2011. április 30., szombat

Tessék, itt a negyvenhatodik

Mindig érdekes látni, ki miben méri magát és az írásait. Mind más okból írunk, alkotunk, és mind vágyunk visszaigazolásra, elismerésre, dicséretre, sőt, akár irodalmi díjakra is. Valamilyen mértékben. És valamilyen mértékben kapnak a szerzők elismerést, lehetőséget, sőt, akár kézzelfogható díjjal is jutalmazzák őket, egyfajta gesztusként. Ritkán érdemeik szerint. És ettől egy külön téma, hogy miként kezelik - nem csak a mellőzöttséget, de a dicsfényt is.

R. J. Sawyer az Ekultúra.hu interjújában azt mondja, "...az ember annyit ér, amennyit a legfrissebb könyve ér." Meg azt, hogy "...én tartom a műfajban a legtöbb díjjal jutalmazott sci-fi írók rekordját. [Negyvenöt darab díjjal - megjegyzés tőlem.]  Senki sem kapott többet nálam. Sem Stephen King, sem Arthur C. Clarke, sem Isaac Asimov. Rágondolni is csodálatos. (...) A szavazások, jelölések, és ha szerencsés vagyok, a nekem ítélt díjak ezt igazolják vissza nekem – értelmet adnak a folytatásnak."

Először arra gondoltam, ez biztos csak poén. De aztán továbbolvastam, és rájöttem, hogy nem én vesztettem el a humorérzékem. Ezt Sawyer tényleg őszintén így hiszi. És ezért igazán érdemel valami elismerést. Mondjuk A Legkevésbé Szerénytelen Sci-Fi Író Díját.

2011. április 25., hétfő

Áprilisi ez+az

Az SF blogoszférában többen is kellemes Húsvétot kívántak, csatlakozom én is: kellemes Húsvétot!

***

Fotók, amiket már régóta fel akartam tenni egy nem rég ejtett túránkról (Boda-Bükkösd-Boda útvonalon).







 ***

Két szakmai programon is voltam mostanság, az egyik a Pécsett megrendezett OTDK, ahol az ún. Különös részi szekcióba ültem be és hallgattam végig a joghallgatók előadásait. Több mint hat éve magam is ott álltam, ahol ők, akkor izgalmas (rémisztő) volt előadni, főleg, hogy ebben aztán alig lehetett gyakorlatom, és a témám sem a legkönnyebbek közé tartozott. A mostani dolgozatokat nem olvastam, ezért csak az előadásokból kaptam képet a témáról, álláspontról. Meglehetősen vegyesnek tűnt a felhozatal, és mintha a többség nem a tudományos oldalra helyezte volna a hangsúlyt. "Bulváros", "közhelyes" megállapításokat annál többet kaptunk; e mezőnyben érzésem szerint megérdemelten nyert a szegedi társszerző páros eredeti ötletükkel a régészeti lelőhelyek büntetőjogi védelmével kapcsolatos témában.

A másik szakmai programon viszont nem én hallgattam, hanem előadtam, Szegeden; arról, milyen is munkába állni, dolgozni a gyakorlatban (jogász szakosok mást sem hallanak, hogy az elmélet és a való élet merőben más). Talán nem riasztottam el a pályától az érdeklődőket.

Mindkét alkalommal megállapítottam, hogy egy csepp nosztalgia sincs bennem az egyetemi évek iránt, ahhoz képest, hogy azt mondták, visszasírom még azt a leggondtalanabb időszakot! Egy nagy frászt. Gondtalannak nem nevezném, ellenben stresszesnek és fárasztónak. Mintha semmire nem lett volna időm a kusza és zsúfolt órabeosztás miatt, a vizsgaidőszakról meg ne is beszéljünk.

Apropó, vizsga, hihetetlen, hogy még mindig újra és újra tudatosítanom kell magamban, nincs több tanulás egy ostoba megmérettetésre, nem megy el a szabadidőm értelmetlen jogszabályok bemagolására. A tavalyi szakvizsgázás, úgy látszik, az agyamba égett. Írok is a reformról egy tanulmányt (pusztába kiáltott szó), hátha sikerül magam mögött hagyni végre.

***
Bár 15. heti SFmag Hírsalátánkban megjelent, itt is ajánlom mindenki figyelmébe ezt az interjút Bradbury-vel. Már több mint egy hete, hogy olvastam, de még mindig bennem motoszkál. Különösen a vége. Némileg megmagyarázza, miért ír ilyen érzékenyen Bradbury.

