2009. december 30., szerda

Érdemes

Megnéztem Tarantino szokatlanul nem tarantinós filmjét, a Becstelen brigantykat. Szokatlan, mert hosszúak a jelenetek, és kevesebb a vér, mint vártam. De nem csak ezért tetszett. Brad Pitt valami eszement. A híresen jó magyar szinkront ezúttal kikapcsolni érdemes.

2009. december 29., kedd

A felszín alatt

Igazából várható volt, hogy egy képzőművészeti albumot is megpróbálnak majd kipréselni az aranyat tojó hazai fentezivörldből, úgyhogy nem is igen lepődtem meg ennek az ún. vázlatkönyvnek a megjelenésén. Biztosan sokan rá is cuppannak majd, hiszen szép csilivili, karácsonyi meglepi, és természetesen Mááá...

Mááár sokszor értekeztem az eredetietlenségről, a fantasy festmények kiüresedéséről, a régi toposzokhoz való fájdalmasan újszerűtlen ragaszkodásról.

A kottára kidolgozott alakok után itthon is ráéreztek a vázlatosság ízére, melynek lényege - nevéből is fakadóan - elvileg az volna, hogy láttassák, miként készül a végleges mű, miként ötletelnek, felfedjék az épületek, alakok vázát, s egyúttal bemutassák: ezek valódi rajzok, nem fotóátrajzolások, tehát van mögöttük technikai tudás.


Mégis, e fenti vázlatot szemlélve az az érzésem, hogy a kidolgozottabb részekre utólag tették rá (vagy inkább vissza, s emiatt itt-ott elrajzolva) a "keresővonalakat". Mintha a szerkesztő odaállt volna a rajzoló fölé, hogy oké, oké, de csináld vázlatosabbra, hogy kúlabb legyen, most ez a cél, nem kell kidolgozni.

A helyzeten tovább ront az abszolút műmájer pergamen effekt és a halványan rányomtatott vízjelimitáció. Utóbbi tökéletesen funkciótlan, csak úgy oda van téve, mert "az jól néz ki". Ha van öncélúság a fantasy irodalomban, úgy a festészetben is szépen megfigyelhető.

Ha ugyanis a vázlattal akarunk gyönyörködtetni, akkor maradjunk is meg a vázlatosságnál, akkor is, ha egyes részeket teljesen kidolgozunk. Minek rá a sallang? Minek rá az ostoba effekt? Amúgy is, ott a lap szélén az a kunkorodó díszítő elem, annyi a zavaró momentum, hogy felsorolni is nehéz. Ha vázlat, akkor legyen tanulmányjellegű. Érezzük rajta a befejezetlenség - és egyúttal a könnyedség - ízét. Itt azonban nem egy direkt, megfelelő poton abbahagyott rajzot látunk, hanem egy befejezett befejezetlent.


Alakrajzok. Nem kötök bele az anatómiába, az art.rpg.hu falkája ehhez jobban ért. Engem a mögöttes tartalom hiánya mindig is jobban zavart. Jaj, eszemben sincs Mááá...r ilyesmit számonkérni, dehogy, itt megelégednék azzal, ha az ábrázolásmódon csavarintottak volna. De nem.

Csomagoljuk az egészet csilivili köntösbe, és feledtessük el a nézővel, hogy amit néz, hát... valójában dögunalmas.

Most mondhatnám, hogy a szegény rajzoló ki van szolgáltatva az írók fantáziájának, de basszus, nézzétek már meg mondjuk... ezeket. Ha már minden áron ezt a stílust akarjuk erőltetni.

A mókás az, hogy éppen a fantasy hordozza a legtöbb klisét, amit valaha kitaláltak, pedig az irányzat neve ennek szöges ellentétére kellene, hogy utaljon. Lefagyott, megmerevedett, kiüresedett, unalmas, régi ötletek majmolása az átértelmezés igénye nélkül - ez van a csillogó máz, a felszín alatt.

És nem, ez nem arról szól, hogy én személy szerint nem vagyok rajongó, mert akkor biztos értékelni tudnám a rajzokat, és felfedezném a mögöttes tartalmat. Nem erre gondolok.

Azaz nem csak nem erre.

Az egyik kép screenshot a Painkillerből, a másik a DV már linkelt honlapjáról van:



A játék látványvilágáról bővebben itt. (Link end szkrínsot tenksz tu Mantis).

2009. december 22., kedd

Mutasd meg az úrnak

Karácsonyi bevásárlás, könyvesbolt, a bankkártyaleolvasóra várunk. Mögöttem egy fickó téblábol, az eladó megkérdi tőle, miben segíthet.
- Keresek egy könyvet ööö... az a címe, Felcsináltak... vagy valami ilyesmi.
Beüti a nő a címet a gépbe.
- Igen, van belőle. - Majd jó hangosan: - Marikaaa! Felcsináltak, mutasd meg az úrnak, légyszíves!

Ezek után marhára kíváncsi lettem, mégis mi a szar ez, úgyhogy rákerestem.

Asszem, ő lehet a kanadai fejősévi. Vagy valami nagyon hasonló.

2009. december 21., hétfő

Mi teszi a sci-fit?

Több dolog is foglalkoztat mostanság az írással kapcsolatban, ezt a bejegyzést végül is SFinsider-orka kettőse késztette.

"Alapvetően, egy science fiction írás esetében a romlékonyság sokkal fenyegetőbb, mint egy mainstream alkotásnál." - írja Kánai András.

Ha ez így van, márpedig így van, akkor nem lehet, hogy (részben) emiatt nem veszi komolyan az SF-t a mainstream irodalom?

