2010. június 30., szerda

Premisszák

Rég blogoltam az írásról, pedig megint van pár ez+az, ami megfogalmazódott bennem.


***

Sosem küldök úgy írást kiadóhoz vagy pályázatra, hogy előtte ne nézessem át többekkel. Szerintem az a jó, ha mindenkinek vannak bejáratott körei, akik ugyan alapvetően a barátai, ellenben ismeri őket annyira, hogy őszinte - és hasznosítható - véleményt kaphat tőlük. A barátok azonban általában maguk is írnak, és azt vettem észre, hogy sokszor nem tudják függetleníteni magukat az ötlettől, hanem egyből azon töprengenek, ők ugyanezt miként írnák meg. És innentől fogva nem azt figyelik, én mire akartam kifuttatni a történetet, hanem hogy természetszerűleg nem volt benne az, amit ők szerettek volna.

Tehát a konklúzió nem az, hogy így írd át, vagy ezt húzd ki, hanem hogy írjam meg. De nem újra, hanem valami mást.

Természetesen ezeken is mindig elgondolkodom, mert sosem lehet tudni, véleményeket még egy év után is elő-előveszek, újra átrágom, hátha eltávolodva az eredeti műtől, igaza volt a kritikusnak.

Ha van egy ötleted, ezer módon kibonthatod, és ez nagyon el tudja bizonytalanítani az embert, de nem hiszem, hogy egyik út jobb lehet a másiknál, csupán más. Ha volt egy premisszám, egy eredeti elgondolásom, és ahhoz tartom magam, arra fűzöm fel a szemeket, akkor az ötlet működni fog, legfeljebb a véleményezőnek nem tetszik.

A kérdés azonban nekem is feltehető, én vajon hányszor írattam volna át egyébként működő történetet a saját szám íze szerint? Stilisztikailag biztosan előfordult a nagyon magyartalan, csikorgó mondatok láttán, vagy ha a szöveg ritmusa érzésem szerint nem egyezett a mondandóval, de hogy ez utóbbiba is belementem volna, az szerintem ritkább. Mindenesetre a következő véleményezésnél önvizsgálatot tartok.

***

Vannak dolgok, amiken nem érdemes töprengeni írás közben, mert megakasztanak. Az egyik a fogadtatás. A másik, hogy mennyi idő alatt lehet megírni valamit? A harmadik a másokkal való összehasonlítgatás, nem csak minőségileg, de publikációk számát is tekintve.

Kit érdekel, hogy nem fog bejönni a népeknek? Ez azt jelzi, hogy a) nem olvasták elegen, b) nem kommersz. És amúgy is, mindig lesz valaki, akinek tetszeni fog, és ha így van, akkor ő a te olvasód. Becsüld meg. (És egyáltalán, a többieket is. Mindig kiakadok azokon a szerzőkön, akik hülyének nézik a saját a közönségüket, sőt, a rajongóikat is. Képzelem, mit tesznek, ha kritikát kapnak a lenézett olvasótól.)

Sietni sincs miért, hacsak nem hajt a belső késztetés, hogy megint eltelt egy nap alkotás nélkül. Én így írok, rajzolok (legalábbis próbálok): ha egy nap nem ültem oda, vagy nem ötleteltem, akkor este úgy érzem, "na, ma sem csináltam semmi értelmeset". Pedig olykor csak tíz perc., amit rászán(hat)ok. Liszt azt mondta, megérzi, ha egy napig nem gyakorol. Ha kettőig, azt már a közönség is. A rajzórák ezért tettek jót nekem, mert sokkal többet van a kezemben ecset, mint egy éve, ráadásul most, a foci VB alatt kiválóan lehet festeni, és egyúttal elkapni a gólokat.

***

Vannak időszakok, hogy semmi ötletem. Most egymás után jegyzem fel őket, ellenben félek belefogni. Inkább régieket írok újra, és addig is forgatom magamban az újakat. Általában kell valami katalizátor, ami beindítja egy régóta érlelődő történet megírását. Mostanság egyre kevésbé nyúlok bele utólag cselekmény szintjén, inkább egy-egy mondattal magyarázok, ha hiányérzet támadt.

