2011. március 28., hétfő

Én, a láthatatlan

A napokban lemondtuk a tévéelőfizetést. Volt, aki megrökönyödött, hogy "de hát akkor nem tudtuk tévét nézni!". Hát, ez volt a cél. Eleve ritkán ültem oda, és az utóbbi időben, mióta elhatároztuk, hogy nincs rá szükségünk, még kevesebbet néztem. A Paprika TV jópofa volt, de főzőműsorokért megtartani húsz csatornát ("Got thirteen channels of shit on the T.V. to choose from"), minek, a teniszmeccsek meg a bringaközvetítések is klasszak, mégis, ezekről is elfeledkezem, és már rég lement az adás, mire eszembe jut, hogy nem néztem meg. Hírek pedig... eh.

Az utóbbi időben (sőt, jóval korábban is, csak némileg más dolgok miatt) felment bennem a pumpa, a riporterek általában bénák, nem tudnak magyarul, hiába rágja szájukba a rendőrségi szóvivő a pontos minősítést, még a jogvégzett csigatévés sem képes megjegyezni. És az interjúalanyok? Politikusok, ügyvédek, szerencsétlenül járt honfitársak, ún. celebek (vö. macskajancsik), egyéb megnevezhetetlen létformák, akik általában hülyének nézik a képernyő másik oldalán ülő hétköznapi nyárspolgárt (engem). Nem fognak hiányozni. Attól félek, így is bőven sok fog eljutni hozzám belőlük és az ocsmány dolgaikból.

A "társadalomból kivonulás" nem lenne teljes, ha ma nem töröltem volna az iwiwes regisztrációmat is. Már jó ideje nem a saját nevemen voltam fent, ismerősöket nem kerestem, ellenben apránként töröltem őket (főleg ostoba hoax-ok továbbküldésekor), és kizárólag akkor léptem be, ha üzenetet kaptam.

Aki akar, a nevemre rákeresve megtalál a neten. Sőt, így biztosan megtalál, iwiwen már jó ideje amúgy sem.

Fészbúkra eleve nem regeltem, nem is fogok. Biztos van, aki ettől megőrülne, se tévé, se iwiw, se fészbúk - létezem én egyáltalán? Legfeljebb láthatatlan lettem.

2011. március 26., szombat

Ez az út már régóta hívott

Régóta vágytam már erre a majd' 20 km-es, Orfűről induló, és ugyanoda érkező túrára, tavaly meg is próbáltuk nyáron, de annyira benőtte a susnyás az utat, hogy kénytelenek voltunk másfelé eltérni. Ma ismét nekiveselkedtünk, az idő mondhatni ideálisnak ígérkezett (beleértve az egész heti száraz időjárást, így viszonylag kevés dagonyán kellett átvergődnünk).

Orfűről (7.45) felmásztunk Bánosra, majd Vágotpusztára. A lovardánál egy helyes barna ló elkunyerálta az egyik almánkat, oldalvást tartotta a fejét, úgy nyújtotta a nyakát, és hegyezte a fülét, mint egy kutya. Az almával kilóra megvettük, utána már a  simogatást is engedélyezte.

A békák már gondoskodtak a jövőről
Bános után a sár tíz perces fejtörést okozott, visszaforduljunk-e, de végül nem tettük (és milyen jól döntöttünk!). Vágotpuszta felé menet kimentettem egy nünüt egy pocsolyából: pechére belegabalyodott egy rakás békapetébe (majdnem utolsó reggeli lett számára belőle). (Ja, nünüt ne fogjatok, mert harap).

Találtunk két elátkozott, fekete fát (mintha a levegő is sötétebb lett volna körülöttük), az egyik segítségkérőn ölelte át a mellette növő fiatalabb társa szárát. Nem sokkal később megörültem az elszórtan kibújt medvehagymának, egy marékkal rögtön tettem is a szendvicsbe: jó ötlet volt, mert utána Hertelendig egy fia medvehagyma sem nőtt az út mentén.

