2009. január 23., péntek

Akasszátok a hóhért!

Megjelent az Avana Arcképcsarnok 2009/1. száma (vigyázat, pdf), benne a novellámmal (Ember a tömegből), melyet mindjárt az elejére tettek. A tiszteletpéldányok tegnap megérkeztek, ez úton is köszönet Bódi Ildikónak.
Még nem volt alkalmam végigböngészni a kiadványt, de kíváncsi vagyok a többiek megközelítésére, szóval ami késik, nem múlik.

Reggeli

Jó fél éve már, hogy nem nézek TV2-t, köszönhetően a Tények c. tökéletesen fiktív híreket közvetítő híradójuknak (pedig tényleg nehéz túlszárnyalni az indexet, valljuk be), ráadásul még a műsorvezetők búráját sem bírtam.
Viszont a reggeli tévézörejre szükségem van, úgyhogy átnyargaltam az RTL Klub műsorára, ott is mondanak híreket, nincs olyan hülye fejük a híradósoknak (néha egész okosakat is kérdeznek), de ez a Reggeli, na ez mindig nagyon mókás.
Van benne két rémes dolog, na jó, Liluval együtt három, az egyik a Valkó Eszter (fellépése idejére kikapcsolom a tévét), a másik pedig az a marha vicces sms üzenőfal a képernyő alján. Rendszerint szerelmi vallomásokat olvasni, mint pl. SZERETLEK HŰSÉGESEN VÁROK RÁD SZERETŐ FELESÉGED (ide tetszőleges női név behelyettesíthető), de az se rossz, mikor két éves gyereknek kívánnak boldog születésnapot Nyíregyházára. Érdemes figyelni a helyesírási hibákat is, az eddigi kedvencem a hilyányzol volt, de ezzel együtt még mindig sokkal jobb az RTL smsfala, mint a Mokkáén gördülő politizáló-fikázó jellegű üzenetek.
Ma reggeli kedvencem, amit fel is olvastam woofnak, kb. így szólt:
Mittudomén kinek "boldog ovis éveket kíván APU ÉS ANYU"
Pozitívuma, hogy nem voltak benne helyesírási hibák, hacsak nem az APU és ANYU szövegrész felesleges "nagybetűzése", viszont nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem:
- Basszus, a gyerek még nem is tud olvasni!
(Vannak csodagyerekek, tudom, de azért elég gyorsan futnak az sms-ek a képernyőn.)
A műsorban minden reggel elmondják, kik ünneplik aznap a névnapjukat, egyúttal megemlékeznek a születésnaposokról, és egyes műsorvezetők még más jubileumokról is. Ennek kapcsán ma reggel Lilu azt mondta Csonka "Hipochonder Vagyok És Ez Még Mindig Poén" Andrásnak, hogy a Stohl nevében köszöntsük a házassági évfordulósokat is!
Hát. No comment.

2009. január 20., kedd

Végre

Nem vagyok benne biztos, hogy a Camino hatása valaha is megjelenik majd ennyire direkten az ezután következő festményeimen, főleg, hogy egész más dolgokat tervezek mostanság.


Mindenesetre nagyon boldog vagyok, hogy sikerült végre befejezni. Legalábbis azt hiszem, már nem fogok hozzányúlni.
A kép érdekessége, hogy mennyezetre készült, és ez volt az első olyan olajfestményem, amelyet vászonra (egész pontosan farostlemezre húzott, lealapozott vászonra) festettem. Egy élmény volt. Főleg az elején, amikor legszívesebben a hajamat téptem volna, annyira nehezen indult. Az első réteget felvinni egyébként is a legfárasztóbb, és természetszerűleg egyáltalán nem olyan lesz, mint azt szeretném.

Néhány közelebbi fotó:






2009. január 12., hétfő

Guy Ritchie lufija

Vizsgaidőszak alatt az emberek általában kényszeresen néznek valamit a tévében. Amúgy is, mindent megteszünk, hogy ne kelljen odaülni tanulni, nem csoda, ha egyesek szappanoperákra, Juan atyákra vetemednek. Az agynak egyszerűen szüksége van valamire, ami merőben más jellegű működést igényel, lehetőleg minél kevesebb energiabefektetés mellett. Nos, az én betevő falat agykikapcsolásom a Blöff volt. Egy hónap alatt kb. 12-szer láttam, és a 12. alkalommal is ugyanolyan vinnyogva-sírva röhögtem rajta, mint mikor először néztem.


A füstölgő puskacsövekkel rohangáló agy és társai már annyira nem jöttek be, de azért ott is volt jó pár roppantul eredeti karakter roppantul eredeti beszólásokkal. A különbség árnyalatni, a Blöfföt bármikor szívesen megnézem, ezt nem.

