2011. január 31., hétfő

Az elhantolt kutya a szerkesztők udvarában II.

A nagy büdös helyzet az, hogy a netes honlapok szerkesztői semmivel sem különbek (sőt!) e- és nem e-antológiákat ráncba szedő kollégáiknál, mint ahogy az az alapanyag sem jobb vagy rosszabb, amiből dolgoznak.

Az e-antológiák kifejlődésével, esetleges díjakra jelölhetőségével még inkább vissza fog esni azoknak a szerzőknek a száma, akik szívesen küldenek be novellát "csak úgy" a honort nem fizető, e-publikációt "hivatalos értelemben" nem kínáló honlapoknak. Egyszóval ez egy többismeretlenes folyamat, ami mostanra odáig vezetett, hogy az Lfg-n is, és más honlapokon is egyre kevesebb a jó minőségű, leközölhető novella.

Van azonban még valami, ami ebben közrejátszik, ami sokkal prózaibb, és nem lehet pusztán a megjelenési lehetőségek hangsúlyeltolódásaival magyarázni. Jelesül a szerzők lelkiismerete.

A magyar SF-F írók alapvetően nem írnak jól. Ezen lehet hörögni, pörögni, összeesküvés-elméleteket gyártani, nevetgélni, elnézően fejcsóválni, de amiket én bármikor is magyar szerzőktől olvastam, nem győztek meg ennek ellenkezőjéről. Kivételek természetesen akadnak. Nem személyek, hanem inkább egyes történetek szintjén, mert ugyanaz az ember is képes magasságokban szárnyalni, és utána valami olyat az asztalra tenni, amin őszintén csodálkozom. Neveket épp ezért nem emelek ki, nincs is értelme, hiszen szubjektív név (és cím)sor lenne, ami csak sértődésre adna okot.

Kaptam véleményeket, nem csak itt a blogon, de magánban is, hogy igaztalanul bántom az ÚG-t, mert nem lehet összemérni a benne szereplőket a külföldi kollégák elitjével, illetőleg van az ÚG-n kívül más hazai kiadás, papír antológia, amelynek minősége még ennél is sokkal (hagyományosan) rosszabb. Ez tényleg felmentené az ÚG-t? Tehető egyáltalán ilyen distinkció a közepesen-rossz, átlagalatti írások között? Azt leszámítva, hogy tényleg vannak olyan novellák, amik képesek fizikai fájdalmat okozni, vagy vinnyogva röhögést kiváltani - szerencsére az ÚG 17. ilyen szintre nem süllyed.

Nem. A gond a tág, langymeleg középszerűség, ami a "középszerűen rossz"-tól a "még elmegy"-ig tart. Efölött jönnek csak a tisztes iparos munkák, és még efölött állnak fényévekkel a ritka kivételek.  Megjelenési helytől függetlenül.

Mikor tíz éve (jó Isten!) írásra adtam a fejem, még nem voltak a neten egy kattintásra elérhető írástechnikai anyagok, az Rpg.hu mellett működő műhelyekről sem tudtam, egyébként is zártabb közösségek voltak. Ezzel szemben mára kinőtték magukat egyes írókörök, van írástechnikai blog, az ismertebb írók is elkaphatók e-mailben néhány keresetlen szóra, hogy ugyan nyilvánítsanak már véleményt.

Csak az nem tanulja meg az alapokat az írásról, aki nem akarja. Úgy hiszem, mára  alapszinten majd' mindenkinek igénye van  rá, hogy legalább OSC anyagait elolvassa. Hogy tudja, a szóismétléseket ki kell iktatni. Hogy a létige használata nem túl szép. Hogy vannak bizonyos SF-F archetípusok. Most megint az ÚG 17-el fogok példálózni: a szerzőknek igénye van rá, és ez nagyon jó, hogy valami üzenetet közöljenek. Társadalombírálatot, jövő iránti aggódást, emberi kapcsolatok komplexitását. (Ez azért sok hazai megjelenésről nem mondható el, és nem is céljuk. Hozzáteszem, a puszta, elgondolkodtatás nélküli szórakoztatásnak is megvan a létjogosultsága, más kérdés, hogy nekem az nem jön be). Egyszóval mára - szerencsére - ciki lett, ha valaki nincs tisztában az alapokkal, és mindig akad egy-két (ön)jelölt segítőkész, ámde hasonló cipőben járó bajtárs, aki felhomályosítja az új delikvenst a legelemibb írástechnikai szabályokról.

De szinte senki nem lép tovább. Rákérdeztem egy tehetséges szerzőnél, hogy lehet, hogy az általam ebben és ebben olvasott újabb megjelenése nem olyan jó, mint ez meg ez a korábbi? Ebből kerekedett egy érdekes beszélgetés, amiből az derült ki, hogy szerinte az írók, és ebbe magát is beleértette, egyszerűen nincsenek rászorítva, hogy fejlődjenek. Ha megüt egy közepes olvashatóságot a novella, és van ismeretség a szerkesztővel, szinte biztos a bekerülés.

Mielőtt elátkoznánk a szerzőket, hogy tehetnek ilyet a saját közönségükkel, nos, kettőn áll a vásár. Nem, nem a közönségen (ez egy külön téma, mennyire befolyásolható az ízlés, erről majd máskor). A szerkesztő (feltéve, ha egyáltalán észreveszi a novella hibáit) úgy van vele, havert inkább nem kritizál, egyébként is, azzal  csak a munka lenne. A kötetet össze kell állítani, ha mindet visszadobná átdolgozásra, az életben nem készülne el. Ráadásul azt kockáztatja, hogy a visszaküldött kéziratok - változatlan tartalommal - majd másutt látnak napvilágot. A szerkesztők szakmai felkészületlensége egy másik téma, nyilvánvalóan nem kérhetőek számon, hogy végezzenek el bizonyos képzéseket, amúgy sem feltétlenül volnának hasznosak. A gond az, hogy sokszor maguk a szerkesztők is középszerű írók, akik megelégedtek a jelenlegi helyzettel, meg is szokták, hogy az ő írásaik is jobbára kritikátlanul napvilágot látnak. Azt gondolják, a szerkesztés a helyesírási hibák kijavításával és a stilisztikával egyenlő; cselekmény, ötlet kibontás szintjén nagyon minimálisan vagy egyáltalán nem nyúlnak bele a szövegekbe. Nem elég olvasottak, és már csak emiatt sem eléggé szigorúak. Egyszerűen nem tudják megítélni, hogy mi az, ami igazán jó, pontosabban: miért rossz a középszerűség, és egy menthető írásból miként lehetne legalább egy fokkal jobbat kihozni.

