2011. február 28., hétfő

Én, a sorozatfüggő

Big Bang Theory. Big Bang Theory. Big Bang Theory.

Na, még egy részt. Csak egyet. Tényleg csak egyet.

2011. február 24., csütörtök

Döntésképtelenség

Az előadáshoz muszáj elrettentő példákat is válogatnom. Neten, kiadott könyvekben egyaránt turkálok, beleértve a saját írásaimat. A gondom majdnem mindegyiknél (nyilván a sajátjaim kivételével) ugyanaz. Egyszerűen nem tudom eldönteni, humorherold akart lenni, vagy véresen komoly.

Ha már itt tartunk, azt sem tudom, egy adott írásra nézve a két lehetőség közül melyik a rosszabb.

Netre felpakolt írásnál könnyebb dolgom lehet, ha esetleg kommentek érkeztek a novellára, mert azokból kiderülhet, hogy az író viccnek szánta-e vagy komolyan gondolta, amit írt.

2011. február 20., vasárnap

LFG.HU novellapályázat

Na, a végén belőlem is zsűritag lesz, de mielőtt ez bárkit visszariasztana (egyébként alaptalanul), a pályázat jeligés. Részletes kiírás a honlapon.

Április 15-ig még rengeteg idő van, nem érdemes az első útba eső ötletet megírni.

2011. február 18., péntek

Egyben

Művészet, kultúrtörténeti érdekesség vagy giccs? - cikksorozatom az SFmagon, négy részben művészet vs. SF témában.

Első rész
Második rész
Harmadik rész
Negyedik rész

2011. február 15., kedd

Statisztika

637.868 leütés (szóközökkel).
183 oldal (12-es betűméret, szimpla beállításokkal).
2 év.
Egy .doc.

2011. február 14., hétfő

Kompenzáció

Tavaly - számtalan okból - nem jutottam el a Conra, idén több fronton "kompenzálok". Felkerült a netre a program(terv), az írástechnikai előadást biztosan Monica Wood Description (The Elements of Fiction Writing - tenksz tu Hanna) c. könyve segítségével/alapján tartom, de hogy konkrétan miről, azt még nem tudom pontosan. (Megfordult a fejemben, hogy valami sokkal provokatívabb témát válasszak, de azt majd inkább kiblogolom).

Az említett, angol nyelvű könyvben nem csak a leírásról, de sok más írói fogásról is szó van, Wood érinti a párbeszédeket, a "mutatás-mesélés" alkalmazását, előrevetítést és visszatekintést, és még sorolhatnám. Nem mindegyik hatott megvilágosodással, viszont nem árt az ismétlés, és új dolgokat mindig lehet tanulni. Kíváncsi leszek, hány embert fog ez érdekelni. (Igyekszem azért érdekfeszítőre alakítani az előadást sok-sok példával).

A kiállításról sem tudok még közelebbit, tehát azt sem, pontosan mennyi képet viszek, és melyeket - majd próbálok a "sci-fisebbek" közül választani. A program első pillantásra szinte kivétel nélkül érdekel, és szerintem üdvözlendő, hogy a sci-fihez vajmi kevéssé köthető ufológiai (van ilyen szó?) ill. ezoterikus előadások idén elmaradnak...

Életemben először nevezek a Zsoldos-díjra. Egyszer, régen, az első, Új Galaxisban megjelent novelláimmal lehet, hogy már megtehettem volna, de nem jutott el hozzám az információ. Nem mintha különösebb értelme lett volna benevezni a zsengéimmel. Van, akik szerint az idén nevezett történetek listája sovány, sőt, a regények szerepét az eddig vagy ide, vagy oda nevezett kisregények veszik át. 

Talán az Avana megtehette volna, amit a Galaktika is: a szerzők különösebb megkérdezése nélkül benevezik az Arcképcsarnokokban megjelent novellákat (végülis ez volt a "burkolt" cél, amikor 500 példányra tornászták a fanzint, nem?). Vagy esetleg kör e-mailben megy a felhívás a pályázati kiírásra, nem tudom. Szerintem némelyik szerző, aki esetleg fél-egy éve írt az egyesület novellapályázatára, nem is biztos, hogy tudomással bír a Zsoldos-díj létezéséről, a nevezési lehetőségről. A zsűri mondjuk jobban jár, mert nem kell annyit elolvasnia, ugyanakkor a magyar SF állásáról így is eléggé valós képet kapunk majd - hogy milyet, azt majd ki-ki eldönti olvasás útján.