Az egyébként alapos és korrekt ismertetők (Orka a 200-ról, SFinsider Chiang zseniális Kilélegzéséről) után az maradt meg bennem: igazi SF ötletet természettudományos alapokon kell(ene) kibontani. Ezt követeli meg a SCI, a FI-t pedig mi tesszük hozzá. A SCI hordozza a lényeget, és a FI végeredményben csak körítés. A mai magyar SF-ben ez - ellentétben a külföldi rangos példákkal - fordítva működik. A SCI rész kevésbé vagy egyáltalán nem hangsúlyos, illetve, ha van, általában rengeteg bakit hordoz magában. A FI kap teret, azonban itt sem moccanunk el a már jól ismert alapoktól.

A linkelt bejegyzés másik tanulsága: nincsenek rászorítva a szerzők, hogy akár egy évig is üljenek a novellájukon, nincsenek rászorítva, hogy ötleteljenek, mert a közepes éppúgy megjelenik, sőt, inkább azt díjazzák a fényévekkel jobb helyett/a közönség körbeugrabugrálja a középszart, mintha az valami korszakalkotó csoda lenne, és elsiklik az igazán jók fölött.

Részemről nem hiszek a hard SF mindenhatóságában, nem is rajongok érte, de abban egyetértek, hogy jelenleg nincs olyan magyar szerző, aki tényleg a szó szoros értelmében vett hard SF-t írna (bár én Hackett utóbbi két regényét hardnak tartom). Eszerint valóban nincs az angolszásszal lépést tartó magyar SF... Köszönhetően annak is, hogy akik írnak, nem olvasnak angolul. Nem tudjuk, mi történik odakint, nem tudjuk, hogy mások sokkal jobban megírták a kis ötleteinket.

Ha már ötleteknél tartunk, ez is felmerült kritikaként, hogy a szerzők nem bontják ki, nem formálják át az első gondolatot. Idő, energia okán elmarad a szintézis, az emésztés, a végiggondolás. Biztos ez? Nem pedig szimplán nem nőtt fel senki a feladathoz (kiadók, szerkesztők oldaláról sem), és már az alapötletek sem igazán... hmm, ütősek?

A divatos témák és túlhaladottság kérdése is többször felmerült már, főként Csepregi Tamás Szintetikus álom kritikája kapcsán, miszerint túlhaladott-e a CP? De hát valójában Ted Chiang Kilélegzése is CP! És a Nagate? Abban talán nincs CP elem? Túlhaladott téma-e az idegenekkel találkozás, a Naprendszer felfedezése, a globális felmelegedés? A mesterséges intelligencia? Ádám és Éva?

Mindre ugyanaz a válasz: a lerágott csont is jó, ha újszerűen írják meg. De ez tényleg elég?

Az a jó, ha valaki nagy dobásra készül, vagy legalábbis ez a terve. Eredetit, frisset alkotni. Legalább olyat, mint Wilson Pörgése. Vagy Simmons Hyperionja. Ezt azt jelenti, van rá igénye, még ha el is bukja, vagy a végeredmény egyszerűen más. A többség azonban karakterszámra megy, hogy regénynek nevezhesse, amit összegányolt, és aztán jelölhesse a Zsoldos-díjra, jól.

Mi a jó téma?

Az a helyzet, hogy manapság nem hökkenünk meg az űrhajókon, sem implantátumokon, amelyek mobiltelefonként, hitelkártyaként, számítógépként, helymeghatározó rendszerként stb. működnek egyszerre. Miközben a SCI-t kéne erőltetni, éppenhogy azzal szembesülünk, hogy a modernitás kihúzta a talajt az SF alól, ezért is tolódott el a FI irányába, ezért oldódnak fel a határok a fantasztikumon belül.

Milyen a jó téma?

Mandics mondta az idei Conon Burger novellájának értékelésekor, hogy nem foglalkozik globális kérdésekkel, ergo nem jó (én meg majd' lefordultam a székről).

Legyen a téma divatos?

Dalí mondta a saját festményeiről, hogyha divatosnak tekintik őket, akkor valami baj van. Meg kell-e felelnünk a korszakunkat foglalkoztató kérdéseknek? Milyen szinten? Brod szerint a magyar SF halott, életidegen, az űrutazás és idegen lényekkel történő kapcsolatfelvételek helyett a mai magyar valóságról kéne írni. A politikai-gazdasági problémákat is ideértve. Én azt mondom, attól mentsem meg az Isten.

A nagy témakeresés közepette mindig az az érzésem, elfelejtkezünk valamiről. A lényeg valójában mindig az embereken, és ebből kifolyólag az emberi kapcsolatokon, a karakterek jellemén van. A háttér, a világ, a SCI olyan elem, ami nem feltétlenül lesz érvényes egy-két évtized múltán. És innentől kezdve elgondolkodtató, érdemes-e egyáltalán hard SF-t írni? Tudva, hogy később esetleg (nagy valósznűséggel) nem lesz "divatos" a téma? Így neki lehet ülni - nem hogy novellának, de - regénynek?

Mi magunk vagyunk a konstans minden történetben, mert az ember természete alapvetően nem változik (legalábbis szerintem). Ha igen, azt meg kell indokolni.

Egy történet maradandósága - szerintem - azon áll vagy bukik, hogy mennyire emberi. Emberi történeteket SCI és FI elemek nélkül is lehet alkotni. Ha SCI-t és FI-t alkalmazunk, meg kell indokolnunk, miért tesszük. Nem lehet, hogy ez marad el? Nem lehet, hogy a mai magyar SF és F termés - ha nem is mind - egyszerűen öncélú?

