2009. február 27., péntek

Az elnök emberei

Nos, végignéztük minden idők legjobb sorozatát. Nagyon fognak hiányozni a szereplők, és őszintén szólva szívesen végignézném a következő elnök négy évét (és a ráadást). Persze, a készítőknek, színészeknek valamilyen szinten már nyilván elegük lehetett a fehér házi "szappanoperából".

Nem tudnék választani, ki volt a kedvencem, mindegyiküket nagyon bírtam, és akiket meg nem, azokat a készítők elég hamar leépítették (pl. az első évadban Josh Lyman korábbi nőjét, a mitugrász Mandy-t vagy kit. Grrr.)

A sorozat egyetlen mélypontja igazából az ötödik évad első néhány része, mikor John Wells kitalálta, hogy lassítsanak a tempón, megváltoztatták a szereplők személyiségét (Leo kifejezetten ellenszenves fráter lett, az egész adminisztráció csak egy helyben toporgott), letompították a fényeket, s már-már fehér házi horrort lehetett volna forgatni. Érdekes, hogy ugyanakkor a számomra legkedvesebb rész is ebben az évadban látható (mikor kiválasztják a Legfelsőbb Bíróság új elnökét és helyettesét; előbbit Glenn Close alakítja). Azt hiszem, valaki rászólt Wellsre, ha nem tér vissza az alapokhoz, nem fogják újraválasztani az elnököt, s nem lesz miről forgatni.

Kíváncsi lennék, vajon mi lett a díszletekkel, vajon mennyire hasonlított a stúdió az eredeti Fehér Házra, s vajon maga a sorozat a valóságra. Azt hiszem, a film sok helyen szépít, Bartlet Az Ideális Elnök, különösen akkor, ha az emberhez eleve közelebb állnak a demokrata eszmék, mint a republikánusoké. Ez az igazán felfoghatatlan számomra: hogy tudtak az USÁ-ban leforgatni egy igazi politikai filmsorozatot, ami megért hét(!) évadot? A válasz talán az utolsó részek egyikében található, mikor Vinick (az egyik elnökjelölt - Alan Alda) azon aggódik, miként fogja össze a republikánus szavazóbázist: ha Európa valamely államában volnának, a republikánus értékeket legalább három külön párt képviselné... Amerika hihetetlenül sokszínű, és a sorozat általában olyan kérdéseket feszeget, melyek mindenkit érdekelnek, s amelyek vagy megoldhatatlanok, vagy ellene és mellette is ugyanúgy védhető érveket lehet felhozni. A jogban ez a szép, s néha úgy éreztem, ez a sorozat valóságos tisztelgés az (amerikai) értékek előtt.

Mindig érdekeltek maguk a színészek is, kik ők a való életben. Néhány kivétellel egyiküket sem ismertem, nem láttam más filmekben vagy pedig nem emlékeztem rájuk. Egy kicsit utánuk néztem az imdb-n, és nagyon mókás, olykor ironikus dolgokra bukkantam.

A szóvivőt alakító, négy Emmy-díjas Allison Janney-nek sok-sok éve egy szereplőválogatáson azt mondták, kizárólag idegen lények vagy leszbikusok alakítására találják alkalmasnak. Tehetségét aztán Paul Newman fedezte fel.

Josh Lyman - Bradley Whitford azt hiszem, sokak kedvence, az egyik központi karakter a sorozatban. A valóságban is Wisconsinből származik. Középiskolai osztálytársa és legjobb barátja a Toby Zieglert alakító Richard Schiff testvére volt (kicsi a világ még az USÁ-ban is). Saját bevallása szerint csupán egy dolgot változtatna meg az életében, ha újra kezdhetné: fiatalon megtanulna táncolni.


Martin Sheen (Bartlet elnök) abortusz ellenes, ám liberális érzelmű demokratának vallja magát. Tisztelte Clintont, és egy időre az egész színészgárdának lehetőséget adtak, hogy bejárjanak a Fehér Házba. Bush hatalomra kerülésével ez megváltozott, visszavonták a belépőiket. Később ismét meghívták a színészeket, hogy az általuk alakított poszton lévőkkel találkozhassanak. Martin Sheen kivételével, aki megkönnyebbült.

