2008. december 30., kedd

Szilveszterre ideális

A PEZSGŐEJTŐERNYŐ!

Év végi számvetést nem írok, mert 1) elfelejtettem napközben, 2) most már nincs időm 3) nincs kedvem.

Addig is, boldog, közelgő új évet!

2008. december 29., hétfő

Postaládák

Hosszú idő után frissítettem a Postaládablogot, ezúttal hazai ládákról készült fotókkal (akadhatnak köztük ismerősek a korábbi blogspotos linkről). A felhívás még most is él, fotózzatok postaládát, és küldjétek el nekem. Ne felejtsétek el megírni, melyik városban (országban) készült a kép.

2008. december 28., vasárnap

Decemberi ez+az, ami főleg a Karácsonyra szorítkozik

Csak most észleltem, hogy nem lehetett nagyobb méretben megtekinteni az egy bejegyzéssel lentebb látható, mutiba készült képet. Javítva!

***

Megvolt a Karácsony, mely mostanra a degesz, a punnyadás, és a fél évre előre pótolt alvásmennyiség szinonimájává kezd válni, ennek ellenére már látom holnap reggeli sanyarú sorsom. Nyertem két rikipartit, egymás után, ami azért a majd minden kiránduláson, talikon rendszeresen kártyázó családomat ismerve, khm, igen szép eredmény. Fotóztam tiszai hajókat, melyek szép lassan rohadnak a parthoz kötve, magyar zászlóstul, fémhulladékostul (hogy nem hordták még szét?) együtt. Hiába, a Tisza Királynője név kötelez.



Előzetes egy közelgő bejegyzésből

***

Amúgy elég antiszociális voltam, nem írtam karácsonyi üdvözlő sms-eket (igaz, idén már elég keveset kaptam, talán mert tavaly sem vettem a fáradságot), és csak egyre válaszoltam. Azaz kettőre. Pedig terveztem, hogy írok kör e-mailt, keresek a neten szép karácsonyi képet is, vagy valami, de aztán fotóztam inkább magam. Megkésve tehát, Boldog Karácsonyt!



Hipertérbe ugrik a Karácsonyfa

***

Kaptam és adtamsok ajándékot, jól eltaláltuk egymás ízlését könyvek és DVD-k terén, ami azt jelentette, hogy kölcsönösen megvettünk olyan holmikat, amik már megvoltak a másiknak. De sebaj, fő a szándék.

***

Mókás, de ikonfestésre vetemedtem, mert mint kiderült, egy barátném kedveli az effajta képeket. Legalább újra használtam a festős fiókban régóta senyvedő aranyport, illetve kicsi volt az esélye, hogy én is valami hasonlót kapjak ajándékba. Tadamm:


Kissé eltértem a bizánci eredetitől

***

Itt a végén még akartam írni olyasmikről, mint hogy meglep (valójában nem), hogy nem a DV adja ki a Nagate folytatását. Nem is tudom, mikor jelent meg utoljára a Delta Műhely sorozatban bármi, és a Képzelet mestereinek is annyi. Pedig ha valamivel, azzal talán lehetett volna rétegen kívüli olvasókat szerezni. De sebaj, van helyettük Mááágus, ami sárga és savanyú, de legalább a miénk. Még mindig írásművekkel kapcsolatos: nagyon úgy tűnik, a Galaktika novellapályázata tökéletesen komolytalan, bár ki tudja, még van pár napjuk, hogy az ígéreteknek megfelelően decemberben hirdessenek eredményt. Ha nem lesz belőle semmi, úgy kirakom ide őket, LYÓL. Mármint a novellákat. (Ez a bejegyzés úgyis hosszabb, mint a három iromány együttvéve.)

***

Megírtam a regényvázlatot, amit lehet, hogy virtuálisan összegyűrök és kidobok. Valójában még a történelmi forrásoknak sem értem a végére (igaz, nem is nagyon lehet), de ami fontos volt, az már megvan.

***

No, és most még másfél napnyi dolgozás, aztán szilveszteri készülődés következik gőzerővel. OFF

2008. december 18., csütörtök

Mutiba készült!

Még nem is mutattam a szülinapi ajándékom!


Körmendi Ágnes elé járuljatok leborulni, feleim.
És ha szeretnétek még pár csudát látni, kattintsatok ide, gyorsan! Vagy ide!

2008. december 17., szerda

A keresés eredménye

Beütöttem a gúgliba, hogy "mágikus realizmus", és... és most idézek a hetedik találatból.