2009. december 19., szombat

Jóban vagyok a köcsögökkel

Talán írtam korábban, hogy találtam egy rajzműhelyt, csütörtökönként meló után kiváló kikapcsolódás, még akkor is, ha nagyon elszoktam a beállításoktól, szerkezeti rajzoktól.

A gyakorlatlanság főleg akkor jön ki, amikor szögletes formákat kell rajzolni, a fene tudja, miért mennek nehezebben. Talán nem lehet annyit csalni a valóságon? Ellenben a köcsögökkel, gyertyatartókkal, baltákkal és mandarinokkal remekül kijövök.

A drapériákról és árnyékokról nem is beszélve. Viszont a könyvekkel, képkeretekkel már kevésbé értjük meg egymást, a legszemetebb ez a kis lépcsőimitátor fiókos szekrényke:


De persze ilyeneket is kell rajzolni, sőt, főleg ilyeneket, ha már a többi jobban megy. (Egyébként megfigyelhető, hogy a maszatok mennyisége egyenes arányban áll a szenvedésével).

Ez van, vonzódom a lágyabb, kerekebb vonalakhoz. Meg a tükröződésekhez, fénypontocskákhoz.

Ha van mellette némi tekergés, akkor a lépcsőt is szívesebben rajzolom azért.

Januárban elvileg festünk, remélem, megtanulok bánni az akvarellel.

2009. december 12., szombat

Isten gépei - fanart


Digitális

Ma délután, hirtelen felindulásból, néhány óra alatt készült. Mindenképpen rajzolni akartam, csak a "rendes" festéshez nem volt elég fény.

2009. december 9., szerda

A jövőre

Rájöttem, mi a megoldás.

Mármint arra az esetre, ha egyszer újra sci-fi írásra vetemednék. Nem fogom annak hívni. Nehogy valami ún. szakmai ítész még azt higgye róla, vagy ilyesmi. Gondolni kell a jövőre.

2009. december 8., kedd

Négyzetben


Mecsek, a Csepegő-sziklánál

Alapvetően nem szabad négyzetben gondolkodni, amikor komponálsz, mert az valójában távol áll az emberi lélektől. Mégis, néha jó felrúgni, és ilyen végletesen szögletes módon megmutatni a világot.

2009. december 6., vasárnap

Na, az

Ha van egy regény, amit az emberek egy része vagy nagyon elismer, vagy nagyon nem, és te úgy írsz arról a regényről kritikát, hogy egyik "oldal" sem tudja 100 %-ig (legalábbis elsőre) eldönteni, dicsérsz (benyalsz), avagy lehúzol (alázol), na, az a végső zsenialitás.

Dizájnváltás

Valami téli képet akartam fejlécnek, ha már december, de meggondoltam magam, úgyis lesz benne részünk elég, úgyhogy ismét festményrészletet választottam, illetőleg sikerült végre rávennem magam, hogy diavetítést is beillesszek. Kellemes nézelődést!

2009. december 5., szombat

2009. december 3., csütörtök

Egy mondatban

Na, most egy darabig megint nem moderálom a kommenteket, nem mintha eddig bárkiét kellett volna, és valójában nem is ez volt az ok, hanem hogy nagyon rácuppantak a szpembotok a blogra, de azért majd, ha lehet, legalább álnévvel vállaljátok, amit gondoltok, köszi.

2009. december 1., kedd

Még szerencse

Ez az írószövetségesdi hasonlít egy fekete dobozhoz. Valamit beteszel, és fogalmad sincs, mi jön ki belőle. Hogy kik döntenek (pontosabban rakják a papírt Vasy Géza elnök úr elé aláírásra),* és milyen szempontok szerint, homály fedi. Nagyon nehezen (egyáltalán nem) hiszem el, hogy a "ponyva" minősítésen bukott el a dolog, ráadásul ennyi erővel a jelenlegi SF szakosztály úgy ahogy van megszűnhetne (meg sem alakulhatott volna).

Ez a magyar SF közvélemény - és konkrétan egy író - hülyének nézése. A szarrágás magasfoka. Vagy inkább mélysége? Az ember néha azt hinné, nincs lejjebb, aztán tessék.

Még szerencse, hogy az írói kvalitások nem mérhetők díjakban, megjelenések számában, vagy klubtagságokban.


*Marhára kíváncsi lennék, vajon azok, akik a megalakuláskor tagok lettek, kaptak az elnök úrtól szép gratuláló levelet? Vagy a bekerülést el lehetett intézni "saját berkekben", úgy, hogy valakinek még két publikált SF regénye sincs/nem volt? Hogy a felvétel nem az írószövetség hivatalos szabályzata szerint ment? Igen? Szs véletlenül minden feltételnek megfelel, akkor mi a probléma?

2009. november 30., hétfő

Írókör Antológia 2009/2. sz. - Kritika

Több okból nagy várakozásokkal szoktam olvasni a műhelyesek munkáit, egyrészt mert tudom, hogy sokat dolgoznak az írásaikon, úgy ismerem őket, mint akikben van alázat és elkötelezettség, és egyébként is, nem egyszer bizonyítottak már, számtalan pályázatot megnyertek, publikálnak... egyszóval teljes joggal bízhattam benne, hogy legalább olyan, sőt, jobb teljesítményt nyújtanak, mint az előző antológiában.

Az, gondolom, ilyen felvezető mondatok után sejthető, hogy csalódtam, illetőleg kisebb részben kellemesen meglepődtem.
A következőkben sorra veszem az egyes történeteket, és csak röviden jelzem, szerintem mi a probléma (ha valaki nem ért valamit, vagy részletesebb okfejtésre vágyik, az megtalál e-mailben).