A legnagyobb nehézséget a jelzések nemléte okozta, és persze az erdőgazdálkodás nyomai (nevezzük irtásnak), az erdőben rengeteg út keresztezi egymást, a munkagépek mély barázdákat szántanak az agyagos talajba. Az eredeti vörös kereszt jelzést Vágotpusztánál áthúzták, és lett belőle zöld kör, a jelet láttuk kb. kétszer, később visszatért az eredeti, Magyarhertelendre tartó vörös kereszt jelzés. Aztán teljesen eltűnt, és Woof a nap állásából (10.00) kikövetkeztette, hogy téves irányba haladunk.

Nagyjából ötszáz métert mentünk vissza, de szimpatikus letérőt nem találtunk. Egy helyütt az egész hegyoldalat legyalulták, fent, a gerincen vadászles árválkodott. Felkapaszkodtunk az úttalan úton, hátha onnan meglátjuk a falut. Így is lett, a domb másik oldalán a mélyben már látszottak a házak.

Szőrös karú Jézus
Egy óra múlva ismét megtaláltuk a jelzést, aztán, mivel Hertelend ott volt egy kőhajításnyira, nem foglalkoztunk vele. Így aztán betévedtünk valami magánbirtokra sok-sok bocival, keresztülvágtunk egy elvarázsolt, pogány szertartásokra alkalmas ligeten, átugrottunk két gázlón, és beértünk a házak közé. A házi sörfőzdét nem találtuk, igaz, nem is kerestük.

Magyarhertelend felé
Innentől már sárga kereszt jelezte az utat vissza Orfűre. Magyarhertelend felett medvehagymaszőnyeg borítja a hegy oldalát; felkapaszkodtunk a hagymaszagú, meredek lejtőn, és onnan már jóformán csak ereszkedni kellett a Herman Ottó-tóig, majd annak mentén sétáltunk a Pécsi-tóhoz (13.45).

Medvehagyma szőnyeg
Orfű - Bános - Vágotpuszta - Magyarhertelend - Orfű, kb. 18,5 km.

Holnap medvehagymás haltekercset gyártunk. Nyami!

2011. március 25., péntek

Az első gondolat ritkán jó, avagy milyen magyar fantasy-re vágyom

Mire vágysz a magyar fantasyből? - kérdezi Kadmon nyilván piackutatási célzattal, aztán példálózó jelleggel felsorol néhány választ, persze nem csak ezeket tenné a kalapba, szerencsére. A felsoroltak közül ugyanis én egyiket sem választanám.

Kornya neve láttán bennem sosem mozdult meg különösebben semmi, Gaiman vagy nagyon jól, vagy tök unalmasan ír, na most döntse el bárki, követendő-e, a sword&sorcery tőlem mint Makó Jeruzsálemtől, a zsáner-irányzat dolgot pedig nem igazán tudom értelmezni. Talán a fantasy-n belüli alzsánerre gondol? Ha igen, mondanám, hogy urbánus fantasy-re kíváncsi lennék, ám nem mindegy, ki írja...

Nem is ez a lényeg, mert mindegyik fajtából van nagyon jó, meg van nagyon rossz. Az igazi kérdés az, hol vannak az igazán eredeti fantasy-történetek, amelyek nem újrahasznosított alapokra építkeznek? Hol vannak az írók, akik nem esnek neki az első eszükbe jutó ötlet kidolgozásának?

Azt mondják, mindig az első gondolat a legjobb. Írás terén szerintem ez ritkán igaz. Az ötlet kibontásáról, kiforgatásáról és átalakításáról szólnak legkevésbé az írástechnikai anyagok, hiszen története, ötlete - alapból feltételezik - mindenkinek van, mind szeretnénk elmesélni valamit, nem igaz? És ez mindannyiunknak a sajátja, amibe ne szóljon bele senki. Ugye. De honnan tudjuk, hogy nem egy lerágott csontot forgatunk a szánkban? 