Nemrégiben onsai emlegette nekem a diktált írás jelenségét, és nem értettem, mire gondol. Arra, hogy csak úgy jönnek a mondatok, és írom, írom, írom, utólag pedig nem kell belejavítani, mert "felsőbb hatalom" küldte az információt (mint abban a filmben, amikor a földönkívüliek bináris kódot diktáltak valakinek vagy mi :D)?

Ha van is ilyen diktált írás, akkor sem hiszem, hogy az frissiben tökéletes, és utólag nem kell valami módon szerkeszteni. Olyan előfordult, hogy egészen mást akartam írni, ám amikor a gép elé ültem, jött egy első mondat, egy váratlan második, és így tovább, az utolsóval bezárólag. Utólag szerkeszteni kellett, és időbe telt, amíg a köd felszállt az agyamról, és megnyugodtam, hogy az ellazult, álomszerű állapot (nem, nem használtam semmi anyagot :D) bár elmúlt, ám a koherencia (az álmokkal ellentétben) azért felfedezhető a három oldalas novellában.

***

Mindenki szeretne tartozni valahová. De ha úgy hívom: skatulya. Kategória. Irányzat. Már annyira nem vágyunk oda, nem igaz? Vagy mégis jó lenne, ha pl. a történeteimet el tudnám valahová passzolni? A magazinok ugyanis általában szigorúan meghatározzák a tematikát, és az én "gondom" az: SF-nek nem elég SF, áll ez a F-re is, de már túl sok fantasztikum van bennük ahhoz, hogy a mainstream elfogadja.

Mostanában gondolkodom rajta, hogy írni kéne valami igazi, vérbeli, egyértelműen beskatulyázható sci-fit, valami hárdot, de ehhez olvasnom is kéne ilyesmiket, az meg annyira nem vonz. Mindenesetre az ötletelő-csatornák nyitottak, kell valami katalizátor.

***

Olvasom Orhan Pamuk című, 2006-ban irodalmi Nobelt érő művét, és azon töprengek, a túlírás, a szöveg terhelése, a párbeszéd minimálisra szorítása kortárs irodalmi követelmény, tehát olcsó eszközzel szépirodalmi jelleget kölcsönöz, vagy egyszerűen saját stílus? Csak a ponyva (és a dráma) sajátja a párbeszéd? Miért van az - és ez szerintem jól megfigyelhető -, hogy sok SF történet alapvetően párbeszédes formára, interakciókra épül, és a leírás szikár, pl. a cselekmény szempontjából fontos kütyük bemutatására korlátozódik, vagy arra, hogyan menekül a főhős (és ez már nem is leírás).

Azt is megfigyeltem, hogy mások a párbeszédet úgy próbálják elkerülni, hogy egyszerűen folyamatában írják a beszélgetést, amolyan történetmesélősen, jelen időben, mintha a narráció része lenne. Holott az egész teljesen átalakítható volna párbeszédre, és semmivel sem lenne több vagy kevesebb a szöveg. Azaz hogy igen. Nem lenne annyira modoros.

Kipróbáltam egyébként egy novellában, érdekes kísérlet volt, de azért maradok a gondolatjelezésnél.

***

Milyen egy első regény, teszi fel a kérdést SFinsider, pedig nem érdemes, egyrészt, mert a másodiknál sem lesz könnyebb helyzetben, akár megjelenik az első, akár nem; ha az elsővel nagyot dobbant, akkor a másodiktól is sokat várnak, míg ha az első nem jött be a közönségnek, az megtépázza az ember önbizalmát. Ráadásul az első megjelent regény nem feltétlenül esik egybe az első megírt kézirattal. (Volt, aki felhördült azon, amikor azt találtam mondani, hogy szerintem egy jó regényhez legalább 1 millió kidobott leütés szükséges.)

Van, akit nyomaszt a terjedelem, mert pl. még sosem ért el egy dokumentumban 500 ezer karaktert, míg mást az utólagos húzás készít ki, a cselekmény hangsúlyeltolódásairól, logikátlanságok kiküszöböléséről nem is beszélve. A regényhez való viszony is folyton hullámzik, egyik nap azt gondolom, "ez jó így, király lett", másik nap meg azt: nem túl unalmas? Nem túl szájbarágós? Nem ismétlem folyton az infókat, vagy épp ellenkezőleg, érteni fogja egyáltalán az olvasó? És a karakterek? Jól jellemezhetők, plasztikusak? A cselekmény nem vet logikai bukfencet, nem található ki a vége túl hamar? Továbbolvasásra késztet a történet és a stílus? Ha felteszek még egy ilyen rémesen elbizonytalanító kérdést, lesz merszem folytatni az írást?