Janel Moloney (Donna Moss) a húszas éveiben majdnem felhagyott a színészkedéssel, de az édesanyja nem hagyta. Van egy Carey nevű ikertestvére, és jelenleg egy utcában laknak Allison Janney-vel.

Richard Schiffet nem érdekelte az iskola, a tanulás, ahelyett, hogy befejezte volna, egy ideig hippiként élt és tüzifát vágott Coloradóban. 1975-ben tért vissza New Yorkba, ahol eredetileg rendezőnek tanult, nem szeretett volna színész lenni. A színpadtól való félelmét csak a '80-as évek közepén győzte le, miután már több darabot is rendezett.


A Leo McGarry-t alakító John Spencer gyerekkorában megrögzötten kertészkedett; paradicsomokat termesztett, és díjakat nyert velük. Nem csak a sorozatban küzdött az alkohollal, de a valóságban is. Szívroham vitte el 2005. december 16-án, négy nappal 59. születésnapja előtt. Szülei (apja kamionsofőr volt, anyja pincérnőként dolgozott) nem akarták, hogy egyetlen fiukból színész legyen, orvosnak, ügyvédnek szánták. Sohasem nősült meg, és gyermekei sem születtek.

A jamaikai származású Dulé Hill első keresztneve Karim, de elhagyta, miután a többi gyerek Kareem Abdul-Jabbarnak kezdte hívni. A Dulé nevet az egyik nagyanyja ötölte ki, miután hazajött franciaországi útjáról. Már korán a színpadon találta magát: olyan gyereket kerestek egy darabhoz, aki tud énekelni, táncolni, színészkedni.

Szerintem semmi újat nem mondok azzal, hogy Rob Lowe-t a People Magazin a világ ötven legszebb embere közé választotta, és azzal sem, hogy már tinédzserként modellként dolgozott. A színészet, a hírnév, a drog és az alkohol később jött. Ma már tisztes férj és családapa. Nem hall a jobb fülére. 2003-ban segítette Arnold Schwarzenegger kaliforniai kormányzói kampányát.

West Wing rajongók, emlékeztek arra a jelenetre, mikor a stábtagok egyik este szokásos pókerpartijukat játszották, ám az elnöknek valamiért el kellett mennie (talán a válságterembe), és az éppen arra járó Will Baley-t ültette a helyére? Will pedig egy bűvész ügyességével keverte meg a kártyákat, s a többiek döbbenten néztek rá, lelki szemeik előtt feltűnhetett a sorsuk. Nos, Joshua Malina profi pókerjátékos, és előfordult, hogy a játékból tartotta fenn magát, ha színészként nem keresett jól. És milyen kicsi a világ, annak a Timothy Busfieldnek a sógora, aki a sorozatban Danny Concannont alakította.

A West Wing rajongók halmaza nem feltétlenül fedi a Grease rajonóinak halmazát, esetemben sem, de azért régebben láttam a filmet (amit nem néznék meg újra). Felért egy döbbenettel, mikor kiderült, hogy Stockard Channing is játszott benne (azt a fekete hajú lányt, aki ha jól emlékszem, terhes lett a történet szerint). Na most, ha ez nem elég megrázkódtatás, akkor elárulom, hogy Channing akkor 33 éves volt. Azért ez már szerepálom, nem? Ennyi idősen egy 18 évest alakítani. (Az csak az én személyes meglátásom, hogy a WW sorozat utolsó évadában különösen szétplasztikázottnak tűnt az arca.) A színésznő furcsa művészneve két vezetéknévből áll össze. A Stockard a saját családneve, a Channing pedig az első férjéé. A négyből.

Végezetül illendő megemlíteni a sorozat kiagyalóját, Aaron Sorkint, aki feltűnik az utolsó évad utolsó részében. Eredetileg színész akart lenni, de hamar ráébredt, hogy igazi szerelme az írás. Rengeteg színdarab fűződik a nevéhez, stílusára a gyors, sziporkázó párbeszéd jellemző, mely rendszerint mozgásban lévő színészek közt zajlik. 2001. júniusában letartóztatták egy kaliforniai reptéren, miután drogokat találtak nála; büntetésként függőséget gyógyító programban kellett részt vennie.