A Con valóságos SFmag találkozó lesz a szerkesztőség tagjainak, úgyhogy már csak ezért is várom. Azt nem ígérhetjük meg, hogy nem sétálunk keresztül az Avana közgyűlésen kezünkben gyöngyöző, hideg sörrel, mint két éve.

Hannával nem bízzuk a véletlenre a gasztro-élményt, már ma kinéztünk két helyet, ahová beülünk. A neten rákerestem, a Frei Café továbbra is megvan, úgyhogy oda biztosan megyünk sütizni! (Főleg, hogy a helyszín szomszédságában található).

2011. február 11., péntek

Három Ha

Ha egyesek a magyarokkal sincsenek tisztában (avagy kicsoda Kleinheincz Csilla és Juhász Viktor...), akkor tényleg fogalmuk sem lehet a külföldiekről, és arról, miért tépjük a szánkat. Ami szomorú, de megmagyaráz dolgokat. Nem léphetünk át lépcsőfokokat, ugye.

Ha lesz idén HungaroCon (miért ne lenne), az SFmagból - ígérhetem - többen is ott leszünk. Ha valakinek lesz igénye élőben megbeszélni bizonyos dolgokat, elzárkózni nem fogunk.

2011. február 10., csütörtök

Ezt már tegnap akartam

Amikor időnként újraolvasom Juhász Viktor A Rádiumember magányossága c. novelláját, megállapítom, hogy - egy késhegynyi kivétellel - mind, akik a zsánerben nyakig benne vagyunk, valójában csak próbálkozunk az írással.

2011. február 9., szerda

A rutin ellen

Még mindig izgulok az első kör véleménye előtt. Akkor is, ha cikk, akkor is, ha novella. (Mi lesz a regénynél, bele sem merek gondolni). Amikor már pályázatra, vagy magazinhoz küldök valamit, fele ennyire sem élem át az érzést, vajon tetszeni fog nekik? És ha nem, miért nem? Kapok majd jó ötleteket, hol és hogyan volna érdemes átírnom? Mennyire fognak szerteágazni a vélemények? Sok múlik a befogadó személyiségén, és azt hiszem, egyfajta elfogultságon is. 

Az érzés nem fog elmúlni, és meg kell állapítsam, hogy ez jó. Visszaránt a földre, és nem hagyja, hogy bármi egyszerű rutinná váljon.

2011. február 8., kedd

A vitának nincs vége

Vagy legalábbis folytatódhat másik témában, de jó lenne, ha csak az utolsó rész ismeretében. Mától ugyanis a következő két hétben összesen négy részben Művészet, kultúrtörténeti érdekesség vagy giccs? című cikksorozatomat közli az SFmag.

Tudom, a téma nem mindenkinek fontos, és félreértésekre is okot adhat, de annyi helyen foglalkoznak vele, (kortárs vs. SF) még külföldön is, hogy úgy döntöttem, éppen mi nem tennénk az SFmagon? Bár (art cikkek hiányában) irodalmi párhuzamokat használok fel, a későbbi részekben fokozatosan áttérek a képzőművészeti produktumokra, és a művészetben szerintem elfoglalt helyükre.

2011. február 3., csütörtök

Az elhantolt kutya a szerkesztők udvarában IV.

(Köszönet az idáig kitartóknak, ez az utolsó rész).

A külföldi e-magazinoknál - igaz, hogy nehéz bejutni, igaz, hogy honort is adnak, és valószínűleg a szerkesztőket is fizetik – sokkal könyörtelenebbek. Ez a minőség titka. Nem csak a volumen, amiből válogathatnak. És mivel egyre többen olvassuk ezeket a minőségi írásokat (a hazai közepessel szemben nem egyszer INGYEN!), óhatatlanul is összehasonlítjuk a megtépázott renoméjú, tudat alatt és teljesen tudatosan egyaránt degradált magyar munkákkal. Nálunk a szakadék egyre nő, míg külföldi – nem angolszász nemzetiségű (!) – írók hazájukon kívül is megjelennek, sőt, begyűjtenek olyan jelöléseket és díjakat, amelyekről korábban csak amerikai vagy angol szerzők álmodhattak. Ja, hogy nekünk is vannak Bátorítás-díjasaink az Euroconokról? Jó vicc, jó vicc. Én a Nebuláról, a Hugóról meg a World Fantasy-díjról beszélek. Amerikai novella és regénymegjelenésekről. Interjúkról, piacra jutásról. Sajnos nem csillog valami fényesen az európai SF szervezet akármilyen díja, ami csak arra jó, hogy az egyszeri, on-line fórumokat nem követő olvasót megtévessze.

