2008. november 28., péntek

Nagy fantasy találkozó

Amiről ismét lemaradok. Sajnálom azért, mert jó lett volna találkozni egy rakás emberrel, mint mindig. Talán ha nem két és fél héttel előtte tudom meg, mi készül, és ha nem az ünnepek elé súvasztják be. Akkor, talán, felutaztam volna, mert így tulajdonképpen nulla rá az esély. Más programom van.
Na de majd a Hungarocon!
Talán.
Remélem.
Az mindenesetre üdvözítő, mármint a fantasy találkozóval kapcsolatban, hogy ennyi - hagyományosan egymással hadban álló (höhö) - honlap körül szerveződő embert szeretettel várnak. Elismerésem a szervezőknek. Nem mintha garázda megnyilvánulásokra kéne számítaniuk. (:D)

2008. november 26., szerda

Ember a tömegből

Nos, két és fél év elteltével ismét megjelenik egy novellám - ezúttal az Avana Arcképcsarnokban.
Ehelyt Hannának és woofnak tartozom köszönettel, akik nem csak átolvasták a nyers irományt, hanem fontos változtatásokat is javasoltak.
Az Ember a tömegből az Avana Egyesület pályázatára íródott, pedig őszintén szólva egyáltalán nem fogott meg a téma ("Különlegesek - a mentális vagy fizikai sérültek helyzete"). Sőt.
Aztán mégis elkezdtem gondolkozni rajta; afféle "műhelyes" feladatot láttam benne, mint pl. az Új Galaxis kiírásaiban. A különbség most az volt, hogy el is küldtem a kész novellát.
Két dolog hatott rám, az egyik, amit Spanyolországban láttam. Feltűnt, hogy milyen sok mozgás- vagy mentálisan sérültet látni az utcán. A helyiek ugyanis nem hagyják otthon a valamilyen okból hátrányt szenvedett rokonaikat, így ők is ugyanúgy részt vesznek a társadalmi érintkezésben, mindennapi életben, mint ép társaik. Ráadásul a járdán önállóan is tudnak közlekedni a kerekesszékes emberek, legalább ötven méterenként van fel- és lejárat, szemben mondjuk a hazai viszonyokkal, ahol az Unio nyomására kezdték akadálymentesíteni a középületeket. (Holott ennek elemi dolognak kellene lennie...)
A másik hatás egy fénykép, amit évekkel ezelőtt a National Geographic vándorkiállításon láttam Szegeden. Nyolc-tíz, hét év körüli, vidám gyerek volt rajta, és először nem is értettem, minek fotózták le őket a halványkék háttér előtt. Aztán egy pillanat múlva "megnyílt" a kép: némely gyereknek a fél karja, másiknak a lába hiányzott könyökből, illetve térdből lefelé. A fotó mellé helyezett tájékoztató szövegben - emlékezetem szerint - arról olvashatott a látogató, hogy a gyerekek a csernobili katasztrófát követően születtek, már eleve nyomorékként.
Persze, az Egyesület kiadványa nem váltja meg a világot, de legalább foglalkozunk a témával, ami rendszerint csak akkor válik valakinek fontossá, ha személyesen érinti.

2008. november 24., hétfő

Az én Nagatém

A megjelenés évében kezdtem olvasni László Zoltán regényét, de akkor valahogy megakadtam az első harmadában: elvesztem Nagate sűrűjében, miközben a szereplők sem találtak utat hozzám, olvasóhoz. Ám a város, az erős, "képies" leírások ott motoszkáltak a fejemben, a hatás Miéville - számomra - újraolvashatatlan Perdidójához hasonlítható.

Úgyhogy benne volt a levegőben a második próbálkozás, amire nálam kevés könyv kapott eddig esélyt, és ha kapott, rendszerint ismét letettem. Akkor már végleg. A Nagate azonban kivétel. Bár könyvről van szó, mégis vizuális élményben volt részem. Van száraz, olvasót távoltartó leírás, meg van magába szippantó, filmszerű. Ez utóbbit pedig a magam fajta rajzolással, festéssel kacérkodó ember nagyon tudja díjazni. Ugyanígy jár a jó pont annak a hihetetlen érzékkel adagolt szürrealitásnak, ami nagyobb mennyiségben már káros az egészségre, legalábbis sokan nehezen viselik, főleg írásmű esetén.


