2009. április 28., kedd

Gondolatok, megfelelő sorrendben

Örömmel és nagy érdeklődéssel olvastam az írókörösök Szavak, megfelelő sorrendben című, 60 oldalas PDF-kötetét, amit már jó ideje terveztek. (Konkrétan egy DM-es bemutatkozó novelláskötet a kör megalapítását követő egy évben felmerült, de végül a kiadónál nem bólintottak rá, és nem is jött össze elég sok, jó és megfelelő témájú anyag. Egységes tematika végül itt sem lett vezérfonal, ami lehetőséget ad felvillantani az egyéni, írásról alkotott elképzeléseket.)

Valamennyiük írásával találkoztam már vagy még a Delta Műhely tagként, vagy később, pl. az Avana Arcképcsarnokban, honlapokon. Ezért aztán néhol kellemes meglepetés ért, másutt picit csalódtam, mert ismerve az illető dolgait, képességeit, többet vártam.

Tetszik a kötet külalakja (bár mivel klasszikus fantasy gyakorlatilag nincs a kötetben, nem sárkányt tettem volna a borítóra), az is bejött, hogy a novellák előtt és után rövid gondolatokat olvashatunk a történet keletkezésének körülményeiről, és magukról a szerzőkről. Máskor ez tolakodó vagy érdektelen lehet, itt nem, szóval nagyon tetszett.

A továbbiakban külön-külön írok pár sort a novellákról, az ajánlókról (mivel hogy azok is találhatók a kötetben) nem.

Zámori Máté: A dal

Máté csodás novellákat és ütős, jól elhelyezett mondatokat ír, mindig is az egyik legtehetségesebb tagja volt a műhelynek, ehhez kétség sem férhet. Éretten és tudatosan alkot, ez pedig ezen a novelláján is látszik. Mégis, úgy érzem, A dalból hiányzik az a plussz, az a meghatározhatatlan valami, ami sok más írásában benne rejlik. Mert ez az, ami feledhetetlenné tesz egy novellát, amire évek múlva is emlékezni tudunk - A dal számomra nem ilyen.

Jámbor Attila: Rejtekutak szabadságból szabadságba

Az elvesztegetett lehetőségek novellája ez. A rendszerváltás légköre egy gyermek szemszögéből - Attila borzasztó erős a hangulatteremtésben, egyszóval nagyon-nagyon tetszik az alapkoncepció és maga a felütés is. De. Az a határozott benyomásom erről a munkáról, hogy bár a remek alapötlet és ábrázolni kívánt érzések, jelenetek engem nagyon érdekelnek, az egészet könyörtelenül át kellene írni. Kezdetnek ki kellene venni belőle a fantasztikumot. Vagy másként csepegtetni. Én a jelenlegi formájában erőltetettnek éreztem, és egyszerűen eltűnt az addigi feszültség a történetből, mikor megjelent a tündér.

Szilágyi János: Mély csendből felcsengő Csing-ling

Gulandro novellájával már többször találkoztam, az írókörben, műhelyes véleményezéskor biztosan (bár azt hiszem, én nem írtam rá kritikát, talán csak az elejébe olvastam bele?), illetőleg valamelyik honlapon (darkcorners? karcolat? fantasya?). Mindannyiszor megakadtam az elején. Ezúttal is. Második nekifutásra "törtem be" a néhol feleslegesen kacifántos, ráadásul olykor magyartalanság miatt döccenő szöveget. Maga a történet sem fogott meg, pedig olyan jó ötletek voltak ebben is. Én jobban örültem volna egy frissebb, új történetnek, ami talán emlékezetes is maradhatott volna számomra - így viszont azt kell mondjam, ez a novella tetszett legkevésbé mindközül.

Bognár Balázs: Tiltott lerakat

Első pillanattól látszik, hogy önmagát nem komolyan vevő történettel, humorral állunk szemben, ami jó. Viszont borzasztó nehéz műfaj. Főleg sci-fiben. Mert hogy volt egy Douglas Adams, aki már elsütött egy egészen hasonló poént abban a bizonyos öt részes trilógiában. Balázs novellája igen rövid, könnyen olvasható (gyakorlatilag végig párbeszédes), legközelebb kíváncsian olvasnék tőleg hosszabb lélegzetű, merészebb munkát.

