2010. augusztus 31., kedd

Olyan a világ

Az üvegburán túl december-kék a Második Város. Nem otthon. Vizsga lebeg a fronton, vizsga-hangulat a tanszéken, pedig nekem még nem most, és már nem itt. Ezúttal, s először néző vagyok. Kérdezni nehéz, nem csak felelni. Kegyelmezni a legnehezebb. Jó, hogy nem én ülök azokban a székekben.

Az üvegburán túl december-szürke háztetők. Belül fáj a hideg, olthatatlan a szomjam. A szél rángatja a redőnyöket: Itt vagyok! Itt vagyok! December-kék voltam, amikor születtem, és mégis, a nyár fogadott örökbe. Oly távoli az aranysárga napfény, mintha csakugyan fél éve lett volna.

Mert most éppen olyan a világ...

Villogó monitoron internet, a honlapok, s a fekete-fehér, tömény sorok közt cirkálok, tanulni kellene, de nem tudok. Az éj gyorsan ereszkedik. Fél ágy van csak megvetve - oly messze vagy, szerelmem!, akár a nyár -, forró víz üti hátamat, mégsem olvadok. Gyújts nekem lángot, s fújd el nyomban, az édes füst illatával az illúzió tökéletes. Ha eljön az igazi, üres leszek és fehér, akár a kiszáradt tengeröböl.

Ezért inkább hagyom, hadd játssza elmém e gonosz-furcsa játékot, hadd higgyem még egy percig, holnap itt a Karácsony.

2010. augusztus 30., hétfő

Párbeszéd-ellenőrzés

Ezt most találtam, frissibe' fordítottam:

Jon Gibbs tíz tippje a párbeszédíráshoz

1. Törölj ki minden narratívát – készíts egy másolatot a novelládról, majd törölj ki belőle minden narratív részt (kivéve pl. az olyanokat, mint „– mondta X.Y.”), majd olvasd fel a párbeszédeket hangosan, mintha rádióban hallanád.

2. A narratívának annyi, most mi fog történni? – a dialógus nem pusztán annyi, hogy valamit mondania kell a karakternek, a párbeszédnek előre kell vinnie a cselekményt.

3. Meg tudod határozni a karakter hangulatát? – a sokat segítő, párbeszédeket követő jelzők nélkül meg tudja-e határozni az olvasó a szereplő valódi érzéseit? Ha nem, valamit változtatnod kell. Nem biztos, hogy a dialóguson. Ha a beszéd utáni jelző az egyetlen nyom, miért nem mutatja ki a karakter az érzéseit már a narratívában, azelőtt, hogy megszólalna?

4. Valóban így mondanánk? – Mindenki tudja, hogy az emberek nem úgy beszélnek a könyvekben, mint a való életben, de ettől még hasonlónak kell lennie. Úgy hangzik-e a dialógus, mintha hús-vér alaktól hallanánk? Kérdezd meg magadtól: ha a karakter egy monoton hangú, fémes hangú robot volna, működne a dialógus? Ha a válasz igen (és a szereplő nem egy robot), akkor még melóznod kell a párbeszéden.

5. Nem ereszti-e túl bő lére, vagy nem ismétel olyat, amit már tudunk? – A túlnyújtott dialógus éppen olyan unalmas papíron, mint a való életben, úgyhogy valószínűleg a legjobb az, ha bekészíted a metszőollód. Ugyanez igaz azon szereplőkre is, akik már ismert információkat ismételgetnek. Ha a hosszú szövegelés nem unalmas, még akkor is szükség lehet egy kis szünetre, ugyanakkor ez az egyik jele a „mint azt te is tudod, Bob”-nak, ami már egy egészen más probléma.

6. Meg tudod mondani, ki beszél? – Nem a beszéd utáni magyarázó részekre gondolok. A valóságban az emberek hangjának zeneisége és ritmusa kifejezi a hangulatukat, a szituációt, azt, hogy kihez beszélnek. Eltérő hangja van-e a szereplőidnek? Ha kiveszed a magyarázó részeket („mondta”, „tette hozzá” stb.), majd összekevered a dialógus sorait, és odaadod valakinek elolvasni, meg tudja-e majd mondani, melyik karakter melyiket mondta?