Egy szó mint száz, ajánlom a sorozatot mindenkinek, aki még nem látta, igyekeztem nem spoilerkedni. Annyi remek poén és nagyszerű jelenet van benne, hogy biztos megnézzük időnként - mondjuk úgy két, három évente, ahogy jó filmekkel szokás. Csak ez egy kicsit hosszabb.

2009. február 24., kedd

Rögtönzés

Az élet néha arról szól, hogyan emelkedjünk felül mások szánalmas kicsinyességén.


Más. A tél az utolsókat rúgja, remélem. Mindent megtesz persze, hogy elbizonytalanítson, ma pl. egész délelőtt dühből havazott. Már nagyon vágyom a természetbe, de ilyenkor mindent lehet, csak kirándulni nem. Klausztrofóbikus érzés.
Tegnap előtt éjjel álmot láttam. Valami bohókás művész műhelyében és kiállítótermében jártam, és megláttam a polcon egy műanyag tálkát. Tele volt képeslap méretű és jellegű, bájos festményekkel, melyek egytől egyik napfényes tengerpartot ábrázoltak. Álombéli énemnek roppantul megtetszettek, és felébredve el is határoztam, festek én is valami hasonlót, egyszerűt, mint a faék (tussal kihúzom a kontúrokat, akvarellel kiszínezem), nincs vele semmi célom, ellenben nyárt varázsol körém. Jobb, mint egy holoszoba.

Kicsit ugyan módosítottam a koncepción: nem sok kis képeslapot festek, hanem egy nagyra pakolom fel mindet. Tegnap elkészítettem a tus alapot, ma pedig elkezdem egyesével kifesteni őket.

2009. február 23., hétfő

"Serpenyőben" pályázat eredményhirdetés

Az Avana Arcképcsarnok következő, globális felmelegedéssel foglalkozó számában - Jakab R. József, Sümegi Attila, Szökrönyös László, Maruzs Éva és Bolyki Tamás történetei mellett - két újabb novellám lát napvilágot. Mindkettő igen rövid (kb. 6-6000 leütés), tehát elolvasásuk esetén nem okoznak maradandó károsodást.

A Kiti-Kiti haragja kissé kommersz, több párbeszéddel, kevesebb üzenettel, míg A gyűjtögető komolyabb hangvételű, s emiatt szívemnek is kedvesebb (általában jobban is tetszett azoknak, akik már mindkettőt olvasták - ezúton is köszönet értő észrevételeikért). Tavaly tavasszal íródtak a Galaktika Hőhatár pályázatára, de mivel ők azóta sem hirdettek eredményt (nem mintha sok esélyem lett volna), beküldtem az azonos témájú Avanáéra.

Ezúton is gratulálok a többi sikeres pályázónak!

2009. február 22., vasárnap

Egyenletek

Bainoiz novellája sokadik újraolvasásra is ugyanúgy tetszik. Maga a kép már az első alkalommal kialakult bennem, most végre befejeztem. (Legalábbis azt hiszem.)

Azt mondják, író az, aki képes megihletni másokat; más kérdés, hogy a végeredmény - mint festmény - nem oly jó, mint az eredeti írásmű - a novellák viszonylatában.

A Rádiumember magányossága
(70x50 cm, olaj, farostlemez)

2009. február 20., péntek

Egy újabb, el nem küldött hozzászólás, ezúttal itt megtekinthető, vágatlan verzióban

Fórum helye: solaria.hu, Utópia topik

Az ott közzé nem tett hozzászólásom:

"üdv mindenkinek, rég jártam erre. azért nagyvonalakban olvasgattam az itt folyó vitát, eszmecserét, de inkább nem szóltam hozzá.
most néhány gondolat:

- nem rég láttam egy műsort, amiben egy amerikai kiképzőtiszt azt fejtegette, hogy az ember lelkületétől igen távol áll a gyilkolás, és az államok közti konfliktusokban bizony inkább az elrettentés, az erőfitogtatás dominál, nem pedig a fegyverek tényleges elsütése. ha erre mégis sor kerül, úgy jellemző, hogy a katonák "ösztönösen" mellé lőnek, vagy égbe-világba lődöznek. a normális embereket ugyanis zavarja, hogy elveszik valaki másnak az életét, ezért folyamodnak "trükkökhöz", az "arctalanabb" öléshez: "bárki leteríthette a rohamozó ellent, nem csak én". az erőfitogtatást szolgálta pl. az egyenruha bevezetése, szép, rikító színekkel, egy tömbbe tömörüléssel, mert a lényeg: mi vagyunk a nagyobbak, mi vagyunk az egységesebbek, tehát az erősebbek is, minket nem tanácsos megtámadni. (később az egyenruhák inkább a katona elrejtését célozták, de vajon nem ugyanezt a melldöngetést szolgálta-e a hidegháborúban pl. a szovjet fegyverarzenál felvonultatása Moszkvában?)

- ugyanez az ember azt is mondta azonban, hogy egyes katonáknak semmiféle morális problémával nem kellett szembe nézniük, gond nélkül öltek. ezt úgy fogalmazta meg, hogy "a szociopaták igen jól érezték magukat a háborúban".

- békeidőben történt emberölés elkövetői jórészt szociopaták.

- a szociopátia tudomásom szerint nem gyógyítható (de nem is lesz mindegyikükből gyikos...), és ránézésre sem mondható meg valakiről, hogy az-e, vagy sem (a szociopaták ugyanis rendszerint megnyerő, szimpatikus embereknek tűnnek). vajon mit kezdene velük egy szép új világ? (költői kérdés).

- békeidőben a bűnügyi statisztika kis hazánkban azt mutatja, hogy évente kb. ugyanannyi szándékos (+/- 10), befejezett emberölés van minden évben, szerintem érdemes végiggondolni, hogy ez mit jelenthet.

- ha valaki fellapozza a közzé tett bírósági határozatokat, az azt fogja látni, hogy az emberölések döntő többsége úgy kezdődik: "a vádlottak ... kocsmában italoztak, majd ... óra körül szóváltásba keveredtek a szomszédos asztalnál ülő sértettekkel" - utóbbiak közt rendszerint akad egy haragos, aki pl. tartozik, hangosan ugat a kutyája, elszerette valamelyik vádlott feleségét/élettársát, stb. az elkövetők ált. felfokozott "hangulatba" kerülnek, gátlásaikat feloldja az ital.

- azt hiszem, nem kéne egyenlőségjelet tenni a háborúban gyilkoló katona és a békeidőben gyilkoló (átlag)ember közé, ez borzasztó bonyolult probléma, szerintem az előbbi történelmi, utóbbi kriminológiai kérdés. kétlem, hogy mindkettő elintézhető csupán azzal, hogy áh, az ember természetétől távol áll az ölés, ilyen ösztön nincs is, tehát ez az egész, akár háború, akár békeidőben történt ölésről van szó, irracionális. s mivel irracionális, értelemmel "gyógyítható".

- nem vagyok róla meggyőződve, hogy minden ilyen eset irracionális volna, arról pedig végképp nem, hogy ez a viselkedés kigyomlálható, kigyógyítható az emberből.

- irracionálisnak azt tartom, ha nem teszünk meg mindent a megakadályozására, holott adott esetben van rá módunk.

- szerintem létezik történelmi szükségszerűség, és vannak folyamatok, melyek nem láthatóak előre, már csak azért sem, mert néha száz évvel korábban elkezdődik, és hirtelen tör felszínre.

- és ha már SF oldal: az az érzésem, a világbéke és a tökéletes, nélkülözésektől mentes élet létrejöttének feltétele az ember telepatikus képessége. ez persze lehet, hogy fantasybe, s nem sci-fibe illő, ráadásul nem vagyok benne biztos, hogy nem áldás inkább, hogy nem tudunk mások gondolataiban olvasni."

2009. február 18., szerda

2009. február 17., kedd

Alkotó energiák

Ultraszakmai-összevissza bejegyzésem után most jöjjön egy ultrahobbi-összevissza bejegyzés.

Időnként nagyszerű művészettörténeti műsort kapok el a Viasat History-n (általában hétköznap öt és hat között). Még az absztrakt művészetről is csuda jó dolgokat mondtak benne, igen gondolatébresztő és jó sorozat volt. Azaz még megy, mert már láttam ismétlést. Másodjára is ugyanúgy hatott rám, ami azért ritka.