Eredetileg valamiféle alternatív borítónak indult, talán mert személy szerint nem voltam kibékülve az eredetivel. Nem tudom, hogy kiadói elvárás volt-e Kira felé, hogy mindenképpen Vizót, tehát egy alakot kell festeni. Holott maga a város sokkal inkább főszereplő, mint bármelyik alak, a város az igazi meghatározó élmény. Egyáltalán nem lepődtem meg, mikor Zoli ezt írta a blogján, főleg, hogy addigra már kialakult bennem a fent látható kép koncepciója. Nehezen hiszem el, hogy kizárólag "kamerába néző" alakokkal lehet eladni egy fantasztikus könyvet.

Alternatív borító helyett aztán előtérbe került magának az élménynek a vizuális feldolgozása, kirajzolása magamból, ezért aztán semmiféle szabályt nem tartottam szem előtt, csak a magamnak meghatározott, eredeti elképzelést. Egyébként sem ismerem elég jól a rajzprogramot, ami még rengeteg lehetőséget tartogat. Technikailag nem veszi fel a versenyt egyik linkelt képpel sem, igaz, ez nem is áll szándékomban; tisztában vagyok a korlátaimmal.

Mivel alapvetően valódi anyagokkal dolgozom, megszoktam, hogy nincs "szerkesztés-visszavonás", hogy nincsenek rétegek abban az értelemben, mint a rajzporgramban (legfeljebb ha napokat várok a száradásra), ráadásul szeretem kissé egybemosni az árnyalatokat és alakokat. Legfeljebb utólag erősítek a kontúron.

Rétegeket tehát egyáltalán nem használtam, és mást sem nagyon variáltam közben. Megmaradt az érzés, hogy ugyanúgy festek, mint az állvány előtt ülve, ráadásul akkor is tudtam haladni vele, mikor a "valódi" festéshez nem volt elég fény. Egyszer, mikor az "e-rajzolás" után asztalhoz ültem, hirtelen eszembe villant, hogy jaj, nem mostam kezet, csupa maszat, festék vagyok...

Jelen állapotában nem tudnék többet hozzátenni, majd ha feltöltöm az Artra, és ha Bepe kirakja, az okosok úgyis megmondják, mit miért nem csináltam jól. Sebaj, ez a harmadik nagyobb, színes, elektronikus rajzom, amit végre befejeztem. Fogalmam sincs, mennyi munkaóra van benne, mert jó háromnegyed év alatt készült rengeteg megszakítással.

Ami a koncepciót illeti: az ég vörhenyes fénye kontrasztban áll a kép többi részével, kb. egyharmadnyi arányban. Tekinthetjük alkonynak, mégis, talán úgy érzi a szemlélő, az ég olyan beteges. Nem normális. Mint ahogy a Földről Nagatéra szakadt Del Najának semmiképp sem az. A nyomasztó hangulatot, a regény egészére jellemző klausztrofóbiát és szürrealitást a perspektíva mellőzése hivatott érzékeltetni. Nincs valódi út a házak között, nem tudjuk, honnan hová tart a magányos alak.



Eredetileg jóval több ablakban látszódott némi fény, de Nagate ennél sokkal élettelenebb. Ráadásul a fények jórészt kísértetiesek, nem vonzzák az embert, látszik, hogy egyetlen épület sem a férfi otthona, valószínűleg régóta úton van. Az pedig sokat elmond - tudattalan szerkesztés műve, utólag vettem észre -, hogy egyik házra sem rajzoltam ajtót, bejáratot. Az alak ki van zárva ebből a világból.

***

And now for something completely different.


Egyet tudok: ez a kép egy óra alatt született, hirtelen felindulásból, a regény hatása alatt. Egészen más, mint a fentebb látható, egészen más ahhoz képest, amit eddig csináltam. Nem az utolsó, abban is biztos vagyok. Sokaknak nem fog tetszeni, talán nem is kellett volna ide betennem, de akkor is, ez is az én Nagatém. És a stílusa, az ábrázolásmódja most sokkal, de sokkal jobban izgat, felforgat, mint a rajzprogram felfedezése, realisztikus(abb) képek festése.

Persze nem a semmiből jött az elképzelés, a változás ott lógott a levegőben, csak nem foglalkoztam vele. Kellett hozzá sok minden, az expresszionizmus szeretete, Zoli regénye, Matt Stevens cikke (köszönet érte elGabornak), és még sok-sok minden más, amiről valószínűleg csak a tudatalattim tud.

Egyszerűen kíváncsi lettem, hogy áll a fantasztikus irányzatnak a minimálisabb, absztraktabb, kevéssé realisztikus stílus. Hosszú hónapok után ismét kisebb vázlatfüzetet hordok magammal a táskámban.

2008. november 18., kedd

Börtönvilág

Budapest, Kozma utca, délelőtt tíz óra. A hosszadalmas beléptetéskor kiderül, a negyven fős csoportból néhány hallgatónak lejárt a személyi igazolványa. Sebaj, kollégám el se hozta a sajátját.

