2009. június 29., hétfő

Jobb agyféltekés rajzolás, avagy mindenkiben ott a rajzkészség

Nagyon-nagyon sokszor hallom másoktól a rajzaimat, festményeimet látva azt, hogy ők nem tudnának így rajzolni. Ilyenkor elmosolyodom, és arra gondolok, hogy a rajz mindenkinek tanítható, de még akkor sem tudnának így rajzolni, ahogy én. Még mielőtt azt hinné bárki is, hogy nagyképű vagyok, valójában csak tényt közöltem: mindenki másként rajzol, hiszen mindenkinek van saját agya, ez nem a jobb-rosszabb síkján meghatározható probléma, a szó amit ismét keresünk, a más. Mert még ikrek sem rajzolnak és gondolkodnak egyformán.

Na de, emlékszem, mikor másodikban új rajztanárt kaptunk, és első órán ostoba módon feltette a kérdést, "ki szeret rajzolni?", és mit ád Isten, én ültem az első sorban (tudom, a stréber), és magától értetődően rávágtam, hogy nagyon szeretek rajzolni, mire a tanár:
- Jaj, nyugodtan megmondhatod, ha nem szeretsz rajzolni, nem kell hazudni!
Én meg csak bámultam rá bociszemekkel, és úgy motyogtam, hogy de hát én tényleg szeretek rajzolni, aztán persze mindenki, aki utánam jött a sorban, közölte, hogy ők viszont nem, sőt, nagyon nem, én meg ültem ott hülyén, mint aki rossz választ adott.

A rajz készségtárgy, és azt hiszem, sokaknak ugyanolyan para, mint az ének-zene, mert ugyan ki szeret felállni, és közel negyven vinnyogva kuncogó tinédzser előtt fahangon énekelni (ergo égni, mint a Reichstag), ki szereti közszemlére tenni az iszonyú firkálmányait, ami csak nevetség tárgya lesz (még ha egyébként a többieké sem jobb)?
Mégis, elvileg az akadémista rajzolásra (tehát egy beállítás lerajzolására, kockológiára stb.) bárki megtanítható, ráadásul valamilyen szinten muszáj elsajátítani a dolgot, mert úgy tudom, nem szüntették még meg teljesen a rajzoktatást, és a "mi időnkben" nem lehetett kiváltani művészettörténeti felelettel a terítést.

Szóval az általános vélekedés az, hogy az emberek, mihelyst kinőnek a gyermekkorból, elvesztik azt a képességüket, hogy önfeledten rajzoljanak, rácsodálkozzanak a világra, és ösztönösen megragadják a lényeget. A gyerekek ugyanis képesek mértani formák szintjén gondolkodni, anélkül, hogy tudatosan tennék: a házikó négyzet, a tető háromszög, a napocska és a fák lombja körökből áll, a fák törzse meg téglalapból. Felnőve kialakul bennünk valamiféle ostoba szégyenérzet, belátás, hogy a rajzunk nem hasonlít a valóságra, tehát nem is jó, tehát nem tudunk rajzolni.

Aki látta tegnap a Napló riportját a jobb agyféltekés rajzolásról, az már nyilván kitalálta, hogy ennek apropóján írom a bejegyzést. Nem szoktam megnézni sem ezt, sem a TV2 más műsorait, de ezúttal kivételt tettem. Egy ismerősömtől korábban már hallottam erről a rajztanítási módszerről, konkrétan ő maga részt vett egy ilyen tanfolyamon, és meg is mutatta a rajzát. Egy csuparánc eszkimó férfi volt rajta, szépen satírozva, s még az arcát körülvevő szőrmecsuklya is gyönyörűen ki volt dolgozva. Ő is azt mondta, amit a Naplóban láthattunk tegnap: néhány nap leforgása alatt tanítanak meg így rajzolni olyan embereket, akik a rajztanárom kérdésére nemmel válaszoltak volna, akiknek sosem volt élmény a rajzolás, legfeljebb az óvodában.
A riportban szereplő tanfolyamvezető többször elmondta, miként is működik ez a fajta módszer, úgy fogalmazott, hogy ez tulajdonképpen inverz rajzolás, a lemásolandó képen, beállításon látható tárgytól vagy arctól el kell vonatkoztatni, és csak a "tereket" látni. Valójában azonban nem terekről van szó, hanem sötét és világos felületekről.
Ha ránézel, kedves blogolvasó, erre a képre, és hunyorítasz, az Alien eltűnik, a kontúrok elmosódnak, világos és sötét foltokat fogsz csak látni. Ha fejjel lefelé illesztettem volna be a képet, még könnyebb volna talán az elvonatkoztatás: nem az Alient kell lemásolni, hanem a felületekre koncentrálni. A tévében látott tanfolyamon pl. egy széket rajzoltak le úgy, hogy fejjel lefelé fordították a lemásolandó képet, és egy másik papírlappal - mint valami sorvezetővel - letakarták azt a részt, amire később kerül sor.