Lacza Gábor: Kiforgatások
(A sárkány; Szmirp; Jazan utolsó útja)

Mindenki ismeri az elvet: az alkotás szabályait akkor rúgd fel, ha már megtanultad alkalmazni. Gábor igen szemléletesen, nyers egyszerűséggel be is idézi azt a "törvényhelyet", amelyet aztán kiforgat. Még hozzá jól! Az ő ujjgyakorlatai (mert hogy ezek valójában nem többek annál, amit egy tanulni vágyó írójelöltnek érdemes időnként írnia) jelentették azt a bizonyos kellemes csalódást, amire a bevezetőben is utaltam.

Sümegi Attila: Változik a világ

A könnyed, szórakoztató és érdekes hangvétel után ismét egy komoly, gyermek szemszögéből - igen jól - megírt darab következik. Az első mondattól fogva feszült a légkör, amiből az olvasó nagyon is sejti, hogy van valami szörnyűség, valami sötét dolog a háttérben (ami a végére ki is derül, sőt, mi több, feloldást is kapunk, amitől - ahogy a szerző is írja - kerek lett a történet). Két megjegyzés: nem vagyok kibékülve a címválasztással, nem fejezi ki pontosan azt, amiről a novella igazán szól. A másik pedig: a fantasztikum keretein belül maradva valamivel konkrétabb benyomást, határozottabb asszociációknak teret engedő jelet adnék az olvasónak arról a bizonyos eseményről, ami megváltoztatta a kislányt.

Kleinheincz Csilla: Emma utazása

Nem véletlenül van a végén, kétség kívül ez a legerősebb novella, ami több okból sem illik a kötetbe. Az volt az érzésem, hogy - sportos kifejezéssel élve - "nem egy ligában játszik" az előzőekkel. Még sosem olvastam Csillától olyan novellát, amiben nincs fantasztikum, márpedig ebben nincs. És nem is hiányzik belőle. Egy nő életének egyik legkeményebb napját ábrázolja, olyan erős képiséggel, hogy filmszerűen jelenik meg előttünk minden történés. Nehéz a hatása alól szabadulni, nehéz ezután mást olvasni, és ez alól Csilla korábbi - fantasztikus - történetei sem képeznek kivételt.

Összességében nagyszerű válogatás ez, jól mutatja, hogy ahány ember, annyiféle felfogással közelít az íráshoz, és az is látszik, hogy valamennyien alázatos, komoly munkát végeznek. Én nagyon várom az őszi PDF kötetet!

2009. április 24., péntek

Éljen az akadémizmus

Nincs is jobb, mint egy kiadós alkotói válság, nem, nem az üresség fajtából, hanem amikor odaül az ember, kihasználva a drága szabadidőt, és nem megy, nem olyan lesz, mint amilyennek szeretném, és ez begyűrűzik és egyre jobban frusztrál. Főleg azután, hogy órákig küzdök magammal meg a naaagy, fehér felülettel, ami nem is fehér, mert elképzelésem is van, csak nem tudom megvalósítani. Talán mert már magával az ötlettel is gondok vannak, megfestve mégsem működik az agyamban kirajzolódott kép.

Szerencsére van ennek ellenszere, de nem az, ami az üresség-érzetnek, amit csak hagyni kell elmúlni. Most rajzolni kell sokat, de olyat, amin nincs sok agyalnivaló, úgyhogy már csak azt kell kitalálnom, hová helyezzem a drapériát, az almákat és a különféle fazekakat, tálakat, mint a régi jó rajzórákon. Aztán elővenni a régi jó kis eltemetett vázlataimat, és sorra megfesteni őket.

A vicc egyébként az, hogy közben az írás viszonylag megy, befejeztem az öt perces színdarabot, aztán jó bénán lefordítottam, tapsi pedig volt olyan szíves (ezúton is örök hála), és konyhaangolról átültette rendes angolra a szöveget. Jövő héten el is postázom a pályázatra.

2009. április 19., vasárnap

Felfedezés

Pár héttel ezelőtt kattingattuk a tévét, és ott ragadtunk a királyi tévé műsorán. Blues koncertet adtak felvételről, valószínűleg hazai helyszínről, mert 1) kb. tizenöt fő képezte a közönséget, 2) kissé az ópusztaszeri emlékpark "gombaházikóinak" stílusában épült terem adott otthont az előadásnak.

Azt hamar megállapítottuk, hogy a zseniálisan éneklő és gitározó lány (és a többi zenész) nem magyar. Bluest így csak amerikai tud előadni. Egyaránt játszottak régi számokat, és számomra ismeretleneket, valószínűleg saját dalokat is. Annyira megtetszett nekünk a hangzás, hogy rákerestem, miféle műsor ez, ki ez a lány, mi ez a zenekar.