Némi sorban állás következik a budi meg a rövid köszöntő előtt.

Két zsilipkapu között zsúfolódunk, mint a heringek. Csak ha az utolsó ember is belépett, és bezárták az ajtót, nyitható a soron következő.

Megnézzük egy fegyházas zárkáját. A lakót addig a fal felé állítják; közelben lévő társai megbámulnak minket. Fütyülni, úgy látszik, most nincs merszük, talán sok a smasszer, vagy a körletvezető jelenléte rettenti el őket.

A "filmgyár"* életveszélyes, kimarad a Gyűjtővel** együtt. Helyette látunk másik - harminc éve panelból épült - részleget; az egyik tiszt szerint közel sem fogja addig bírni, mint a méteres falvastagságú, 1896-ban épült "csillag". Az ablakok rácsai mögül kopasz alakok figyelnek minket némán.

Az udvaron van a telefon. Fölé fémlapot szereltek az eső és a galambürülék ellen. A körlet vezetője megmutatja, miként működik. Nem, nem egészen olyan, mint egy utcai nyilvános fülke.

A könyvtárban valaki zebrasügéreket tenyészt. Van vagy négy akvárium. A falakon gazdag színvilágú festmények sorakoznak; mint valami neurotikus álom. Szinte mindegyiken szerepel tó vagy erdő.

Pár szót ejtenek a csomagküldés rendjéről. Az elítéltek hozzátartozói roppantul leleményesek, úgyhogy minden küldeményt tüzetesen átvizsgálnak. Ez azt jelenti, hogy az őrök felvágják a szalámit is. A klasszikus, kenyérbe sütött reszelő kombó részben igaz: szerszám helyett mobiltelefont küldenek, szerencsésebbeknek van konzervgyárban dolgozó rokona. Egyszer több száz szem nyugtatót találtak egy paprikában.

Visszatérünk a kultúrterembe, s néhány percre leugrik a börtönparancsnok, hogy ő is mondjon pár szót. Kérdésekre megerősíti, amit eddig is tudtunk: a többszörös visszaeső tulajdonképpen menthetetlen, bizonyos értelemben a bv. - s nem a társadalom - mintapolgára. A gyerekek, illetve az öregek ellen erőszakos bűncselekményt elkövetők csak addig vannak biztonságban, míg a többi rab ki nem szedi belőlük, miért is csücsülnek. Titkok nem sokáig maradnak meg az elítéltek között, sokan még állami gondozott korukból ismerik egymást. Ez is egyfajta közösségi háló.

Csoportbontásban következik az IMEI. Az új intézményvezetőhöz nincs szerencsénk, helyette egy jogásznő kísér minket. Van felújított részleg. Dohányzásra kijelölt hely. Be nem igazán tartják, viszont legalább szellőztetnek. Egy idős úr vigyorogva köszön nekünk:
- Szia! Szia! Szia!
Az egyik lány papírrepülőt kap ajándékba.

Már nagyon fáradtak vagyunk, és a jogásznő túl hosszan válaszol a kérdésekre. Még akkor is, mikor már újra az udvaron találjuk magunkat. Felpillantok az épületre; sok helyütt mállik a vakolat. Olyan érzés, mintha csak meg kellene pöccinteni, s rögtön összedőlne az egész építmény. A második emeleten ősz hajú férfi nyit ablakot, még percekig bámul minket - esemény számba megyünk. Halványan mosolyogva integet, tétován én is így teszek.



*Az az épületszárny, ahol filmeket szoktak volt forgatni.
**Itt bonyolítják minden hétfőn a körszállítást. Ilyenkor akár 1500 főt is elhelyeznek ideiglenesen (néhány órára), míg meg nem érkezik a másik rabszállító. Közvetlen járat nincs az ország egyes bv. intézetei között.

2008. november 17., hétfő

Megnézem börtöneid, megmondom, milyen az országod

Holnap ismét megyünk a Budapesti Fegyház és Börtönbe, illetve az annak falain belül található IMEI-be. Kíváncsi vagyok, mi változott (azon kívül, hogy utóbbiban vezetőcsere történt.) Gyanítom, nem sok minden. Arra tisztán emlékszem, mennyire fellélegeztem, mikor kijöttünk onnan. És mintha meg is fogadtam volna, hogy én soha többé nem teszem be a lábam az IMEI-be.
Auschwitz után a második legnyomasztóbb hely volt, ahol valaha megfordultam.

