2009. augusztus 29., szombat

Ezt is megértük

Nem szokásom Mágussal kapcsolatos dolgokat sem olvasni, hát még azokhoz hozzászólni, de ez, ezen jókat vigyorogtam, na.

"Akik elvéreztek, nem amiatt véreztek el, mert nem, vagy nem eléggé ismerték Ynevet, ahogy a puszta ynevológiai (sic!) tájékozottság sem biztosíthatta senki helyét a legjobbak között."

Akárki meglássa, ebből egyszer szeminárium lesz az ELTÉ-n. Nulla kreditpontért.

De ez is tetszett:

"A Wayne Chapman különdíjas írás csiszolatlan gyémánt, melynek – ha a szerző hajlik bizonyos változtatásokra – mindenképp lesz helye a kötetben."

Ha nem említettem volna, az értékelést maga Gáspár András írta.

2009. augusztus 25., kedd

Gondolatok gondolatokról

Most már kéne gyártanom egy címkét az írástechnikával kapcsolatos bejegyzéseknek, de nagyon nem lenne kedvem visszamenőleg kategorizálni.

Szóval azon töprengtem el mostanság, hogyan jelenítjük meg a szereplők gondolatait a szövegben? Félig-meddig előkerült a téma az írótáborban, de nem jutott rá mód és idő, hogy alaposabban megrágjuk, pedig úgy tűnt, ez másoknak sem tiszta, és ahány ember, annyiféle megoldást választ.

Egy ideje ez az egyik legtöbbet felmerülő kérdés számomra (a modorosság kiirtása mellett): arra vigyázni, mikor szólal meg véletlenül a mindent tudó narrátor, mikor koncentrálok jól a szereplő nézőpontjára (ha egyszer az a terv), és ha nem E/1-ben íródik a szöveg, miként jelzem, amikor az olvasót közvetlenül avatom be a szereplő gondolataiba?

Elterjedt, hogy ilyenkor dőlttel szedik ezt a szövegrészt, ez azonban szerintem angolszász megoldás, és nekem túl direkt.

Van, aki idézőjelet használ.

Vagy új sorban kezdi azt a mondatot. Az újabb gondolatot pedig megint új sorban.

Van, aki kombinálja, és új sorban kezdi a dőlttel szedett gondolatot.

Aztán akad olyan módszer is, amikor kényszerűen beleírjuk a mondatba, hogy "gondolta", "töprengett/tépelődött magában" stb. Én inkább ezzel szoktam élni, hogy ne döccenjen az olvasó egy váratlan E/1-es mondaton. Nem tudom, mennyire jó megoldás.

Valójában ami nekem tetszik, de egyelőre képtelen vagyok megvalósítani, az az, amikor semmiféle jelzést nem adunk. E/3-as a szöveg, de az olvasó azonnal tudni fogja, ez most nem a mesélő hangja volt, hanem a szereplőé!

"Olej rágyújtott, hanyatt feküdt a hímes gyepen az udvaron, és az aklot nézte, szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat... Sokáig nézegette, és sosem tudott betelni vele... Uram én teremtőm, de helyes kőmíves lehetett, aki megalkotta!" (Mikszáth Kálmán: Az a fekete folt)

Semmi kiemelés, semmi beszúrás, semmi gondolat- vagy idézőjel, mégis tudjuk, hogy az utolsó mondat Olej gondolata, és nem a mesélőé.

Vannak elérendő célok, na.

Azért kíváncsi vagyok, mások hogy csinálják.

2009. augusztus 21., péntek

Flémtéma

Szs szerint a blogok megölték a flémet, de ez szerintem csak részben igaz, mindenesetre egy bizonyos honlapon, mely az összeesküvés-elméletek középpontjában áll (höhö), tényleg megfogyatkoztak. Az esetleges mágusos pörgéseket nem számolom, mert nem olvasom őket. Volt mostanában? (Nem, valójában nem érdekel.)

Szóval tényleg rég esett olyan flém, ami elmerészkedett mondjuk 300 hozzászólásig, de nem is vagyok benne biztos, hogy ez rossz. Abban sem, hogy kizárólag a blogoknak köszönhetjük ezt. A blogoknak inkább azt, hogy néhány SF honlap amúgy is lassabban frissülő fórumairól áttevődött a diskurzus mindenféle bejegyzések alá. (Lásd én is itt írok posztot, semmint szs blogján szólnék hozzá.)