"Kölcsönvéve Salman Rushdie Bényei Tamás által is elemzett regényének, Az éjfél gyermekei-nek (és egyben a Tirstram Shandy-nek) az egyik kulcsmotívumát, nyugodtan állíthatjuk, hogy Bényei Tamás "jó orrú" kritikus. A latin-amerikai és az angolszász primér és szekunder irodalomban egyaránt jártas, egzotikus témája vonzásában a népszerűsítő jellegű tudományos irodalom szakmai sekélyességét következetesen elutasító olvasó. Erősen elméleti hangoltságú, elsősorban dekonstruktív indíttatású és retorikai orientáltságú szoros olvasatainak vezérmetaforája az írás mint jelenléttől megfosztó tér. Bár a dekonstrukció felől közelít, ebben a Magyarországon mindenféleképpen úttörő munkának számító könyvében nagyon szerencsésen kerüli el egyes dekonstruktív olvasatok formabontó mutatványait (melyek legalább annyira divatosak lehetnek, mint a mágikus realista könyvek) és ezzel, ugyanúgy, mint témaválasztásával, az olvasás mágiájába és örömébe vetett hitéről is szól."

A szöveg papír alapú változatát gyömöszkélném lefelé a T. Szerző torkába, bele. Bár valószínűleg nem értené, miért.

Sci-fi szekció az Írószövetségben, ami tök jó

Mondjátok, kortárs alkotók, befogadjátok a sci-fi írókat?


***

De ahhoz, hogy el is fogadjuk őket, szépirodalmat kéne írni.

2008. december 11., csütörtök

Ugrás a sötétbe

Nagyon-nagyon lassan halad a kéziratom nem hivatalos szerkesztése, első átnézése. Idő, idő, idő, de leginkább energia, nem egyszerű minden nap odaülni és foglalkozni vele. Mert hát prioritások, meg minden. Az írás nem magányos tevékenység, és néha nem csak rajtam múlnak a dolgok.

Egy darabig ez nagyon zavart, főleg, mert már nincs egy évem a szakvizsgák kezdetéig, és jó lett volna legalább olyan szintre feltornászni a szöveget, amit már meg mernék mutatni tesztolvasóknak. Legkésőbb tavasszal. És akkor hol van még a kiadókeresés. Sem ezekre, sem más alkotói tevékenységre nem lesz időm (bár kedvem annál inkább, ha huzamosabb ideig megfeszítve kell tanulnom, megszáll az ihlet). Minimum háromnegyedéves csúszással számolhatok.
Jó pár novellát megírtam ebben az évben, köszönhetően a pályázatoknak, most is van kettő, amire terveztem összedobni valamit, de aztán jött az új regény gondolata.
Ami valójában nem új, mert már több mint fél éve foglalkoztat az ötlet, sőt, talán régebb óta; a Camino alatt pedig megérett az elhatározás, nincs értelme várni vele. Nincs értelme a másik elkészültétől függővé tenni, mert valójában nem von el akkora koncentrációt, mint azt én először hittem. Most végre elkezdtem gyűjteni az anyagokat hozzá. Mert hogy a helyszín történelmi, valóságos, és nem mindegy, mekkora hülyeségeket írok.
Nagyon szerettem volna lezárni Az otthontalant, de most úgy érzem, soha nem is lesz kész. Ráadásul kezdek kicsit elszakadni tőle, magától az ötlettől, a történettől, de még a szereplőktől is. Talán ez nem nagy baj, mert valamelyest "objektívabban" tudom őket szemlélni, ugyanakkor nem jó, ha csak az hajt egy kézirat gatyába rázása iránt, hogy "ha már ennyi energiát öltem bele, ugyan fejezzük már be".
De ha az ember egy lelki-alkotói folyamat végére ér, ami aztán csöppet sem tudatos tevékenység, akkor azt nem lehet továbbra is erőltetni. Amennyire komolyabbnak, jobbnak, de legalábbis vállalhatóbbnak éreztem Az otthontalan teljesen új cselekményét az első változathoz képest, annyival fontosabbnak, erősebbnek találom ezt a kialakulóban lévőt. Nosza, írjuk meg harmadik első regényemet. Ha ilyen egyszerű lenne.
Rengeteg kétség gyötör; Az otthontalan kéziratának szövege nem lett olyan, amilyennek szerettem volna, túlságosan vázlatosra sikerült, s woof rengeteg hibára ébresztett rá. Olyan érzés volt, mintha nem is én írtam volna. Amíg ezzel nem szembesültem, sokkal biztosabb voltam a dolgomban, úgy éreztem, élnek a szereplők, és szinte maguktól alakítják az eseményeket; a novelláimban nem akadt ennyi javítani való. Stilisztikai hibákat persze könnyen lehet javítani, favágó meló, de megoldható.
A cselekményszövés, na az már más tészta. És vajon benne van-e egyáltalán a lényeg, benne van-e az a valami, ami miatt érdemes volt megírni? Az a gond, hogy ez mindig csak a végén derül ki. Várjak megint éveket, hogy megtudjam, végül is, jó-e amit írtam, vagy nem?
Néha mindössze néhány jól megírt és megfelelő helyre került mondaton múlik. Nem tűnik soknak, pedig talán ahhoz lehetne hasonlítani, mintha át kellene ugranod egy viszonylag keskeny szakadékot. Ami azonban olyan mély, hogy nem látni az aljára. És ha hibázol...
A napokban levelet váltottam valakivel, aki nem rég szerkesztette élete első olyan kéziratát, amelyet magyar szerző írt. Legalább úgy izgul, milyen lesz a fogadtatás, mintha ő maga alkotta volna. Azt írta, van rá oka, mert fogalma sincs, jó úton indult-e el? Jók-e a megérzései és a tudatosan választott elvei? Ugrás a sötétbe. És ha valaki, én bizonyára tudom, miről beszél.
Nos, a téma félelmetesen aktuális, ráadásul az érzés mostanság nem csak írás terén kínoz.
Vajon mások is így vannak vele? Akik már túl vannak néhány regényen? Honnan tudják, jó-e, amit csinálnak? Nem, nem az olvasók visszajelzésére gondolok első sorban, hanem hogy az alkotás folyamata során ők maguk mit éreznek? Megtalálták-e az ösvényt, amit kerestek? Felismerik-e az utat? És vajon egyáltalán felteszik maguknak ezeket a kérdéseket?