7. Érted-e, mit mondanak? – Ha a karakterednek külföldi akcentusa van, nem kell mindent fonetikusan leírnod. Az olvasók okosak, ha elmondod nekik, hogy a főhősnőd francia, behelyettesítik a saját francia akcentus verziójukat a dialógusba. Neked csupán emlékeztetned kell erre őket időnként.

8. Most végy egy másik másolatot a novelládról, de ezúttal húzz ki minden dialógust – ha a történet nem világos a párbeszéd nélkül, vagy ha sok szereplő csak szemöldökráncol, mosolyog, néz valamit, bólogat, bámul, vállrándít stb. anélkül, hogy lenne közte bármi narratíva, csupán „buborék-fejeket” kapsz: sok a duma, nem elég a cselekvés.

9. Kérj meg valakit, olvassa fel neked a történeted – ez egy nagyszerű lehetőség, hogy felismerd az esetlenre sikerült párbeszédet (és narratívát). Magadnak is felolvashatod persze, de ha valaki mástól hallod, úgy fogod hallani a történeted, ahogy megírtad, semmint amilyennek gondoltad, hogy megírtad.

10. Elfelejtettem a tizediket. Te mit tanácsolnál?

***

A pontok egy része már ismerős lehetett korábbi írástechnikai anyagokból, de az ismétlés nem árt, másrészt végre rájöttem, mi a bajom sok SF novellával. A szerzőnek van egy klassz tudományos ötlete, amiről gyorsan rendez egy talkshow-t körítés nélkül - igen, szerintem az SF írások jó része inkább dialógusra épül, semmint narratív részekre, leírásra, holott a kettő együtt teszi emlékezetessé a történetet. Legalábbis általában és szerintem.

Szóval mi lenne szerintem a 10.? A sok párbeszéd vázlatosságra utal.

A cikk eredeti helyén az egyik hozzászóló (10.) a "mondtáról" (said): lehetetlenség túlhasználni. A mi nyelvünkben ez azért nem így van.

2010. augusztus 27., péntek

A magyar SF és a szerzői jog hőskora

Nem tudom megállni, hogy ne másoljak ide egy kommentet, hátha "véletlen" eltűnne az eredeti helyéről, mert ki tudja. (Azt nem tudom, ki a szerző, a nickje is tucat, de biztos lesz, aki ráismer.)

"volt szerencsém anno németországi ügynökként kísérni a valhallásokat. csanád nem épp okos módon kiküldött a frankfurti könyvvásárra tárgyalni a lucasfilm európai svéd lerakatával, hogy megszerezzék az akkor épp megjelent legújabb star wars eposz magyar jogát, és bizonyítandóan, hogy mennyire otthon vannak a lucas birodalomban, adott pár valhallás könyvet is, mutogassam bátran a kintieknek.

a hölgy ránézett a profi boros-szikszai borítós könyvekre (dale avery-félék meg ilyenek), majd - esküszöm - megnyálazott újjal hümmögve végigfutott egy elöttem eltakart listán és mosolyogva közölte, aham, ezekkel itt most akkor az lenne a gond, hogy kalózkiadványok...

kicsit elsüllyedtem persze.

a vége az lett, hogy a maradék köteteket a valhallának mind meg kellett (volna) semmisítenie, boros-szikszaiék az eredeti borítókat beszolgáltatták, ezzel szemben örökös tiltólistára kerültek lucas-éknál, ami személyesen nekik hatalmas zsák volt, és ha jól emlékszem 20 ezer dolláros kötbért kellett csanádnak kihoznia a könyvvásárra, és ez még nem tartalmazta a megvásárolni szánt licenszeket.

szóval volt ott kavarodás. azt nem mondom, hogy saját irodalmi ügynökségem a kilencvenesek végén épp ezért fuccsolt be, egyrészt más dolgaim is akadtak, másrészt a scifi iránt is akkortájt lanyhult a könyvpiacon az érdeklödés (évi 50 kiközvetített borítóból pl. lett 2, és nem azért, mert a magyar illusztrátorok rosszabbak lettek, söt, a spectrumba is bejuttattam öket), de az tény, hogy "karrierem" egyik legégöbb momentuma volt a fenti anekdóta ;)"

Valószínűleg nem kamu, bár az "irodalmi ügynökség" láttán felszaladt a szemöldököm.