Ma este 18.30-kor A minden kép egy történetben Az Arnolfini-házaspár c. festményről lesz szó. Ezt is láttam már (mármint a műsort), nagyon jó, egyáltalán nem szájbarágós, "gondolta a fene" jellegű belemagyarázást, műelemzést kapunk a képről gondolkodó művészettörténészektől.

Kulturális ajánlónkat olvashatták. Ja, az elsőként emlegetett sorozatnak hülye módon nem tudom a címét.

***

A jelen blogban már többször emlegetett SF kézirattal az a helyzet, hogy eleinte nagyon nem akartam félretenni, úgy értem végleg, vagy legalábbis olyan hosszú időre, amire már azt mondhatom, végleg, aztán most már nem is nagyon gondolok rá. Most már abban sem vagyok biztos, hogy elvesztegetett idő lett volna az a bő egy év, míg dolgoztam rajta. Tanultam belőle, okosabb lettem, bár szebb nem.

Érdekes amúgy, hogy az abban szereplő alakokat már olyan, de olyan rég ismerem, és engem kiválóan elszórakoztat az életük alakulása mondjuk egy-egy hosszú busz vagy vonatút alatt, de valahányszor megpróbáltam bármit papírra vetni arról a világról, egyszerűen nem működött. Mi értelme közepes történeteket írni? Se nem vígasztal, se nem motivál, hogy mennyi ilyen megjelenik különféle antológiákban meg önálló kötetben. Most egy időre (valószínűleg végleg) feladom, és tényleg egész más dolgokat fogok írni. Meg már írok is.

***

Amúgy fenti döntésemben meglehetősen befolyásolt, hogy túl sok jót olvastam mostanság hazai SF íróktól (is). Most inkább nem emlegetem őket, úgyis gyakran teszem, és csak hízna a májuk (:D), fel-felbukkanó hiányérzetem ellenére tényleg jó regények voltak, na. Más, mint amit én olvasni meg írni szeretek, de azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a "maguk műfajában" nemzetközi összehasonlításban is ott lennének. Csak hát ezen a szép, és titkos nyelven írták őket.

***

Most már nagyon kirándulhatnékom van, és ezen a hétvégi villányi szoborparknézés (képek később) sem enyhített. Mégis csak utolér a téli klausztrofóbia? Ma reggel hóvirágokról volt szó a tévében, hogy milyen kevés van belőlük, meg védettek, és fővesztés terhe mellett szedhetik az emberek, és akinek a kertjében bukkan fel, az bizony jelentse be a területileg illetékes természetvédelmi hatóságnál (de tényleg :D). Mit is akartam ebből kihozni? Ja igen, azt, hogy tavaly ilyenkor a Tubes telis-tele volt velük, hóvirágszőnyegen lépkedtünk, mert bizony nehéz volt néha nem rájuk lépni még az avarral fedett ösvényen is.

***

Ha hóvirágos kirándulás nem lesz a hétvégén, akkor viszont befejezek egy másik festményt, amit egy hazai szerző fantasy novellája ihletett. Ki akarom élni magam festés meg írás terén, mert bő fél év múlva mindenre lesz módom, csak erre nem. Repülni fogok álmomban (ami az alkotóenergiák felgyűlését jelzi állítólag).

2009. február 13., péntek

A Tisza Királynői

A Tisza vizét békésen szennyező monstrumok télen még lehangolóbb látványt nyújtanak, mint egyébként. Ahogy arról nevük is árulkodik, egykor szebb napokat látott hajók lehettek ezek, most egymáshoz kikötve várják sorsukat csendes elhagyatottságukban.











2009. február 10., kedd

Távirati stílusban

Mostanában több mindenről akartam írni. Elsősorban szakmai dolgokról, vagy legalábbis, szakmába vágó dolgokról. Divat utálni a jogászokat meg az igazságszolgáltatást (amit nem értem, miért hívnak így, jogszolgáltatásnak kéne nevezni, úgy kevésbé hivalkodó, ráadásul közelebb áll a valósághoz), szóval jöjjön mindez ömlesztve, távirati stílusban, szigorúan csak mazochistáknak.

