2010. december 28., kedd

Karácsonyi séták

Karácsonyi vásár a szegedi dóm előtt, brutál giccses óriásüstökössel

Mártélyra is kimentünk, de az egész víz alatt van, most nem lehetett csónakokat fotózni


A táj kárpótolt

Hódmezővásárhely ünnepi fényeivel nem tudtam betelni, Szeged, de még Pécs sem érhet a nyomába





Virágozzék minden virág

Egyszer, ha lesz türelmem, én is összeállítok valami ilyet
Adeptus úgy döntött, egy időre bezár, lett is belőle nagy félreértések vígjátéka második felvonás, pedig csak azt kellett volna megkérdezni tőle, miért.  (Remélem, azért idővel folytatja.) 

Még jó, hogy én ezt már hónapokkal korábban megtettem, mármint az sfblogom bezárását, sőt, lehet, van az több mint fél éve is már, annak viszont egy oka volt. Azaz kettő, nem is, három, és nyomósabbak voltak, mint az, hogy több honlapon is megjelenik a bejegyzés 1-2 napra (a többiektől is függően). Megelőzendő egy harmadik felvonást: meguntam az innen oda átmásolgatást, nem voltam megelégedve a szolgáltatással (rejtélyes, váratlan és az eredetileg ígérttel szemben bizonytalan ideig meghosszabbodó leállások), na meg a kezelőfelület. A blogspot után az SFmagéra átállni is nehéz volt, de most már kezdem megszokni. (Apropó, fent van egy ismertetőm Kelly Link Hókirálynős elbeszéléséről.)

Ezt a blogot nem szüntetem meg (fel sem merült), mert időnként van, amit ide írok meg vagy ide gyűjtöm, pl. linkeket, érdekességeket. Mostanra ténylegesen naplóként kezelem, csak azt sajnálom időnként, hogy vannak dolgok, amiket nem érdemes/egyszerűen nem lehet/nem ildomos megírni. És most nem is a hazai online fantasztikus irodalmi élet jeles vígszínpadi szerepléseire gondolok, hanem ami úgy általában zajlik az országban.

Ugyanakkor minek is tépjem a szám, amikor mások úgyis megírják (és most végre én is úgy vehetem, hogy "megírtam" a magamét).

2010. december 20., hétfő

Az év képekben

2010 a Life magazin szerint, természetesen fényképekben (linkért köszönet Annámnak). Némelyik - mint a legjobb sajtófotók általában - megrázóak (a legdurvábbak előtt van figyelmeztetés a gyengébb idegzetűeknek, bár ezt több kép elé is kitehették volna, nem mintha nem kattintottam volna rá).

Ezt pedig zenehallgatásként, nem csak a fényképekhez.

2010. december 18., szombat

Decemberi ez+az

Észre sem vettem, hogy átléptem az 500. bejegyzést, ez az 507. Ilyen rég blogolok? (Plusz a régi freeblogos bejegyzéseket ide sem számoltam.)

***

Nem csak a cikkírásban kell rutint szerezni (eljutottam oda, hogy csak elkezdeni nehéz), hanem inkább a szerkesztésben.  Eddig is sejtettem, hogy nem leányálom mások kéziratait olvasni, javítani, főleg, hogy utána még diplomatának is kell lenni. 

***

Egy kis képes beszámoló, amikor még nem volt hó Pécsett, csak a forralt bor kívánós hideg:


Ünnepi fények a Széchenyi téren

Felhívnám a figyelmet a csillagtalan, már-már apokaliptikusan gót fekete égre. A megvilágított épületek olyanok, mintha üvegből készültek volna

Töltik a forralt borunkat a Radónál
***

Végül nem fejeztem be a két olajképet, azt hiszem, jövő évre marad, ellenben megírtam két novellát és három cikket (ápdét: négyet). Előbbiek sorsa, mint mindig, bizonytalan, utóbbiak jövőre olvashatók lesznek az SFmagon. Eddig a borítókról szóló értekezésem érhető el, az lfg.hu-n pedig egy kritikaféleség a Random képregénymagazinról. Ez itt a reklám helye, ha eddig valaki még nem bukkant rájuk.