2010. augusztus 24., kedd

Jobb, mint a PDF-kötet!

Érdemes megnézni, sőt, akár megcsinálni az írókörösök gyakorlatait*. A pazar megoldások riasztanak csak el, mert egyszerűen nagyon jók, ügyesek vagytok, fiúk, lányok!

(Egyébként megint az a határozott benyomásom, hogy egyeseknek nem áll jól a klasszikus fantasy, sőt, még a sci-fi írás sem.)


*Ez csak az első.

Ha már Bradbury szerint is

Mi számít SF-nek? Pontosabban, modern, haladó szellemű SF-nek? Bár szakmámból adódóan lételemem a definiálás, a kérdésre választ adni jóformán lehetetlen. Ahány ember, annyi elképzelés, mi is a science-fiction. Arra most nem térek ki, vajon szükséges-e egyáltalán a kategorizálás.

Bradbury neve kétségtelenül fogalommá vált, szerintem ha megkérdezzük az utca emberét, a többség (már aki hallott róla) nagy valószínűséggel a "sci-fi író" opciót jelölné meg a képzeletbeli feladványon. Pedig lehet, hogy a válasz nem is helyes.

"Ray Bradbury tiltakozik az ellen, hogy munkásságát a tudományos-fantasztikus skatulyába szorítsák be. Saját megítélése szerint gazdag életművéből egyedül a Fahrenheit 451 számít sci-finek." - írják az sg.hu-n (angolul pedig itt, érdekes kommentekkel, bár inkább amerikai társadalmi reform és holdraszállás, illetőleg "Bradbury, a megkeseredett öregember" témában).

Az Agave kötetekben megjelent novelláit olvasva én is hasonlóra jutottam (mármint hogy nem SF), ugyanakkor érdekes, hogy a Marsbéli Krónikákról mintha Bradbury elfelejtkezne. Vagy éppen ellenkezőleg?*

Az SF tehát nem más, mint olyan irodalom, amelyben megjelenik a "science". De mivel "fiction" is, nem a mai kor, vagy nem feltétlenül a mai kor technikája, tudománya a lényeg, hanem a jelenlegi tendenciákból a jövőre nézve (jóslat?) levont logikus következtetések. A történet szempontjából a sci-fi elem nem húzható ki, anélkül nem működne az egész. Ugyanakkor ami igazán maradandóvá teheti ezt a "gyorsan romló"** irányzatot, ha nem pusztán az ötletre építünk, de élő, lüktető, "3D-s" karaktereket ábrázolunk. Mert ez utóbbiak hitetik el az olvasóval igazán, hogy a tudományos felvetés valóban lehetséges.

A sci-fi író legyen talán polihisztor, de legalábbis természettudományos érdeklődésű? Hendikeppel indul minden humán beállítottságú ember, ha SF-t szeretne írni? Vagy tegyünk nekik (nekem) "engedményt", mondván létezik társadalomtudomány is? És az űroperák? Klasszikusan sci-finek sorolják be, és mégis, egyre elterjedtebb a "space fantasy" kifejezés. És Bradbury? Most mondta az öreg maga is, hogy nem SF.