A novellák minőségén a megjelenést követő, elszórva érkező kritikák sem segítenek, főleg a haveri alapú kiadás okán, és mert annyira kis közösség a honi SF-F élet. Aki egyszer megmondja a véleményét valamiről (a negatívat), barátokat nemigen szerez. Minden kritikus, főleg, ha maga is író, válaszút elé kerül: nyilatkozzék-e a kollégák műveiről, vagy hallgasson örökre? Ugyanakkor már az is látszik, hogy az sincs jobb helyzetben, aki úgy kritizál, hogy egyébként nem dédelget író-karriert. Rajtuk nincs fogás, ezért a kritizált személyek más módokon igyekeznek valamiképp kétségbe vonni a vélemény hitelességét. Ez egy külön téma, és ennél mélyebben most nem is fogok belemenni (a harmadik és a negyedik, befejező részben sem).

Harmadik rész

2011. január 30., vasárnap

Az elhantolt kutya a szerkesztők udvarában I.

Mostanában sok kommentben felmerült, és magam is több beszélgetést folytattam abban a témában, hogy vajon melyik megjelenésnek van nagyobb értéke (szigorúan a fantasztikus zsáneren belül maradva), sőt, van-e egyáltalán presztízse az e-booknak és a sima netre feltöltésnek. Ezzel szorosan összefügg a szerkesztők szigorúsága vagy engedékenysége; a hazai novellatermés minősége, a tehetséges szerzők fejlődőképessége, a tisztes iparosok azon törekvése, hogy ne adják alább egy bizonyos színvonalnál.

Minden tíz írásból nyolcat elutasítunk, mondja Bepe, az Lfg.hu főszerkesztője. Az SFmagon meghirdetett - netes körökben egyedülállóan még honort is kínáló - kvázi pályázati lehetőségen sem rózsásabb a helyzet. Nagyon valószínű, hogy lesznek hónapok, amikor magyar szerzőtől nem lesz kint novella. Az ÚG főszerkesztő Jobbágy Tibor szerint pedig "az olvasóknak 3-4 évet kellene várni egy-egy kötetre, mire összegyűlik a megfelelő számú  írás." Mármint az olyan minőségi, ami adott esetben a külföldi kortárs SF-F-vel is összehasonlítva megállná a helyét. Sokan mondják - de ez már egyéni ízlés kérdése is -, hogy valójában az egyes "hagyományos" magazinokban megjelentek között, sem pedig a zsánerben ismertebb  "e-magazinokban" (pl. Lfg, Solaria, Karcolat) közölt írások között nincs minőségi különbség. (Sokszor a személyi átfedések miatt sem). Itt is, ott is előfordulhatnak kiugróan jó novellák, míg a többség természetszerűleg középszerű, vagy az alatti. Azt, ami igazán rossz, elvileg egyik, nagyobb múltú, de legalábbis több éve töretlenül működő honlap sem közli le, ezek a novellák kerülnek aztán a szerző saját blogjára, vagy előszűrés nélkül működő, önmagukat amatőr művészeti portálként definiáló site-okra.

Korábban az Lfg (Rpg.hu) mellett működött több írókör, melyek mára feloszlottak, tagjaik pedig már "nem termelnek" időről időre a közepesnél jobb színvonalú novellákat az említett honlapra. Közülük, akik a mai napig írnak, jórészt ennek köszönhetik olvasóközönségüket, de ha megjelenésről van szó, akkor érthető módon a papír alapú magazinok, antológiák felé fordulnak. Valahogy mindenkiben benne van, hogy jól hangzik, ha ilyen-olyan folyóiratban jelent meg, még akkor is, ha az mára már megszerezhetetlenné vált vagy megszűnt. Papír alapon megjelenni még mindig nagyobb presztízs, még akkor is, ha a kiadványt fele, vagy akár negyed annyian olvassák csupán, mintha az írását beküldené valamelyik honlapra. (Béka találó mondását átalakítva: akad író, akiknek publikációja van, és akad, akinek olvasói).
 
Sci-fi novellák esetén ez a törekvés még abból a szempontból érthető is, hogy 500 pld-os határ felett jelölhetővé válik a Zsoldosra. Ha jövőre beindul a KIMTE fantasy díja, és a netes megjelenéseket teljes mértékben kizárják a jelölhetőség köréből, akkor az szintén nem fog kedvezni az e-megjelenésnek. (Bár, ha nem akarják saját maguk alatt vágni a fát, akkor valamiképp az e-könyveket is engedik nevezni, mint ahogy erre, bár még semmiféle szabályt nem munkáltak ki, már történt utalás).

Jelenleg tehát mindenki inkább arra hajt, hogy papír alapú publikációja legyen. El nem tudom képzelni, mekkora mennyiségű kéziratot kap a Roham vagy a Galaktika, sőt, az ÚG, különösen az Avana Arcképcsarnok megszűnése után. Ezeken kívül magyar szerző - kivéve, ha Mágust ír, ez esetben a Delta Vision is lehetőség - két kiadóhoz fordulhat, a Tuanhoz és a DV-Cherubionhoz. Minden más, pl. az Agave, Ulpius-ház, már túlmutat a szűk zsáneren (egy kissé más liga). Ha az említetteken kívül egyik sem jön be valakinek, a netes megjelenést oly módon próbálja elodázni, megkerülni, kivédeni, hogy a print on demandhoz vagy más kéziratnyomdához fordul. A produktum, a jobbára könyvformájú, szerkesztetlen, minősíthetetlen kézirat azt az illúziót keltheti - különösen az önértékelési problémákkal küzdő szerzőben -, hogy most aztán író lett. (A pofára esés ezután jön, amikor kiderül, hogy a kutya nem veszi a kötetet).

Az e-book még a jövő kérdése lesz, hová fog beilleszkedni, átveszi-e a presztízshatalmat a papír alapú megjelenéstől, emelve a sima netes közzététel elismertségét is, vagy épp ellenkezőleg. Próbálkozások mindenesetre már most is vannak: az amúgy sima netes publikációkat e-könyvbe rendezik, megrendelhetővé, fizetőssé teszik. Ezzel azt a köztes "presztízsszintet" igyekeznek megteremteni (ha már a papír alapú lehetőségek beszűkülnek), hogy a résztvevők majdan beírhatják a bibliográfiába, hogy pl. XY e-antológia, ami nyilvánvalóan jobban hangzik, mintha csupán valamelyik zsánerbeli honlapra mutató linket tenne bele.

A hívószó az e-book elterjedése esetén az "antológia" lesz. Azt sugallja, hogy nem netre kiböffentett írásról van szó, hanem valamiről, amit látott szerkesztő, többek együttműködéséből jött létre, egyszóval volt valami rendező elv a háttérben. Ezzel nincs is semmi baj, sőt, éppen az ilyen úttörő kezdeményezések alapozhatják meg a zsáner túlélését az e-book világában. Azt kiválasztani azonban, hogy az egyes e-megjelenések között melyik jó, ugyanúgy nehéz és kaotikus lesz, mint jelenleg a papír alapú megjelenések esetén.