Figyelem, a kritika nyomokban spoilert tartalmaz!

Balogh József: Poros mesék

Úgy érzem, a szerző erőltette a fantasy elemet (egyfajta Ólomerdő utánérzésként). Miért kell ugyanis a lisztbe különféle jeleket rajzolni, amikor anélkül is meg lehet sütni a kenyeret? Ha meg kell, más lesz az a kenyér? Mit köt össze a varázslattal a nagyi? A tésztát? A családot? Ha minderre nem kapunk magyarázatot, ha ez csak egyfajta háttérelem, de valójában nem ad hozzá a világhoz, akkor azt ki kell húzni, vagy átgondolni.


A vége szerintem elkapkodott, kényszeredetten pozitív megoldást szeretett volna az író. (A népmesék agyafúrt gyermekszereplője becsapja a végtelenül ostoba és gonosz boszorkányokat.)


A stílus ingadozik (többször megakadt a szemem oda nem illő, régies szavakon, máskor meg túl modern vagy más stílusú szövegbe valókon). Megindokolatlan az E/1-es váltás, bármelyik boszorkányt választhatta volna, mindegy lenne. A novella túl rövid műfaj ahhoz, hogy sok nézőpontot megmutassunk, talán eleve a kisfiúval kellett volna kezdeni, vagy a kislánynál megmaradni, és ehhez hozzátenni az egyik boszorkányt (de nem E/1-ben.)


Az ötlet nem eget rengető, sztereotípiákra épít, és nem rugaszkodott el tőlük eléggé ahhoz, hogy a történet emlékezetes maradjon.

Farkas Balázs: Harminchét

Újabb kísérlet arra, miként vonjuk be a fantasztikus elemeket a hétköznapi világba. Ezúttal nem a tésztadagasztáskor a kenyérlisztbe rajzolt ábrának van emberfeletti hatalma, hanem a megfelelően végzett harcművészeti mozdulatsornak. Ha az író nem hívja fel a figyelmet rá a történet után, nekem nem esett volna le a parodisztikus szándék, erre szerintem sokkal jobban rá kellett volna játszani. Mindezzel együtt sajnos ez a történet is felejthető.

Ezt követően egy írástechnikai anyagot olvashatunk, ami a nagyon kezdő íróknak nyújthat támpontot, én csak átfutottam. Kicsit az volt az érzésem, oldalszámnövelés céljából került bele. Talán nagyobb létjogosultsága lenne, ha valamiképp kötődne az antológiában szereplő novellákhoz, az alkotás folyamatához, bár a novellák végén mindegyikhez hozzáfűznek néhány mondatot az írók, ami a történet keletkezését, előzményeit illeti (ez egyébként tetszett).

Jobbágy Tibor: Ébredés

Megörültem a szerző neve láttán, mert tőle is olvastam korábban klassz, ötletes novellákat, de sajnos most csalódnom kellett.

Ki ne ismerné Douglas Adams klasszikusából azt a jelenetet, amikor zuhan a bálna a föld felé, és próbálja meghatározni magát és a világot, anélkül, hogy tudná, néhány perce van csak minderre. Csak ott az működött. Itt nem.


Hogyan mutassuk be egy ösztönlény szemszögét emberi gondolatokkal? Érdekes dolog tőmondatokban, majd rövid kérdésekkel kezdeni egy novellát, de a harmadik bekezdésre az olvasó elveszti a türelmét. („Valami-érezni. Érzek. Valamit érzek. Igen. Kint fekszem. Kint a… a homokon. Kelek… felkelek. Lassan. Mi van… velem? Miért… vagyok… itt? Mit keresek itt? Hogyan kerültem ide? Sok kérdés.”)

A kérdés mindig sok, de neked szerzőként meg kell szűrnöd, mit bír el a szöveg és mit nem, és mi az az ötlet, amit elvetni érdemes. A rovarirtótól öntudatára ébredő hangya, amely a végén még – afféle "homokkirályos" slusszpoénként – vigyorgó fejet is rajzol a homokba (és most ne sértődj meg, Marco), önmaga paródiája.

Yagaard világleírás

Igazából ezt is csak átfutottam, a világleírásokat sosem tudtam igazán értékelni, a végeredmény, a regények, novellák jobban megfognak, ha jól adagolják bennük az információt. A világleírás lehet reklám, de valahol kényelmes megoldás a világ bemutatására, felvázolására, és én mindig is egyfajta jegyzetként tekintettem rá, amit nem az olvasónak szánunk, hanem az író megtartja magának.

Sokakat vonzanak az ilyen típusú, kidolgozott, az eredetiség igényével fellépő fantasy világok, én mind íróként, mind olvasóként nagyon eltávolodtam tőlük/kiábrándultam belőlük. (Az ok egyszerű: általában mindig kiderült, hogy annyira nem korszakalkotók.)

Sümegi Attila: A fecske és a varjú

Mialatt olvastam Attila novelláját, a kegyetlenkedések sorát, ahogy emberek haltak meg, és azt más emberek szemlélték cinikusan, azon töprengtem, mi végre mindez? Mi lesz a végén, ami miatt érdemes egy számomra (legalábbis e novella alapján) átlagosnak tűnő fantasy világ egy katonájának-kalandorának háborús élményeit, egy rabszolganő megszerzését (és végül elvesztését) bemutatni?


Az a szó jutott eszembe, hogy öncélúság. Mert ez a világ, amit bemutat, a mi világunk, bármennyire is szeretné a szerző azt mondani, hogy Yagaard népei tőlünk eltérő erkölcsi rendszert vallanak. Ha kivennénk a történetből a fantasztikumot (valós neveket, helyszíneket adnánk a kitaláltak helyébe), szinte bármely történelmi korban (de akár más fantasy világban is!) elhelyezhetnénk.