***

Nézem ezeket a tehetségkutató műsorokat a tévében. Azaz, nem nézem, csak most a hétvégén a döntőket. Tegnap volt a megasztár, és nagyon nem éreztem azt az átütő gigasztárságot, amit minden egyes értékelésnél marhára hangsúlyozott a zsűri, egészen addig, amíg színpadra nem lépett Ruzsa Magdi, és le nem énekelte az összes mindenkit a színpadról, beleértve Mester Tamást. Beleértve a mai zikszfaktor hármasdöntő résztvevőit, még ha Takács Nikolasra is azt mondom, amit Ruzsa Magdira: Európa nem a megfelelő országában születtek, és nem a megfelelő országban lettek ismertek. 

***

Idén nem kaptam agybajt a karácsonyi ajándékvásárláskor, talán mert eléggé leredukáltam a dolgot, és jóval előbb el is kezdtem a nézelődést, mint a korábbi években (volt, hogy szó szerint előtte való nap tudtam csak vásárolni). A legjobb az a megoldás, hogy egy család - mivel mindenkinek megvan mindene - egy nagy doboz társasjátékot vesznek, és azzal játszanak Karácsonykor. Persze, ha valakinek fontos a meglepi, az ajándékozás öröme, legyen az bármilyen jelentéktelen, haszontalan holmi, annak ezt a megoldást nem ajánlom. Én azért kipróbálnám, ha nem vétózta volna meg a család.

2010. december 9., csütörtök

Apokalipszis-rajongók előnyben

Haladtam ezzel is, de még közel sincs kész. Csak látom az alagút végén a fényt

Tükörváros apokalipszise. Rajzórai termék, avagy ott sem hazudtolom meg magam. Hirtelen jött ötlet egyébként, egyszerűen ez lett belőle. A hétvégén elkezdtem olajban:



A képen van egy hiba (legalábbis egy, amiről biztosan tudok, mert azóta javítottam)

Félreértések vígjátéka

Nem szólok be, mert. Nem. Inkább. Leteszem. A. Klaviatúrát. Megállom. Igen. Nem szólok be, és bele. Mert nincs értelme. És mert... mert ez olyan kispályás lenne. És utólag tuti megbánnám. Csak most zavar, hogy egyesek azt hiszik, hogy..., holott nem az van, hanem az, hogy...

És olyan ironikus, hogy én tudok valamit, amit ő(k) nem, hasonlóan ahhoz, amikor Toby véghezvitte a TB-reformot, de a republikánusok csak úgy egyeztek bele, ha nem adja hozzá a nevét, vagy valahogy így. (Ezért minden idők legjobb sorozata Az elnök emberei, mert egy csomó dologról eszembe jut egy-egy jelenete.)

Egyébként ma majdnem meghaltam, szerintem ezért vagyok ilyen csapongó. Úgyhogy inkább visszatérek a megkezdett novella fölé, ahelyett, hogy ostoba honlapokat böngésznék.

2010. december 5., vasárnap

Én, a katasztrófaturista

2004-ben eljutottam Olaszország legdélebbi pontjaira, és sok nagyon különleges élményben volt részem. Általában szóban mesélek róluk, amikor úgy hozza a társalgás, naplót - sajnos - nem vezettem arról az egy hónapról, pedig ha már akkoriban is blogoltam volna...

A különös az, hogy eddig kifejezetten nem is írtam azokról az élményekről (mármint novellát), pontosabban direkt azokról még nem, és festéskor sem jöttek elő. Pedig biztosan tudom, hogy a mai napig foglalkoztatnak azok a hetek. Aztán nem régiben az volt a feladat rajzórán, hogy készítsünk olyan képet, ami éjszakai, van rajta vízesés, tűz, barlang és hold. Belefogtam egy akvarellbe, aztán amíg arra vártam, hogy megszáradjon a felvitt réteg, nekiestem egy pasztellrajznak.