Nos, hipp-hopp kiderült, hogy nem amerikaiakat láttunk a színpadon, hanem... finneket!

Ismerjétek meg ti is a zseniális Erja Lyytinent!

2009. április 15., szerda

"Apu, most mit csinálnak a struccok?"

- Mi vagyunk a Szegedi Vadaspark lakói. Eljött a tavasz, a jó idő, és sok-sok látogató érkezett hozzánk szombaton. Jöttek-mentek az emberek, fotóztak és ámultak, bámultak, a gyerekek néha kényelmetlen kérdéseket tettek fel...



- Ha henyélésről van szó, mi vagyunk a bajnokok. Persze amúgy is, mi lennénk az állatok királyai, vagy mi fene, szóval mi mindig azt csinálunk, amit akarunk. Fotózz csak, fotózz, a rácsok elválasztanak, nem kell aggódnod. Nem mintha nem tehetnék veletek azt, amit kedvünk tartja. Auooááá, de álmos vagyok, inkább a másik oldalamra fordulok!


- Úristen, Úristen, láttam valamit átsuhanni az égen! Mi az, mi az? Mi volt az?


- Uh, már megint úgy telizabáltam magam, hogy mászok most ki innen? Áh, maradt még egy kis répa, megeszem azt is, legfeljebb itt éjszakázom. Úgysem sietek sehová.


- Úristen, Úristen, ott! Ott! Egy sas! Vagy mégsem?


- Ne fuss, tündérkém, itt a tavasz. A sarokban elkaplak és enyém leszel, hmmmm...
- Vén vagy, mint az országút, legalább 120 éves, mit akarsz te tőlem? Inkább csutakold le előbb a páncélod!




*Cenzúrázva*


- Kukucs, kukucs, kazuár! Ki van ott? Kukucs! Kukucs! Kaja lesz, vagy mi lesz, kukucs!


- Ide nézz, ide nézz, szépségem, el ne röppenj, ide nézz, ide nézz, nálam peckesebben senki sem masírozik az egész állatkertben! Ide nézz, ide nézz...
(- Ostoba fajankó, burukkolni azt tud, a tojásokat kikölteni meg legyen csak az én gondom? Még mit nem!)


- Én örökké itt vagyok. És te?




- Figyeltétek, emberek? Nem? Fellendüljek fél kézzel ismét arra az ágra? Na? Ne higgyétek, hogy nem tudnám megcsinálni. Csak öt méterrel van magasabban. Nem kunszt. Rám nem hat a gravitáció.


- Tapír-tó, ez a neve, Tapír-tó, mert én tapír vagyok, valódi tapír, egész nap csak tapírkodok, és semmi sem jobb egy kis pancsolás után, mint aludni egyet a parton, a fűben. Viszlát!


- Nem szólok hozzád, hülye láma.
- Kabbe.
- Kabbe te.


- Zzzzzz.... Hükk! Ja, csak egy fotós. Zzzzzz.....


- KVAAARG!!!! KVAAAAAAURRAAAARRG! KVÁHÁHÁHÁÁÁÁURVARG!!! KVÁÁÁ...
(Na végre. Odébb állnak. Ezek se hinnék, hogy tudok rendesen beszélni. Jól becsaptam őket, háháháhá!)



- Én vagyok a legszebb, én vagyok a legszebb! És kikkel zárnak össze? Idegesítő, buta és szörnyen átlagos tőkés récékkel! Hogy képzelik? Még ilyen eljárást! Bezzeg a Fővárosi Állatkertben, ott nem bánnának velem így! Ott tisztelettudó pelikánok vannak, de itt? Vidéki pór népség! Bah!


- Én megmondtam! Látjátok? Most meg verekszenek! Még ilyet!
- Ejnye, gyerekek, hát elzavartátok a békáimat!



- Enyém leszel, szivi!
- Nem, ő az enyém!
- Srácok, nem kapok leveg... *buggy, buggy, buggy*


- Na, adj már a kenyeredből, tudom, hogy nekem hoztad, kérek szépen!


(- Szemembe fúj a szél, alattam elsuhannak a dombok, tovatűnnek a búzatáblák és a városok, szállok, szállok az égen...)



- Jó, ha így fordítom a fejem? Vagy inkább a másik oldalt mutassam?


- Auooááá, de álmos vagyok, inkább visszafekszem még néhány órácskára!

2009. április 8., szerda

A mézevő, mosolygó medve, a rendkívül fotogén béka és a drótszamár

Éljen, éljen, felkerült a Cukiság blogra a mézevő, mosolygó medvénk (micsoda mesterkélt ma... alliteráció) és a rendkívül fotogén békánk!