A regény receptjéhez kell egy premissza, egy írói ígéret, aminek be kell teljesülnie. És kellenek jó karakterek, akik ezt igazolják. Az, hogyan jutunk el A-ból B-be, már "csak" a következő lépés. A történet nagyban következik a karakterekből, személyiségükből és ahhoz igazodó tetteikből. Így már egyszerűnek tűnik, pedig nem az, könnyű elveszni a klisés karakterekben, de azok klisés választ is fognak adni.

***

És ha már annyiszor emlegettem a premisszát, emlékezzünk meg Egri Lajos könyvéről A drámaírás művészetéről. Hasznos olvasmány azoknak a prózaíróknak is, akik már láttak néhány írástechnikai anyagot, és van a kezükben (billentyűzetükben) pár százezer, de jobb, ha millió leütés (a kidobottakkal együtt), mert egyébként úgy érzem, sok minden lóg a levegőben.

Tehát a megfelelő embereknek nagyon hasznos, mert világos irányvonalakat ad meg, pl. a karakter központi elem - még szép, a dráma lelke, motorja a szereplő -, és ez maradéktalanul igaz a - cselekményes - regényekre is. Majd ha lesz időm, és ráveszem magam, írok egy rövid összeállítást a legfontosabb megállapításairól, melyek így, több mint hatvan év (!) elteltével is még mindig megállják a helyüket.

2010. június 27., vasárnap

A bor kémiája

Mindig azok a legjobb borutak, amelyek spontának, és csak annyira vannak leszervezve, hogy "pincelátogatásra mennénk valószínűleg x fő ekkor meg ekkor", de nem ismerjük a borászt, sem a kínálatot.

Ha bortúra, akkor persze alapvetően Villány, mert közel van, minden megtalálható egy helyen, a pincészetek nincsenek szétszórva, így a kedves vendégnek csak az állomás-pincék közti távon kell tántorognia.

Mivel lakóhelyünkből adódóan "kézre esik" két komplett borvidék is, nem csoda, ha eddig csak nagyon ritkán vetődtünk más borászatok környékére, így Badacsonyt, Egert nagyon szőrmentén látogattuk, Tokajban személy szerint még sosem voltam, és Szekszárd vidékét is inkább a busz ablakából láttam.

A hétvégén ezen enyhíteni igyekeztünk. Szinte végig esett az eső (ha nem, akkor a szúnyogok lendültek támadásba), de nem számított, mert végül amúgy sem lett volna időnk a szekszárdi városnézésre, éjfélre értünk haza (szekszárdi busszal, mohácsi átszállással, egy órás várakozási idővel).

A célállomás ugyanis a szekszárdi borvidék egy kicsiny települése, a rengeteg kincset, lehetőséget tartogató - és remélem, felfutó - Báta volt.


A község feletti Szent Vér templomnál kezdtük, szerencsénk volt, mert éppen arra járt a gondnok, aki kinyitotta, így belülről is megnézhettük

Idegenvezetőnk pedig a fiatal korát meghazudtolóan felkészült és talpraesett Bősz Adrián borász, aki nem csak borkóstolóval szolgált, de komplett idegenvezetést tartott Bátáról, így megtudtuk, hogy 1526-ban Országgyűlés is volt az igen régi, államalapítás-kori településen (a területet egyébként már az őskorban is lakták).



Áhitat. Ahhoz képest, hogy katolikus templom, protestáns visszafogottság fogadja a látogatót


Kilátás a Szent Vér mellől a településre



Az út tehát - mondhatni - nem indult szokványosan, ugyanis melyik az a borász, amelyik a vendégeiért egyrészt elmegy Szekszárdra autóval, másrészt nem csak elmond néhány szót a községről, de még meg is mutatja a nevezetességeket; nos, Adrián mintha gondolatolvasó lett volna, ugyanis mi az ilyesmikre nagyon is vevők vagyunk, míg mások lehet, hogy csak "inni" szerettek volna.



