott, angolul ugyan, de olyan durva tajgai ruszki akcentussal, hogy öröm volt hallgatni. Remélem, sikerül neki Oroszországba vitetni a Stanley-kupát...

A vicc amúgy az egészben az, hogy majdnem megismétlődött, ami az előző alkalommal: hiába tűnt soknak a két gólos előny, bő másfél perccel a vége előtt félő volt, hogy a pingvinek megint kiegyenlítenek.* A kommentátorokban is meghűlhetett a vér, amikor belegondoltak, hogy ismét hosszabbítás jön, és ott ülhetnek akár reggelig, kora délelőttig a stúdióban...



*Kettős emberelőny egy kiállítás meg a kapus lehozatala révén.

2008. június 4., szerda

Utcák

Az az érzésem, ez sokaknak tetszene. Fotók budapesti utcákról. Bővebben: nézd meg.

2008. június 3., kedd

Stanley

Ma negyed 5-kor arra ébredtem, hogy megy a hoki rájátszás ötödik meccse; woofom, az igazi Red Wings rajongó, nézi az élő közvetítést. Persze engem is megfertőzött már, úgyhogy amint magamhoz tértem, rögtön kérdeztem, mi az állás?
Két gólos hátrány.
Püff neki. Ráadásul hazai pályán. Azon a meccsen, amit el kéne hozni, és a Detroit nyeri a Stanley Kupát. (4-0-át jósoltam, mert miért ne? :D)
Még vissza-visszaaludtam, aztán mikor kiegyenlítettek, majd a vezető gólt is bevarrták, már én is a tévé előtt ültem - soha vissza nem térő alkalom, hogy végre élőben lássak egy igazi ünneplést, kupa átadást meg minden. Úgy hét perc volt hátra a rendes játékidőből. Jól is tartották magukat, a hazai fölény végig érezhető volt. Aztán...
34...
34 másodperccel a vége előtt lett 3-3.
Olyan fél 6 tájban. (ARRGH!! ARRGH!!! A közönség, a kommentátorok, mindenki elkönyvelte, hogy nyert a Detroit. Nem csak a meccset, de a Kupát is. Hát, nem. Hosszabbítás, az első gólig, 20 perces etapokkal.)
Nem feküdtem vissza, mivel amúgy is gyalog járok reggelente munkába, inkább összeraktam a cuccom, az ebédem. Időnként kimerevedtem, ha hallottam szobából, hogy felemeli a hangját a kommentátor meg közönség.
Fél 7-re(!) már mindenki óvatosan csalingázva korcsolyázott a pályán, a kommentátorok nevetgéltek a fáradtságtól ("Közeleg a vég. Legalábbis az enyém." - teszi hozzá valamelyikük), végülis, kb. hajnali fél kettő óta ültek bent a stúdióban. Woof közben már mindkét csapatnak szurkolt, hogy valaki lőjön már gólt, hadd mehessen aludni.
Aztán épp indultam volna munkába, mikor az egyik "vörösszárnyút" kiállították 4 percre. Annyi nem lett belőle, rövidesen bevarrták a pingvinek a gólt. (ARRGH!! ARRGGH!!!!!)

Pittsburgh - Detroit: 2-3 (mármint a playoffban nyert meccsek szerint). Még nincs veszve, még nincs veszve, csak egy meccset kell nyerni!

2008. június 2., hétfő

Dizájnváltás

A tropikárium jegyében.

Mint az feltűnhetett,

kénytelen vagyok moderálni, igaz, nem azért, mert egyesek számomra nem tetsző véleményt nyilvánítanának, csak megtaláltak maguknak a szpemgenerátorok.