Ez egyfelől rossz: nem biztos, hogy minden érdeklődő odatalál, ráadásul a blog tulajdonosa bármikor törölheti az egészet a francba, míg egy fórumon azért hosszabb ideig elérhető a téma, és ha két hónappal később szólok hozzá, mert akkor találtam meg, nem fogok blogok pusztaságába kiáltani, amire senki sem reagál... (Na jó, épp mostanság láttam, hogy két honlapról is töröltek valamit, amit nem kellett volna, vagy nem úgy kellett volna elintézni...)

Éppen ebben a legutóbbi flémesélyes dologban sem volt több szufla. Köszönhetően annak, hogy a szerző nem jött vissza bizonygatni az igazát, csak mások mondták a magukét. A flémeknek ugyanis ez a lényege, aki hamuvá ég, nem veszi ezt észre, újra és újra és újra és újra visszatér és hozzászól, és válaszol, és nem bírja abbahagyni...

Na ennyit a flémek mechanizmusáról, jöjjön maga a flémalapanyag. (Bár tartok tőle, ezek inkább unalmas igazságok lesznek.)

Mi baja a magyar SF-nek, tették fel a kérdést annyian nagywouk cikke után., mintha legalábbis ők maguk nem tudnák a válaszokat. Összeszedtem, én hogy látom ezt az egészet, és egyáltalán nem bánom, ha valaki vitázni szeretne vele, legalább én is tisztábban látok majd. Önkényes, csapongó megjegyzések következnek.

1. Nincsenek olvasók. Viccen kívül, néha úgy tűnik, többen írnak sci-fit, mint ahányan olvassák.

2. Ha vannak is olvasók, sokan csalódottak. Nehéz őket visszacsábítani, köszönhetően a tizenöt évvel ezelőtti iszonyatos F-SF trash dömpingnek. Igen, szerintem még mindig hat, és amilyen borítók harsognak bele az ember képébe a könyvesboltban manapság is, szinte sunnyogva közelítem meg a fantasztikum szekciót. (Üdvözítő változás is van azért, a buszon sem szégyelli néha az ember, amit olvas.)

3. Kicsi a piac, annál nagyobb a belterj.
Kiadói szempontból: szerintem várható, hogy becsukja a boltot egy rakás kiadó, és ez nem fogja elkerülni a F-SF világát sem. Főleg azt nem. Írók szempontjából megint szs-t kell idéznem: "publikálásból kiszorult időszakomban rájöttem, az az, hogy nem az a jó, ha kiadják az ember könyvét, hanem az, ha olvassák. Mert a kettő, furcsa mód, nem mindig ugyanaz."
Internet. Magánkiadás. Blog. Marketing - utóbbit oldjuk meg magunknak, mert a kiadók többsége erre ugyan nem áldoz (hozzáértés és pénz híján).
Az a vicc, hogy egy netre felpakolt novellát többen elolvasnak, mintha az nyomtatásban jelenik meg. Mert sajnos néhány száz, esetleg ezer főről beszélünk átlagban...
A belterj pedig belterj, én ismerlek téged, te ismersz engem, nem számít, ha közepes, amit írsz, jó lesz az, lehozzuk. Vannak kivételek, de egyre kevesebb. Eljutottunk a kicsinyességnek egy leírhatatlan fokára.
Abban egyáltalán nem hiszek, hogy a pályázók ne tudnák megoldani az anonimitást egy jeligés pályázatra.

4. Fel lehet tenni a kérdést, ha néhány százan, sőt, ezren azért még olvasnak SF-t, akkor miért nem jönnek el Salgótarjánba? Miért nem mennek el az írószövetségi találozókra? (Mellesleg, ha ennyien betoppannának a Conra, akkor összeomlana a rendezvény, legalábbis jelen állapotában.)
Az érdeklődés hiánya bizony nem a közönség hibája, jó lenne ezt végre belátni. A mostani SF rendezvények nem képesek megmozgatni nagyobb tömeget. Legalább egy olyan kellene, amin nem 20-80 fő vesz részt, hanem mondjuk 500 (és még ez is kevés!). Vannak próbálkozók, akik pusztán szeretetből ötletelnek, szerveznének, csak nem kéne elkaszálni őket olyan ostoba indokokkal, hogy akkor elveszik a "családias légkör" meg a mittudomén mi. Ez is egyfajta amatőrizmus.
Tudom, tudom, pénzhiány. De azért erre sem lehet mindent visszavezetni.