Alighanem azért is van a mai napig nagyobb presztízse a folyóiratoknak, fanzinoknak, időszakos válogatásoknak, mert a szerzők szeretik elmondani magukról, hogy együtt dolgoztak egy szerkesztővel, aminek az eredménye - ha honor nem is jár vele -, egy kinyomtatott tiszteletpéldány, borítóval, címmel, tartalomjegyzékkel. Ezt lehet mutogatni a családnak is, a nagyit egyébként is nehezebb az internet elé ültetni, hogy nézd, ez itt az én novellám, ha rákattintasz. (Na, az e-book - és a generációváltás - ezt az esetet is szépen lassan ki fogja iktatni).

Második rész

Au

Néha életkortól és végzettségtől függetlenül minden írónak és cikkszerzőnek kiutalnék úgy három évet egy pusztító típusú írókörben. Könnyebb lenne az élet.

2011. január 24., hétfő

How to suppress women's critic

Anyám azt mondta, kislányom, egy nőnek kétszeresen is meg kell küzdenie mindenért. Ez nem tanács volt, csak figyelmeztetés. Tényközlés.

Ha manapság valaki elő mer huzakodni a nők egyenjogúságával, mint ahogy azt tettem én is, és éppen ma* Hanna egy könyvismertetővel, jobbára értetlen és mellébeszélő hozzászólásokat, reakciókat fog kapni. Ennél az sem jobb, amikor valaki azt mondja, ugyan, ne foglalkozz vele, az ilyen ember (mármint aki másokat degradál pl. nemi alapon) magáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Ellenben, ha én ezt - nőként - mégis szóvá merem tenni, akkor rögtön rám sütik, hogy feminista vagyok, az meg milyen ciki már.

Nem vagyok feminista, de a végén még az leszek, ha olyat olvasok, mint:

"Az lfg.hu kritikusa egy hölgy, aki saját bevallása szerint kívülálló a képregényeket illetően, így nem csak hogy női szemmel, de egyben laikusként is vizsgálta a magazint." (Random Képregénymagazin blog - kritikák linkgyűjtemény).


A Random Magazin honlapján felsorolt kritikusokat elnézve én voltam az egyetlen, aki belül hordja a nemi szervét.** Ezt az alkotók valami oknál fogva szükségesnek találták megjegyezni. Tessék mondani, mi a búbánatért? Azért ugyan nem, hogy udvariasak legyenek, speciel a "hölgy" szótól is kirázott a hideg, mert kb. egy kezemen meg tudnám számolni, hogy amikor ezzel illettek, tényleg a nememnek szóló őszinte tiszteletből tették, nem pedig valami egészen másért. (A másik ilyen kifejezés a "művésznő").

"Természetesen a laikusok (és a női nemű olvasók) véleménye is ugyanolyan fontos, hiszen az ő meggyőzésük is a céljaink között szerepel."

Ez esetben durván mellé tetszettek lőni. Olyan témát kellett volna választani, mint mondjuk... családalapítás és gyereknevelés. Házasság. Szövés-főzés-takarítás. Ja, fantasynél tartunk? Akkor valami csöpögősnyálasvámpírosizé. Az még népszerű is. Más kérdés, hogy nőként engem ezek a témák tökéletesen hidegen hagynak, persze ez már könnyen lehet, hogy önmagában deviancia. Mindegy.

Lefordítom, miért kellett feltétlenül megjegyezniük, hogy nő írta a kritikát. Nincs ugyanis ennél jobb magyarázat arra, miért is nem tetszhetett neki a Random első száma. A témák alapból nem nőknek valók voltak a tudat alatt ható sztereotípiák szerint (sarkítva: háború, kill, kill, kill, feudális fantasy és démonos varázslat, rombolás, poszt-apokaliptikus világ stb.). Ezért alapból le kell vonni egyet a kritika hitelességéből, hiszen a képregények hátrányból indultak, amikor a női olvasó, ééén, kézbe (monitorra) vette a kiadványt. Ezt a degradáló felhangot úgy igyekeznek tompítani - valószínűleg teljesen tudattalanul, és mindebben ez a szép -, hogy nő mivoltomat zárójelbe teszik, a laikus véleményre helyezik a hangsúlyt, majd hozzáteszik, hogy természetesen az olyanok véleménye, mint az enyém is számít, mi több, meg is szeretnék őket (a nő+laikusokat) nyerni maguknak.

Tulajdonképpen azt kell mondjam, a retorika roppantul ügyes (ezért is gondolom, hogy tudattalan). A felületes olvasónak lehet, fel sem tűnik, főleg, ha férfi az illető. Még egy nőnek sem feltétlenül, hiszen akár már hozzá is szokhattak e mindennapos gyakorlathoz.***

Hogy meggyőződjek róla, nem én látok-e rémeket, visszaolvastam a kritikámat, és visszaolvastam a listában szereplő másikat is, Abdul tollából. Abdul szintén azzal kezdi, hogy "nem igazán vagyok szakértő, sőt, így ez csak egy mezei olvasó csapongó véleménye", és lényegileg ugyanazt állítja a magazinról, mint én tettem. Ami igazán vicces, hogy ezt egy kommentben még meg is fogalmaztam a kritikája alatt több mint egy hónapja! Jóformán ugyanazt tettük szóvá, jóformán ugyanazt dicsértük. Az ő kritikája azonban valamiért mégis más megítélés alá esett: "Nulysses77 a blogjában egy őszinte, kemény, de korrekt kritikával illetett minket. Köszönjük."

Őszintén fel nem foghatom, miért nem lehetett az én véleményemre is pontosan ugyanennyit írni? Hiszen - mivel a két kritika gyakorlatilag egyezik - semmivel sem keményebb egyik a másiknál, és ha az enyémmel nem értenek egyet (ezt ki is fejezték, figyelem, nő+laikus, duplán tévedhetett, mi bizony nem is értünk ám vele - a szerintük legkeményebb véleménnyel - egyet!), csakhogy ez esetben nyilván nem értenek egyet Abduléval sem.****

Mindennek tetejébe voltam olyan vátesz, hogy az ismertetőmben azt írtam, "Ráfoghatnám, hogy azért nem tudom értékelni a kiadványt, mert nőnemű vagyok, pedig a háború, a lecsúszott emberek mindennapi erőszakoskodásai, szegénység és zűrzavar, ezek hatásai az életünkre, mint mindenkit, engem is foglalkoztatnak."

"Lőrinczy Judit nem kímélte a Randomot, a legkeményebb kritikát eddig ő fogalmazta meg, bár nem minden esetben értünk vele egyet, a kritikát azért természetesen neki is köszönjük."