Olvasni kell, az biztos, hihetetlen mennyiséget, de nem mindegy, hogy mit: hasonló lerágott csontokat szájukban forgató szerzők írásait, vagy frisset, originálisat? Én azt mondanám, utóbbit, mindig az utóbbit kell keresnünk, mert az idővel leülepszik, átszűrődik a lelkünkön, kölcsönhatásba lép a saját élettapasztalatunkkal, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy a gép előtt ülünk, és szorgosan dolgozunk. A magam részéről azt szeretem (bár ez ugyanilyen fájdalmas is), amikor egy mű hatására kétségeim támadnak saját képességeimet illetően, amikor felsóhajtok, "hol vagyok én ettől", vagy arra gondolok, "na, ő ezért Író", vagy: "hogy volt képes ezt kitalálni és így megírni?" - egyszóval van benne valami, ami lenyűgöz.

Ha van egy ötletem, bent tartom. Nem rég próbaképpen megírtam az egyiket mindenféle belső szűrögetés nélkül, hát, olyan is lett. Erőltettem, ahelyett, hogy a katalizátorra vártam volna (most azt teszem). Ez az én módszerem, másnak nem biztos, hogy működik.

Sokszor a legegyszerűbb ötletek a legjobbak. Ez szerintem szinte mindig így van. Egyetlen ügyes húzás (ami azelőtt senkinek nem jutott eszébe), egyetlen apró változtatás, és alapjaiban alakul át a világ elképzelt szövete.

Azt mondják, nehéz újat mondani fantasy-ben, sci-fiben. Sőt, lehetetlen. Önámítás! Van, aki egy szimpla blogbejegyzésben, vagy novellán belül egy mondatban, bekezdésben több ötletet vonultat fel, mint amiket szinte az egész hazai SF/F-palettán olvashatunk.

Hajlamosak vagyunk megelégedni (főleg, ha saját írásunkról van szó), ha szépen van megírva. Én lehet, hogy ezen a téren is túl igényes vagyok, de egyszerűen ritkán látni kísérletezést, a megfogalmazás általában lapos,  ha metaforákat használnak, közhelyesek, ötlettelenek (ilyenkor lesz a szereplő szeme színe olyan kék, mint a tenger vagy az ég; gyakori párhuzam a bor és a vér között, a kardok pengéi mindig hidegek/hideg fénnyel csillannak, hideg kúszik fel a főhős gerincén stb.).

Úgyhogy Kadmon kérdésére én azt felelném: olyat szeretnék olvasni, ami határokat ostromol minden szempontból.

2011. március 20., vasárnap

Ismertető-, cikk- és kritikaírás

Számolatlanul találni a neten íróknak szóló workshopot, írástechnikai anyagot, tippeket etc., míg az ismertetőket, kritikákat, úgymond, csak megírjuk. Kifejezzük a véleményünket, reklámot csapunk valakinek, vagy éppen lehúzzuk a művet ilyen-olyan okokból. Az utóbbi időben többen is kérdezték tőlem, mi alapján írom az ismertetőket, cikkeket.

Hát, jó kérdés. Aki tag volt valamilyen írókörben, az találkozhatott OSC kritikusoknak szóló jegyzékével, ami egyfelől használható, másfelől egy ismertető nem válhat tesztkérdésekre adott válaszok egymásutánjává. Igazság szerint erre a jegyzékre konkrétan sosem alapoztam cikkíráskor, hanem úgy összességében vettem hasznát sok írástechnikai anyagnak, amelyek segítenek szavakba önteni azt, amit sokszor csak érzek. Ugyanígy az ilyen irányvonalak félre is tudnak vezetni, pl. konkrétan kijelentik valamiről, hogy  téves, az adott műben mégis működik (azaz okkal rúgta fel a "szabályt" a szerző). A kritikus örömittasan felkiált: "áhháá, ott egy tipikus hiba!", holott jobban megnézve kiderül, hogy szándékos, és az író "meg is fizette az árát".