2008. december 5., péntek

Lelle dióhéjban

Túlélve az újabb öt napos lellei kiképzést (értsd: szakvizsga-előkészítő fogalmazóknak), rájöttem pár dologra.


Szép a Balaton, de télen még szebb

Például van pár kakukktojás rajtam kívül a velem egyívású kollégák közt: akad, aki a fotózás iránt érez vonzódást, míg egy másik lány énekel. Ő meg is lepett minket szerda este egy kis előadással - musical dalokat hallhattunk.

Csütörtökön visszavedlettünk középiskolai osztállyá. Kihúztuk egymás nevét, és vártuk a Mikulást...


...aki be is állított a pénteki órán, kiosztott pár szaloncukrot két uniós jogeset között, majd távozott.


Kis diszkó a holtszezonban

A Mikulás-csomagozás különösen jól sikerült, mert pár mondatban jellemezni kellett az illetőt, akit kihúztunk. Óra alatt körbejárt a névsor, fel lehetett írni, ki mit kér; 500 Ft. erejéig. Akadt "spáros fogkefe+fogkrém", férfimagazin (mellé azért kijárt a virgács), sör; az egyik srác másnapossága okán B6 vitamint kapott... A lányok maradtak a hagyományosabb csokoládénál, de olyan is akadt, aki csak annyit írt, "lepj meg!".



Móló


Szóval jó hangulatban teltek az esték, még annak ellenére is, hogy a sajna nem túl jó kajától (értsd: menza legalja...) egyszerűen gyomorrontást kaptam. Voltunk bowlingozni (bár én azt most kihagytam), biliárdozni (azt meg nem tudok, úgyhogy inkább megörökítettem a többieket, amint játszanak), a punnyadós órákra gondolva pedig valaki hozott Rizikót. A kártyaklub át is nyergelt rá.

Néztünk bűnrossz Ben Stiller filmeket, vetítettem caminós képeket, s kiolvastam egy könyvet, amiről még szót fogok ejteni, máskor, másutt.

Azt hiszem, kicsit mindenkiben ott munkált a véglegesség érzése (ez volt az utolsó továbbképzés), és most azok is leültek beszélgetni egymással, akik korábban egyáltalán nem; közel harminc, egymásnak jószerivel idegen embertől persze nem is várható el, hogy mélyebben összeismerkedjenek. Barátságok azonban köttettek.

Hosszú öt nap, rövid két év volt ez, de jó.