A július nagyon meleg délen, de még melegebb az augusztus, amikor jön a Sirokkó. Ötven fok - Szicília olyan, mintha megtapasztalnánk Afrikát. Más a levegő. A hegyek kopárak, az erdők óriásira nőtt medvetalp kaktuszokból és száraz cserjésekből állnak fák helyett. A városok déltől fél hatig egyszerűen alszanak, a másfél milliós Catania úgy kongott az ürességtől, amikor délután négykor odaértünk, mint álombéli elnéptelenedett sötét városok.

Több helyen is jártunk Szicíliában, és szerencsére nem volt mindegyik ilyen fullasztó, és amikor az egyik magyar lány "be akart még egyszer ugrani" Taorminába, hogy ott vegyen valamilyen szuvenírt, nem tiltakoztunk. Taormina az egyik legszebb hely a világon, mondom én ezt látatlanban, hiszen nem utaztam be a Földet.

Már késő délutánra járt, és a kocsiban ketten, akik már jártunk a városban, hiába mondtuk sofőrünknek, hogy képtelenség odafent parkolni, azért is megpróbálta. Persze végül, mint minden turista, a Taormina alatti parkolóházban kötöttünk ki, ahonnan buszjárat viszi fel a népeket a sziklára épült városba.

Tíz perces szuvenírválogatás után kiléptünk az utcára. Füstszag és pernye szállt a levegőben. Első gondolatom az volt, hogy talán valamelyik étteremben sütnek nagy elánnal szabad tűzön. Aztán amikor láttam a rendőröket, hogy a fölsőbb utcákból terelik lefelé az embereket, arra gondoltam: Úristen, kitört az Etna. (A vulkán a város szomszédságában van.) A füst még nagyobb lett, az emberek - tulajdonképpen egész ráérősen - megindultak a buszok felé. Társunk szólt, hogy asztmás, és egyre nagyobb a füst, úgyhogy sietősre fogtuk a dolgot.

Mire a parkolóházba értünk, az is tele volt füsttel, a szűk lejáróban egy örökkévalóságig tartott legurulni, sofőrünk, csakúgy, mint mi, gyakorlatlan volt a "csigaházban" vezetésben. Baj nélkül lejutottunk, és amikor kikanyarodtunk az autópályára, visszanéztünk Taorminára: az esti égbolt háttere előtt lángolt a fél hegyoldal.

Messinába mentünk, mert onnan volt kompjárat Reggióba, a csizma orrába, ahol a szállásunk volt. Út közben számlálatlanul jöttek a tűzoltók a szemközti sávban, és minden második kopár magaslat lángolt, kísérteties fénybe vonva az utat. Elértük az utolsó kompot, és amikor már a kontinensről láttunk rá a 4-5 km-re lévő szicíliai partszakaszra, kirajzolódtak az óriási tábortüzek. Aztán eleredt az eső, és mi némán utaztunk Reggióig.

Többé nem hiszem azt, hogy el lehet futni árvíz, tűzvész, vulkánkitörés, bármi más hasonló, hirtelen bekövetkező katasztrófa elől. Nincs hova futni, nincs hova elrejtőzni, egyszerűen senki nem elég gyors. Még járművel sem.

A rajz természetesen csalás, városokat nem láttunk lángolni, talán a holdnak sincs ilyen fénye (ráadásul aznap este borult volt az ég), de egy idő után már határozottan tudtam, melyik élményem alakítja a képet, átírva az eredetileg szabott feladatot (vízesés sincs rajta).

2010. december 3., péntek

Egyensúly

Olvasom az ÚG 17-et, és egy-egy novella láttán megállapítottam, hogy egyáltalán nincsenek rosszul fogalmazva, látszik, hogy a szerző (és/vagy a szerkesztő) törődött a stilisztikával. (Viszonylag kevés mondat fájt.) Azt mondanám, néha még maga az ötlet is leköt, kíváncsi vagyok, hova futtatja ki az író, vagy érdekes a karakter annyira, hogy szeretném tudni, mi lesz a sorsa. És mégis, valami nincs rendjén a szöveggel, de olyannyira, hogy nehezen jutok a novellák végére. Rájöttem, hogy már megint a párbeszédek és a narrációk egyensúlyával van a gond.