5. Iszonyú régi, ostoba sértődések húzódnak láthatatlanul rengeteg ember között, akik valójában nem számítanak, vagy nem számítanak annyira, mint azt ők gondolják magukról. Néha ezek a sértettség-vulkánok feltörnek, pl. egy-egy Zsoldos-díj odaítélése hatására, vagy elutasított novella hatására, nőügyek okán (!), elszámolási viták okán (!), vagy csak szimpla szaremberségből. A kívülálló meg csak kapkodja a fejét, hogy most ki lépett már megint kinek a tyúkszemére (aknájára).

6. A kritikát mindenki csak kritizálja, elfogadni szinte senki sem képes. Alapvetően nem is kíváncsiak rá, és egyébként is, ki szeretne újabb sértődés-szakadékot, nem igaz? Így hát az elismert írók elismert pályatársai hallgatnak, egy-egy kívülálló ugat a partvonalról, de őt, ugye, ignoráljuk, mert nem a kritika ki tudja miféle szabályai szerint elemezte az adott művet. Abba senki sem gondol bele, hogy attól a mű még ugyanúgy szar lesz, ha nem egy szimpla olvasó írja meg a véleményét, hanem mondjuk egy diplomás irodalmár.
Akinek a döntése amúgy ugyanúgy kétségbe vonható, mint az egyszerű olvasóé, és meg is teszik.
Néha fel-felszisszentem magamban az idei Zsoldos-díj odaítélésének "magyarázatán". Egyrészt fura, hogy ott tartunk, hogy a zsűri kényszeresen magyarázkodik. Inkább ne tegye, mert néha elég nagy inkompetenciát árul el magáról, egyúttal bebizonyítva, hogy az egyszeri olvasóknak néha jobb meglátásai vannak, mint nekik. (A pontozás rendszere, úgy, ahogy van, használhatatlan; egy novella csak akkor jó, "ha globális kérdéseket feszeget"; a regény nagyobb mondanivalót tud közölni, mint egy novella... Vicces, de legjobban éppen annak a zsűritagnak véleménye fogott meg, aki gyakorlatilag egyszerű olvasó, és mint ilyen, nem bonyolítja agyon a dolgokat.)

7. Sajnos a diplomás irodalmár is ugyanúgy rőffel méri a művészetet, mint a Holt Költők Társaságában a tankönyv, amiből a Robin Williams játszotta helyettesítő tanár kitépeti azt a bizonyos koordináta-rendszert.
A matematikai, statisztikai módszerekkel valójában csak a helyes oldalszámozás mérhető, egy mű irodalmisága a legkevésbé sem.

8. Irodalmiság? És mai magyar SF? Egy mondatban? Ez most valami vicc? Csapjatok fel bármilyen, Zsoldos-díjat nyert regényt, aztán pedig random Kosztolányit. A művészet valami egészen más szint, mint mi azt képzeljük, és most egy szóval sem mondtam azt, hogy a sci-fi ne lehetne irodalom, művészi szöveg! (Lehet, naiv vagyok, hogy hiszek ebben, sokak szerint a kettő ugyanis kizárja egymást. És emiatt Bradbury sem volna SF író.) A Zsoldos-díj jelenleg ponyvákat díjaz ponyvák ellenében, és majd' lefordulok a székről, amikor olyan szavak hangzanak el a zsűri szájából, mint "művészi szöveg" és "irodalmi érték".

9. Nincs valódi SF közbeszéd. Érdekek vannak, nem szekértáborok. Nem falkák. Mindig minden attól függ, ki hol szeretne megjelenni, ki milyen díjat akar nyerni, és sokszor egyszerűen kevés, ha valaki szimplán jól ír. Sosem közösítik ki azokat - legalább egy időre -, sosem határolódnak el azoktól, akik valami hihetetlen aljas módon viselkedtek.