***

Rá kellett jönnöm, hogy valaki vagy Lance Armstrongnak születik, vagy nem. Immár három napja drótszamárral járok munkába, és mikor elindultam, marhára örültem, hogy jó sokáig csak gurulni kell lefelé, és időnként kormányozni anélkül, hogy egyet is tekernék. Aztán hazafelé már nem vigyorogtam ezen annyira. Gyaloglás közben eddig valahogy nem tűnt fel, hogy valójában egy dombon lakunk...
Ehhez képest nincs izomlázam, bár néha inkább állva tekerek, semmint ülve. Mint a Lance, hegynek felfelé, mikor egyszer csak úgy gondolta.

2009. április 5., vasárnap

Egy igazán szép napunk

Nem akartunk egész nap egy helyben lenni, ezért busszal kimentünk Abaligetre, hogy onnan sétikáljunk vissza Orfűre, ahol - láttuk a buszból - javában folytak a Medvehagyma Napok előkészületei. Ha már a lovaskocsikat, melyekkel a népeket viszik az erdőbe hagymát szedni, úgysem kapjuk el, mi a sétát kihasználva gyűjtünk magunk.

Leszálltunk a buszról, még hűvös volt a reggel (8 óra múlhatott csak), az abaligeti tavacskákban nyifogtak(!) a békák, és mókásan evickéltek elgémberedett tagjaikkal, mint akik újból tanulnak úszni.



Béka, szép reggeli fényben


A legviccesebb kétség kívül ez a tag volt köztük


Közben a többiek "lelkesen" ünnepelték a tavaszt



Bár a hóvirágok ideje már lejárt, a medvehagymák virágzása meg még odébb van, azért mindig akad valami fehér színű apróság, ami tündérerdővé varázsolja a Mecseket. Azt senki ne kérdezze, miféle növények lehetnek ezek. Múltkor belelapoztam a térképünkben található ismertetőbe, amiben olyan növényekről olvashattam, mint a lónyelvű csodabogyó, barázdált és pusztai csenkesz, méhbagó, fénylő zsoltina, baranyai peremizs vagy éppen a jerikói lonc. Most komolyan, ki tudja ezeket megjegyezni és beazonosítani? Na jó, a csodabogyót tudom. A medvehagyma pedig nem tévesztendő össze a harangvirággal. Ha bizonytalanok lennénk, csak el kell tépni a levelet és megszagolni. Ha hagymaszaga van, akkor biztosan nem harangvirág. Némileg egyszerűbb, mintha gombát szednénk.

Egy-kettőre odaértünk Orfűre (Abaligettől 3 km), a tó felett már messziről hallatszott a hangosítás (gasztronómiai és más előadások is voltak ám), azonban medvehagymát szinte nem is láttunk, épp csak annyit téptünk le, amennyit nyomban elrágcsáltunk, gondosan előkészített szatyrainkat sem tudtuk volna megtölteni velük.


Rinocérosz-fa


Reggeli idill


Pedig gyűjthettünk volna medvehagymát, ha nagyon akarunk, épp akkor értünk Orfűre, mikor visszaért az erdőből a lovaskocsik első fordulója, csak olyan sokan szálltak fel, nem is jutott mindenkinek hely, hogy inkább úgy döntöttünk, úgyis van otthon elég a fagyasztóban, irány a skanzen és a kézműves udvar. Később persze, mikor láttuk, hogy hozzák-viszik a népeket, mi is kimentünk, de épp akkor fejezték be a hajtók a dolgot, szóval szégyenszemre tényleg nem nyílt alkalmunk medvehagymát szedni...


Ezekben a kemencékben sültek a jóféle medvehagymás lepények, tekercsek, pogácsák és más egyebek


Olyan kecskesajtokat ettünk, hogy uhh, szinte újra a Caminón éreztem magam, mikor festivóba botlottunk Grandas de Salimében (erről majd egy másik blogban, hamarosan). Annak volt ilyen hangulata, családias rendezvény étellel, itallal, kézműves vásárral, jókedvvel. Jegyezzétek meg Karácodfa nevét, mi biztosan kimegyünk a Gergely Kecskefarmra. A Medvehagyma Napokon ízelítőt kaphattunk az ott készülő, sajna nem túl olcsó sajtokból és mangalica, kecskehúsból készült kolbászokból.