Ha elfogadjuk - nem is definícióként, de - egyfajta kritériumként a tudományosságot, akkor egyfelől szakítunk a hazánkban jelenleg is nagy számban íródó "retro-hangulatú" történetekkel, másfelől ingoványos ösvényre lépünk. Dalí mondta, abbahagyja a festést, ha azt fogják a képeire: "divatosak". A trendeket, különösen az SF nagy motorját, az angolszász piacot figyelni kell (kinek mennyire telik rá nem csak pénze, de ideje, energiája is), ám nem hiszem, hogy másolni, behódolni kell, vagy alávetni magunkat. (Sokan szerintem ettől tartanak, hogy majd "majmolunk", mint oly sokszor tettük, már eleve az űroperákkal is!). Miként lehet ezt elkerülni?

Közép-Európa mindig is sajátos miliőjű, sajátos helyzetű terület volt, és az is marad. Szerintem ez az egyik szál, amit fel kell fedeznünk (pl. ne írjunk csak amerikai, vagy általában globális problémákról). Szeretünk távoli vidékekre, sőt, űrbázisokra kalandozni, és bár egyre többen írnak hazai szereplőkről, úgy általában Európa jövőjéről pl. nem gondolkodunk. (És nem, nem a globális felmelegedésre gondolok).

Miért az "ingoványos" kifejezés? A már emlegetett időtállóság kérdése miatt. Ha a jóslat bejön, azért, ha meg nem, bájosan túlhaladottnak, ostobának tűnhet utólag. Mert az SF-írás mindenképp gondolkozás a távoli vagy a közeli jövőnkről. És mégis, Bradburynek szerintem sikerült, őt száz év múlva is olvasni fogják, íróként elégedettnek kellene lennie. De számomra nyilvánvaló, hogy ez a 90 éves öregember mélységesen szomorú, mert belátni kényszerül: az ő életében még mindig nem lépett ember a Marsra, és már valószínűleg nem is fogja megérni.

Ezért vagy SF író, Ray, bárhogy is tiltakozol.



*Azt mindenesetre Bradburynek is be kell látnia, hogy e történetek tették ismertté, és nem a "hagyományosak".
**Kánai András

2010. augusztus 21., szombat

Alkotói szabadság

Ha lesz kiállításom, már tudom, hogy a képek többségén városok lesznek láthatók.


Víziváros
akvarell, 30x40 cm

2010. augusztus 20., péntek

Az üdülés(i csekk) csodái

Augusztus 5. Irány Magyarszombatfa, eldugott településeken és erdei utakon át, egy mókus kiugrik elénk, de még idejében meggondolja magát. A panziót, ahol hónapokkal korábban szállást foglaltunk, nem tudjuk elérni telefonon, később kiderül, ha gond lett volna, minden második háznál akad kiadó szoba. Az Őrség egyetlen nagy falusi vendéglátóhely, avagy az üdülési csekk csodája. Kaja és csendespihenő után bevásárlunk a helyi fazekasoknál.

Augusztus 6. A szeres településforma igazi felfedezése akkor kezdődik, ha volán mögé ül az ember. Túra helyett esőnapot tartunk, menjünk át Szalafőre. Jó. De melyikre? Papszerre? Pityerszerre? Csörgőszerre? Templomszerre? Végre kisüt a nap, még gyaloglunk is kicsit, és vásárlunk tökmag- és mákolajat. Őriszentpétert, az "Őrség fővárosát" csak átutazóban érintjük, már vagy háromszor láttam a templomot. Pankaszon esőben megnézzük a haranglábat, fáradtan bár, de átgurulunk Magyarszombatfán Szentgyörgyvölgyre, ahol Csótár Rezső bácsi rögtön be is fog korongozni. Jelentem, tiltakoztam. Én ugyanis kezdettől fogva tudtam, hogy el fog szállni az agyag. A bácsi egyébként tündéri, pálinkát tölt a vásárlóknak, és folyamatosan oszt, miközben a koronggal bénázok (másik irányba kezdtem volna hajtani).