Vannak részletkérdésre tartozó problémáim, így zavart némely információ (pl. a lány bájai) gyakori ismétlése (már csak azért is, mert szegény Fecske elég lepukkant állapotban leledzik, mezítláb követi gazdáját szürke ruhájában, szerintem ez minden, csak nem feltűnő jelenség). Azt sem teljesen vezette le, miként kezdett ragaszkodni a lány a fogvatartójához; valamint kártya-, vagy más társasjáték szabályait szinte sosem érdemes elmagyarázni az olvasónak, még a szereplők szájába adva sem. (Főleg, ha az végül - a szándék ellenére - nem is sül el viccesen.)


Egy szó mint száz, vannak tehetséges írók, akik szeretnének (klasszikus, kalandozós-elképzeltvilágos-kardcsörgős-nagyszájúhősös) fantasyt írni, de valójában nem áll jól nekik. Más jellegű (fantasztikummal is, vagy azzal egyáltalán nem operáló) történeteik azonban remekül működnek. Hogy miért? Mert azok őszinték.

Szilágyi János: A milleniumi férfi

Végre egy érdekesebb cím! (Érdemes azokat is megnézni, mennyire figyelemfelkeltők, vagy éppen semmitmondók).

Lássuk a történetet.

Hibái, hogy túlírt és döcögősek a mondatok (nagyon sok helyen kellene szépíteni, egyszerűsíteni, magyarítani a szövegen). Erényei, hogy nem akar több lenni, mint ami. Indokolt az E/1 használata. Önironikus. Vannak benne ötletek, írói eszközök. És kb. így kell belevinni a fantasztikumot a realitásba, finoman, lebegtetve, ugyanakkor hihetően, mégis anélkül, hogy konkrétan néven neveznénk a dolgot.

Kleinheincz Csilla novelláskötetéről és a könyvbemutatóról készült ajánlót a linkekkel, a műhelytagság idei publikációival együtt én a végére tettem volna, de ez csak szerkesztési megjegyzés. (Kicsit hírlevél-jelleget kölcsönöz az antológiának.)

Takács György: Tanulmányi kirándulás

Bevallom őszintén, én ezt nem értettem. Kétszer olvastam el, lassan, hátha ugrott a szemem egy bekezdést, de nem világosodtam meg, csak miután láttam a magyarázó rajzot is a következő oldalon.


A szerző olyan dolgokat köt össze, amelyek így - szerintem - ebben a formában értelmetlenek, de legalábbis erőltetettek. Több kérdést felírtam magamnak: miért nem konstatálja a gyerek a hullát? Mit jelent az, hogy elássa a madarakat is? Ez honnan jön? Azért ássa el, mert azt hiszi, a madarakat is el kell ásni, mint a magvakat? (Konkrétan ennek nem látom értelmét.) És a gyilkosok miért használnak fel egy félkegyelmű, süketnéma gyereket, aki termetre alig nagyobb, mint az ásó, amivel megássa a sírt? Hiszen ez nem könnyíti meg a dolgot, sőt, hátráltatja őket a nyomok gyors eltüntetésében...

Mostkát Anita: A lepkegyűjtő

Anita nem bízik az olvasók képzelőerejében és fantáziájában. Vagy saját magában, amikor nem meri szürreálisabban, sejtetve, kétértelműen ábrázolni a fantasztikumot, pedig minden ezen áll vagy bukik. A lepkeszimbólum jó lenne, ha nem lenne ennyire direkt. Azt, hogy azok "nem igaziak”, az olvasó is tudja, az írónak nem kell külön megemlítenie (konkrétan ott csapta agyon a hangulatot). A lepkevadászatot én víziószerűen írnám meg, így túl egyértelmű és ettől mechanikussá is válik a fantasztikum része.


Sajnos ez a novella sem mentes a túlírtságtól (sok helyen lehetne húzni), sem a pontatlanságoktól, pl.: „– Ugyan… – mosolyogta a fehérhajú, de ez a mosoly már megtelt fanyalgással. Letörölte a vért a homlokáról, majd fintorogva megérintette a sebet. A bőr leliffent, mint egy darab ősrégi tapéta, alatta harsány színben rikoltott a húsa.” Ott nem lehet hús, legfeljebb a koponyacsont.

A „mint, ahogy”, „mintha” használata nekem is hibám, de érdemes száműzni őket a szövegből. És a fehérhajú szereplőt is. Teljes lenne a kép nélküle.



Összességében a teljesítmény nem hullámzó: Gulandro története kiemelkedik a szerintem átlagos-felejthető írásművek közül. Ha nem jön össze elég, közepest meghaladó novella, akkor talán érdemes volna az antológiát évente egyszer feltenni a netre. Több, jobb írásokkal.


Vannak ötletek, amiket nem érdemes megírni. Vagy hosszabb érlelést követően, más elképzelésekkel kombinálva, többször is átgondolva. Nem rég azt írtam kommentben egy másik blogon: a középszerűség nem lehet cél.


Különösen, ha a lehetőség ott van valamennyi, itt kritizált íróban, csak meg kell szabadulni a sallangoktól, a kényszertől, a határidő sürgetésétől, a kétségektől, vagy épp ellenkezőleg, a túlzott önbizalomtól, a vonzó, ám téves "jó lesz ez így is"-től.

2009. november 29., vasárnap

Milyen gyorsan gépelsz?