Idehaza egyre többen panaszkodnak a fiatalabb írógenerációból, hogy nincs hol megjelenni, a bejutás azon múlik, ki kit ismer. Bárki, aki ezt még tagadja, az vagy vak, vagy valamiért nem áll érdekében igazat mondani. Végignéztem a nem túl hosszú publikációs listámat, hogy igazán melyeknél volt olyan, hogy senkit, de senkit nem ismertem a kiadónál. Hát, nem sok. Akinek ma Magyarországon e szűk zsánerben - nem POD-os! – regénye/novellája jelenik meg, az vagy régi motoros, aki legalább tíz, tizenöt éve publikál rendszeresen (regényeket is), vagy ismer valakit a kiadónál. Vagy egyszerűen olyan iszonyú szerencséje van, ami felér egy tízévente egyszer bekövetkező csodával. (Emiatt nagy az ellentmondás, hogy a szerkesztők arra panaszkodnak, nincs mivel feltölteni a kiadványokat, ezért kénytelenek elfogadni közepeseket, vagy az alattiakat is. Az volna az egészséges helyzet, ha még a jelenleginél is kevesebb lehetőség volna, de az az egy szigorúan a minőséget képviselné, és nem ismeretségi alapon szelektálna).

Van szerző, akit kiakaszt a kuncsorgás, és nekem sem tetszik, hogy jobbára nem számít a minőség, csak az ismeretség, és persze soha senki nem ismeri el, hogy virtuális bálákban állnak a jobbnál jobb, ámde ismeretlen szerzők kéziratai a kiadóknál, mégsem közülük választanak. Ennek nagyon durva pénzügyi okai is vannak, és az e-book sem biztos, hogy javít a helyzeten. Elsőkönyves (nem kezdő!) szerző kéziratát nem éri meg kiadni, mert biztosan nem térül meg, ez pedig óvatosságra készteti a tönk szélén álló kiadókat. Marketing, mint olyan, a szűk zsánerben jobbára nincs (miből telne rá), és ha még elrettentő kritika is születik az adott műről, még nehezebb lesz eladni. (Igaz, ennek hatása nem bizonyítható, de ha valamit 3-400 pld-ban adnak el, és egy lehúzó vélemény miatt további 100 potenciális vásárló inkább másra költi a pénzét, már elég nagy negatív hatásként értékelhető).
Álszent dolog a közepes-középszar regényeket és antológiákat foggal-körömmel védeni, húzónevek ellenére is, miközben mindenki tudja (a szerkesztő a legjobban), hogy ki kellett volna szórni, még egy szerkesztési körre visszaadni. De mivel haver, meg munkával jár… - a kör bezárul.

Hogyan lehet ebből kitörni?

Egyéni döntés, hogy valaki egyik napról a másikra rákényszerül/rákényszeríti magát arra, hogy a külföldiekhez mérje magát, és elkezdje kidobálni, újraírni a meglévő írásait, vagy valami teljesen mást írni, de sosem az első szembejövő sablonos ötletet. Tényleg elgondolkodtató, fejlődni vágyó íróként végső soron ki jár jobban? Az, aki félreállítva érzi magát, akinek állandóan visszadobják a kéziratait gazdasági válságra és más dolgokra hivatkozva, vagy aki bármit ír, megjelenik (sokszor vállalhatatlan kiadványokban).