A bátai "pincesor", ezek egyikében kóstoltunk. Adrián még nagyon a fejlesztések elején jár, bár nem most kezdte a szakmát, és egyszerre több borászatnál is dolgozik, amellett viszi saját cégét, és más, közéleti tervei is vannak (csak győzze energiával). Egyszóval nem egy időmilliomos, és mégis, gyakorlatilag az egész szombat délutánját ránk szánta, amiért nem lehetünk elég hálásak

Hamar kiderült tehát, hogy Adrián nem csak a borokkal, de a helytörténettel is tisztában van (ismerd gyökereid: szerintem ez nagyon tiszteletreméltó, kíváncsi lennék, hány harmincéves ismeri a városát, környékét, ahol él, vagy ahonnan származik, a felmenőiről és szokásaikról nem is beszélve).

Mint borász, maximalizmusra törekszik, határozott elképzelése és célja, sőt filozófiája van. Sok borkóstolón voltam már, de egy helyütt sem merült fel - legalábbis ennyire - a szakma igazi tudományos oldala, ha úgy tetszik, a bor kémiája, és roppantul érdekes volt megtudni, miket (nem) raknak a borokba, és miket (nem) tüntetnek fel a címkéken; milyen ízhatásból érződik valamely fajta élesztőgomba hatása, amikről aztán a borlapokban olyan szövegek íródnak, mint "a parasztudvar minden ízével és zamatával".



Menedék a szúnyogok elől. Nem csak borokról szólt a diskurzus, mialatt észrevétlenül teltek az órák

Először egy még készülő fázisban lévő fehér(!) kadarkát kóstoltunk, majd rosé következett, friss volt és finom, aztán (vörös) kadarkára, valamint kétféle kékfrankosra váltottunk. A vöröseket követően - szokatlanul, a sorba mégis passzolva - rajnai rizlinget ittunk (részemről erre szavazok), majd egy merlot-t (vagy inkább erre?).

A VárBor Pincészet most még üres terasza Szekszárd közelében. Számomra éppen a határon: megvan benne a vidéki báj és az otthonosság, nem tolakszik, nem hivalkodik, és szó szerint régi téglákra épül. Itt megkóstolhattuk Adrián készülő cuvée-jét is

A borászkodás és a borivás manapság fellendülőben van, legalábbis én így látom. Mintha egyre többen gondolnák úgy, hogy ezzel foglalkoznak, és befektetők is akadnak azért, egy kis pincészetnél azonban a kérdés mindig az, hogy rábólintson-e a nagy tőkére, minimál részesedés mellett? Mert elsőre szinte ez tűnik az egyetlen járható útnak, de később ki tudja, milyen megfontolások vezérlik a borhoz nem értő befektetőt, hogyan diktálna, vagy éppen eredményt várna, siker esetén pedig - szerződés révén legalizálva - lenyúlja a bevételt?

Van-e módja egy magányos borásznak ezt visszautasítani, és szívós munkával egy jóval hosszabb utat bejárni, melynek végén olyan bort tesz le a vendég asztalára, amilyet igazán szeretett volna?


Minden út más, talán nem jobb, vagy rosszabb, és lehet, hogy sokaknak inkább a bortrezoros, VIP-szobás parádé a nyerő, de valahányszor ilyen borásszal és elképzelésekkel találkozunk (bármilyen fapadosak is a körülmények - még), mint Bősz Adrián, megállapítom: a szőlőnek, a földnek valóban lelke van, és a bor kémiájáról csak ilyen rejtett helyeken mesélnek.

Planina borkóstoló


A felújított Széchenyi tér

Csütörtökön elmentünk a mohácsi Planina Borház bemutatkozójára a pécsi Tüke Borházba, mely májusban nyílt a Tettyén, tehát igen jó helyen, felújított, szép környezetben, és ahonnan klassz kilátás nyílik a városra.