Bodzáék blogján találtam ezt a mókás tesztet, fordítók, írók, csetelők: hajrá!

Kétszer próbáltam, mindkétszer háromszor ütöttem hibás szót, és az is a lapozásnak köszönhető, ugyanis azt a szót kínálja fel az új sor elején is, mint ami az utolsó volt a végén (úgyhogy erre vigyázzatok).
A végeredmény kb. másodpercenként egy szó - és így olyan 3000. lettem az eddigi kb. 12 ezer próbálkozóból. :P

Szerintem ez nem is olyan rossz, de azért az írásaimat nem gépelem ilyen hevességgel...

2009. november 28., szombat

2009. november 27., péntek

Szinkronitás

Éreztél már bizonyosságot? Amikor biztosan tudtad: adott pillanatban a megfelelő helyen vagy, pontosan ott és akkor, ahol lenned kell?

Tapsi blogján találtam ezt a - szerencsére magyar feliratos - előadást, ami tulajdonképpen erről szól, a szinkronitásról és a kreativitásról, a semmiből teremtésről.

Pedig soha nem a semmiből teremtünk, mert nem vagyunk istenek, mert mi is valahonnan valahová tartunk, mert egyszerre több kérdés foglalkoztat, és "csak" azt kell megtanulnunk, hogyan bontjuk ki őket, hogyan öntjük szavakba. A legfontosabb gondolat: akkor kell nekifogni az írásnak, ha megvan a kérdés.

A kérdés megtalálása bizonyosság-élmény.

Akinek pedig volt bizonyosság-élménye, többé nem hihet a véletlenekben.

Akkor este, Londonban, több deja vu élményem volt (amire azt mondják, csak egyfajta érzékcsalódás), mint valaha, bizonyosságot éreztem, ami ugyanolyan volt, mint mikor több mint három évvel ez előtt a buszon ültem, egy dombtetőről feltűnt Pécs, és hirtelen rájöttem, hogy ott fogok élni. A "fogok" a jó szó, és nem az "akarok".

Ez a bizonyosság azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy szükségképpen valamiféle sorsforduló következett be az életemben, csak azt, hogy ott és akkor a megfelelő helyen tartózkodtam. Aztán a kozmikus óramű továbbhaladt, nekem pedig fel kell dolgoznom az élményt.

A következő darabot megírni nehezebb, mint hittem. Tudtam, hogy az lesz, de még annál is nagyobb munka. Most megint türelmet tanulok, most megint érlelnem kell, hogy egyszer csak maguktól felszínre törjenek a dolgok. Mert akkor kell írni, ha megvan a kérdés, nem pedig akkor, ha csak azt hisszük.

2009. november 25., szerda

Raves* mesél

Először nem kattintottam rá, mert ezer ilyen van a neten, és úgyis tudom, milyen vagyok, elkezdem olvasni nagy elánnal, és aztán abbahagyom, pedig ez tényleg jó, és rövidek is és mókásak, mesének mondott nem mesék, inkább jelenetek innen-onnan: Raves mesél.

*Raves, ahogy írva vagyon, nem angolosítva révsz.

2009. november 20., péntek

I love London

Hol is kezdjem? Leszálltunk a gépről a Gatwicken, besurrantunk vonattal a Victoriára, és már az ablakból ámultam-bámultam a tipikus angliai házakat és utcákat.


A vonaton ülve tisztán és érthetően beszélve telefonált valaki. Az volt benne a mókás, hogy az angol nyelvtankönyvek hanganyagai - bármennyire is tipizáltak - tényleg ugyanilyenek

A vasútállomásról kilépve azonnal London forgatagába csöppen az ember, először kapkodtam a fejem, merre induljunk - pontosabban mit fotózzak le (mindent). Egy nő csak csodálkozott, hogy mi a franc lehet olyan érdekes a buszokon és a taxikon...


Pedig ez fontosabb, mint hinnénk. Öcsém az iparművészetin hallgatott egy előadást úgy általában a tervezésről, városkép kialakításról. Az előadást valami olasz fazon tartotta, és bírálta a budapesti vezetést, amiért megvették a Combinókat. Szerinte ugyanis ezek a villamosok vajmi kevéssé illenek a városba, és Budapestnek - mint minden magára valamit adó európai fővárosnak - valójában terveztetnie kellett volna saját, egyedi járműveket...

Látszólag luxusnak tűnik, mégis, ennek az iparművésznek igaza volt (és ezt Bilbaóban is megállapítottam tavaly nyáron).


A régi buszok egyike (ezt az egyet láttuk), már csak két vonalon közlekednek, ha jól tudom

Bárhol is készítesz fotót Londonban, ha egy taxi vagy egy busz egy kicsit is becsúszik a képbe, mindenki azonnal tudni fogja, hogy ez a fotó csak és kizárólag egy helyütt készülhetett a világon.


London az egyediség véglete. Imádom.


Időbe telt idomulni a közlekedéshez. Még gyalogosként is zavaró, hogy "nem a megfelelő oldalon" ül a vezető, mert sosem tudod azonnal, most éppen melyik sávból hová fog kanyarodni az emeletes busz, most éppen kinek zöld és kinek piros a lámpa, és ha piros, miért indulnak el az emberek, talán öngyilkosok akarnak lenni? Mintha minden gyalogos pontosan kiszámítaná azt a két centit, amivel még el tud slisszolni az autók között. Mi inkább mindig kivártuk a zöld jelzést, mint a kisangyalok.