Annyi csatabárdot kellene elásni, amennyit csak lehet, túllépni dolgokon, (én most már nagyon szeretnék) megpróbálni együttműködni, legalább meghallgatni a másik véleményét, és ha kritikáról van szó, nem rögtön azt feltételezni, hogy ártani akar, és nem jobbítani. Mindent meg kell tenni az olvasókért, nem pedig hülyének nézni őket, és közben egymást marni/körbenyalogatni. Egy kicsit visszavenni az arcoskodásból. Egy kicsit előre nézni, nem pedig folyton vissza, ki mit tett és mit nem, és kivel és mikor és hogyan és... Mind nem számít. Lehet, hogy még az sem, amit írunk.

Aki szerint a magyar SF halott, vagy zombi, az bolond. Aki szerint eljött az aranykor, még nagyobb bolond. Az is, aki szerint nincsenek problémák. És az is, aki szerint a problémákért mindig okolható valaki. Lehetőleg nem saját maga.

2009. augusztus 18., kedd

Előadás

Hanna jóvoltából felkerült a boncnokra az írótáboros előadásom (szinopszisírás, első mondat, kiadókeresés témában), akit érdekel, elolvashatja:

Első rész
Második rész
Harmadik rész

2009. augusztus 17., hétfő

A hétvége egy mondatban

Pesten jártam, láttam a zsoltárt éneklő félkegyelmű fiút a metrólejáratnál, vágottszemű férfit, amint távolkeleti újságot olvas, és csak azt tudtam belőle elolvasni, "16", egy kb. ennyi idős lány platinaszőke prostinak öltözött, és olyan, de olyan ostobán bámult a világba, egy hajóskapitány pudlit sétáltatott a Keletitől nem messze, beültünk a BorLaBorba, Pater Marcusba, ám egyik helyen sem ittam, helyette beszélgettem rég nem látott barátokkal, s még a gödöllői írótáborban is előadtam, hogyan írjunk szinopszist.

2009. augusztus 12., szerda

Vinnyi Puh

Nem is gondoltam volna, hogy volt szovjet rajzfilmváltozata a Micimackónak. Azt meg végképp, hogy tátott szájjal fogom végignézni, mint egy kisgyerek. Zseniális.

2009. augusztus 11., kedd

Gyors linkajánló

Megjelent az ingyenesen letölthető Rost magazin, benne rég olvasott szerzők novelláival. Bevallom, elolvasva én egy picit többet vártam - de azt is hozzá kell tenni, hogy 3000 leütés iszonyú rövid, ennél fogva nem egyszerű műfaj. Nekem például nem is jött össze. (:D)

A Rost azért jó, mert modern és újító, ellenben mondjuk a Rohammal, amely már jó ideje fájdalmasan túlművészieskedi a dolgot. Egyszóval én drukkolok, és köszönetem fejezem ki Rorimacknak, hogy mindezt kitalálta és ezer más dolga mellett végig is vitte.

Ja, és Csigás Gábor borítója, mint mindig, nekem nagyon bejön.

A másik link Nihil blogja, ahol régi és új ismertetőket olvashattok régi és új fantasztikus könyvekről - miután javasoltam neki, hogy tegye közzé a gondolatait, ne csak magánban bombázzon az esszéivel (:D).

Kellemes olvasgatást!

2009. augusztus 9., vasárnap

Miről írjunk?

A kérdés most szándékoltan általános, nem olyan jellegű, mint mikor nincs téma, és valaki végképp megöli a társalgást egy "beszélgessünk!" felkiáltással.

Mostanában többször felmerült bennem a gondolat - legelőször is szs szögezte nekem a kérdést még a Conon -, miszerint nem túl merész, bizonytalan dolog olyasmiről írni, amiben sosem volt részem, amit én magam nem tapasztaltam a saját bőrömön? Vagyis: nem jobb-e arról írni, amit jól ismerünk, esetleg amivel foglalkozunk?

Azt hiszem, ez a kérdés hatványozottabban jön elő azoknál, akik SF-t és F-t írnak, hiszen nem elég, hogy a saját világunk törvényszerűségeit kell jól ismerniük, de annak a világét is, amelyet esetleg maguk teremtenek. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy jó karaktereket talán inkább azok alkotnak, akik ismerik az emberi természetet, van valamiféle veleszületett empátiájuk, pszichológiai érzékük...