Nyilván a tanfolyamot elvégzők sem az arcokkal kezdik, ám gyakorlatilag mégis, mert már a második-harmadik napon ilyeneket rajzolnak, mint ez itt fent. És ez nem vicc.

Miben különbözik ez a fajta rajzoktatás az iskolaitól? A suliban úgy kell rajzolni, mintha szobrászok lennénk, háromdimenziós tárgyakat kell kétdimenzióba ültetni, míg itt egyszerűsítik a folyamatot: két dimenzióban kell eleve gondolkodni, még akkor is, ha nem fotóról másolnak át egy arcot, hanem, mint az a tegnapi riportban látszott, egy művirágot kellett lerajzolni. Valójában tényleg lebontható a környezetünk effajta felületekre, "egymásmellettiségre", leképezhető anélkül, hogy a perspektívával kellene bíbelődni, meg fény-árnyékkal, meg terekkel, hiszen minden csak világos és sötét részekből áll.

A tanfolyam szervezője szerint bekapcsolják a résztvevők jobb agyféltekéjét. Köztudott, hogy a bal agyfélteke uralja a mindennapokat, hiszen így tudunk logikusan gondolkozni, racionális döntéseket hozni; ezzel szemben a jobb agyfélteke intuitív és irracionális, és olyan tevékenységek kötődnek hozzá, mint amilyen a rajzolás.
Azért megnézném CT-n a résztvevők agyi aktivitását jobb agyféltekés rajzolás közben, mert bár nem vagyok agykutató, nekem úgy tűnt, hogy az emberek valójában továbbra is a bal agyféltekéjüket használják. Hiszen racionálisan keresgélik azokat a felületeket, amelyeket átültetnek a rajzlapjukra, ha kell, kimérik a távolságot, ha kell, apró pontocskákkal jelölik ki az "utat". Ez a fajta rajzolás nem igényel térlátást, és végső soron úgy hiszem, kreativitást sem. Ad egy bizonyos fajta látásmódot, valamiféle "felületlátást", ami jó dolog, hatalmas élményt jelent így rajzolni olyan emberek számára, akiknek rémálom volt az iskolai rajzóra, és egyúttal bebizonyítja azt is, hogy agyunkat, képességeinket behatárolja a gondolkodásmódunk.
Arra azonban semmilyen tanfolyam - az akadémista, hagyományos rajzoktatás sem - tanít meg, hogyan lássunk.

2009. június 27., szombat

Júniusi történések képekben


A pécsi dóm furcsa naplementében


Zászló és galamb a Barbakán tetején (Pécs)




Majdnem elmosta az eső a zsidó táncházat, a zenészek azonban feltalálták magukat, az erősítőkről lemondva bevonultak a sörsátor alá, az eső elálltával pedig ismét táncra perdültek az emberek a kettős szivárvány alatt



POSZT ivászat


A mánfai románkori templom


Szép kék lepke


A kitartás bajnoka



"Darabokra ették a szívem..."