Az írástechnikai anyagok továbbá aligha használhatók művészeti jelenségekről, irányzatokról szóló ismeretterjesztő cikkekhez. Ráadásul, irodalmi vagy más alkotásnál maradva, írástechnikai anyagok ismerete nélkül is bárki írhat korrekt, értelmes és építő kritikát, ismertetőt - tehát ami már meghaladja egy odavetett blogbejegyzés szintjét. Ez nem a blogok ellen szól, sok netes naplóban olvasni különb kritikát, mint ún. szakmai portálokon, napilapokban, de előbbiek alapvetően kötetlenebb hangvételűek, igazi "megszólal az olvasó" benyomást keltenek. Míg egy nagyobb szakhonlapon az inkább blogba illő ismertetőnek is nagyobb hátteret adhat a mögötte álló stáb puszta léte - és emiatt a kommentelők esélyesebben szét is szedik. Ergo: aki nem blogba "dolgozik", annak érdemes szem előtt tartania néhány dolgot.

A szerkesztőre hagyni, hogy majd kigyomlálja az elütéseket, vesszőhibákat, értelmetlen mondatokat és logikátlanságokat, nem jó ötlet, ő is ember, benézhet dolgokat (én, az élő példa). Szóval ha valaki magától is látja, hol fogalmazott rosszul, vegye a fáradságot, és javítsa ki beküldés előtt. Mert aztán ketten magyarázkodhatunk az élesebb szemű közönség előtt.

Az ismertető inkább szól annak írójáról, mint magáról a műről. (Vö. "a kritika nem elég ojjektív"). Bevezetőnek egy-két mondat erejéig én is gyakorta élek olyan, a mű szempontjából lényegtelen információ közlésével, hogy pl. miként jutottam hozzá a műhöz, vagy hogy sokan ajánlották, vagy hogy halogattam az olvasást, vagy már alig vártam stb. Ez ne tegyen ki egy bekezdést. Főleg ne kettőt. Főleg ne akkor, ha az egész cikk három-négy bekezdés összesen, és a maradék tartalmi ismertető csupán.

Azt is felesleges hosszan sorolni, kiknek nem ajánljuk az adott művet: eleve azokhoz beszéljünk, akiknek szánnánk. Tekintsük úgy, mint egy ajándékot: kinek vennénk meg a könyvet?

Szinopszis vagy fülszöveg? Egyik sem. Előbbi lelövi a poént, a puszta tartalmi leírás, mint valami középiskolás olvasónapló, ennek ellenére gyakori hiba. Nem arra vagyok kíváncsi, miről szól a mű, hanem arra, hogy a kritikusnak mit vagy mit nem mondott, és miért. Ez utóbbit megfogalmazni persze nyilvánvalóan nehezebb, mint visszaböfögni a tartalmat. Arra csak annyiban van szükség, hogy alátámasszuk az érveinket. (Ezért inkább hasonlítson egy bővebb fülszövegre). Megfigyelhető azonban, hogy a lehúzó kritikák mindig sokkal spoileresebbek, mint a magasztalók. Ennek oka az lehet, hogy a kritikus szerint rossz mű már az alapötlettel kezdve elhibázott, és annak puszta felvázolásával kívánja érzékeltetni a helyzetet. Ritkán elég, de a zsánerben működhet, mivel a sci-fi és a fantasy az ötletek irodalma (is), és könnyű sablonra építeni a konfliktust. Az archetípusok felvillantása pedig sokszor már elegendő mögöttes információval bír a rajongóknak. Buktatója, ha az archetípust kiforgatják a mű végére, de a kritikus nem veszi észre, vagy ha olyan olvassa az ismertetőt, aki nem ismeri az elkoptatott toposzokat/azt az OSC leckét, amiben pl. a szmírpre hivatkoznak.