***

Pályázatos novellákkal küzdök, barátkozom, néha, ritkán, elvétve, örömködöm. Készítek az LFG-re statisztikát és egy általános véleményt is fogok írni (pusztába kiáltott szó második felvonás), mert azért típushibák szépen felszínre kerültek. (Nem, nem én vagyok az egyetlen ítész. De talán a vajszívűbb igen).

***

A végére még egy kép, Szegeden készült a hétvégén, a Széchenyi téren:

2011. április 18., hétfő

Tavaszi fesztiválozás

Tulipános főtér
Már alig vártuk, hogy megünnepeljük a tavaszt a Tüke Borház teraszán, de az első próbálkozáskor még túl hideg volt, a második alkalommal zártkörű rendezvénybe botlottunk, múlt hét pénteken viszont végre semmi sem jött közbe. A kilátás még mindig ilyen szép, a borlap pedig - természetesen - frissült. Az iszom mellett volt egy kis eszem is (kecskesajtok a Gergely-farmról).

Klassz gasztrobolt nyílt az Enotecában
Utána legurultunk a városba, egészen az Enotécáig, ahol bevezető (igggen baráti) áron voltak (vannak) a borok, a pultról pedig szendvicsek és tapas mosolyog a gyanútlan betérőre. Kértem és kaptam krétát (igen, ekkor már nagyon vigyorogtam), és az ártáblákra rajzolgattam kifliket, tapast, teletöltött borospoharakat. (Amikor később, illetve ma betértünk, a rajzok még megvoltak). Este tizenegy után jöttünk el, úgyhogy ekkor már sejthető volt, hogy a másnapi "retró" teljesítménytúra részünkről elmarad.

Bisztró
(Azért hajnalban megpróbáltam felkelni, de korántsem voltam vezetőképes állapotban).

Malatinszky sor
Most hétvégén pedig kimentünk az orfűi Medvehagyma Fesztiválra. Előtte kicsit sétáltunk a Herman Ottó-tó mentén, aztán szedtünk némi medvehagymát (a népek is akkor értek oda a motoros kisvasúttal), majd átgurultunk a fesztivál helyszínére, a kemencés udvarhoz. (Az utóbbi hetekben egyébként a medvehagyma átvette a hatalmat a konyhánkban, belekevertem vajba, medvehagymás kencét készítettem saját gyártású tahinivel, és halat is sütöttünk medvehagymába bugyolálva. Az Enotecában is ettem medvehagyma krémlevest, tutinyerő, nincs spenótíze).

Orfűi látkép
Gombostűt sem lehetett volna leejteni az orfűi fesztiválon. Annak ellenére, hogy lógott az eső lába, háromszáz méteres körzetben parkolni sem lehetett, és az étteremben - ülőhely ugyan akadt - egy órát kellett volna várni a kajára. A kemencés udvarban a várakozás nagyjából húsz perc volt, a csapat egyik fele sorban állt, a maradék lecsüccsent egy padra. Igazi családi ünneppé vált a fesztivál, most is tartottak madárijesztő versenyt, előadásokat, de rendeztek szakácsversenyt, és Nagy Bandó András is - szokás szerint - dedikált.

Kecskesajtok
A Gergely-farm pultja alól az élelmesebbek kóstolhattak némi pálinkát (effajta nedűt eladásra sem ők, sem más nem kínált), bort pedig itt is a Tüke jóvoltából ihattak a szomjazók. Szigorúan "naturális borokat". Ezt akár ki is írhatták volna nagy betűkkel, mert amíg a közelben támasztottuk a pultot, két csapat embert is hallottunk édes-félédes vöröset kérni...

Azt nem tudom, a medvehagyma meddig bírja majd a Mecsekben, pár év múlva valószínűleg védett lesz, és büntetésre számíthat, aki ládaszám hordja el az erdőből. (Most konkrétan nagyüzemi kitermeléssé fajult a dolog). Egyébként a szedését is külön tanítani kellene, pl. nem letépni az egész csokrot, aztán a bimbó árválkodhat egymagában, a növény meg aligha újul meg jövőre... Sajnos úgy fest, a medvehagymát kezdi utolérni a "jó üzlet".