Veszprémi részlet



Még mindig Veszprém


Vihar előtt, vihar után


A mezők sokféleségéről

2009. június 23., kedd

A nézettég olcsó növelése után a nézettség olcsó kihasználása következik

Asszem, most kéne megnéznem a blogtrekkert, az eddigi idelátogató átlag 40 fő biztos felkúszott úgy 50-re, főleg az rpg.hu-ra gurított, előző bejegyzés folytán. Én ott inkább nem kommentezek, és... és itt most írtam egy csomó mindent, amit inkább kitöröltem, mert úgyis csak ismételném magam.

Helyette a látogatottság feltételezett megugrását gyorsan kihasználandó, itt is közzéteszem új föstményemet, aminek sajna eddig nem találtam jobb címet:


Otthon
olaj, farostlemez
60x80 cm

Érdemes volt régi vázlatokat előszedni, kicsit visszatérni a korábbi képeim világához. Tapasztalni, hogy még mindig bennem van, amiről azt hittem, teljesen megváltozott. Furcsa, de tetszik a végeredmény, a "jé, ezt tényleg én festettem?" érzete, bár már most kezdek eltávolodni tőle, kezdem kritikusan szemlélni, kezd egy újabb terv érdekelni...

Vannak még más dolgok is, amikről írni akartam, de majd máskor.

2009. június 18., csütörtök

A sci-fit író magyar nőkhöz

A mai világban nevetséges, idejétmúlt dolog feministának lenni, sőt, enyhén pejoratív jelentéstartalom kapcsolódik ehhez a szóhoz. Talán azért, mert immár nem a női egyenjogúság kiharcolását szimbolizálja, hanem valamiféle "női felsőbbrendűséget", amitől a férfiak falra másznak.
Én is.
Pedig nő vagyok.
Mókás, de egyszer egy feminista férfitól is megkaptam a magamét, hogy mi az, hogy én nem vagyok feminista, hát nem veszem észre, hogy elnyomnak minket a férfiak? (Hasonló okokból egyúttal atesitának is kellett volna lennem, mert a Bibliában bizony az szerepel, hogy a lyánygyermeket eladhatja az apja rabszolgának meg ilyenek.)

Őszintén szólva sosem éreztem magam különösebben elnyomva. Ugyanolyan eséllyel pályáztam, felvételiztem iskolákba és az állásomra, mint azok, akik kívül hordják a nemi szervüket, egy rakás olyan tárgyiasult és nem tárgyiasult elismerésben részesültem, amiben férfiak is, senki sem szól bele, hogyan öltözködjek, senki sem mondja meg, hogy mit tehetek és mit nem, sportoltam, és többet viseltem el, mint egynémely fiú a környeztemben, szavazhatok, és szabadon dönthetek, kivel élek együtt; nem tudok főzni, varrni, ellenben élveztem a technika órákat, amikor fűrészeltünk, szögeket vertünk, amerikai futballt és hokit nézek a tévében stb.

De ha leveszem a szemellenzőt, rá kell jönnöm, hogy a nők általában kevesebbet keresnek, mint a férifak, nehezebben találnak állást, vezető pozícióba ritkán kerülnek (hány nő ül a parlamentben?), kisebb az esélyük az elismerésre, továbbtanulásra, és még bizonyos leveskocka reklámok is azt sugallják a tévében, hogy a kislányok ennek segítségével tanulnak meg olyan jól főzni, mint az anyukájuk...

Még mindig visszatetszést kelt, ha egy nő olyasmire vetemedik, ami a férfiak privilégiuma.
Ha példának okául sci-fi írásra adja a fejét. (Egy évfolyamtársam - fiú volt az illető - marhára csodálkozott, hogy engem érdekel ez a téma, neki is az volt a beállítódása, szerencsére mindenféle hímsoviniszta felhang nélkül, hogy a nőkre ez "nem jellemző".)

Nem vagyok feminista.
De amikor ilyeneket olvasok, mint ez:

"Miért kell nők regényeit kiadni, amikor számtalan zseniális regény még nem jelent meg? Mi értelme van az ilyen kísérletezgetésnek?! Nem mondom, hogy a nők nem írhatnak jó sci-fiket, de valószínűleg csak csekély számban sikerült nekik. Kilátszik a lóláb, hogy csak azért kaptak Hugo-díjat ők is, hogy nők is kapjanak."