Tégy megállapításokat, ne félj közölni a véleményed! Olvastam olyan cikket, amiből a végén nem derült ki, most akkor ajánlja-e a kritikus a művet, vagy nem? Ennek sok oka lehet; jó szándékot feltételezve ilyenkor mindig arra jutok először, hogy a mű egyszerűen közepes. Ezekről a legnehezebb írni, mert sem lelkendezni nem lehet róluk, sem érdekesen, szemléletesen bemutatni a hibáikat. Amilyen unalmasnak találta a könyvet a kritikus, az ismertetője is éppen olyan lapossá válhat, főleg, ha "kényszerből" ír róla.

Használj idézeteket, de csak módjával. Ez is sokszor inkább jellemző a lehúzó kritikákban, az oka ugyanaz: nem csak ötlet szintjén hibás a mű, de a stilisztika is "mosolyt csal az arcokra." Buktatója, hogy az író, vagy akár más olvasó nem fogja érteni, mi a gond a kiragadott résszel. Az idézés ráadásul lehet önkényes, rosszul értelmezett és spoileres. Idézetet mottóként, kezdésnek, bevezető helyett érdemes kipróbálni.

Gyakran mondják az íróknak a kritika fogadásánál, hogy "jaj, hát a kritika nem a te személyednek szól, hanem a műnek, ne vedd magadra!" Most mondom én is a kritikusoknak: tegyél róla, hogy így is legyen! A művet szemléld önmagában, ne befolyásoljanak díjak és korábbi kritikák. A prekoncepcióktól és a személyes ismeretség tudatától szabadulni sem egyszerű (nem lehet), azt pedig mindenki döntse el magában, vajon kifizetődő-e őszintének lenni.


A kritikus szavai valójában nem közvetítik a valóságot: előfordult, hogy ismeretség okán tudtam, hogy a kritikus véleménye mélyen lesújtó volt a műről, de magában a cikkben ezt olyan finoman fogalmazta meg, hogy szinte fel sem rótta hibaként azt, ami végig idegesítette. És ez egyáltalán nem vezethető vissza minden esetben a vélemény elkendőzésére: egyszerűen nem a megfelelő, a véleményét tükröző, erősebb, de még ugyanúgy korrekt kifejezéseket használta.

Kell-e minden áron keresni a rosszban a jót? Én tudom magamról, ha egy idő után a műben nagy mértékben idegesítővé válik valami, utána "már a szar is büdös", és ha észre is veszem benne a jót, összességében annyira hangsúlytalannak érzem, hogy meg sem említem a kritikában. Ha az alapötlet nincs a helyén, a karakterek is sántítanak, nehezebb lesz elnézni az apróbb stilisztikai hibákat is. Ha ezek után adódik egy elszigetelt értékelhető rész, nem menti a művet, de ha mégis nagyon jelentős pozitívum, érdemes kitérni rá a kritikában. (Némileg hitelesebb is lehet tőle a véleményünk, mert azt az érzetet kelti, hogy nem félünk elismerni, ha valami tetszett benne). Buktatója, hogy nagyon mondvacsináltnak tűnhet. (Ha meg nem írjuk bele, ránk süthetik, hogy egyoldalúan álltunk a műhöz).

Gyakori hiba, hogy az ismertető csak úgy abbamarad, nincs lezárás. Ez kivédhető idézettel, kiadási információkkal, vagy keretes szerkezetek alkalmazásával is. Ha pl. személyes volt az indítás, lehet a lezárás is az, ha mottóval kezdtünk, visszautalhatunk rá.

Mindig meg kell nézni, hova szánjuk az ismertetőt. Hideg ráz a hosszú oldalakra rúgó, öncélú lila ködbe burkolózó esszéktől. Könyörgöm, csak egy filmsorozatról/fantasy regényről írsz, minek összehasonlító irodalmi mélységekbe menni és még a lábjegyzetekben is fejtegetni a nyilvánvalót? (Természetesen ezeknek is megvan a maga helye és ideje).