Tüke-terasz, az asztalon a BIBLIÁVAL

A borház kifejezetten a Pécsi Borvidék boraival foglalkozik, tehát aki villányit akar inni, az ne ide jöjjön, hanem üljön vonatra, és indítson távolról. Ennek megfelelően a Mecsek déli lejtőitől egészen Mohácsig kanyarodó borvidék termékeivel lehet ismerkedni.


A mohácsi Planina Borházról pedig azt kell tudni, hogy a tulajdonosa Horváth Zoltán, aki saját bevallása szerint nem borász, hanem sokac zenész, ennek megfelelően nem csak a borokból kaptunk kóstolót, de a tamburából is.




Szól a tambura (is)


Planina-plakát. A borok frenetikus, egyedi ruháját Tatai Tibor szabta, érdemes megnézni a munkáit


A zenészek torka se száradjon ki, főleg, ha még énekelnek is


Kilátás az ülőhelyünkről
A borsor öt kóstolóból állt, elsőként a roséjával kezdtük, melyet a kadarka követett, ami annak ellenére, hogy nem tartozik a kedvenceim közé úgy általában, igazán ízlett, de a legjobb a harmadikként érkező cuvée (portugieser, kékfrankos, néró), a Lárfa volt. (A lárfa egyébként sokac nyelven nem más, mint az a maszk, ami Busó-járáskor kerül elő.)

A BIBLIA nem tévedett, amikor azt írta erről a borról, hogy "veszélyesen csúszik", igazi, kvaterkázós itóka.



A kékfrankosnál is van általam jobban preferált fajta, a Planina negyedikként érkező (kissé faízű) kékfrankosa sem lesz a kedvencem, az ötödik Prím Vörös Cuvée viszont bejött.

Összességében persze a Lárfára szavazok.




Este kilenc is elmúlt már, amikor hazaindultunk.


Színes szökőkút. Nappal fürdenek benne a gyerekek, fokozva a mediterrán élményt, amit most Pécs nyújt, úgyhogy teljesen turistának érzem magam


Elfüstölt a telihold

2010. június 24., csütörtök

ÚG borító "kicsit" másképp

Aki nem jött rá rögtön, annak megsúgom, Csigás Gábor (whoisnot) az elkövető

Sporttörténelmet író szervagépek

Gondold el, hogy elmész melóba, egész nap talpon vagy, őrültek háza, és aztán még ráhúzol úgy másfél órát, és tudod, hogy még mindig nincs vége, és sok múlik rajta, hogy mi lesz a vége, közben lejátszanak egy rakás focimeccset, egy rakás teniszmeccset, ennyi idő alatt az ember kitakarít, vasal, megfürdik, de még két akvarellfestményt is simán befejez - nos, a francia Nicholas Mahut és az amerikai John Isner több mint 9 órás teniszmeccset vív egymással, így, jelen időben, mert még mindig nem dőlt el, ki győz. (Valahol már mindketten, mert konkrétan minden rekord megdőlt, ami a hosszúságot, játszott pontok, szettek, ászok stb. számát illeti.)

Az eredményjelző egy idő után kiakadt Wimblendonban, a képernyőn pedig, amikor az volt kiírva, hogy

2 30
2 30

vagy az, hogy

2 40
2 40,

a Sport1 csatorna egyébként roppantul unalmasan közvetítő riporterei azt találták mondani, hogy azok a kedves nézők, akik most kapcsolódnak be a műsorba, ne gondolják, hogy ez az ötödik játszma első game-jének pontjai, ez a szettek száma, valóban nagy poén volt. Egyébként, amikor elkezdték a közvetítést, olyan 20-20-nál indult az eredményjelző, és fel sem fogtam, hogy mi van, amikor azt mondta az egyik riporter, hogy három és fél órája játszanak, agyam taszította a gondolatot, és azt hittem, azt mondta, háromnegyed órája. Meg is jegyeztem magamban, hogy ez miért sok?

Egy idő után az amerikai már csak vonszolta magát két brutális, második adogatásra ütött ász között, míg Mahut-nak volt arra is ereje, hogy az egyébként szintén órák óta a helyén ücsörgő főbíróval pereljen egy-egy kétes pont miatt. A meccset egyébként annyira egy szélső pályán játsszák, hogy nincs is sólyomszem, tehát vagy jól látják a bírók, vagy nem. De azért a francia is fárad, mert ha annyival jobb lett volna, akkor Isner nem tartotta volna magát olyan jól.