Vagy ez, elszakad bennem valami:

"Nem függetlenek [mármint a minőségi kifogások attól, hogy ], és ez egyszerű matematika. Aki ugyanis elég sok nő és férfi sci-fijét olvasta már, az azt tapasztalhatta, hogy a férfiak által írtak között lényegesen nagyobb arányban talált jó sci-fiket. Ebből pedig az következik, hogy ha megjelenik egy nő által írt sci-fi, az lényegesen valószínűbb, hogy gyenge lesz, mintha egy férfi által írt sci-fi jelent volna meg."

"Nem tudom, hogy nőellenes vagyok-e, nem is gondolkodtam még ezen. Egyszerűen csak a tényeket próbálom értelmezni. Sok női írótól olvastam már krimit és sci-fit is, és többnyire csak negatív élményeket szereztem. Pedig krimit sokkal könnyebb írni, mint jó sci-fit [sic!], mégsem tolonganak ott sem nők a kedvenceim között. De ott legalább van egy Agatha Christie, akinek megkérdőjelezhetetlenek az érdemei, a klasszikus krimi egyik legjobbja. De melyik nő mérhető Asimovhoz? Cherryh vagy Le Guin? Ugyan már..."

Hogy milyen érzés ilyesmivel szembesülni? Mondanám, hogy most gondolatban mindenki cserélje le ezekben a mondatokban a "nő" kifejezést "férfira", de nincs értelme. Mondanám, hogy ez csak egy egyedi vélemény, és amúgyis letorkollták őket a fórumon, ahonnan ezt idéztem. De. Ez. Nem. Ilyen. Egyszerű.

"Egy haveri körben a scifiről (nem fantasyról) beszélgettünk, és én is bedobtam, hogy a nők nem igazán brillíroznak a témában. Na, hogy ott mit kaptam én egy lánytól, ha-ha! Hogy engem is lehessen alázni: annak idején a Galaktikában időről időre jelent meg pár női szerző és sajnos nem tudtam mindegyiket elovasni, a scifihez gyakran nem sok közük volt. Ez nem nőellenesség vagy előítélet, egyszerű tapasztalat."

Aki azzal, hogy holmi tapasztalatra hivatkozva azt állítja, egy nő nem tud jó sci-fit írni, a nők értelmi képességeit kérdőjelezi meg.
De tovább mennek, és olyasmiket mondanak, hogy mi csak arra vagyunk alkalmasak, hogy ostoba vámpíros-szenvelgős-romatischegiccs-fantasy történeteket kreáljunk feminista beütéssel, és a sci-fink is szükségszerűen ebbe az irányba tolódik el (vagyis nem SF). A nők bizonyos vélemények szerint nem jók a műszaki és alapvetően a természettudományokban, márpedig ugyanilyen általános az a nézet is, hogy a jó sci-fi alapja a természettudományos képzettség.
Szóval eláshatja magát minden kedves bölcsész és jogász. (Vagy húzzanak, és írjanak fentezit.)
A nőket jellemzően olyan férfiatlan és unalmas témák "érdeklik", mint a szerelem, a gyereknevelés, a házimunkák - ugyan miről írhatnának, ugyan miféle sci-fit produkálhatnának, amikor a világot a konyhaablakból szemlélik?

Miért ez a bejegyzés? Minek foglalkozom én ezzel? Hiszen nő vagyok, csak túllihegem a dolgot, és egyébként is, fúj, feminizmus. De akkor hol vagytok, sci-fit író, magyar nők, mikor a Zsoldos-díjat osztják? Hol vagytok, mikor író-olvasó találkozót rendeznek Írószövetségek és szakhonlapok és magánszemélyek? Hol vannak a novelláitok és regényeitek és elemzéseitek?

A sült galambra vártok, hogy a szátokba repüljön?
Mind magánkiadásra - és ezzel, mondjuk ki nyíltan, perifériára - kényszerültök?
Vagy férfi álnéven írtok?