Arra ugyan hiába várunk, hogy bárki is beismerje hibáit, akár íróként, akár szerkesztőként, és vannak pénzügyi és pusztán emberi okok is, amelyek miatt nem valószínű a változtatás. Sokaknak megfelel az a langymeleg állapot, ami most van – még csak kárhoztatni is nehéz őket, mert a profi kiadókat kivéve ingyen, lelkesedésből dolgoznak, és nincs energiájuk valóságos írói műhelyt fenntartani. Megtanítani írni az aspiránsokat? Lehetetlen. Még a fizetett „profi” kollégák sem teszik meg. Akkor miért tegyem én, nem igaz?
Csakhogy hosszútávon a zsánernek nagy károkat okoz a téves szelekció és az elégtelen szerkesztői szigorúság; a valódi tehetséggondozás helyetti klikkesedés; a kritika hiánya és a kritika fogadásának képtelensége. A csoportszemlélet a mi-ők vonalán, az ellenségkép keresés, az egyén szintjén jelentkező súlyos önértékelési problémák (nem csak az eltúlzott fontoskodás, túlértékelt írói kvalitások, de a „nekem úgysem sikerülhet”, vagy a „várom, hogy felfedezzenek” állapot is ugyanúgy csapda).

Vannak persze pozitív folyamatok, ilyen az SFmag létrejötte, ilyen lehet az SFportal e-bookos kezdeményezése, vagy hogy legyen egy nap e-bookos SF díj, pozitív lehet a Karcolat e-antológiája, sőt, azt mondom, idővel talán a KIMTE-díj is. Mindnek van árnyoldala: az SFmag csak egy újabb klikké válik, vagy a kezdeményezés kinövi magát? Megveszik-e az SFportal e-bookjait? Milyen szempontok szerint kerülnek be oda szerzők (lásd ki kit ismer téma)? Milyen lesz az e-bookos díj, objektivitásra törekvő, vagy egy adott belterjes közeg átlátszó marketingfogása lesz csupán? A Karcolat e-antológiájáról: komolyan hardverkulcsos védelem kell egy ilyen kiadványhoz, amiben amatőr írók művei szerepelnek? (Itt most visszautalok a poszt elejére a neten ingyen összeszedhető külföldi minőségi novellákra...). A KIMTE-díj renoméja pedig ott fog eldőlni, lesznek-e nevezhető fantasy történetek, és ha igen, neveznek-e a szerzők, pontosabban: neveznek-e azok a szerzők, akikről kimondva-kimondatlanul azért a közönség és a szakma tudja, hogy az átlagnál jobbak. (Éppen ezért nem a szabályzatot felállítani lesz nehéz, hanem azt kommunikálni minden érintett felé, hogy megéri majd pályázni erre az új díjra). Egyszóval, ha megkapargatjuk a felszínt, kényes kérdések kerülnek napvilágra, amiket jó lenne valahogy megoldani. Mert ha nem sikerül, a kezdeményezések befulladnak/saját világukban élnek majd, a leendő díjak pedig éppen úgy a viták kereszttüzében végzik, mint rosszabb években a Zsoldos.

A szerkesztők és a kritikusok mindig is a névtelenség homályába vesztek (kevés kivételtől eltekintve), így lesz ez velünk is. A fennmaradásra az alkotóknak van nagyobb esélye, hiszen ők hozzák létre a művet. Ezt kellene észben tartania a mostani SF-F íróknak. Nem csak azoknak, akik jól írnak, de valamiért nem tudnak megjelenni, hanem a manapság a honlapokat és a piacot elárasztó, egymást körbedicsérgető, a jelen helyzettel megelégedett közepeseknek is.
Ha megelégszünk a középszerűséggel, ha megelégszünk a mostani állapotokkal (vö. írónak tekintik magukat, holott nem gondolkodnak íróként), ha megelégszünk a rövidtávú, felejthető és vállalhatatlan megjelenésekkel, mind a süllyesztőben végezzük.

2011. február 2., szerda

Az elhantolt kutya a szerkesztők udvarában III.

Szerkesztő és író sokszor meggyőzik egymást és magukat: lesz, akinek tetszeni fog a közreadott mű, és ez a lényeg, akinek meg nem jön be, az nem a mi közönségünk. Meddig tartható még ez a mindent felülíró hozzáállás?


Megtehetjük-e mi, speciel az Lfg.hu szerkesztői, hogy azt a maradék két novellát is inkább visszadobjuk? Megtehetjük-e, hogy a menthető, szódával elmegy kategóriás középszarokat megszerkesztjük (az elütéseken és a nyilvánvaló magyartalanságokon túl), reménykedve, hogy a tisztelt szerző nem fog besírni rajta, és egyáltalán, képes lesz kijavítani a hibákat. Vagy vessük őket inkább a nyilvánosság elé, mondván, van egy csomó írástechnikát ismerő ember, akik nem bírják ki, hogy ne szólaljanak meg, majd azok megírják pontról pontra hozzászólásban, amit talán nekünk kellett volna?