"Sorvezetőként" minden átkelőhely előtt nagy betűkkel felfestették az útra:
"NÉZZ JOBBRA ->", illetve "<- NÉZZ BALRA"



London a ragyogás, a színek városa is

Rengeteg a bringás, az utakon - nyilván a borsos behajtási díj miatt - szinte kizárólag buszok és taxik közlekednek, mindenki, akinek a városban van dolga, a tömegközlekedést használja.

Iszonyú nagy a nyüzsgés, rohannak az emberek, de ez nem jelenti azt, hogy fellöknek vagy átgázolnak másokon, sőt. Legendásan udvariasak az angolok, és ez tényleg így van. Egyetlen egyszer sem hallottunk dudálást, fékcsikorgást. Mintha csak tudnák, hogy mindenhová időben odaérnek.


Mi kizárólag gyalog mászkáltunk, a caminós emlékeket idéző szállásunk a British Múzeum környékén volt, onnan meg bárhová el tudtunk jutni "spórolós" módszerrel, és legalább a város mindennapi életét is jobban érzékeltük.





Christopher Wren életműve, a Szent Pál Székesegyház

Csak főbb nevezetességekre jutott idő, azokra is jóformán kívülről (köszönhetően egyúttal véges költségvetésünknek és a magas áraknak), de így sem panaszkodhatunk.



Mint az a képeken is látszik, kedden sütött a nap, 14-15 fokig emelkedett a hőmérséklet (az angolok nem is öltöztek föl melegen), a St. James parkban konkrétan a padon ülve ettük a szendvicset galambok és mókusok érdeklődésétől kísérve. Az esernyők egyszer sem kerültek elő, pedig másnap már borongós (ám fotózásra alkalmasabb fényviszonyokat hozó) időjárásban volt részünk.



Old and new - London sok helyütt Bilbao kettősségére emlékeztetett


A színházat könnyen megtaláltuk, egy órával kezdés előtt beállítottunk, és nagy örömmel fogadtak.


Gower street, ahonnan a RADA főbejárata nyílik



A bárba a Malet street-i oldalról lehet bejutni

Jól tettük, hogy korán érkeztünk, tíz perccel később már nem jutott volna ülőhely. A színházat ne klasszikus értelemben értsétek. Mint korábban írtam, magáról az előadásról sajnos nem lehetett felvételt készíteni, amiket itt láttok, már az esemény után lőttem.


Színészek portréi a bárban

A RADA bárjában zajlott az esemény, tehát nem emelvényen, színpadon. A színészek a helyiség minden pontját kihasználták: hol a bár négy sarkában állva játszottak, hol a szomszédos asztalnál ülve. (Ettől olyan érzésed támadt, mintha egy kávézóban ülnél és ott hallgatnál bele mások beszélgetésébe.) Az enyémet pl. a bárpultnál ülve, de a közönség felé fordulva adták elő. (Richard Maxted - Első utas, Chris Nayak - Második utas, Rádió - Juliet Oldfield; utóbbi az emelvénynél lévő mikrofonba mondta be időnként a szövegét).


Az előadás után a közönségbe vegyültek a színészek iszogatni, dumcsizni

Rettentően élveztem, és (ekkor már) nem is idegeskedtem, legalábbis annyira biztosan nem, mint a rendező, a nagyon jó fej és közvetlen John Sheerman, aki a színészekkel együtt mondta - némán - a szöveget, feszülten figyelve őket. (Később elmesélte, hogy a színészekkel együtt nagyon izgulni kezdtek, amikor megtudták, hogy jövünk.) Valamennyi szereplő és rendező elképesztően tehetséges, senki sem lógott ki a sorból, és a többi darab is tetszett nekünk, már amelyiket sikerült hamarjában megérteni (ehhez azért tényleg perfekt angolnak kéne lenni :D).

A karaktereket egyébként kb. ugyanúgy értelmezték, mint Csupor Béla és Pete László tette Tarjánban, még ha a londoni előadás természetesen más (és profi) volt. Kellékeket egyáltalán nem használtak, a darab elején előkerülő és meggyújtatlanul maradó cigarettát egy golyóstoll helyettesítette, a végén pedig képzeletbeli szemüveget tettek a fejükre. A poénok ültek, az angolok is értették őket és ugyanúgy és ugyanott nevettek, mint a Con közönsége.


Az előadás után módom nyílt néhány szót váltani a színészekkel (gyakorlatilag ők jöttek oda hozzám), de leginkább Johnnal, akitől névjegyet is kaptam, és megígértette velem, hogy küldök még színdarabokat (hosszabbakat is). Őszintén szólva le voltam nyűgözve, hogy ők le voltak nyűgözve (:D), sem a rendező, sem a főszervező, Amy Abrahams, sem a színészek nem akarták elhinni, hogy ez tényleg az első darabom volt, amit valaha írtam, és elismerésüket fejezték ki. Mit mondjak, iszonyú jól esett. (:D)

Később aztán odajött hozzám egy lány, aki látta az előadást, és ő is megadta az e-mailcímét, hogy küldjek színdarabot, mert ők is szoktak rendezni, előadást szervezni új szerzők műveiből egy másik intézményben...


Programfüzet


Az életrajzokat elnézve én vagyok a kakukktojás. Rajtam kívül mindenkinek legalább húsz színdarabhoz volt köze, amit vagy írt, abban szerepelt, vagy rendezett...

Az esemény fél nyolckor kezdődött, tizenegykor kerültünk ágyba. Nagyon fáradtak voltunk, de alig bírtam elaludni, úgy pörgött az agyam.




Másnap egész nap várost néztünk, az elsődleges célpont a Temze, Big Ben, Westminster Abbey voltak, utóbbiakat csak nagyobb kerülővel tudtuk megnézni, illetőleg az este folyamán, akkor is csak kívülről, mert a királynő valami beszédet mondott, ezért a fél város le volt zárva. Úgyhogy fotóztam Monty-t meg bobbykat, végigsétáltunk a Picadilly-n, és a Sohót is láttuk.