2009. június 16., kedd

Elkészült!

Begépeltem a naplót (cenzúrázva), feltöltöttem, képeket és linkeket illesztettem be, igyekeztem összefoglalni, mi a Camino, és egy kis gasztrobejegyzésre is telt (utóbbit csak degesz esetén ajánlom).

Tehát szigorúan akit érdekel, a CAMINONAPLÓM elérhető. Majdnem egy év kellett hozzá.

2009. június 15., hétfő

Ti azért szaporodjatok, sokasodjatok és népesítsétek be az akváriumot!

A horribilis összegbe került csigák (mint a neten rákeresve kiderült, zebracsigák, magyarul neritinák) random fehér petéket rakosgattak le az akváriumban. Mintha ide-oda kifröccsent volna a diszperzit, kb. úgy festenek a kövek meg az üveg. Megörültem, hogy na most aztán nagyüzemi csigatenyésztés következik, erre mit találtam a világhálón?

Sós vízben talán, esetleg, ha a csillagok is úgy akarják, kikelnek a peték, aztán rövidesen meg is purcannak. Viszont a kis fehér szmötyiktől nem könnyű megszabadulni.

Na nem baj, azért megsóztam egy lityó vizet, és mivel egyes források szerint kell némi mészforrás, beletettem a sós katyvaszba két, horvát tengerpartról származó csigaházat. Most oldódnak egy kicsint, aztán berakom a petéket kövestül, és meglátjuk, mi lesz.

Ja, a piócánkat szabadon engedtük Éger-völgyben, remélhetőleg nem borítja fel a helyi ökológiát.

2009. június 8., hétfő

Távolról indít

A hétvégén vendégül láttuk Anngelt, Brainoizt és Tapsit, és mivel egyikünk sem viseltet ellenérzésekkel a borok iránt, egyértelmű volt a szombati program. Dicséretesen korán keltünk, pedig előző éjjel hajnali kettőig dumáltunk és melegítettünk a másnapi Villány-látogatásra, sebtiben legyártottunk majdnem húsz szendvicset, majd kivonatoztunk. (Valamiért egyre rövidebbnek tűnik a Villány-Pécs távolság, pedig a menetidő is ugyanaz.)

Odafele Palkonyánál leszálltunk, beiktatva egy néhány kilométeres, könnyű sétát Villányig. Láttunk bohókás kukacokat, virágportól megszédült lepképket és kékfadongókat, cifra- és sárgacsigákat, tömegesen öngyilkos hernyókat és miniatűr békákat. És persze rengeteg szép vadvirágot, ami egyből kiváltotta a kattingató ösztönt, úgyhogy Tapsival úton útfélen megálltunk fényképezni.



Palkonya felé menet



Villánykövesden meglepetésünkre nyitva találtuk a Tiffán Pincét (eddig nem mindig tudtunk beülni, általában egy mogorva néni takarította az előző napi buli romjait, és ha nem minimum tíz fővel állított be valaki, ellentmondást nem tűrően közölte, hogy zárva vannak).



A villánykövesdi pincesor


Elfogyasztottunk egy üveg chardonnay barrique-ot, lefotóztuk a pohárban fejjel lefelé, aranyszínben tündöklő pincesort.

Kicsit még fújt a szél és az ég is borús volt, de már kezdett nagyon meleg lenni. Mire a Bock Pincészethez értünk Villányban, kisütött a nap.


Igen, ő tényleg fel akart ülni arra a motorra

Anngel a Göntéri hárslevelűt választotta, amit feltett szándékom egyszer nekem is megkóstolni, de az édes borokat én jobb szeretem a végére hagyni, a Bock meg valahogy mindig a bortúra elején kerül sorra. Mi a sajttál mellé olaszrizlinget és rosét ittunk. Hoztak házi kenyeret is, amiben a kettévágott diók aprócska agyacskáknak tűntek; tartóztattam magam, úgyhogy a saját gépemmel nem, csak Tapsiéval fotóztam le a pohár szélére kiülő párát, úgyhogy az itt látható kép egy korábbi látogatáskor készült:





Ez viszont most készült, sajttál

A következő pince Günzer Tamásé volt, most már minden villányi látogatásunkkor beiktatjuk, egyrészt családias a hangulat miatt, másrészt itt kapható a kedvenc borom, a Cabler. Ami, mint kiderült elfogyott, legközelebb jövőre ihatunk belőle, ami már nyilván másmilyen lesz...