Vajon helyes, ha egy író megmarad annál a tudásnál, aminek birtokában van? Egyáltalán, ez már fél siker, esély egy jó regényre? Ha támad egy ötlete, elvileg van módja utána nézni a háttérnek (legfeljebb wikipédia ízű lesz, ami persze nem jó). Csakhogy ez nem ugyanaz - vethetjük ellen -, hiszen hogyan ír valaki úgy háborús regényt, hogy nem volt soha katona, románcot, hogy sosem volt szerelmes, űrhajózásról, hogy ő maga nem hogy az űrben nem járt, de még szkafandert is csak fotókon látott.

Azt hiszem, Jókai mondta azt, hogy ő nem ír olyan dolgokról, amikhez élőben volt már szerencséje, ellenben hosszas és pontos leírást tudott adni létező helyszínekről, ahol sosem járt.

Ha megmaradnék a saját, általam ismert köreimben, elég szűkös volna a választék. Ráadásul még így is bizonytalan. Elvileg írhatnék krimit, mert volt a kezemben néhány kriminalisztika könyv. Írhatnék izgalmas bírósági tárgyalásokról meg morális konklúzióval megspékelt emberölési ügyekről (nem állítom, hogy nincs feljegyezve néhány gondolat), de ez valahogy nem vonz.

Nem mintha én lennék az új Jókai (Isten ments), de én megpróbálom elképzelni, milyen lehet mozogni egy szkafanderben, milyen lehet elhatározásra jutni egy téglarakás mögött lapulva, fegyverrel a kezemben, hogy most felugrok és a következő fedezékig rohanok az ellenség géppuskatüzében. Legfeljebb elbukom. Vagy mázlim van, mert az olvasó sem tapasztalta, és elhiszi nekem, anélkül, hogy tudná, akarva-akaratlanul átvertem. (A szerelmet, úgy vélem, tapasztalom éppen most is, ennek ellenére románcot nem fogok írni, megkímélendő az emberiséget.)

Egyszóval afféle körkérdés, gondolatébresztés jelen bejegyzés célja: ti mit gondoltok erről, mennyire vagytok merészek témaválasztáskor, mennyire rugaszkodtok el az általatok ismert dolgoktól? Pótolhatja-e a képzelet a tapasztalatot, kitöltheti-e a források hézagait?

2009. augusztus 7., péntek

A "84-nél"

Azaz a 184-es folyamkilométernél.

Családunk régi barátai minden nyarukat a Tisza partján töltik, gyakorlatilag egy homokpadon, amely az áradás miatt évről évre változik. A nyári hónapokra sátrat állítanak fel, baldachinszerű szúnyoghálót akasztanak a fára, és a szúnyogmentes övezetben fekhelyet alakítanak ki (ők maguk egy kis csónakban alszanak - legalábbis korábban úgy volt), de rendelkezésre áll mosogató, tűzrakóhely (még szép), és több asztalt is körbe lehet ülni a váratlan és kevésbé váratlan vendégekkel.

Áram természetesen nincs - a világítást este a tűz és napelemes lámpák szolgáltatják, a hűtést műanyaghordók és nedves ruhák segítségével oldják meg. Semmiféle civilizációs vívmány nem hiányzik. A mobil ugyan hasznos, mielőtt kimegyünk, megkérdezzük, vigyünk-e valamit, kenyeret, innivalót?

Szabadság alatt többször is volt alkalmam ecsetet venni a kezembe, a legizgalmasabb élőben "plein air" dolgozni. A "84" pedig bővelkedik jobbnál jobb témákban. Sajnos csak két festményre volt időm, a másodikat így is később fejeztem be.


Kicsit megrokkant napernyő, autósülés, kempingasztal teteje falábakon, alatta tűzifa. Mindennek megvan a maga helye és szolgálata

A Tisza hozta-vitte ajándékait is munkába állítják, ki tudja miféle holmik alakulnak át székekké és asztalokká, virágtartókká. Az egyik fémhordóban burjánzik az oregánó.

Egy kiszuperált ejtőernyő tart árnyékot az egyik "étkező" fölé

Sokan járnak ki hozzájuk egy-egy délutánra, sőt, akár ott aludni is, a tiszai halászok, kajakosok integetnek a vízről, a méregdrága motorcsónakokból meg csak bámulnak a népek a napszemüvegük felett.

Azt hiszem, ez a hely - egyébként nem messze Szegedtől - a világ egyik legnyugodalmasabb pontja, aki egyszer is ott járt, nem panaszkodott, sőt, visszavágyik.