Augusztus 7. Ismét esik. De mindegy is, ha nem esne, a túrának a felázott erdő miatt lőttek. Délelőtt megnézzük a magyarszombatfai vadászati kiállítást és "vadasparkot" (néhány szarvas elbújva, egy őzike, két egymással agresszív kukoricaporszívó, azaz vaddisznó). A kiállítás meglepően színvonalas, értékes gyűjteményt bocsátott közszemlére a világot bejárt vadász, Gömbös Mátyás. Ezt követően átgurulunk a közeli Kercaszomorra, ahol állítólagos vargánya- és hajdinafesztivál zajlik (értsd: bográcsol a falu, és környékbeli települések csapatai fociznak; a pályát határoló fasor másik oldalán gólyák békásznak békésen). Végre nem esik, elsétálunk az iszonyú hosszú falu másik végére, megnézzük az itteni haranglábat is. Délután négyre időpontunk van a helyi kecskesajtüzembe, "gyárlátogatásra" és kóstolóra. Hát, mit mondjak. Iszonyú egy meló, de a végeredmény fenomenális. Természetesen kecskéket is simogatunk.

Augusztus 8. Cipőt a cipőboltból, fazekat a fazekastól, pálinkát a... fodrászatból. Délelőtti programként még átmegyünk Velemérre, még mielőtt megérkezne a rokonság, akikkel majd együtt utazunk fel Sopron mellé. Megnézzük a Csinyálóházat és egy padlástérben berendezett kiállítást régi cserepekből, fazekakból. A rokonsággal megismételt magyarszombatfai fazekaskörutat követően irány Lövő.

Augusztus 9. A túra ismét elmarad hála az esőnek, délelőtti henyét követően megnézzük Kőszeget egy séta erejéig.

Augusztus 10. Mennénk Sopronba nagybátyámhoz, ámde egy kisívű kanyarodást követően, amikor kettesből hármasba váltanék, elszáll az erő a kocsiból. Még van lendület félregurulni. Vontatás Sopronkövesdig (rémesen rövid a kötél), ahonnan másfél óra papírmunka és tíz perces szerelést követően kicserélt gyújtáselosztóval távozunk.

Augusztus 11. Végre egy megvalósult programpont, a régóta tervezett Soproni Borház felfedezése. Tanulság: Ráspihoz. El. Kell. Menni. A Borházat is ajánlom, mert kiválóan alkalmas arra, hogy a borvidék termékeivel megismerkedjen a vendég, ahelyett, hogy találomra bejelentkezne borkóstolásra valahová a környéken.

(Mindezekről fotók később.)

Augusztus 12.-13. Pesti ott alvással és ottani barátokkal irány a Zemplén, azon belül is Kishuta (mert miért ne mennénk az ország másik végébe, ugye...). Annyira párás a levegő, hogy a hegyek is csak szürkéskék fátyol mögül látszanak, az asztalra kitett szalvéta egy idő után elázik, a sótartóban szó szerint áll a víz. Térerő csak a kertkapunál. A környékbeli településeken még látni homokzsákokat, a sátoraljaújhelyi Tesco továbbra is zárva.

Augusztus 14. Felfedezzük Regéc várát. A kilátás csudaszép, de továbbra is párás, pedig van vagy 33 fok meleg. A vár belülről sokkal nagyobb, mint hinnénk, egy kiálló sziklapadon szendvicsezünk és ostobalepkét fotózok (képek szintén később). A vár bejáratánál a jegyárustól megtudjuk, hogy Tolcsván éppen borfesztivál van, úgyhogy teszünk egy kört oda is. Az egyik bódénál kérünk valami száraz cuveé bort, kétfélét, az egyik helyett az édes változatát töltötték ki, a másik meg nem száraz volt, hanem egyszerűen bűnrossz. A következő bódénál nem kísérletezünk, amikor látjuk, hogy nem a palackból, hanem egy kancsóból töltik a tokaji bort. Végül az egyetlen árva szekszárdi pincészetnél kötünk ki, a rozéjukból veszünk is egy üveggel, mert tényleg igen jóféle, viszont kadarka helyett véletlenségből valószínűleg franc-t töltenek.