Tegnap végül sötétedés miatt - írd és mondd - 59-59-nél hagyták abba, hogy ma folytassák. Megjegyzem, a mai nap lesz a meccs harmadik napja, mivel az első négy szettet nem tegnap játszották. A meccs három órás azon része tehát két napja lement, tegnap hat és fél órát voltak a pályán. Vajon ma eldől a sorsuk néhány perc alatt?

2010. június 22., kedd

Pornó- és giccsadó

Túl azon, hogy a fenti szavak egyike jelentős forgalmat fog itt generálni, és nem a kötőszóra gondolok, és nem is a giccsrészlegre, megjegyzendő, hogy az indexnek, mint hírforrásnak a hitelessége valahol nagyon mélyen van elveszve, mondjuk úgy, hogy néha (gyakran) másik valóságban élnek, mint mi.

De azért játsszunk el a gondolattal, hogy ez a hír igaz. Legalább részben.

Mert ez esetben a jogász énem - és nem is az alkotó - azt kérdezi, tessék mondani, mi a giccs? Tessék mondani, mi a pornó*?

Ja, hogy nem is oly egyszerű definiálni őket? Hát akkor meg tök egyszerű lesz bármely, a politikai vezetésnek nem tetsző művet valamely címkével ellátni a kettő közül, nem igaz? Lehet, hogy egy rakás "ajjdemagasművész" alkotása borzalmas rossz, amire most az állam még pénzt is áldoz (ez sem jó, sőt, ugyanúgy elhibázott), de nem biztos, hogy giccs. Mostantól az lehet. Vagy pornográf, pl. a plüssnyakpárna, ugye, egynémely művészeti galériában.

Aztán, ha túl is lendülünk azon, hogy mi a giccs/pornográf (ezt majd államtitkár úr nyilván eldönti a saját ízlése alapján), vajh miként fog adózni a termék? "Fedetlen testfelület százalékban, szorozva a percenkénti flappogó hangok számával szorozva alapdíj."** Eszerint mondjuk el lehet képzelni, milyen magas adósávba esne a hazai fentezi és sci-fitermés jelentős része. "Viszont a teljes japán pornóipar kimarad az adóból, mert szerintem egyáltalán nem alkalmas a nemi vágy felkeltésére."***

Hogy jelenleg miként zajlik a művészet/alkotók/szórakoztatóipar finanszírozása, meg nem mondom, de 1) biztos ott is sok pénz kifolyik az ablakon, és nem jut arra, ami - szerintem- szintén/inkább megérdemelné, 2) aszerint adóztatni (akár ellehetetleníteni), hogy az éppen aktuális politikai vezetés szerint mi a művészet, mi az érték, burkolt cenzúra.



*A pornográf felvételt és pornográf jellegű műsort egyébként a Btk. definiálja [204. § (7) b)-c) pont], vannak is belőle viták, hogy a gyakorlatban ténylegesen mi tekintendő annak: "pornográf felvétel: az olyan felvétel, amely a nemiséget súlyosan szeméremsértő nyíltsággal, célzatosan a nemi vágy felkeltésére irányuló módon ábrázolja" (...) pornográf jellegű műsor: (...) irányuló cselekvéssel való megjelenítése."
**Brutalis. Az idézet folytatása: "... és így történt, hogy Magyarországon divattá váltak a latexes néma pornók. Feliratozva."
***Kavics.

ÚG bemutató


Sajnos én nem tudok ott lenni, de
ti menjetek el, és meséljetek!

2010. június 21., hétfő

Dizájncenter

A megfejtéseket - nem a "mi a jó élet ez?" kérdésre, hanem - a "miértmiértmiért???"-re a szerkesztőségbe várjuk.

Ápdét!

2010. június 20., vasárnap

Bodies




Szemtanulmány (szén)


Rövidülés. Jó sokáig kerestem a lábak helyét (ceruza)


Megtaláltam őket (pasztell)


Krokik hallás után - a modellnek háttal ültem, a tanár elmondta, milyen pózba állította be, aztán egy perc rajzolás után ellenőrizhettem a végeredményt. Ja, nem volt félszemű, és lepkeszárnyak sem nőttek a hátán (ceruza)


Bori (szén)

2010. június 19., szombat

Dizájnváltás a nyár jegyében

Valamelyik nap megláttam a blogszerkesztő új opcióját, a sablontervezést. Ez lett az eredménye, sajna a kép nem saját, mármint a háttér, de gyanítom, előbb-utóbb ezt is lehetővé teszik majd, és akkoraztánlesznemulass!