***

Egy bíró ne nézze le a vádlottat. Ne tegyen rá becsmérlő, lealacsonyító, sértő megjegyzéseket, és az indokolásban se éljen félreérthető utalásokkal. Nem kéne elfelejteni, hogy a pulpituson nem magánemberként ülünk.

***

Egy (másik) bíró tartson rendet a tárgyaláson. Sajnálom a - jogi szaknyelven - elhalt sértettek hozzátartozóit, mert szörnyű tragédia elveszteni két embert (egy kicsit meg egy nagyot) egy ostoba, megelőzhető balesetben. De ne (kurva)anyázzák (fél)hangosan se az ügyészt (mert az nem kért rögtön halálbüntetést), se a szakértőt (ki tudja, miért???), se a védőt, se a vádlottat (még akkor is, ha mondanak hülyeségeket, vagy valamiben nem teljesen őszinték).

***

Apropó, kedves halálbüntetést követelők! Csak egy szót mondok.
Mór.

***

Sokan nincsenek tisztában a bíró-ügyész-védelem (szent)hármasságával, a funkciók megosztásával (volt ügyfél, aki azt kérdezte panasznapon, az ügyészség a bíróság felügyeleti szerve-e). Ezért nem kell őket elítélni, kinevetni, szerintem még az én nem jogász kortársaim jó része, akik elvileg már szervezetten (höhö) tanultunk a középiskolában társadalomismeretet, sem tudják megmondani, melyik szereplő mit csinál egy tárgyaláson. Ráadásul, a bíróság, tárgyalás kulcsszavakra mindenkinek az amerikai filmek, rosszabb esetben a Katalin bírónő (vagy mi volt a címe?) jut eszükbe.
De akik tudják, kinek mi a feladata a tárgyalóteremben, sem feltétlenül érzik át, kinek mekkora felelőssége van. (Az igazságszolgáltatást divat bírálni, mondhatnák úgyhogy sokan, az ott lévők egyáltaáln nem érzik át felelősségük súlyát. Azért ezt most mégis tegyük fel.)
Szóval, a bíró hoz ítéletet. Övé a felelősség, mondhatnánk, mert ő dönti el, pl. valaki évekre börtönbe megy-e, vagy "futni hagyja". De vajon nem ekkora felelősség nyugszik-e az ügyész vállán, aki eldönti, kit visz egyáltalán bíróság elé?

***

Drága, kedves ombudsman bácsi! Én ugyan nem érezném sértve magam a mindenféle elvitathatatlan, emberi és állampolgári, alkohotmáhányohos jogaimban (amit amúgy is megsértenek a rohadt szpemmerek, fitnesszcégek diszpécserei, akik nem átallnak beszólni, mert nem érdekel az ajánlatuk), ha a bankok bejáratát száz méteres körzetben bekameráznák. Az angolok, teccik tudni, ők nem szaroznak, a reptereiken még a budiban is van ám kis kamera. (Az szó szerint egy nagy szar meló lehet, ott ülni a képernyők előtt, de ez egy másik téma.)
Ha éppen akkor dönt úgy egy elkeseredett honfitársunk, hogy bizony nem hogy nem fizeti tovább a hitelt (mert pl. nem tudja), hanem inkább a bank pénzét veszi el, miközben én is ügyet intézek, na, akkor igazán sértve érezném magam emberi, állampolgári és/vagy alkohotmáhányohos jogaimban.

***

Valaki azt mondta nem rég egy fórumon, amilyen az iskolarendszer, olyan a társadalom, ezen mérhető le legjobban. Nos, a büntetés-végrehajtási intézetek is kiváló lenyomatot nyújtanak.

***

A veszprémi eset (melyre nincsenek szavak) valójában nem minden szempontból egyedi. Azaz, csupán egy szempontból az. Most ismert, megbecsült (és külföldi) állampolgárok váltak áldozattá.
Szolnokon volt egy útkereszteződés-éles kanyar kombó, ahol ki tudja, hány embernek kellett meghalnia, mire végre felállítottak egy rohadt domború tükröt. Most is ez kell, hogy több rendőrt vegyenek fel? És vajon ez mennyiben, meddig megoldás?