Az ismertető, kritikaírás legmegosztóbb része a jópofizás, vicceskedés és gúny használata. Egy végtelenül rossz mű esetén nehéz visszafogni a megjegyzéseket, főleg, ha a kritikus úgy érzi, hülyítik, vagy ha egyszerűen dühíti, hogy pénzt adott ki valamire, ami egy petákot sem ért. A kiboruló bili tartalmát rendszerint az adott kiadó, szerkesztő nyakába is zúdítja, nem csak az íróéba, aki jóformán nem is tehet "semmiről", mert nem rajta múlt, hogy nem utasították vissza/nem szerkesztették meg a kéziratot. A jópofizás, vicceskedés és gúny szükségképpen bántó, kétélű fegyver, ezért jobb aludni rá egyet. Buktatója, hogy az olvasók egy idő után el is várják; a lehúzott szerzők és a művek rajongói minden módon megpróbálják aláásni a kritika hitelességét; az ismertető inkább fog szólni a kritikusról és annak személyes ellenérzéseiről, mint magáról a műről és annak hibáiról; hiába közöl egyúttal megalapozott és valójában hasznos véleményt, a stílus miatt a szerző nehezebben veszi rá magát, hogy hasznosítsa azt. (Ha egyáltalán volt ilyen jobbító szándéka a kritikusnak).

A kritika, mint promó: szintén kényes téma, főleg, ha kérésre ír valaki ismertetőt barát vagy haver könyvéről. Az sem jobb, ha hivatalos felkérésre kell tollat ragadni, mert ilyenkor is függetleníteni kellene magunkat az előzményektől, és csak a műre koncentrálni. A benyalás mindig átlátszó ingyenreklám, csakúgy, mint a személyes ismeretségre hivatkozás, annak többszöri kinyilvánítása (dörgölőzés) - mindez aláássa a hitelességet. Ha túl kellemetlen a helyzet (rossz a mű), inkább mondjuk vissza az ismertető megírását, vagy passzoljuk tovább a kérést másnak.

A kritika kritikájának fogadása. Ha a véleményed pozitív volt, legfeljebb azoktól kaphatsz a fejedre, akiknek nem tetszett a mű. Ha viszont lehúztad, magadra haragíthatod a szerzőt, a szerkesztőt, a kiadót, és mindazokat, akiknek tetszett. Jó, mi? Mivel a palacsintába mindenképp került némi salakanyag, így tulajdonképpen mindegy is: aki akar, személyeskedést és direkt lehúzást fog belelátni a még oly korrekt véleménybe is. A legrosszabb, amit ilyenkor kritikus tehet, hogy szabadkozik és bocsánatot kér, mert van véleménye, majd amiatt is, hogy nem vonja azt vissza.

Mindezeket betartani persze nem egyszerű, nekem sem sikerül mindig, és bizonyára fel lehetne még állítani pár "magvas gondolatot". Van olyan "intelem" is, ami már önmagában megérne egy hosszabb eszmefuttatást - más fórumokon meg is tették nem egyszer, úgyhogy én most eltekintek tőle.

2011. március 15., kedd

E-Zsoldos

Ezúttal nem a díj hipotetikus e-book kategóriájára gondolok, hanem arra, hogy mostantól e-formában kapható Zsoldos Péter trilógiája.

Legjobb tudomásom szerint eddig ingyen letölthető volt a Mek-ről, de nyilván némi jogi csűrés-csavarást követően most már kizárólag pénzért lehet hozzájutni (legalábbis az egyszeri letöltőnek, ill. legalábbis annak, aki már nem töltötte le korábban annyiszor, amennyiszer akarta). 

Minek fizetőssé tenni valamely, korábban e-formában ingyen hozzáférhető könyv letöltését? Ilyen iszonytató a kereslet Zsoldos e három regénye iránt? Különösen az e-bookok iránt érdeklődő - egyelőre valószínűleg szűk - közönség körében? Nem mellesleg antikváriumban 400-600 Ft-os darabáron simán hozzá lehet jutni ezekhez (igen, a kézzelfogható, lapozható, polcra is kitehető változathoz), és ekkor még mindig bőven az elektronikus kedvezményes(!) ár alatt leszünk.