Nem, kedves szerkesztők, nem a kritika volt kemény, más véleményekhez képest semmivel sem volt durvább vagy kevésbé megindokolt (bőséges érvet szolgáltattam, és azt is megmondtam, mi tetszett). Ez a blogbejegyzés, hogy erről a témáról még 2011-ben is aktuális írni, na, ez a kemény. A valódi köszönöm helyetti burkolt buksisimire pedig hadd ne mondjam már, hogy szívesen.


* Durva egybeesése ez a véletleneknek. Az idézet forrására ma bukkantam rá.
** Egyedül hiénáról nem tudok nyilatkozni, mert nem derül ki, nő-e vagy férfi, ellenben a létező legnagyobb lúzerfordulatot követi el a blogbejegyzésében. (És a Random részéről ezt nevezik a kritikusok velős kiosztásának. Kínos.)
*** Ez az állításom korántsem demagóg, elég megnézni a reklámok némelyikét, lásd. a poszt elején linkelt korábbi bejegyzésemet.
****Abdultól ez úton is elnézést kérek, amiért akaratlanul is belekevertem ebbe, és a kritikájával példálóztam. De a tétel bizonyításához tökéletesnek bizonyult.

2011. január 22., szombat

A Nyolcak - impressziók

Voltunk tegnap a pécsi Modern Magyar Képtárban A Nyolcak időszaki kiállításon (március végéig megnézhető). Majd' 500 képet láttunk az első olyan magyar művészcsoport alkotóitól, akik a 20. század elején tudatosan fordultak az új, modern művészeti ábrázolásmódokhoz. Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos képei mellett a rájuk elementáris erővel ható Cézanne-tól és Matisse-tól is volt néhány festmény. Egy félreeső folyosón nők is képviseltették magukat - nem festményekkel, hanem szövéstervekkel. (No comment).

Összbenyomás? Határozottan jó, érdemes elmenni és megnézni, de lehetőleg ne zárás előtt másfél órával, mert ha elmélyülten szeretné valaki az ecsetkezelést tanulmányozni, vagy a színkeverést, vagy a kompozíciókat, az tovább tart, mint azt elsőre gondolná. Nem csak egy terem van, hanem konkrétan három szint(!).

Hat méterről érvényesül. Élőben szebb
A képek elrendezése néhol nem volt szerencsés, oszlopokra is függesztettek fel, és a legtávolabbi pont, ahonnan meg lehetett őket nézni, másfél méterre szűkült. Holott ezeknek a képeknek kifejezetten az a fő jellegzetessége, hogy nagy térben érvényesülnek igazán. (Némelyiket úgy néztem meg, hogy közelhajoltam, tanulmányoztam a színeket, rétegeket, foltokat, aztán hátrálni kezdtem, és kb. 5-6 méternél lett tere a pacáknak, akkor állt össze. Ez mindig frenetikus élmény). Voltak nagyméretű festmények is, amelyek túl kicsi terembe kerültek - gondolom, tematikus elrendezés okán.

Márffy Ödön: Fekvő akt
Az első benyomásom az volt, hogy szépek, szépek, modernek és útkeresők, csak az a baj, hogy ezt a stílust, amit "másoltak", már előttük mások, a nagy francia elődök feltalálták. Magyar kollégáik pedig szinte nem tettek mást, mint nagyjából két-három évtized késéssel rávetették magukat az "új" ábrázolásmódra. Némelyik festmény annyira hasonló volt a másikhoz, hogy többször is megdöbbentem, hogy két külön személy festette őket a nyolcakból. Mintha egyszerre, egy helyen festettek volna a szabad ég alatt. Máskor kivillant a pucér vászon a festék alól - látszott, hogy koncepciózus polgárpukkasztás a cél, de bő száz év távlatából ez már inkább gyerekesnek hat. (Egyébként kétségtelenül nagy bátorság kellett ahhoz, hogy akkoriban ilyeneket fessenek. Bő tíz évvel korábban azt írta egy kritikus: "Egy üvegmedencébe öntött szappanos vizet állítsunk az ablakba, a medence oldalán megkapjuk Monet képét; kissé rázzuk meg a medencét, megkapjuk Monet másik képét; tovább rázva, megkapjuk többi képeit Monet-nak és tanítványainak, kik között sajnos, magyar is akad." - Malonyay Dezső, 1899.).

Pór Bertalan családja
Akadtak képek, amelyeket riasztóan rossznak találtam (pl. a legkevésbé sem burkoltan homoerotikus és valahogy ostoba, kidolgozott-mégis-torz-férfiak-meztelenül-lovagolnak-a-tóparton-festményeket; nem jöttek be Tihanyi Lajos portréi sem). Akadtak viszont, amelyek lenyűgöztek (Pór Bertalan családjáról készített óriásképe; sok-sok tájkép, és Czigány Dezső két önarcképe is megfogott, szabályosan a hátamon éreztem a tekintetét, amikor elhagytam a termet, egyúttal rávezetett, hogy az önvizsgálat leghatásosabb és legdrasztikusabb módja az elmélyült, tanulmányozó önarckép festés).
Berény Róbert: Olasz lány
 
A legelborultabb képeket Czóbel Béla és Berény Róbert festette, ha van a különcök között különc, az leginkább Berény lehetett, ami érdekes, hogy mind ő, mind Kernstok Károly jelentős beosztást kapott a művészeti életben a Tanácsköztársaság idején. Amikor eljött a bukás, mindketten külföldre kényszerültek, és a nyolcak képviselte avantgárd modern művészeti törekvések évtizedekre háttérbe szorultak hazánkban. A kiállításon olvasható ismertető szerint ez nagy mértékben vetette vissza a magyar festészetet - amiben nyilván sok igazság van. Ugyanakkor különös, hogy e szélsőbalos indíttatású művészi képeket (annak tekintett képeket) érzésem szerint már csak egy egészen vékony hajszál választja el a joggal degradált "szocreáltól". 

Pörgés kettő, mert szerintem volt már ilyen című poszt

Nehéz úgy belefogni a következő irományba, ha a szokásos szigorú véleményező kör kivételesen és egyöntetűen pozitívan nyilatkozott az egyik mostani novellámról, egyesek szintlépést emlegettek... Ez egyfelől iszonyú jól esik, másfelől letaglóz, mert mi van, ha a következővel nem tudom megugrani az elvárásokat?

Az utóbbi fél-háromnegyed évben teljesen átalakult bennem az alkotófolyamat, emlékszem az írókörös Brande-gyakorlatokra, a kora reggeli intuitív írásra. Furcsa, de most ugyanezt produkálom, csak napszaktól függetlenül. Van egy ötletem, leülök, és beállítom az agyam, hogy na, ez maximum 4 oldal lehet, és egy ültő helyemben megírom. Festésnél ugyanez. Elkezdek valamit, meg sem tervezem, és kész, valami lesz belőle. (Ja, ma befejeztem két olajfestményt). Egyszóval a nyár óta tartó ihletettség állapota most is változatlan, mindenkinek ezt kívánom, bár átélhetné, de senkinek sem az élményt, ami kiváltotta.