***

Te drága vértesszőlősi rongáló! Elbaltáztad, mert azok nem a valódi leletek voltak ám, pedig bizonyára az jelenthette a fő élvezetet, hogy ilyen mérhetetlenül ősi dolgokat teszel tönkre. Mert hatalmadban áll. Hű, a mindenit, most aztán de megmutattad - a szegénységi bizonyítványod.
Sem a vádat majdan elhalasztó ügyész (mert ne félj, ezért nem valószínű, hogy bíróság elé kerülsz), sem a pártfogód nem fog lekeverni két nagy taslást, mert 1) nem teheti, 2) az édesanyukádnak kellett volna. Tutujgatunk, tutujgatunk, és ha szerencsénk van, itt és most abba is hagyod a bűnözői karriert.

***

Az a szép ebben a szakmában, hogy ugyanarról merőben elétrő álláspontot lehet megindokolni. És jól. Az igazság relatív. Ennek ellenére a hazai SF-F élet flémjeit meghazudtuló ellentétek feszülnek egyes egyetemi jogászok között, mert nem képesek elviselni, hogy ugyanarról más véleménye van egy kollégának a szomszéd irodában. És ki szívja meg ezt? Hát persze, hogy a hallgató. Mert nem mindegy, kinél tanult és kihez kerül vizsgán. Megbukhat, ha az ellenlábas tanár elméletét meri előadni. És ha még egyet is ért vele, és nem puszta biflázásból mondja azt, amit? Pfujj, micsoda főben járó bűn.

2009. február 4., szerda

Nem elégeltem meg mára

"A mezőny utolsó helyezettje [mármint nézettségileg, index cikke] a Lassú tükör, amit Budapesten 276-an láttak, de a Buharov testvérek ezt eleve rétegfilmnek szánták, és mint ilyet a filmszemle külföldi zsűrije különdíjjal értékelte. - kommentálta az eredményt Igor Buharov, az egyik rendező. - A Lassú tükör 30 millió forint állami támogatást kapott, és ennyi volt a költségvetés is."
276-an látták. Ebből nem tudom, mennyi lehetett a tiszteletjegy. És kapott klassz pénzt, bár akaratomon kívül, ezek szerint tőlem is.
Kb. ugyanekkora példányszámban adják el hazai, elsőkönyves (ismeretlen) szerző fantasy vagy sci-fi regényét is. Amiért aztán mindent kap, csak 30 millió forintot nem. Komolyan, filmet kell csinálni, nem regényekkel szarakodni.

Visszautasíthatatlan ajánlat

A címbéli klasszikus szöveg - mint oly sok minden más - a Keresztapa c. filmből ered, bár ezzel nyilván nem mondtam újat senkinek. Az ajánlat tartalma pedig:
"REGÉNYÍRÓI MESTERKURZUS"
(Ennél már csak a Bestseller-írói mesterkurzus megnevezés volt jobb. De fő, hogy hangzatos legyen.)
"Klasszikus dramaturgia a regényírásban.
2009 februárjától indul a Falcon Film II. regényírói tanfolyama!"
Neves vendégelőadóink között szerepel Jókai Anna Kossuth-díjas író- és költőnő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, Czakó Gábor író, publicista, számos regény és színdarab szerzője, Nemere István, a magyar tudományos-fantasztikus és természetfeletti tényfeltáró irodalom klasszikusa,
("Magyar tudományos-fantasztikus és természetfeletti tényfeltáró irodalom klasszikusa." Emésszük ezt egy kicsit.)
több, mint 500 könyv írója,
(Anyám, ez mostantól kezdve erény, hivatkozási alap, súlyos érv lesz mindig, mindenütt, ahol Nemere neve felmerül.)
valamint Gáspár András (írói álnevén Wayne Chapman), tevékeny formálója a kilencvenes évek alakulóban lévő magyarországi fantasy könyvkiadásának. A képzés során, - ráadásként - a Falcon Film forgatókönyvírói előadást tartanak
(Arról, hogyan írjunk meg egy regényt egy hónap alatt, illetve hogyan csússzunk éveket egy-egy folytatással.)
az amerikai típusú filmírásban általánosan alkalmazott klasszikus dramaturgia szabályszerűségeiről, melyek az ókori görögök óta elengedhetetlen eszközeit képezik minden drámaírásnak.
(Vajon ezek a klasszikus szabályszerűségek biztosan nem elérhetőek ingyenesen vagy jóval olcsóbban? Ajánlom mondjuk a neten elérhető írástechnikai anyagokat, azt mondják, Egri Lajos könyve is több, mint használható, műhelyekbe pedig szintén bárki jelentkezhet.)
Előadások színvonalas környezetben, a Budai vár közelében.Szeretettel várunk minden kedves jelentkezőt!"
(Esküszöm, furdal a kíváncsiság, mennyit akarnak leakasztani a kedves jelentkezőktől. Sajnos az árat nem írták ki a honlapra, diákoknak mindenesetre kedvezmény jár.)