Azt hallottam, Ritchie még egy rakás ilyen stílusú filmet készített, de csak ez a kettő vált híressé. Valahogy mindez előrevetítette, hogy ne várjak olyan nagy élményt a Spílertől.


Nálam kb. három halovány mosolyra, meg egy-két hehére futották a poénok, és ahogy érzékeltem, mások sem nevették magukat halálra a fél teremnyi nézők közül. A színészek jók, az arcok is, meg a kivitelezés, de mégis, olyan érzésem van, mintha Ritchie jól felfújta volna a lufit, ami aztán csak egy igen haloványat pukkant.


Unalmasak a karakterek, a történet pedig nem csak mondvacsinált, hanem - és ez a legrosszabb - kiszámítható.

Az egyetlen pozitívum a zene. Azt megint sikerült jól eltalálni. Csakhogy ez egy maradandó(bb) moziélményhez sajna kevés.


Ja, és ahogy körbenéztem a filmkezdés előtt a plakátokon, megállapítottam, hogy mostanában nem jövök megint "plázázni". Legközelebb Guy Ritchie filmjéért sem.

2009. január 7., szerda

Januári ez+az

Talán korai az időpont még egy januári ez+az-hoz, nem tudom. Hozzá kellett volna adnom ilyen címkét is a bloghoz, de elmaradt. Most meg már kisülne az agyam, ha visszamenőleg be kéne kategorizálnom az összes eddigi ez+az bejegyzést.

***

Kedden hatalmas örömteli esemény történt, de a részleteket szerintem majd Hanna elmondja. :)

***
Végre látom az alagút végén a fényt: úgy egy hét, és tényleg kicserélem a vásznat (farosttáblát) a festőállványon. Kimondhatatlanul várom. Hamarosan meglátjátok, mivel piszmogok már hónapok óta. Amúgy a festéssel kapcsolatban arra is rá kellett jönnöm, miért utálom, ha valaki hobbinak tituálja e foglalatosságomat (az egy fokkal jobb, mikor néhányan azt hiszik, a szobát festem ki). A hobbi szerintem felhőtlen kikapcsolódást feltételez, a festés viszont korántsem mindig az. Felidegesít, ha a kép nem úgy alakul, amilyennek a lelki szemeim előtt láttam, és eléggé sokat töpreng, vacillál az ember, ha megoldatlannak találja a kompozíciót. Ilyenkor egyszerűen nem merek odaülni. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy időnként azon nyavalygok, vajon jó lesz-e így (ha már végre sikerült eldöntenem, mit akarok); vajon hogy fogadják majd a nézők, megrendelők, akárkik; de legfőképpen, én magam meddig leszek elégedett vele? (Megmondom: néhány óráig.)

***
Ja, új évet kezdtünk. 2008. több szempontból nem volt annyira jó, mint mondjuk 2006., ebben az évben két olyan ember is elköltözött egy másik világba, akiket szerettem, tiszteltem. Gondok vannak az országban, és a híradások lépten-nyomon a képünkbe nyomják, hogy minden úgy szar, ahogy van, és nem is lesz jobb. Bloee. És most még az az utópisztikus vita is a solaria.hu egyes fórumain, miszerint a világ az összeomlás felé tart, és a legjobb volna, ha azonnal szemléletet váltana mindenki.
Csak sajna, nem ilyen egyszerű ez, és majdnem írtam (kétszer is) egy szép hosszú hozzászólást az Utópia fórumra, miután annyi badarság elhangzott, amik mellett nehezen megy el szó nélkül az ember. De aztán szerencsére megálltam (mert még egyesek holmi kapitalista szemétnek gondoltak volna, aki nem hisz az emberiség jövőjében). (Amúgy veletek is előfordul, hogy megírtok egy hozzászólást, és nem külditek el? Mire a szöveg végére érek, érdeklődésemet vesztem, vagy egyszerűen rájövök, hogy tök felesleges vitázni. Most ezt továbbfejlesztettem blogbejegyzések szintjére is, megírom, majd hirtelen bekapcsolódik az öncenzúra.)

***

Újabban második világháborús filmeket nézek és könyveket olvasok. Középiskolás koromban roppantul foglalkoztatott a téma, és kb. ezerszer megnéztük öcsémmel az olyan filmeket, mint Az angliai csata vagy A sas leszáll, A halál ötven órája, A leghosszabb nap... Utóbbira hamarosan megint sort kerítek, ha már megvan DVD-n.

***

Jellemző, hogy megint nem csak egy könyvet olvasok - ha már II. vh. -, Cornelius Ryan mellett kézbe vettem az Isten gépeit. A poszthumán döntés jobban tetszett, már amennyire össze lehet hasonlítani egy kiolvasott meg egy félig kiolvasott könyvet, szóval ez még változhat. Mindenesetre van benne valami, ami nem hagyja, hogy visszategyem a polcra.