Augusztus 15. Végre túra, igazi, tizenhét kilométeres, némi szederrel és sok-sok változatos, vadregényes erdővel, iszonyú mennyiségű gombával, emelkedővel és lejtővel, a végén borús éggel, majd égdörgéssel, villámlással és "emlőfelhőkkel". (Fotók részben szintén később.) Előreszaladás az autóhoz, a pálházai kisvasút nyomvonalán még éppen átgördül a kocsi, kettesből váltanék hármasba, amikor... A vontatásban kezd egész jó gyakorlatom lenni, ezúttal szakadó esőben, indokolatlanul elhelyezett, lesből támadó fekvőrendőrökön át.

Augusztus 16. Kiderítjük, hol van szerelő Pálházán, de nincs otthon, úgyhogy vásárlást követően irány a nyíregyházi állatkert. Jobb, mint a fővárosi, és bár tetszett a győri, azt is veri. De a Szegedi Vadaspark az etalon továbbra is, még ha ott nincs fókashow, jegesmedve vagy ócenárium. A kisgyermekes szülőktől pedig mentsen meg az ég, a gyerek már unja, fáradt, de még ide nézz, kincsem, ide nézz, még egy fotót az oroszlánnal... Hatalmas a tolongás, az étteremben pedig senki sem gondol a vegákra. Késő délután megyünk vissza Kishutára, az égen ocsmány felhők gyülekeznek. A rádióban az előző napi viharkárról beszélnek, és ismét vörösriasztás van érvényben. Pálházánál látjuk, mint közeledik a hegyeken át a hófehér(!) esőfüggöny, azt mondom: fél perc, és itt van, és valóban. Azért teszünk egy kört a szerelőhöz, aki rögtön közli is, hozzuk el a kocsit most, mert ő holnap délig ér rá. Enyhült esőben irány Kishuta, vontatókötél fel, és a vihar ekkor érkezik. Csak apám kocsijának vörös lámpáit és vészvillogójának sárga fényét látom. Érzékelem, hogy áthajtunk két "folyón". Az erdő övezte úton visszafelé letört faágakat kerülgetünk az úton. Pálházára menet észre sem vettem, hogy már akkor ott voltak. Az áram állandóan elmegy, így nincs melegvíz a szálláson. Átfagyásos caminós élmények. Gondviselés. Pálinka. Rikiparti.

Augusztus 17. Szép időben séta a szomszédos Nagyhutára, majd irány a kocsiért Pálházára, az egyébként rallyversenyző szerelőhöz. Ismét működik. Mármint a kocsi. Meg is nézzük, elmegy-e Kőkapuig. Ásványkiállítás, tó körüli séta, kastélyra dőlt fenyőfák. Kicsiavilágtalálkozás.

Augusztus 18. Sárospatak, Rákóczi-vár. A Wesselényi-féle összeesküvés helyszínén, a Sub Rosa terem bejáratában állva belém hasít, hogy milyen furcsa, ezek a nagy nevek ugyanazokat a köveket tapodták, mint most mi, és több száz év távlatából szemléljük a történteket. A hiábavalóság a jó szó rá. Vajon, ha tudták volna, mi lesz, nem csak a felkeléssel, de később az országgal, hogy a várból egy nap múzeum lesz, és jönnek-mennek a látogatók, mit tettek volna? Sárospatak után felmászunk a Sátoraljaújhely feletti Magas-hegyre, részben a sípálya mentén (meredek volt, de legalább rövid), a kilátás pedig lenyűgöző, látni Szlovákiát, Ukrajnát, Tokajt, Sárospatakot. Lefele menet pedig még készítünk néhány fotót a Zsolyomkai pincékről, ami, ha egy kicsit egységesebb képet mutatna, vetekedhetne a prágai aranymívesek utcácskájával.