Sem minket, sem a szerzőt nem fizetik az effajta ingyenmunkáért, az viszont az olvasói reakciókból biztos, hogy a rossz írásokért a szerkesztőket is éppúgy hibáztatják, ha nem jobban, mint a szerzőt, aki oktondi módon vállalhatónak hitt egy rossz novellát (a szerkesztő pedig, ha látta is a hibákat, átengedte). (Ez meg egy érdekes adalék a szerzők hozzáállásával kapcsolatban).


Ugyanakkor a részletes kritizálást másutt sem viszik végig. Tudom, hány helyről jött vissza korrektúra (ami még mindig nem egyenlő a tüzetes szerkesztéssel) a saját novelláimra. Azt nem merném mondani, hogy nem lehetett rajtuk szerkeszteni való, mert átnézettem ugyan négy-öt emberrel a beküldött írásokat, de hát ki tudja? Utólag visszanézve én is látom, némelyik mennyire közepes, zsenge volt, de akkor ezt velem senki nem közölte. Hogy jobb volt így? Nem tudom. Abbahagytam volna-e az írást egy durva kritika láttán? Nem hiszem. A műhelyben volt benne részem, és lám, még mindig itt vagyok.


De nem mindenki műhelyezik. Megírja élete első néhány novelláját, és nem kap visszajelzést sem ún. szerkesztőtől. Vajon hasznos lenne-e egy darabokra szedett, korrektúrafunkcióban telepirosozott "gyermeket" visszaküldeni neki? Iszonyú mellbevágó dolog lehet egy ilyen véleménnyel szembesülni mondjuk a család, a barátok meg az illetékes magyartanár dicsérete után. A szerkesztő pedig rosszabb esetben még meg is kapja a válaszlevelet, mocskolódással, boszorkányátkozással és egyebekkel... De ha csak egy, csak egy elgondolkodik idővel, már jól járt. A szerkesztő persze dolgozott vele, és a munka gyümölcse nem nála fog beérni (ha egyáltalán tehetséges volt az író), szabadúszó szerzőkről lévén szó.


A zsáner fejlődése érdekében a szigorodó szerkesztés és a kevéssé (egyáltalán nem) haveri alapú kiadás volna a járható út. Ez az író, akivel beszélgettem, azt mondta, ha egy szerkesztő visszadobta volna az általa is sablonosnak tartott írását azzal, hogy te, ez nem üti meg a szintet ezért meg ezért, akkor átdolgozta volna. Így viszont egyszerűen nem vitte rá a lélek, mondván, a szerk. azt mondta, jó lesz. Lehet arra fogni, hogy a külföldi magazinok nagyobb volumenből válogathatnak, mint a hazai szerkesztő kollégák, de ez nem ok arra, hogy mi egyre lentebb és lentebb engedjük a lécet. Hogy mi, önjelölt szerkesztők (hiszen ez irányú végzettsége szinte egyikünknek sincs, mivel tudok én többet, mint más egykori műhelyes), szóval hogy mi, szerkesztők, csak hogy legyen tartalom (?) a honlapon, a magazinban, a középszerűség alsó határát súroló írásokat is átengedünk. És ha novellák nélkül is van anyag, akkor meg minek kínlódunk vele? Komolyan azzal takarózunk, hogy szegény íróknak adjunk lehetőséget? Hogy az olvasók reagálhassanak, és a szerzők tanulhassanak belőle? És közben az munkál bennünk tudat alatt, hogy mivel az írott kiadások sem jobbak, akkor minek legyen egy e-formátumú, alacsony presztízsű megjelenés esetén magasabb minőségi követelmény...


Miért ne lehetne bevezetni terjedelmi korlátot, miért ne lehetne határidőt szabni, hogy oké, átnézzük, és részletes korrektúra megy a közepes, ámde elutasítandó írásokra. Hátha visszakapjuk vállalható minőségben? Idő és energia. Még akkor is, ha a teljesen menthetetlen, bűn rossz írásokkal csak két sorban foglalkozunk. De legalább azokat az írásokat, amelyeket közölhetőnek tekintünk, muszáj lenne durván megszerkeszteni, vállalva azt is, hogy a szerző megsértődik, és esetleg visszaretten az átírástól.

Negyedik rész

2011. február 1., kedd