Mivel fél-háromnegyed éve teljesen úgy érzem, mintha kicseréltek volna, eltávolodtam a korábbi írásaimtól is. Hosszúak és fárasztanak. Félve olvasnám őket újra, mert olyan, mintha egy másik személy írta volna. Nem mondatszintű hibákról van szó, hanem az akkori eszköztáram véges voltáról, és az engem akkor foglalkoztató kérdésekről. Ez különösen azért roppant érdekes, mert a regényen immár két éve dolgozom, és ilyen megfontolásokból nem dobhatok ki 600+ K-t az ablakon... És szerencsére egy regény más, most, hogy már igazán a végéhez közeledek (már meg van írva, most a sokadik javító olvasást tartom), úgy érzem, hiányozni fognak a szereplők. (Ez azt is megmagyarázza, miért szeretnek egyesek folytatásokban gondolkozni - megnyugtatásul, én nem írok trilógiát).

Nem rég írtam itt a blogon, mi az, ami továbbhajt a következő novellához, festményhez. Az ötlet, a kérdés, amit fel akarok tenni benne, ezért azt, amin aktuálisan dolgozom, igyekszem mielőbb befejezni. Ez a késztetés pedig erősebb, mint a félelem, hogy a következő esetleg nem arat majd osztatlan sikert. Úgyhogy ma megint írtam egy két oldalas novellát.

(Meg vagyok őrülve :D).

Rajzos notesz

Az SFmag szerkesztőségi ülés szubjektív jegyzőkönyve, avagy én kétfelé is figyelek. Valahol ott a tűz környékén vállaltam be egy könyvismertetőt (Atwood)

Iskolás zsiráf

Tavalyi rajzórai feladat: válassz ki a teremben különféle tárgyakat, és rajzold le őket úgy, mintha egy beállítást alkottak volna

2011. január 19., szerda

Díjas elmélkedés

Amikor ilyeneket olvasok*, arra jutok, hogy tényleg el kéne gondolkozni Merras felvetésén**, miszerint e-formában kiadott műveket is lehessen nevezni, különben a 2012-es díjkiosztóra (ha lesz még Zsoldos-díj) kb. 10 novellát kell csak elolvasnia és értékelnie a zsűrinek - ennél több magyar nem igen jelenik meg a Galaktika lapjain egy év alatt. Ha esetleg még 1-2 magazin, pl. a Roham*** nevez, akkor is csak töredéke fog versenyezni a díjért a mostaniakhoz képest (de alighanem már idén is lesz visszaesés). Miközben ugyanannyian, ha nem többen írnak sci-fit...

Tudvalevő, hogy a kiadók sok esetben aszerint válogatnak és adnak ki valakit (túl a személyes ismeretségen és barátságon), hogy milyen esélyekkel indul a díjért (ha nyer, fel lehet ragasztani a borítókra, hogy Zs-díjas), vagy akár már el is nyerte azt (és a borítóterven szerepel, hogy Zs-díjas). Ráadásul a jelöltekről még mindig írogatnak blogokon, nagyobb honlapokon (ingyenreklám). Ha ebből a lehetőségből kiszorul a jelenleg sci-fit rendszeresen írók mondjuk 95 %-a, a kiadók dolga is megnehezül, hiszen semmiféle külső visszajelzés nem fog rendelkezésre állni a szerző írásairól, és a kezdők/első regényükkel kilincselők novella megjelenéseket sem tudnak begyűjteni (márpedig ez a kiadók vesszőparipája, hogy mindenki próbálkozzon rövid történetekkel a regények előtt).

Nem megoldás felpakolni a netre, mert ha magánhonlapra teszik fel, azt SENKI nem olvassa. Azt pedig kevesen vállalják, hogy rendszeresen e-magazinokban publikáljanak, ha még van remény papír alapú kiadásra. (Holott hányan olvasnak el mondjuk egy Avana Arcképcsarnokot? Egy lfg.hu-ra küldött novella fényévekkel több emberhez jut el. Mégis, előbbi nevezhető volt, utóbbinak olvasói vannak.)

Az egészben az a nagy feneség, hogy többségében sem a neten, sem a nyomtatásban megjelenő novellák nem minőségiek, jobbára közepesek, legjobb esetben tisztes iparos munkák, és ha továbbra is az alapján jelenik meg valaki, hogy ki kit ismer (ezen igazán nehéz változtatni), ez a hozzáállás hosszútávon legalább annyit fog ártani a zsánernek, mint a '90-es évek elején történtek.

Azon is el kell gondolkozni, hogy kell-e egyáltalán díj - legalábbis ilyen feltételek mellett -, ki akarja igazán megreformálni (ó, hányan próbálkoztak vele, és nem lett belőle semmi), vagy érdemes-e alapítani egy másikat? Ha már az ÚG 17.-ről volt szó a poszt elején, akkor térjünk vissza rá egy gondolat erejéig. Abból, amennyit eddig elolvastam belőle (az enyémet is beleértve), egyszerűen nem elég jó. (És most nagyon enyhe voltam). Olvassatok el random egy Clarkesworld novellát. (Itt most "átmehetnék SFinsiderbe", és felsorolhatnék rohadt sok nevet, hogy kit érdemes elolvasni, mindegy, a lényeg, hogy be kell látnom, mennyire igaza van Kánai Andrásnak. Messze vagyunk. Fényévekre. Tematikában, kifejezésmódban. Na nem az angolszász piactól általában - a nagy számok törvénye alapján a többség ott is értékelhetetlen -, hanem az angolszász piac legjeitől.) És ez alapján azt mondom, jobb is, hogy nem lehet jelölni az ÚG 17-et. (Még ha tudom, a benne lévő novelláknak nem az angolszász piac elitjével kellene versenyezniük, hanem más kiadványok valószínűleg cseppet sem, vagy nem sokkal jobb írásaival).

A kérdés kérdés marad: miért nevezünk/díjazunk közepes-rossz novellákat? Miért jelentetünk meg közepes-rossz novellákat? Miért is szomorkodunk egy megszűnőben lévő/már megszűnt kiadvány felett, ha  valójában évente egy olyan antológiát is bajosan hoznánk össze, amiben kizárólag közepesnél jobb novellák kapnak helyet, amelyekben nem újrafelhasznált ötletekkel operálnak, vagy ha igen, legalább a megvalósítás újszerű.