Az elrendezést szintén lehet variálni, úgyhogy azt is átpakoltam.

Az eredmény nyáriasabb, vidámabb és - ahogy raves mondta - csajosabb. (:D)

Most egy darabig ez lesz, ezt kell szeretni.

2010. június 18., péntek

A tűz középpontjában; ÚG borító - megjelenések

Az Avana Arcképcsarnok - a manipulálható ember témájú - 2010/2. számában A tűz középpontjában c. történetem olvasható, magyar szereplőkkel, magyar helyszínnel, ami tőlem szokatlan is, meg nem is.

A novella alapját részben a reinkarnáció adja, amit "sci-fisítettem"*, másrészt egy, a tágabb környezetemben bekövetkezett borzalmas és váratlan tragédia, ez azonban egyáltalán nem jelenik meg a történetben. Helyette a töprengésem, amit az eset kiváltott belőlem. Felfoghatjuk egyfajta terápiának, de ha pusztán így volna, nem adtam volna közre.

Első változatát még a Delta Műhely tagjaként vetettem monitorra, most össze lehet adni, mennyit pihent, hányszor írtam át, mire eljutott eme nagyon szűk megjelenési lehetőséghez. **

Nagyon sokféle véleményt kaptam rá, a totális átírás javaslatától fogva a bővítésen át a "He?"-jelenségig, beleértve az elsöprő tetszést is. Döntse el ki-ki maga, én végül egy idő után nem tudtam mit hozzátenni, sem elvenni. Szerintem benne van, amit akartam, és ez nekem elég.

Az Avana Arcképcsarnok a szokásos helyen vásárolható, rendelhető.

Lezárult az Új Galaxis borítópályázata*** is, a szerzők - ezer hála és köszönet - az én rajzomat választották, íme:


Utópia, digitális grafika

Az irodalmi pályázat témája - utópia, disztópia - nem mozgatott meg írás terén, rajzilag inkább. Nem sokat agyaltam az elképzelésen, a terv egyik napról a másikra kialakult bennem, "csak le kellett rajzolni". Tavaly augusztusban készítettem néhány nap alatt, aztán továbbítottam Antal Józsefnek, amolyan próba szerencse alapon, mire borítókép pályázatot írt ki. Nem telt egy év a közreadásig, úgyhogy ez nálam már majdnem rekord sebesség.

A kötet bemutatója 2010. június 23-án lesz Budapesten, ha nem tévedek, az Írószövetségnél, tehát a Bajza utcában. Én nem leszek ott, de akinek kedve van, menjen, és számoljon be róla.


*Kánai András fogalmazta meg így, és igaza van, ha azt vesszük, az SF ezúttal is inkább háttér, mint központi elem.
**Ez van, megbecsülöm.
***Tipóval itt látható a borító.

2010. június 13., vasárnap

Szájban zömök

"Illatban némi szagos radír
és fűrészpor vegyül
a meggyszörp és a
cseresznyeszedés illataival."


Vannak sorozatok, amiket nem győzünk várni, és már az is milyen kínos, ha egy hetet kell kibírni a következő részig. Hát még, ha egy évet!

Elmondhatom, hogy hagyományt teremtettünk a történet szereplőivel: Tapsival, Brainoizzal és Anngellel, a csapathoz pedig Bepe is csatlakozott. Wooffal előzőleg beszereztük A BIBLIÁ-t, nevezzük csak forgatókönyvnek, ahonnan a fenti idézet is származik. (És persze a mostani, meg a tavalyi bejegyzés címe.)


