Több dolog is foglalkoztat mostanság az írással kapcsolatban, ezt a bejegyzést végül is SFinsider-orka kettőse
késztette.
"Alapvetően, egy science fiction írás esetében a romlékonyság sokkal fenyegetőbb, mint egy mainstream alkotásnál." - írja Kánai András.
Ha ez így van, márpedig így van, akkor nem lehet, hogy (részben) emiatt nem veszi komolyan az SF-t a mainstream irodalom?
Az egyébként alapos és korrekt ismertetők (Orka a
200-ról, SFinsider Chiang zseniális
Kilélegzéséről) után az maradt meg bennem: igazi SF ötletet természettudományos alapokon kell(ene) kibontani. Ezt követeli meg a SCI, a FI-t pedig mi tesszük hozzá. A SCI hordozza a lényeget, és a FI végeredményben csak körítés. A mai magyar SF-ben ez - ellentétben a külföldi rangos példákkal - fordítva működik. A SCI rész kevésbé vagy egyáltalán nem hangsúlyos, illetve, ha van, általában rengeteg bakit hordoz magában. A FI kap teret, azonban itt sem moccanunk el a már jól ismert alapoktól.
A linkelt bejegyzés másik tanulsága: nincsenek rászorítva a szerzők, hogy akár egy évig is üljenek a novellájukon, nincsenek rászorítva, hogy ötleteljenek, mert a közepes éppúgy megjelenik, sőt, inkább azt díjazzák a fényévekkel jobb helyett/a közönség körbeugrabugrálja a középszart, mintha az valami korszakalkotó csoda lenne, és elsiklik az igazán jók fölött.
Részemről nem hiszek a hard SF mindenhatóságában, nem is rajongok érte, de abban egyetértek, hogy jelenleg nincs olyan magyar szerző, aki tényleg a szó szoros értelmében vett hard SF-t írna (bár én Hackett utóbbi két regényét hardnak tartom). Eszerint valóban nincs az angolszásszal lépést tartó magyar SF... Köszönhetően annak is, hogy akik írnak, nem olvasnak angolul. Nem tudjuk, mi történik odakint, nem tudjuk, hogy mások sokkal jobban megírták a kis ötleteinket.
Ha már ötleteknél tartunk, ez is felmerült kritikaként, hogy a szerzők nem bontják ki, nem formálják át az első gondolatot. Idő, energia okán elmarad a szintézis, az emésztés, a végiggondolás. Biztos ez? Nem pedig szimplán nem nőtt fel senki a feladathoz (kiadók, szerkesztők oldaláról sem), és már az alapötletek sem igazán... hmm, ütősek?
A divatos témák és túlhaladottság kérdése is többször felmerült már, főként Csepregi Tamás
Szintetikus álom kritikája kapcsán, miszerint túlhaladott-e a CP? De hát valójában Ted Chiang Kilélegzése is CP! És a
Nagate? Abban talán nincs CP elem? Túlhaladott téma-e az idegenekkel találkozás, a Naprendszer felfedezése, a globális felmelegedés? A mesterséges intelligencia? Ádám és Éva?
Mindre ugyanaz a válasz: a lerágott csont is jó, ha újszerűen írják meg. De ez tényleg elég?
Az a jó, ha valaki nagy dobásra készül, vagy legalábbis ez a terve. Eredetit, frisset alkotni. Legalább olyat, mint Wilson
Pörgése. Vagy Simmons
Hyperionja. Ezt azt jelenti, van rá igénye, még ha el is bukja, vagy a végeredmény egyszerűen más. A többség azonban karakterszámra megy, hogy regénynek nevezhesse, amit összegányolt, és aztán jelölhesse a Zsoldos-díjra, jól.
Mi a jó téma?
Az a helyzet, hogy manapság nem hökkenünk meg az űrhajókon, sem implantátumokon, amelyek mobiltelefonként, hitelkártyaként, számítógépként, helymeghatározó rendszerként stb. működnek egyszerre. Miközben a SCI-t kéne erőltetni, éppenhogy azzal szembesülünk, hogy a modernitás kihúzta a talajt az SF alól, ezért is tolódott el a FI irányába, ezért oldódnak fel a határok a fantasztikumon belül.
Milyen a jó téma?
Mandics mondta az idei Conon Burger novellájának értékelésekor, hogy nem foglalkozik globális kérdésekkel, ergo nem jó (én meg majd' lefordultam a székről).
Legyen a téma divatos?
Dalí mondta a saját festményeiről, hogyha divatosnak tekintik őket, akkor valami baj van. Meg kell-e felelnünk a korszakunkat foglalkoztató kérdéseknek? Milyen szinten?
Brod szerint a magyar SF halott, életidegen, az űrutazás és idegen lényekkel történő kapcsolatfelvételek helyett a mai magyar valóságról kéne írni. A politikai-gazdasági problémákat is ideértve. Én azt mondom, attól mentsem meg az Isten.
A nagy témakeresés közepette mindig az az érzésem, elfelejtkezünk valamiről. A lényeg valójában mindig az embereken, és ebből kifolyólag az emberi kapcsolatokon, a karakterek jellemén van. A háttér, a világ, a SCI olyan elem, ami nem feltétlenül lesz érvényes egy-két évtized múltán. És innentől kezdve elgondolkodtató, érdemes-e egyáltalán hard SF-t írni? Tudva, hogy később esetleg (nagy valósznűséggel) nem lesz "divatos" a téma? Így neki lehet ülni - nem hogy novellának, de - regénynek?
Mi magunk vagyunk a konstans minden történetben, mert az ember természete alapvetően nem változik (legalábbis szerintem). Ha igen, azt meg kell indokolni.
Egy történet maradandósága - szerintem - azon áll vagy bukik, hogy mennyire emberi. Emberi történeteket SCI és FI elemek nélkül is lehet alkotni. Ha SCI-t és FI-t alkalmazunk, meg kell indokolnunk, miért tesszük. Nem lehet, hogy ez marad el? Nem lehet, hogy a mai magyar SF és F termés - ha nem is mind - egyszerűen öncélú?