És mégis, szükség van ezekre a kiadványokra, mert azért időnként kinevelődik egy-két jó író, és ha semmi sincs, amiben megjelenhetnek, visszajelzést sem kapnak. Szs két nagyszerű cikkben is értekezik az SFmagon az e-book elterjedésének magyar sci-fire gyakorolt hatásáról. Azt hiszem, idővel egyes netes honlapok köré fognak szerveződni az írók, ennek már most van jele, és idővel ki fog alakulni az igény egy e-díjra is, akár az Avana révén, akár más módon. Mert valamilyen szinten muszáj lesz válogatni a netet kézirataikkal elárasztó, kétségbeesetten elismerésre vágyó írók között. Addig is, nem irigylem a még talpon maradó utolsó, papír alapú SF kiadványok szerkesztőit, ha az asztaluk eddig zsúfolt volt, hamarosan még inkább az lesz.



* Persze, az is megér egy misét, miért jutott odáig az egykor szebb napokat is látott Új Galaxis, hogy kvázi POD-os kiadvány lett belőle.

** Idemásolom, mit írtam kommentben:
"Merras, ez érdekes téma és rengeteg kérdést felvet.
Az előszűréshez támpontot adhat a Hugo-díj szavazási rendszere. Szerintem.
http://www.thehugoawards.org/the-voting-system/
Ugyanakkor bármilyen előzsűrizés, netes szavazás, fészbúkos lájkolás (na ettől ráz engem a hideg, én pl. soha az életben nem regisztrálok oda, lehet kövezni, de jó okom van rá) szükségképpen vitákhoz, félreértésekhez vezet. Aki több szavazót mozgósít, ugye…
Az egész kétség kívül egyre nagyobb probléma lesz, és fontos már most gondolkodni rajta. Mert hát tényleg: 5 eladott pld az 500-ból, POD-nál 500 kinyomtatott könyv, és jelölhető a regény… Még csak szkeptikus sem lehetek, mert egyre több embernek lesz e-readerje, és amikor még én is azon morcogtam, hogy minek is a Zs-díj kisregény kategóriában, amikor NINCS sci-fi kisregény, két év alatt mégis jelent meg annyi, hogy jövőre ki tudja osztani a zsűri e kategóriában is a díjat. Úgyhogy belátom, tévedtem, és nyitott vagyok az e-Zsoldosra.
Ha lesz e-könyves díj, akkor az valószínűleg ösztönzőleg fog hatni az e-könyves piacra.
A kérdés az: mitől lesz egy e-könyv kiadása “hivatalos”, jelölésre érdemes szemben azokkal, akik szimplán átkonvertálják a Wordben megírt kis kéziratukat e-olvasó formátumra, és feltöltik a netre? Szerintem nem előzsűri/előválogatás/szavazás kell, hanem talán inkább olyan netes fórumok, “hiteles helyek”, “kiadók”(?) kialakítása, hogy csak az ott megjelent (bizonyos összegért letölthető?) e-művek lehessenek jelölve.
Ha az előzsűrizést és a “hiteles helyeket” mixeljük, abból kisülhetne pl. egy ilyen megoldás:
már most is vannak olyan e-magazinok, honlapok, amelyek egyfajta e-könyv műhellyé is válhatnának, és kapnának egy kvótát, hogy évente hány náluk megjelent netes tartalmat jelölhetnek a díjra. Ezt eldöntené az adott honlap szerkesztősége. Ehhez persze definiálni kellene a szerkesztőséget, sőt, az e-zine fogalmát, de talán ez nem volna olyan nehéz. (Pl. “hiteles hely”: legalább 3 fős szerkesztőség, hetente 4x frissül – nem átvett tartalommal!, és a látogatottsága x. letöltés havonta. Vagy: mivel úgyis mindannyian tudjuk jól, melyek azok a honlapok, amelyek rendszeresen foglalkoznak sci-fivel és közzétesznek novellákat, szóval e honlapok szerkesztői/delegáltjai/kritikusai/üzemeltetői – és persze az Avana képviselői – leülnek egy vendéglátóipari egységben, és megegyeznek a szabályokban. Fantazmagória, tudom. :D )
Nyilvánvalóan minden szentnek maga felé hajlik a keze, de a viták, hogy adott honlapról melyik műveket jelöljék, eldőlne saját berkekben, a szerkesztők fórumain, és sértődés is legfeljebb házon belül lenne, ami sokkal kezelhetőbb. A sértődést csökkentheti továbbá a kvóták meghatározása, tehát nem csak egyet lehetne jelölni, hanem mondjuk hármat, kategóriánként.
(Mellesleg, egy ilyen rendszer már most letesztelhető lenne azon, ha mondjuk az egyes ilyen honlapokon megjelenő írásokat jelölni lehetne egy külön kategóriában.)
Na mindegy, ha ez megoldódik, újabb kérdés lesz: e-könyv csak e-könyvvel, vagy papírral is versenyezhet?
Hogy fog hozzáférni a zsűri az e-könyvekhez? Elvárható, hogy vegyenek egy e-readert? Vagy biztosítson nekik az Avana? (Szerintem az éves ktgvetésüket elvinné :D ).
És végezetül, de nem utolsó sorban: mi volna, ha ezek a “hiteles helyek” alapítanának egy külön e-díjat, afféle teszt-díjat, kizárólag netes tartalom számára. Maga a díj is virtuális lenne, semmiféle anyagi vonzattal nem járna. Vagy mondjuk a díj lehetne az, hogy az adott évben nyertes novellá(ka)t lefordítanák angolra, és a szerző külföldön is kilincselhetne vele. (Fantazmagória 2. Tudom, ez is sok kérdést felvet, most csak ötletelek.)
Hogy ki zsűrizne? Mondjuk szintén e honlapok delegálnának, részben felkérnének embereket. Szempontok kidolgozhatók. Fantazmagória 3, tudom. :D
(Érdekes, hogy ott vannak pl. a finnek, és van 5 fantasztikus irodalmi díjuk, nálunk egy, és csak sci-fi, bocsánat, kettő, mert lesz KIMTE-díj, de vajon elférne-e ezek mellett egy harmadik? Persze ez már messzire visz.)"

*** "...ennyi erővel bárki kinyomtathat színes fénymásolóval 500 példányban szórólapot a művével, és osztogathatja az aluljáróban, mint Zsoldos-díjra nevezett írást. Én szívem szerint a Rohamot kizárnám." - írja kommentben Jobbágy Tibor, Avana tag, ÚG szerkesztő. Persze ennek is vannak érthető okai, meg annak is, miért zárkóznak el az e-díjazástól. Az e-díj támogatói azonban csak annyit szeretnének, legalább beszéljük meg, oszlassunk el kételyeket, vessünk fel problémákat.

2011. január 16., vasárnap

Hétvége, pontról pontra

Anitámékhoz érve meglapogattuk Robit, a barnára sült kolumbiai világutazót, és kicseréltük az elmaradt karácsonyi ajándékokat. A fiúk a bort, a lányok a nyakbavalót, szerintem mindenki örült, legalábbis Anitával eltaláltuk a másik szíve vágyát.