Az ét/itallap mellé berakták a Pécsi Borozó nevű ingyenlapot, benne tesztekkel és öt mondatos elemzésekkel, pontszámokkal. És még mielőtt azt hinnénk, kizárólag gyümölcsök, füstölt sajtok, esetleg virágok illatát lehet felfedezni egy borban, nem, kérem, volt itt "parasztudvar annak minden szagával". (Ha valaki tudja, küldje már át annak a borász bullshit generátornak a linkjét, nagyon megköszönném!) Ám mégis a "Távolról indít..." kezdetű, értő elemzés volt a legemlékezetesebb, szálló igévé is vált, és a nap folyamán többször el lehetett sütni - nem csak borokra értve persze (hazafelé a vonaton megegyeztünk, hogy e címmel írunk bejegyzést a hétvégéről).


A Günzer-borok sokféleségéről

Mivel a csapatban hárman is foglalkozunk írással, alkotással, a témák óhatatlanul e körül keringtek; ezúttal sem váltottuk meg a hazai F-SF irodalmi és képzőművészeti életet, valamint az is újra megfogalmazódott bennem, hogy a legjobb kívül maradni a fősodráson. Nem mintha olyan nagyon bele tudnék kerülni a közepébe.

A Günzer Pincészet után - ahol szintén nagyon szolidan ittunk, inkább az ízeket élvezve - beugrottunk a rétesezőbe, onnan pedig a Gál Pincébe vezetett az út. A srác már ismerősként üdvözöl minket, az utóbbi időben mindig itt fejeztük be a villányi látogatásokat. Érdemes is a végére hagyni az édes borkülönlegességeket.

Gyors telefonos segítséggel kiderítettem, mikor is megy az utolsó vonat Pécsre. A járat a szokásosnál jóval nyugodtabb volt, ezúttal nem futottunk bele részeg embertömegekbe, pedig általános megfigyeléseink szerint Palkonyán üvegpohárral és butykossal a kezükben nyugdíjas klubok szokak felszállni, és végiggajdolják az utat; de találkoztunk már öntudatlan bölcsészekkel, jogász-, és orvostanhallgatókkal is (utóbbiak különösen azért mókásak, mert ittasan szakmáznak, és majdhogynem megoperálták egymást a vonaton).

Annyira nem ütött ki minket a mértékletesen fogyasztott bor és a meleg délután, hogy este még simán bepusziltunk némi csilisbabot, és leöblítettük vörösborral.

Másnap a délutáni hazautazásig maradt egy kis idő városnézni. A sétatéren ettünk-ittunk az álmos zsibbadtsággal nyitó fabódéknál, amik a most zajló POSZT miatt vannak kint.