Augusztus 19. Hazautazás Pesten át Szegedre (igen, kb. 800 km-t vezettem csak tegnap). Vizsolyban nem őrzik valami nagyon az egyszer már meglovasított Bibliát, a freskók gyönyörűek (hasonlóak korban is a velemérihez), és még fotózni is lehet, csak egy könyvbe kell beírni a nevünket és a lakcímünket. (Sárospatakon bezzeg 2100 Ft-ot/!!!/ kérnek a fotójegyért. Gépenként, nem csapatonként. Persze senki sem vett. A nyerészkedés teteje mégis a WC-pénz, amiért a megváltott belépő ellenére is külön fizetni kell...). Vizsoly után megállunk még Boldogkőváralján, a gyilokjáróra kimenni nem lehet, mert életveszélyes, de legalább jól fotózható. A kilátás innen is megkapó, és a várban van egy rakás kiállítás.

A nyaralásnak ezzel vége, még nem számoltam ki, hány km-t utaztunk, ezerféle sok szépet, jót láttunk (élményért nem kell külföldre menni), kiválóan vezetem a vontatott autót, de jövőre jó lenne valami közelebbi helyre kirándulni az üdülési csekkel. Mondjuk a Mátrába...

2010. augusztus 4., szerda

Szerintem ide még ezeket sem tettem fel, hát majd most


Oltár
(avagy ki a képen az áldozati bárány)
olaj, farostlemez 50x40 cm


Ennek még nem adtam címet, legyen egyelőre Alagút lepkével, amúgy a hely ugyanaz, mint két másik festményen, vagyis...


...Középfölde. Azt hiszem, még megpróbálom újra lefotózni, tekintve hogy ez is olajkép, mert a horizont a valóságban nem ilyen ferde

2010. augusztus 1., vasárnap

Önvizsgálat

Az utóbbi időben valamiféle "kétségbeesett" alkotásba kezdtem, mint ahogy az látszik is, sokat festettem, két rövid novellát is megírtam három héten belül, és még mindig agyalok a regényen. Az ötleteim oldalakat töltenek meg, és a késztetés, hogy rajzoljak, fessek, írjak, egyelőre nem múlik. Ha létezik annak a bizonyos, napokig is eltartó ürességnek ellentéte, akkor ez az, de még milyen, és az benne a furcsa/érdekes/rossz, hogy a mélybe taszítottság, a megalázottság élménye váltotta ki. Tehát nem abból fakad (szerencsére), hanem az alaptermészetemből (én, az ellenálló), mert ennyi erővel lehetnék depressziós is, és bebeszélhetném magamnak, hogy úgysem sikerül semmi.


Már hetek óta figyelem ezt a változást, vagy legalábbis időleges állapotot (nyilván csillapodni fog, a folytonos ihletettség nem tarthat örökké), és próbálom kielemezni, valójában mi okozza. És nehéz szembenézni vele, de a "szakadék-élménynek" köszönhető.



Mindenki tudja, hogy az ideje véges, de két dolog ezzel felszínesen tisztában lenni, és átélni. Hogy bármi történhet bármikor, legfeljebb nem gondolunk rá, mert ez a tudat őrjítő, és nem is lehet együtt élni vele. És mégis muszáj. Jó ideje vélem úgy, hogy minden nap, amikor nem alkotok, elvesztegettem az időt. Ezért szinte sohasem unatkozom, mindig megteremtem magamnak a lehetőséget az alkotásra, de legalább az ötletelésre. És mindig van nálam toll, ceruza, hogy feljegyezhessem.


Egész mást, de legalábbis többet mond most nekem az oldalt olvasható Dalí idézet.


(Elképzelhetőnek tartom, hogy ez a két kis méretű akvarellfestmény jelenleg ki van állítva Vonyarcvashegyen, a II. Balaton Szalonon, feltéve, hogy a Magyar Posta nem keverte el, és feltéve, hogy beválogatták. 2008-ban a Napernyők bekerült, az idei nyári ablakaim szerintem jobbak/másabbak, de mindegy, aki teheti, menjen el kiállítást nézni IDE, mert egyébként biztos szép lehet a sok kicsi kép együtt) Ápdét: Nem válogatta be a zsűri, pedig szerintem jobbak, mint a Napernyők voltak, na mindegy.