Képünk csak netről szerzett illusztráció
Este egy baráti házaspárnál beszélgettünk, ettem - életemben először - sushit, és jó volt, meg minden, de nem érzem azt a késztetést, hogy "ej, milyen jó volna megint enni ilyen japán kaját!" A tengeri herkentyűk nem rémisztenek el, a wasabi sem, a pálcikákkal evés már inkább, ugyanakkor kétségtelen, hogy sushit villával enni esélytelen. Ránningszusi nem lett belőle, mint Kőhalmi legendás stand-upjában, és ez pozitív.

Az este folyamán kezembe akadt egy aukciós ház műtárgyalbuma (avagy mindent a szemnek, semmit a pénznek), és volt benne egy festmény, ami "beszippantott". Azt vettem észre, hogy percek óta megbabonázva bámulom és elemzem. Sajnos nem találtam meg a neten (nagy méretű, '72-ben készült és fotórealista),  eszembe sem jutott, hogy lefényképezzem (nem is nagyon sikerült volna), a festő nevét jegyeztem csak meg (Csernus Tibor). A festmény tulajdonképpen egy kocsmai jelenet, legalábbis első pillantásra, a kép nagy részét egy óriási sötét tükör foglalja el. Hatalmas nagy talány, hogy mit látunk benne az előtérben-lent ácsorgó, iszogató és beszélgető, beteges neonfényben fürdő alakokon túl... Lenyűgöző. Bár megoszthatnám az élményt.

Másnap régi barátnémhez mentem, Annával mindig úgy beszélgetünk, mintha előző nap találkoztunk volna utoljára, és nem lenne több hónap kihagyás. Mint művészetszerető ember, nála is belefutottam egy másik nagyszerű magyar festő munkáiba. (És bármilyen hihetetlen, a neten Szakács Imre nagyméretű, szürreális képeiből sem találni egy rendes, átfogó, igazi, virtuális galériát). Nem linkelek semmit, ha gondoljátok, keressetek rájuk.

(A hétvégén az új Liam Neeson film jóvoltából az ízlésterror-mélyrepülést is letudhattuk Wooffal, azt ajánlom, a Takent inkább ne nézzétek meg. Az egész film tulajdonképpen egy nagy orvosi ló a béna jelenetekre, levegőben lógó, logikátlan cselekményen keresztül rángatott, 2D karakterekre. Mennyivel jobb a cím alapján összetéveszthető Spielberg-minisorozat a kis szürkékkel!)

Szombat délután következett az SFmag szerkesztőségi ülés, az élőbeszéd hatásos és gyors, szemben a félreérhetőbb és lassabb netesnél, pedig én igazán gyorsan gépelek, és igyekszem akkor használni a szmájlikat, amikor tényleg szükséges. Gyökeres változások igazából nem lesznek, tisztáztunk néhány elképzelést a jövőre nézve, és a cél továbbra is a minőségi tartalom. Igen, ez itt a reklám helye. Bevallom, új pletykákat sem tudtam meg, és saját írói tevékenységünkről sem esett igazán szó - nem volt rá idő.

Hétvégi találkozóim útjain a cserélt/megszerzett könyvek a mérföldkövek, mire mindet elolvasom, lesz az... hmm, pár év. Atwood, Harris (2x is), Simmons, Le Guin (2x), egy képregény, és még ami itthon vár félbehagyva...

A szerkesztőségi ülés estébe hajlott, végül hármasban folytattuk a beszélgetést, majd jóval később, amikor már Bepe elbúcsúzott, Wooffal Brainoizra vártunk a Nyugati téren, ahol kígyózó sorokban vártak 15-18 éves fiatalok, hogy bejussanak egy diszkóba. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a sok műszempillás, kifestett arc között talán pont láttam a három gyermeket.

Ma, tehát vasárnap délelőtt hazakocsikáztunk, és olyan szépen sütött a nap, és olyan kellemes volt a levegő hőmérséklete, hogy megkockáztattam az idei év első futását. Jól esett, és talán nem lesz akkora izomlázam, hogy úgy járkáljak holnap, mint aki betojt.

2011. január 12., szerda

A megérzés a valószínűség tudatalatti kalkulációja

Szóval múlt héten elmentünk a képekért a kiállítóhelyre, és az emeleten mondtuk a pultoscsajnak, hogy a képekért jöttünk (a falon lógtak), mire a pultoscsaj vállat vont, hogy egyrészt miközömnekemehhezassetommirővanszó, másrészt vigyétek. Úgyhogy fogtuk, és vittük, és azon gondolkodtam, hogy még jó, hogy nem más jelentkezett a festményeimért.

A helyszín maga egy koncertterem, bár a képek egészen védett helyen voltak, az egyik akvarell ki tudja mikor, de a földön landolt, és mire mi mentünk, egy széken hevert. Az üveglap középen elhasadt. Még jó, hogy ákcióssan vettem a Metróban, majd szerzek rá másikat. Mondtam az ismerősnek, hogy én biztos nem kiállítok itt többet, mire azt a választ kaptam, hogy nem is tudnék, mert a hely bezár, átköltöznek valahová. Erre én annyit mondtam, hogy ezt egyáltalán nem csodálom. (Szegény, lelkiismeret-furdalást kapott, és meg akarta téríteni a károm, de ez benne van a pakliban, sőt, valahol sejtettem, hogy erre elég nagy az esély).

Van az a pont

Amikor a zombiból is zömbi lesz.

2011. január 7., péntek

Pénteki linkajánló

Bár itt nem lesz minden pénteken hírsaláta, mint az SFmagon, most én is valami hasonlót blogolok, először is, ha már SFmag, mától olvasható egy cikkem Borítófestők két tűz között címmel, valamin ismerjétek meg a zseniális Grzegorz Wróbel lengyel akvarellistát.

2011. január 3., hétfő

Olvassatok (hallgassatok) híres beszédeket!

"Kricsik és musik a raviban kaphatók."*


Néhány hónappal ezelőtt voltam egy konferencián nyelvészek adtak elő jogászoknak, és a végén még a hóhért is akasztották: a nyelvészek előzőleg anonimizált vádiratokat, ítéleteket, más határozatokat kaptak, hogy ahol csak tudnak - szigorúan nyelvi szempontból - kössenek bele a hivatalos iratokba.

Én végig nagyon jól szórakoztam, mert bár nagyon sok minden nem volt újdonság, az előadók szépen beszéltek és összeszedetten. Csak az elsőnél aggódtam egy kicsit, mert történeti bevezetőt is kaptunk, de összességében érdekes volt az is.

Rég ültem végig egy huzamban ennyi előadást, és előtört belőlem a nebuló, volt a kezem ügyében egy papírdarab meg egy toll (eredetileg az érkező meghívottakat huzigáltam a listán), úgyhogy mindenki okulására lejegyeztem pár dolgot.