A sztori kicsit lassan kezdődött (borászosan távolról indított): a pécsi állomáson a bzmot bevárta a 20 perces késéssel érkező pesti IC-t (villányi - mohácsi - átszállás rulez, máskor Ceglédnél nem vár meg a pesti vonat). Aztán kinézetét meghazudtolva rekord sebességgel zakatolt Villányig (csoda, hogy a csotrogány nem esett szét Szőkédnél, amikor egy utas behúzta a vészféket, mert elfelejtett leszállni - a vicces pedig az, hogy egy perccel előtte idéztük fel Tapsinak, hogy jártunk a Caminón a kiutazáskor).

Villányba érve felkapaszkodtunk egy dűlőúton, fotózunk némi virágot, és sötét, lepukkant présházakat, melyek a majdan visszavonulást tervező, csak írásnak élő dark fantasy írók számára némi átalakítással otthonul (elefántcsonttoronyként) szolgálhatnak.


Wallpaper for free


Villányi csendélet háztáji rakétával és lámpás kariatidával


A Polgár Pincészet udvara. Az ember azt mondaná, ej, de kiülnék oda egy pohár rozéval. Hát, nem kiültünk?

Az első jelenetet a Polgár Pincészetben forgattuk. A kacagógerlék sikerrel helyettesítették a nevetőgépet, mialatt mi megváltottuk a világot, a könyvkiadást és úgy általában a fantasztikus irodalmi életet. Ehelyt arra a megállapításra jutottam, hogy nem csak a jogászok tudnak szakmázni, ha egynél több dr. ül az asztalnál, hanem éppúgy a fordítók is. A különbség leginkább az lehet, hogy az egyik esetben a kívülálló egyáltalán nem élvezni a témát, a másiknál viszont nem beszélnek kizárólag terminus technikusokban.

Polgárt Bock fellépése követte (láttuk egyébként őt magát is), ahol a kánikulai meleget vízpermetfújó ventillátorokkal enyhítették. A hűvös ott létet sajttál és további két üveg rozé, valamint rajnai rizling vendégszereplése egészítette ki, úgyhogy a nap még ütősebb volt, amikor a pincesor felé vettük az irányt. Szerintem túl is játszotta, de mindegy, elnéztük neki a minijúliust a korábbi hetek borongós időszaka után.


Elcsöppenő nyár (pózol a Bock rozé)


A pincesor


Immár szokásos állomásunk a Günzer Pincészet, ahol a többiek irsai szőlőpálinkával nyitottak, (én ilyesmivel nem élek), lásd a mellékelt ábra:


Majd főként rozéval és Cablerrel folytattuk. Ilyen hőségben senki sem kívánta a testes vöröseket, a frissítő rozék és fehérek kelendőbbek voltak, még ha a borvidék nem is ezekről híres.


Napfényben fürdő Günzer-borok


Fehérbort fest a Cabler - fotó by Woof


A Gál Pince hűvösében aztán ittunk vöröset és édeset, penész-pillanatragasztóval szerencsepénzt hagytunk a téglafalon, akár a hollywoodi hírességek tenyérnyomot a placcon.

Egy ilyen napon persze elhangzik sok-sok minden, visszaadhatatlan poénok és anekdoták, amelyeket sajnos a producer utólag kivágatott, a rendezői változat közreadása pedig - mindenki jól felfogott érdekében - nem várható.



Csodáltunk gót gyertyatartókat is


Gál Pince. Valódi díszlet


A kiváló villányi vasútállomásról is sikerült néhány pillanatot elhozni, köszönhetően annak, hogy kicsit benéztem az elvirán a vonatindulást, holott akkor még egy korty sem volt bennem.


Villánynak is vannak ilyen klassz elhagyatott részei, ahol akár egy posztapokaliptikus sci-fit is le lehetne forgatni


Lökd ide a... bort! A vonatra szánt itóka elfogyott a váróteremben, aminek egyébként külön házirendje is van. Mármint a váróteremnek és nem a bornak. Bár, ha akarom, annak is van. Mindegy, az első pont azzal kezdődik, hogy tilos ittasan tartózkodni odabent


Az utolsó vonattal jöttünk haza, de nem egyenesen, még bementünk a Sétatérre zenét hallgatni, folytatni a világmegváltást, és megetetni a szúnyogok nem szűnő hadát.

Egy baj volt csupán ezzel a nappal: az, hogy véget ért. A sorozat viszont biztosan folytatódik jövőre, itt, a blogkettőn!