2008. november 14., péntek

Újra itt

Kicsit kóválygok még az elmúlt öt nap továbbképzés (ill. a tegnap esti buli) után, ráadásul vasárnapi hangulatom van. Oka, hogy az otthontól távol töltött idő után rendszerint a hét utolsó napján ér haza az ember, majd mehet munkába. Milyen jó lesz holnap úgy felébredni, hogy jé, szombat van!

Az előbb még aranyszínnel sütött be a délutáni napfény, most megint borongós az ég. Azt hiszem, visszabújok a paplan alá, és ki sem kelek holnapig.

2008. november 8., szombat

Néhány gondolat a disznókról

Az emberek általában azt hiszik, a malacok koszos, igénytelen jószágok. Pedig van, aki az ötödik emeleti panelban tart sertést. Minden az általunk teremtett körülményeken múlik.

A sertés utolsó porcikája is hasznosítható valamire. A szőréből pl. ecset készül.

Kiváló szaglással rendelkezik, a szarvasgombát is megtalálja. Hozzánk hasonlóan bármit elfogyaszt, ami az útjába kerül, nem válogatós.

Az emberek általában azt is gondolják, a malacok ostoba állatok. Nos, én hallottam egy jól megtermett házisertésről, amely kutyának képzelte magát, ennek megfelelően őrizte a házat. És ha a gazdi kiment a kertbe dolgozni, ő rögtön a nyomába szegődött. Aztán persze levágták, de ez mellékes.


(Tenksz tu Rorimack)

A malacok szeretnek játszani. Fel is találtak egy különleges labdát, amin különféle alakú - háromszög, négyzet, kör stb. - nyílások találhatók. Ha ügyesen fociznak vele, a labdából - háromszögletű, négyzetes, gömbalakú - jutalomfalatok hullanak ki az állatok nagy örömére.

Mindent összevetve, azt hiszem, a sertések határozottan szeretetre méltó állatok.

2008. november 5., szerda

Demagóg bejegyzés az amerikai elnökválasztásról

Abszolút nem lepett meg az amerikaiak döntése. (Ha jól emlékszem, olyan még sosem volt, hogy három egymást követő ciklusban ugyanabból a táborból kerüljön ki az elnök; ill. egyszer lehet valakit újraválasztani.)

(Tenksz tu Bruti)

Obama számomra megnyugtatóbb választás, mint McCain lett volna. Ha az USÁ-ban élnék, valószínűleg (biztosan) demokrata szavazó volnék. Elvek miatt, igen. Nem mintha McCain be tudta volna tiltani az abortuszt, illetve nem mintha most Obama eltörölné (vagy legalább visszaszorítaná) a halálbüntetés alkalmazását. De azért nekem nem mindegy, ilyen szinten ki mit gondol, mi az álláspontja.

Persze ez Amerika belügye. S hogy mi változik a világban Obama megválasztásával? Gyanítom, semmi, csapatokat nem lehet csak úgy kivonni Irakból, vagy máshonnan. Csökkenteni is nehéz a katonák létszámát, mert azzal meg veszélyezteti a maradókat. De talán nem is várható a demokrácia agresszív másokra erőltetése. Főleg azokban az országokban, ahol van sok olaj, vagy jól ki lehet próbálni az új fegyverarzenált.

Mondtam már, hogy megint megnézzük Az elnök embereit? (:D)

Női foci

Nem rég láttam egy női futballmeccset, pontosabban csak belenéztem az egyre mélyebbre süllyedő Eurosporton. Izland játszott Nagy Britannia ellen, ha jól emlékszem. Próbáltam rájönni, hogy ezek most élvonalbeli csapatok-e, vagy sem. Úgy tűnt, igen. A brit kapus valami sportszergyártó cég arca, a szigetországban nagy rajongó tábora is van.

Az egyik játékos - elvileg bedobás volt - lerakta a labdát a pálya szélére, hátrált egy kicsit, aztán rövid nekifutás után ugrott egy szaltót, majd elrúgta a labdát. A közvetítőnek roppantul tetszett, mint mondta, ez az illető futbalista "védjegye". Aha.

Nem igazán értem, hogy alakult ki a női foci. A játékukban annyi stratégia sincs, mint a jelenkori magyar férfiválogatottéban, kicsik és elvesznek a pályán, sokkal lassabban futnak, mint a fiúk, emiatt nem is olyan látványos az egész. Azt sem értem, miért indulnak meg mindig egyszerre öten a labdáért, és az állandó sikítozásról, kiabálásról még nem is beszéltem.

Ja, a lelátó tök üres.

Később, mikor visszakapcsoltam, addigra a britek lőttek egy gólt.