Nem tudom, milyen írástechnikai gyakorlatok léteznek erre, de mindenesetre érdekes kísérlet volna egy irányított feladat. Előre meghatározott, részletes szinopszis alapján egy novella megírása, és a végeredmények összehasonlítása, ki melyik résznél mit alkalmazott, és melyik bizonyult hatásosabbnak: párbeszéd, vagy inkább narráció, illetőleg ki hol élt a leírás eszközével. Utóbbit különösen sokan hanyagolják, nem csak az ÚG 17-ben, de úgy általában. Megállapítani is könnyű, csak át kell pörgetni néhány sci-fi antológiát, és oldalakon át más sincs, mint párbeszéd, párbeszéd, párbeszéd. (Van, hogy egy-egy novella kizárólag dialógusból áll - ezt most általánosságban mondom -, miközben a szereplők, tipikusan tudósok, üres térben lebegnek. Ilyenkor az író valószínűleg meg van róla győződve, hogy a téma önmagában olyan iszonyúan érdekes, hogy az olvasónak ez is elég, nem kell más eszközzel élnie a hatás kedvéért. Mint minden szabályfelrúgás, adott esetben ez is működhet persze.)

A másik, és ez szintén egyensúlyi probléma, hogy az írók jól belekezdenek a történetbe (mondhatni teljesen eshetőlegesen, szinte csak az ötletet tartva szem előtt), és aztán két és fél oldal elolvasása után megállapítom, hogy ezt három bekezdésben is össze lehetett volna foglalni. Az egyébként nem túl hosszú írásokban üresjáratok keletkeznek, és ezek részben szintén visszavezethetőek arra, hogy a pörgősnek tűnő párbeszéd helyett néhány gyors ecsetvonással felvázolt narráció hatásosabb, kifejezőbb és takarékosabb lett volna.

Egyensúlyhoz kapcsolódik az is, hogy milyen léptéket alkalmaz a szerző. Előfordult, hogy átfogó, jól ábrázolt képpel indított, aztán hirtelen konkrét idő konkrét szereplőinek szintjére (párbeszédbe) zuhant minden átvezetés nélkül. Ez olykor hatásos lehet, azonban veszélyes élni vele akkor, ha a rövid, frappáns, "nagylátószögű" bevezető után oldalakon át helyben toporgó párbeszédet olvashatunk. Mintha a narráció (és a leírás) mindig tágítaná a teret, lehetőséget adva az időbeli ugrásokra, átvezetésekre, addig a párbeszéd  szükségképpen "rázoomol" a szereplőkre, és az akkori jelenbe rántja az olvasót, amitől aztán nehéz megint eltávolodni.

Mindezek miatt a történeteknek nincs ritmusa. Itt nem egyenletes, monoton valamire gondolok, mint "kívánalomra", Isten ments, és nem is teljesen arra, hogy nincs íve a novellának, mert ez meg inkább az ötlet kibontása. Az írók egyszerűen kihagynak egy jó lehetőséget, hogy rátegyenek a szövegre még egy fontos réteget. Ne csak azzal törődjenek, hogy érdekes, jópofa szereplőket mozgassanak, mert ez nem elég, sem az ötlet, de még a szép - átlagon felüli, ám középiskolás szintű - fogalmazásmód sem győz meg. Legalábbis engem.

A novellaírás tényleg olyan, mint téglákat pakolgatni, minden egyes mondat, sőt, minden egyes szó számít az utolsó névelőig, és amit meg lehet rövidebben (frappánsabban) fogalmazni, azt meg kell. Bevallom, a párbeszédek és narrációk alkalmazását sokszor én is teljesen eshetőlegesen, vagy inkább ösztönösen alkalmazom, utólag azonban szinte mindig tudatosan ellenőrzöm, jónak találom-e a szöveg képét (nevezzük így). Ritkán előfordult, hogy első olvasóm megkérdezte: nem akartad volna ezt a részt inkább párbeszédben írni? Mire én szokás szerint megállapítottam: igen, éreztem, hogy úgy jobb lenne.

Ez nem puszta stilisztika. A munka is több vele, mintha csak szavakat cserélnék fel, egyeztetést vagy elütést javítanék, ezért érdemes ezt is végiggondolni, mielőtt egyáltalán belekezdünk a nagy ötlet megírásába.