Monty




Parlament és Temze


St. James park

Átmentünk a Temze túloldalára, hogy hadihajókat is megtekintsünk, de az végül nem volt valami nagy durranás. Van egy rakat múzeum, amiket egyszer jó volna végigjárni, de ehhez hosszabb idő és még több pénz kell. Szó se róla, lejártuk a lábunkat, de nagyon élveztem, London sokszínű, nyüzsgő város, ahol bár lakni már csak a puszta méretei miatt sem szeretnék, meglepően emberléptékű és élhető. A lakosságnak szerintem legalább a fele színesbőrű, pakisztáni, indiai bevándorló, mégis, azokon a részeken, ahol mi jártunk, nyoma sem volt etnikai feszültségnek. Mindenki teszi a dolgát, az emberek szemmel láthatólag jól érzik magukat, és szegénynek sem lehet mondani őket (főleg hazánkhoz mérten). (Persze azért elgondolkodik az ember, hogy mennyit keres mondjuk egy buszvezető, vagy aki reggelente a bárok csillogó-villogó, aranyszínű kilincseit, ablakait tisztogatta? Meg tud-e élni belőle a világ egyik legdrágább városában?)

Az emberléptékűséghez hozzátéve: rengeteg a bringás. Bicikliút mindenek felett, ha az autóktól kell helyet elvenni, akkor elveszik, csak minden megközelíthető legyen két keréken (rolleren, mert ilyet is láttunk). Hatalmas zöld területek szolgálják a kikapcsolódást, a madárvilág sokszínűsége még egy nagyobb állatkertnek is becsületére válna.


Hyde park, rózsakert és kék galamb. A madár annyira szelíd volt, hogy fél méterről is engedte, hogy lefotózzam

A mókusok pedig olyan szelídek és szemtelenek, hogyha leülsz egy padra, rögtön ott teremnek, felmásznak a lábadra, öledbe, és kunyerálnak.


Találtam egy cookie-t a pad karfáján, és egy mókus, látva, hogy van valami a kezemben, ott is termett. Először törtem neki egy darabkát, elrohant vele, aztán visszatért, és egyszerűen kivette a kezemből az egészet. Tudom, rutintalan vagyok mókusetetésben


Hát hogy lehet ellenállni ilyen pofinak?


Hyde park. Ez a fura morcos öregasszony is a mókusokat etette, a galambokat meg szitkozódva hessegette arrébb a lábával - nem sok sikerrel


Esti fények a Trafalgar téren


A tegnapi nap teljes egészében utazással telt, gyalogszerrel a Victoriáig, onnan vonattal a Gatwickre, ahol kiderült, hogy egy órával későbbre tették a gép indulását, így aztán kicsit izgalmas volt, elérjük-e a pécsi IC-t, de 20 perccel a vonat indulása előtt már a Keletiben caplattunk.

Ez volt egyébként a harmadik repülőutam, és meg kellett állapítsam, jobb, ha van némi felhőréteg alattunk, és nem látom, milyen is az a 12 ezer méteres mélység. A csatornán fehér szmötyikké merevednek a hullámok, a városok műholdfelvételre hajaznak, a hajók apró körömpiszkok csupán. A felszállás a legjobb, amikor elemelkedik a gép a földtől. Amikor billeg, dől a szárny, na az annyira nem. Az érzet teljesen becsapós, olyan, mintha egy buszon ülnék, és elég morbid ráébredni, hogy nem az úton megyünk, hanem a levegőben. Amúgy nem parázok tőle, inkább a leszállást utálom, mert fáj tőle a fülem, de a legrosszabb az volt, amikor egy idióta nő felsikított mögöttünk, amikor a gép hirtelen vesztett a magasságából (valószínűleg egy hirtelen légörvény miatt). Na, ettől lettem én ideges, nem a váratlan "zuhanástól". Most mit kell sikítozni?


Anglia kb. 2-3 ezer méter magasból

A Gatwicken szerintem kicsit túlzásba vitték az ellenőrzést, ráadásul fogalmam sincs, mi a jó fenét néznek a vámosok a táska átvilágításakor. Kipakolták azt a kis hátizsákomat, amiben a fotómasinán, telefonon, iratokon kívül semmi más nem volt, a vámos csaj meg mutogatott egy képre, hogy "nincs-e benne ilyesmi?". A kép borotvát meg injekciós tűt ábrázolt. Az összes mindenkivel levettették a lábbeliét, és a cipőket is átvilágították, egy idősebb angol hölgy, szegény, totál ki volt akadva, röhejesnek titulálta az eljárást.

Én csak annak fényében találtam annak, hogy befelé menet ilyesmit egyáltalán nem csináltak, és zacskókat sem osztogattak, hogy mindenki abba tegye bele a krémeket, fogpasztákat, spréket, HA azok mennyisége 100 ml-t nem halad meg. Én nem álltam neki előbányászni a piperét, az átvilágításkor pedig nem is szedették elő.

Hazaérve még mindig úgy érzem, legalább egy hétig voltunk távol, pedig csak két napig tartott az egész (az utazással együtt három). Nagyszerű élményben volt részünk, és az is biztos, hogy megbántam volna, ha nem megyünk ki (már hétfőn, az irodában ülve).

Végül, de nem utolsó sorban, még ha meg is tettem már párszor, tényleg nem lehetek eléggé hálás azoknak, akik közreműködtek a darab lefordításában, javítgatásában.