Látkép az időszakosan nyitva tartó Kultúrparkból, ahová véletlenül tévedtünk be


Kultúrpark


Színpadi látványterv


2009. június 4., csütörtök

Kicsit csapongó elmélkedés az írásról és a képzelet hatalmáról

Amikor első alkalommal IRL összeült a Delta Műhely egy budapesti étteremben, az ismerkedéskor, bemutatkozáskor elhangzottak különféle írással-alkotással kapcsolatos körkérdések. Az egyik legfontosabb az volt, "ki miért ír?" Erre aztán ahányan voltunk, annyi választ adtunk, és ha jól emlékszem, egyikünk sem mondta (legalábis kizárólag nem) azt, hogy "át akarok adni valamit az utókornak", "mondani akarok valamit az embereknek, ami fontos." Nem tudom, miért, talán nem ez (volt) az elsődleges szempont, talán mert F-SF irodalom esetén az elterjedt sztereotípia hatott ránk (vagyis hogy ez csak szórakoztatás, nem pedig "magasirodalom", bármit is jelentsen ez a szó). De az is lehet, hogy azért nem mondtunk ilyeneket, mert túlságosan fellengzősen hangzott volna. Nem is írtunk méééély történeteket, vagy mert nem voltunk rá képesek, vagy mert nem is akartunk, mert minek, mert ki mondja meg, mi a méééély, mert nekünk fontos a cselekmény és a fantasztikum, és ha ez valaki szerint elítélendő, szükségképpen ponyva (fos), amit írunk, az elmehet melegebb éghajlatra. A lényeg, hogy mi élvezzük, és azért írunk, mert szeretünk írni. (Ez azért valahol L'art pour L'art, nem?)

Amikor elkezdtem ezt a bejegyzést, igazából nem is arra a kérdésre akartam kihegyezni a dolgot, hogy "ki miért ír", bár ez is kétség kívül érdekes. És kíváncsi is vagyok, ki mit válaszolna rá, de engem most sokkal inkább az izgat, "ki hogy kezdett el írni" és ha már itt tartunk, "miért éppen F-t, SF-t"? (Csak látszólag vonatkoznak ám ugyanarra a kérdések.)

Azt hallottam, olvastam valahol, hogy mióta van a világon Word, leegyszerűsödött az írás technikai feltétele, s hirtelen sokan kezdtek el írni. Nem hinném, hogy ez igaz, szerintem korábban is legalább annyian foglalkoztak írással, mint most, a képzelet ugyanis nagy úr, és nem hiszem, hogy az utóbbi pár évtizedben ugrott meg a képzelőerővel bíró személyek egy négyzetméterre jutó száma. Csak akkor papírt, ceruzát, élelmesebbek írógépet használtak. A Word (és a net) könnyítette meg, hogy egyszerre sok emberhez eljussanak a korábban asztalfiók fogságára ítélt agyszülemények - most már bármit be lehet gépelni a spirálfüzetből, sőt, eleve gépen írni...*

Képzelőerővel szerintem majdnem mindenki rendelkezik, és elég sokan vannak olyanok, akik üres pillanataikban folyamatosan mesélnek maguknak (ilyenkor elkalandozott tekintettel bámulnak a postán a sorban vagy a buszon), van egy rakás belső szereplője, akik így, vagy úgy, a mi belső megtestesüléseink; alakok, akik nem szeretnénk lenni, alakok akik nagyon szeretnénk lenni. Kész univerzumot lehet felépíteni köréjük, és aztán egy idő után óhatatlanul is arra gondolunk, hogy milyen klassz volna ezt megírni! Hiszen mi magunk marhára élvezzük ezeket a jeleneteket, néha még egész történetek is összeállnak, konfliktusok és megoldások, hátterek és játszmák tűnnek fel előttünk... Rögtön feltételezzük, hogy mivel minekünk kritikátlanul tetszett e lelki szemünk előtt vetített szappanopera, majd másoknak is tetszeni fog. Sőt, megváltjuk vele a világot, híres írók leszünk, kiadják trilógiában, tetralógiában és még filmet is forgatnak belőle.

Aztán jön a pofára esés. Mert leírva vajmi kevéssé működnek a szereplők, és műmájerek a konfliktusok is (valahogy félelmetesen hasonlítanak más SF/F világokra, vajon miért?), hiába értjük, hiába látjuk át, mások úgy néznek ránk (és az irományra), akár egy rossz álomban, amikor valami fontosat akarunk mondani az embereknek, ám ők nem reagálnak. Pedig hosszú éveken(!) át dolgoztunk fentezi világunkon/űroperánkon/mesénken/akárminken, hogyhogy nem jön be másoknak? Az nem lehet, az lehetetlen, hogy valójában csak én értem, és senki más, hogy - ezek szerint - ki kell dobnom, vagy legalábbis megtartani magamnak (a fióknak)... Amíg nem volt Word és net, gond nélkül megtettük, de most? A garázskiadók és lilliponthu-k korszakában mi történik?