Kecskesajtok


És kecske, mangalica kolbászok. Volt a két hús ill. mangalicazsír keverékéből álló is


A medvehagyma azért kapta ezt a nevet, mert állítólag a medvék, téli álmukból előbújva vadfokhagymát, azaz medvehagymát esznek először. Ennek megfelelően igazi meglepetés várta az érkezőket a hátsó udvarban, egy igazi medve, akit valószínűleg a Pécsi Állatkertből hozhattak át a kétnapos rendezvényre.
Nagyon barátságos volt (nem mintha bárki is benyúlkált volna hozzá. Rég láttam medvét élőben, ilyen közel pedig még sosem, tényleg megérinthettem volna, ha nem tart vissza az a böhöm nagy feje és a villanypásztor.


Úgyhogy inkább csak fotóztam őnagyságát


Nagyon mosolygós maci volt, főleg, amikor mézet kapott


Ülőhely bőven akadt, de sokan inkább leheveredtek a fűbe napozni, aludni, élvezni az áprilisi nyarat. Ittunk magyarhertelendi házisört, ezúttal nem a kávés, tízujjatmegnyalós barna változatot, de ez is igen jó volt, és medvehagymás lepényt ettünk hozzá. Ha még arról a fél rúd házikolbászról is tudtam volna, ami woof hátizsákjában lapult! Így viszont később, hazaindulás előtt került rá sor.


Nagy Bandó András egész álló nap rendületlenül dedikált, mindenkitől megkérdezte, "kinek szabad írnom?", egy percre sem ült le. Később még egy tévéstáb is készített vele interjút, akiknek szintén a rendelkezésére állt. A standon medvehagymával foglalkozó könyvek éppúgy pihentek, mint regények.



Dedikáció



A már említett kemencékben sültek a jobbnál jobb finomságok, itt éppen medvehagymás csigák, avagy tekercsek, melyeket Marika néni vitt be a büfére, de azért sebtében elmagyarázta a készítés módját az érdeklődőknek (akik persze ott helyben szerettek volna venni belőle, nem pedig a büfében sorban állni érte). Egyébként ez volt az egyetlen "gond", hipp-hopp elkapkodták az emberek a frissen sült ételeket, akár ilyen egyszerűbb lepényekről volt szó, akár a szomszédban álló, és a rendezvényben részt vállaló Muskátli Étterem szakácsa állította elő.

Marika néni a csodás medvehagymás tekercsekkel. Mikor a kemencéhez lépett, úgy fotóztuk vagy négyen, mint valami sztárt. És tulajdonképpen az is volt

Kora délután hazaindultunk, a Volán volt olyan jófej, és több buszt is mozgósított, mint egyébként, úgyhogy nem várt kényelemben utaztunk vissza Pécsre (és ezúttal nem is robbant le a szerpentinek és utasok terhelte járgány a városban). Amennyire nem találkoztunk medvehagymával az Abaliget-Orfű vonalon, most, az út mentén csak úgy ragyogott a szinte megszakítások nélküli, buja, smaragdzöld szőnyeg a fák alatt. Bámultam ki a busz ablakán, és tudtam, hogy erre a képre és erre a szép napra mindig emlékezni fogok.

A medvehagyma védett növény a nyugati országokban, nálunk még bátran lehet szedni. (Vicc, de az ország más tájain akár 500 Ft-ot is elkérnek egy csokorért, mi ingyen jutunk hozzá). Remélem, ez sosem fog megváltozni. Megyek is, kiolvasztok egy kicsit belőle.

2009. április 1., szerda

Megjelenés

Már valahonnan, valahogyan beszerezhető az Avana Arcképcsarnok újabb száma, melynek témája a globális felmelegedés. Én két novellával képviseltetem magam benne. Eredetileg a Galaktika Hőhatár pályázatára írtam három rövid történetet, és mivel ott max. 6000 karakter lehetett a terjedelem, a rövidségük ennek köszönhető.

Mivel ők csak nem akartak eredményt hirdetni, beküldtem a novellákat az Avanának is (ha már azonos volt a pályázatuk témája), a háromból pedig kiválasztottak kettőt (A gyűjtögető; Kiti-Kiti haragja).

Tartalomjegyzéket sajnos nem találtam a neten, csak a korábbi solariás hírt az eredményhirdetésről, eszerint

Jakab R. József: Dühödt vizek
Sümegi Attila: Zsákmány
Szökrönyös László: A tizenötödik

az AVANA tagok írásai közül pedig

Maruzs Éva: Tájkép hajnalban
Bolyki Tamás: Osztálykirándulás

című novelláit olvashatjátok az enyémeken kívül.

Ja, a borító szerintem is fényévekkel jobb, mint az előző ACS-é volt. ;)