2011. március 13., vasárnap

Ha már egyszer

Ó, te szánalomra sem méltó majom, legalább tanulnád meg, hogy kell horogkeresztet rajzolni.

Bátor tett volt, nem mondom

2011. március 11., péntek

A tavasz egészen biztos jelei

Ünneplős iskolásokkal van tele a város, egyesek kokárdát is viselnek, de mindezt csak onnan tudni, hogy a kabát mindenkiről lekerült. A köztéri hőmérő 22 fokot mutat, hordák ücsörögnek a Széchenyi téren, csak úgy, dohányozva, egymáshoz bújva, az Elefántos terasza napszemüveges, szitakötőfejű emberektől roskadozik, az asztalokon bor, pizza, saláta, sütemény.  Két utcát összekötő lépcsősor tetején egy fiú felkapja barátnőjét, lobog a szoknya, s közben a turbékoló iskolatáskák türelmesen várnak a padon - a város fellélegzett, jön a négy napos pihenő, a tankönyveket alighanem kedd este veszik majd csak kézbe. Barna gyíkocska napozik egy fatörzsön - farka már letörve -, nem strapálja magát, a gyanútlan, közelébe tévedő hangyák a szájában végzik. Megsimogatom, válaszként elgémberedett nyelvével megnyalogatja az ujjam. Az agya, úgy látszik, még nem kapott elegendő felmelegedett vért.

A Tettyét viszont felkészületlenül érte a tavasz, a régi étterem udvara még üres, egy pincér beszélget a kapuban sötét kabátos férfiakkal, a Tüke pedig csak négykor nyit. A levegő rohamosan hűl, visszagurulunk az Enotecába: az étlapon már szerepel a medvehagyma, és a friss termésből - idén először - az én tányéromra is jut.

A világ másik felén eközben kilépett medréből az óceán.
(Megdöbbentő videó és képek.)

2011. március 9., szerda

Nem kis hableányok ők

Az SFmagon Kleinheincz Csilla fordításában olvasható Cat Rambo novellája, mely e-olvasóra is letölthető ingyenesen, többféle formátumban. Az illusztrációt (ami egyben az e-borító is) én követtem el.

(Kb. 40x30 cm, akvarell)

2011. március 7., hétfő

A szeretet egyenletei - novellamegjelenés a Galaktikában

És még a borító is bejön
Bizony, nem írtam el, a Galaktikában, mégpedig a márciusi számban, most már biztos, úgyhogy megírom.

Kimondhatatlanul örülök, mert nagyon hosszú volt az út eddig az állomásig. Nem csak arról van szó, hogy A szeretet egyenletei megjelenhetett, hanem arról is, hogy egyáltalán ilyen novellát írjak (nehéz lesz megismételni). Hálás vagyok a szerkesztésért, korrektúráért, minden tanácsért annak a jó tíz embernek, aki előzetesen olvasta, és kiváltképp azoknak, akik nem hagyták, hogy ez a történet is a gépemen porosodjon.

A márciusi számban olvasható Adeptustól is egy novella (Offlinia), és egy interjú Lavie Thidarral, amit pedig Hanna készített, így SFmagosok hárman vagyunk érdekeltek a 252. számban.

2011. március 6., vasárnap

Én, a kocka*

"- Te kikapcsoltad a tévét a Star Trek Deep Space Nine Szőrös veszedelem című epizódja közben?!"**

Első gondolat: hmm, volt olyan?
Második: jaj, hát persze, tudom már, melyik!
Harmadik: ööö...


* De legalábbis téglatest.***
** The Big Bang Theory
*** Beszólás ugyanonnan.

2011. március 3., csütörtök

Kezdődik

Mármint az út egyre konkrétabb tervezése. Camino Portugues. Nézem mások képeit a neten, és különös érzés fog el az ismerős helyszínek (Santiago és a fisterrai út) láttán. Ha minden jól megy, három év után ismét ott lehetek a nyáron.