Eddigre nyilván kitaláltátok, hogy nekem is volt/van ilyen belső világom, de az utóbbi időben egyre inkább beszűkült, egyre kevesebb szereplő foglalkoztat, egy rakásnak elfelejtettem a nevét és szerepét, a konfliktusok is halványultak... Már nem olyan fontosak. Pedig megírtam jó pár százezer karaktert, regényvázlatom is van, meg "kész" novellám. Soha egyik sem működött. Szerencsére ki tudtam lépni belőle, és erre a műhely, és az utóbbi évek pályázatai tanítottak meg. A nagy mennyiség dacára félretettem, kidobtam (fájt, még szép), és... felszabadultam.

A Word nem tanít meg írni, ahogy egy rajzprogram sem rajzolni. De ha nem lett volna ez a belső világ, nem kezdtem volna el írni. Ha nem írnék, nyilván nem sajnálnám, bár ki tudja, nekem az bőven elég, ha egy-egy írással megörvendeztetek két-három embert. Van egy csomó tervem, ami lefoglal, és mindez arra is jó, hogy tanuljak a világról, az emberekről, de legfőképp arra, hogy olvassak, lehetőleg minél többet. Pedig jó esetben is csak középszerű, amit létrehozok, és csak nagyon, nagyon ritkán történik meg, hogy úgy érzem, Isten most felém mutat. De megéri; azt hiszem, azért írok, mert szeretek írni.


*Meg is tanultam vakon gépelni, anélkül, hogy ezt valaha oktatták volna.

2009. június 2., kedd

Rövid júniusi ez+az

A hosszú hétvégén Nemesvámosban jártunk, mely Veszprém mellett fekszik, alig tíz km-re. Ha valaki szeretne arra kirándulni, annak tudok ajánlani egy kiváló szálláslehetőséget, olcsón, akár üdülési csekkel is lehet fizetni, de minderről majd egy képes beszámolóban - hamarosan.

***

Kis híja van már csak, és kész a Camino naplócskám, aki nem fárad le kellően jelen blogtól, annak ajánlom majd a fotókat és az uncsi beszámolókat, napi lebontásban.

***

Vannak újabb pingálmányok, íme:



Baszk bácsik Orióban (egy caminós fotót hívtam segítségül)


Tehénistálló a Mecsekben. Festeni nem volt idő a túra során, úgyhogy fotót készítettem, és azt hívtam segítségül

***

Néha elmegy a kedvem nekem is attól, hogy további képeket töltsek fel egy bizonyos art oldalra, de azt hiszem, inkább tüntetőleg ilyeneket fogok feltenni, mint a fentebb is láthatók, direkt nem digitálisat, direkt nem fentezit. Megfigyeltem, hogy az emberek azt hiszik, minél realistább valami, annál művészibb, hiába nem szól semmiről a kép, nekik elég a felszín.

***

Befuccsolt a nagyüzemi guppitenyésztés, az összes kishal kipurcant valamiféle rejtélyes betegség miatt. A fura az, hogy míg éltek, hamar árvák lettek, mert egy akváriummal arrébb kedves kannibál szüleik is megmurdáltak. Azt hiszem, nem bennem volt a hiba. Tanulság: guppit legközelebb másutt veszek.

A megnyomorgatott dánió viszont jól van, vidáman úszkál, kergetőzik (ez a dániók szokása, ha nincs fajtárs, a méla neonhalakat vonja be) és eszik annak ellenére, hogy nem tudja mozdítani az állkapcsát. Volt egy sejtésem, hogy megmarad; a guppikat máris túlélte.

***

Bele-beleolvasgatva semota aspergeres blogjába, arra kellett rájönnöm, hogy Elisabeth Moon Lou Arrendale-je kicsit idealizált autista, sőt, talán a többi autista szereplője is az. Valójában ők is ugyanolyan kicsinyesek és kirekesztők, önhittek és ostobák tudnak lenni mint mi, neurotipikusok.