Mivel a jogászoknak elvileg tudniuk kéne előadni, megszólalni, elmondták a szónoki beszéd általános "képletét". /Ez persze számunkra csak részben használható, hiszen a vádbeszéd speciális szónoki beszéd (vannak kötelező elemei és ezek sorrendje is alapvetően kötött)./

Bevezetéssel indítunk (mi mással), az unalmas kezdést azonban ki kell védeni. Néhány tipp, mit lehet/érdemes használni: kulcsmondat, személyes élmény/állásfoglalás, példa, idézet (én ezzel szoktam élni), költői kérdés, ellentmondásos állítás, statisztikai adat, humor (lásd amerikai filmek, az elnök beszédei, a vállalatvezető beszédei, esküvői köszöntők stb., mindig valamilyen személyes poént fűznek bele, csak vigyázni kell, nehogy ne nevessenek a jelenlévők).

A bevezetést követi a narráció, az előzmények előadása, az ügy, a téma kibontása, ahol lehetőség van kitérésekre (kapcsolódó gondolatokra). A beszéd folyamatosan "emelkedik", a csúcspont a narráció utolsó harmadába essen (ezt nevezték "ballisztikus ívnek").

Befejezés: a tételmondatok kiemelése, összegzés, a téma tágabb perspektívából szemlélése.
A beszéd érzelmi mozgósítás. Azonosulást, átélést kíván, ezért aztán aki a papírt a kezében szorongatja és nem tud/nem mer elrugaszkodni tőle, hanem csak felolvassa, kevésbé számíthat arra, hogy sikeresen meggyőzi a hallgatóságát. Pedig bizonyára szép, kerek mondatokat fogalmazott, és ha a közönség olvasná, szem nem maradna szárazon. A szabad előadásmódban nincs felolvasás, emiatt szóról szóra előadni sem lehet, de a nyelvész (és a retorika) azt tanácsolja, inkább hezitáljon valaki, inkább töredezzen egy-egy mondat, nyelvtani egyeztetés, mint hogy monoton felolvasásba fulladjon az egész.

A szöveg kohézióját visszatérő elemekkel lehet megteremteni, pl. ismétlődő, ugyanúgy kezdődő sorok,** keretes szerkesztés. A köznyelvi kiejtési normát ajánlják, tehát tájszólással előadni nem mindig szerencsés. Hibás, amikor latin szavakat latinosan ejtünk, vagy amikor "visszaangolosítunk" (ki hogy mondaná pl. a "projekt"-et?), érdemes figyelni továbbá a magánhangzók harmóniájára. A magyar nyelv egy külföldi számára mekegésnek tűnik a sok e betű miatt, ezért a vegyes hangrendű szavaknál javallott a mély hangrendű toldalékokat alkalmazni (pl. férfinak); vagy más módon kiváltani a sok e-t (pl. csend - csönd). Nem ejtünk külön minden betűt (mondja - "mongya"), ugyanakkor az utolsó szótagok elnyelése hiba. Nem ejtjük a h-t a juh, cseh, méh szavak esetén. A hangsúlyt mindig az első szótagra kell helyezni; jelző alkalmazásakor (pl. piros alma) a jelzőt, személyneveknél a vezetéknevet kell "megnyomni". Az éneklő hanglejtés (amitől nekem borsódzik a hátam, lásd unalmas iskolai ünnepségek) kerülendő.

Ezt követően részletes elemzést kaptunk a tipikus hivatali stílus borzalmairól, a "felboncolásra került" különösen ütött. Azt hiszem, hivatali nyelvben szeretjük használni a "figyelemmel arra", "vonatkozó(lag)", "mindazonáltal", "kapcsolatos" szavakat. Az egyik nyelvész szemöldöke a "gyógytartam" szó láttán szaladt fel   /valamilyen erőszakos személy elleni bűncselekménnyel kapcsolatos (:D) iratban látta/. Szerinte ilyen szó nincs (megjegyzem, a blogspot primitív szerkesztőfelülete nem jelzi, míg azt a szót, hogy blogspot, igen :D). A gyógytartam egyébként nem jogászi kreáció, mi csak átvettük az igazságügyi orvosszakértői véleményekből. Persze, ha a szó hibás, ez még nem mentség.

Szóba került az újságírás, a nyelvészek nagy problémának látják, hogy a sajtóban pongyolán fogalmaznak, olykor szlenges kifejezéseket használnak. (Legutóbb az aljadék hírportálok egyikén olvastam egy egyébként korrekt elemzésnek tűnő cikket, amit azzal az utolsó mondattal vágtak agyon, hogy "... törvény szar." Kérem. Ezt így, egymás között nyugodtan. De főoldalon, vezércikkben, miközben komolynak szánják?). A nyelvészek szerint az emberek - mivel a sajtóból tájékozódnak - már nem lehetnek benne biztosak, hogy amit ott olvasnak, egyáltalán helyesen van-e írva. Olyan feladatot adni a kisiskolásnak, hogy keressen ly-j betűs szavakat egy újságcikkben, valószínűleg már nem is érdemes. (És ez "csak" nyelvhelyesség, hol van ettől még az, hogy fogalmazzunk magyarul, legyünk tisztában a szavak jelentésével...)

Hogy mindezeket miért érdemes minimálisan ismerni? Egyrészt nem tudhatjuk, mikor kell esetleg előadnunk (írótábor? :D), másrészt előfordulhat, hogy fantasztikus regényünk főhőse valamiféle szabadságharcost alakít, és el kell mondania pl. egy mozgósító beszédet néhány ork regimentnek. És az olvasó előtt nem mentség, hogy mi magunk sosem voltunk szabadságharcosok, és orkokat sem buzdítottunk mondjuk Rohan lovasai ellen, a hihetőség érdekében a főszereplőnek (nekünk) mégis muszáj.


*Tudom, hogy az idézőjel lent kezdődik, de a blog szerkesztőfelülete ehhez nem elég okos. Egyébként krizantémok és muskátlik, a ravit meg találjátok ki. (A felirat valódi, az egyik nyelvész idézte.)
**Anno középiskolában meg kellett tanulni latinul Cicero Catilina elleni (első) beszédének az elejét, a kezdő mondatokat még ma is tudom, és megmagyarázhatatlan módon mindig enyhe nyálcsorgást vált ki belőlem. A magyar fordítás valahogy nem hangzik olyan szépen (hatásosan).

Ez meg egy mókás (vagy inkább szomorú?) ápdét.

Múzsák

Mások műremekei. Friss tavaszi levegő. Napfény. Vihar. Kihallgatott, kósza beszélgetések. Születés. Halál. Istenhit. Magány. Írókörök, jó és rossz kritikák. Pénz. Határidő.

A következő.

2011. január 1., szombat

BÚÉK

Éjfél után néhány perccel a hangokból ítélve olyan a lakótelepi Szilveszter, mintha kitört volna a zombiapokalipszis.