2009. február 1., vasárnap

És most ismerjétek meg...

...a zseniális Hartmann Krisztiánt. (Feltéve, ha ezzel bárkinek is újat mondtam...)

Az első számú hazai fantasy keramikustól már rendelkezünk egy csodálatos sárkányfejjel, de ennyivel nem elégedtünk meg. Részemről rögtön beleszerettem ezekbe az ent gyertya- és füstölőtartókba (is):


1500 Ft baráti ár eme rendkívül ötletes és egyedi (!!) szobrocskákért(kb. 20 cm magasak), úgyhogy némi levelezést követően a hétvégén beugrottunk Krisztián bájosan kaotikus műhelyébe válogatni közülük. Elbeszélgettünk az alkotóval, aki bizony szívesen vesz minden segítséget, minden vevőnek nagyon örül, mert hiszen idehaza nem egyszerű megélni a művészetből. Külföldön alighanem sokkal, de sokkal könnyebb dolga volna, és tényleg csodálkozom, hogy még nem hagyta el az országot. (Ami persze, nem olyan egyszerű.)


(Ő Távolülőszemű, a három cm-es szörnyike, Krisztián ajándéka.)

Krisztián egyébként csupán egy fazekas iskolát végzett, azon túl autodidakta módon tanulta meg a szakmáját. Szinte minden egyes maszkon, miniatűr szörnyikén, angyalon, füstölőn, mécsestartón vagy akár férget (Fifi) sétáltató démon(hölgyön) látszik, hogy örömből készült.

Ha csak egy is megtetszett közülük, ne sajnáljátok az időt, menjetek el, nézzétek meg élőben, és könnyen lehet, hogy egy eredeti Hartmannal tértek haza. (Igen, ez itt a pofátlan reklám helye.)

Rövid bejegyzés a műhelyes találkozóról

A régi szép idők emlékére beugrottam a Delta Műhely találkozóra, ahol nem én voltam ám az egyetlen kakukktojás. Megismertem személyesen néhány embert, akiknek a blogjával, nickjével már találkoztam, remélem, az írásaikkal is lesz alkalmam.

Szokás szerint meghánytuk-vetettük a hazai SF-F(-rpg) élet ügyes-bajos dolgait, még pletykákat is hallottam (többek közt arról, hol sikerült újabban elásnom magam, höhö), kiderült, néhányukat mai is érdekli, miket festek (ami jól esett).

Szóba került, milyen jó volna, ha nem csak SF-díj lenne, de fantasy szerzők is megkaphatnák a Zsoldos-díjat (vagy valamit), Ravesszel és onsaijal megbeszéltük a wannabí elsőkönyves írók nehéz helyzetét (különösen fantasy terén szűkült le a kör), aztán a később érkező csag is mesélt drámaírásról, felolvasópróbákról, meghökkentő bátorsággal játszó színészekről a Nemzetiben, illetőleg szóba került Fisterra, Santiago, a Camino, hiszen ő is végigjárta az utat. (Eldöntöttem amúgy, hogy nem teszem közzé a naplómat, túl személyes, egyébként meg lusta vagyok mindet begépelni. Fotókat, mókás vagy érdekes jeleneteket azért megosztok majd. Szóval camino-blog hamarosan!)

A találkozó, azt hiszem, igen jól sikerült, tekintve, hogy délben kezdődött, és majdnem nyolc óra volt, mikor többekkel távoztam. Ha ilyen jól jön ki a lépés, mint ezen a hétvégén, akkor ott leszek a következőn is. (Talán lesz, aki nem bánja majd.)