Jég és Tűz

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is írni fogok Martin Jég és Tűz dala ciklusáról, aztán mégis úgy hozta a sors, hogy az SFmagon egy ismertetőm olvasható róla. A témában már annyian, annyifélét és okosakat írogattak, nem tudtam, mit lehetne még, aztán arra gondoltam, megvizsgálom "írói" szempontból. Nyilván ilyen is volt, és sok újat talán szintén nem tettem hozzá. Azért igyekeztem.

Ami érdekes, hogy sokan hasonlítják A Gyűrűk Urához, vagy úgy általában Tolkien munkásságához a ciklust, Martint pedig Tolkien méltó utódának, a fantasy újabb nagy mesterének tekintik. Kerestem is valamiféle kapcsolódási pontot, de a monumentalitáson kívül nem igen találtam mást, leszámítva persze az irodalmi-rajongói hatást. Szerintem sem mondanivalójában, sem írói módszerében, technikájában, sem szereplőiben és a fantasztikum használatában nincs az égvilágon közös a két regénysorozat között. Ezért egy kissé furcsának is találom, hogy Tolkien neve ennyiszer előkerül, mint előd, vagy úgy egyáltalán, mint viszonyítási alap. Na jó, a hátterében az áll, ha fantasy, akkor Tolkien. És most itt egy újabb név, amit meg kell tanulnia a zsáneren kívüli, szélesebb közönségnek, miközben a falakon innen Martin csillaga már évtizedek óta ragyog. Végülis, csak hadd csodálkozzanak rá. Akkor is, ha Tolkient emlegetik közben.

Időközben ráakadtam a NY Times azon cikkére, amely szerint a regényfolyam fiúknak íródott. Választ Amy Ratcliffe írt rá (és rajta kívül még iszonyú sokan). Ehhez annyi hozzáfűznivalóm van, hogy nem csak "geek lányok" rajongók, de pl. fantasyt máskülönben nem olvasó családanyák is.

2011. április 10., vasárnap

Az erőszak ábrázolása sci-fi és fantasy történetekben

"Senki sem akar olyan könyveket olvasni, amikben cuki kismacskák barátságot kötnek a repülő egyszarvúakkal, majd minden konfliktus nélkül élnek tovább boldogan." - írja Jo Walton e blogbejegyzést ihlető cikkében. A karakterek közti súrlódások, nézeteltérések sokféle alakot ölthetnek, a legradikálisabb, ha fizikai erőszakhoz folyamodnak a szereplők. A problémamegoldás e módja nem csak szélsőséges, de lerövidíti az utat a feloldáshoz, miközben újabb konfliktusokat generál.

A világ tele van erőszakkal. Látjuk a filmekben, olvassuk a könyvekben a fiktív változatot, látjuk, olvassuk a hírekben a valódit. Miközben a CSI készítői egy idő után már alig tudtak részről részre kiötölni valami még betegebb emberölést,* az élet annál megrázóbb, drámaibb dolgokat produkál.  A világnak ezen a tájékán azonban, ahol mi élünk, az erőszak valójában nem mindennapos, még ha a sajtó és a krimisorozatok tudat alatt óhatatlanul is ezt sugallják.

Az "átlag nyárspolgár" sosem vagy nagyon ritkán lát kocsmai verekedést, vagy pofozkodást, hangoskodást egy közlekedési konfliktus során (márpedig általában ezek az erőszak legtriviálisabb megnyilvánulásai), és ő maga még ritkábban (jóformán sosem) vesz részt benne. (Ha pedig ilyet tapasztal, az meglehetősen emlékezetes élmény marad). Itt most tehetnék egy hosszabb kriminológiai kitérőt az áldozattá/elkövetővé válás valószínűségeiről, tényezőiről, de felesleges, a hazai SF-F írók jó része bizonyosan nem, vagy csak nagyon ritkán tapasztalta közvetlen közelről az erőszakot és az életveszélyt. (Akár úgy, hogy szenvedő alanya volt, akár úgy, hogy ő alkalmazta másokon, akár úgy, hogy látta, amint harmadik személyek agyabugyálják egymást).**

Szeretik azt hangoztatni, hogy csak arról írj, amit ismersz. Van benne igazság, de azért nyilván egyikünk sem fog háborús övezetbe utazni, hogy tapasztalatot szerezzen az íráshoz...

A zsáner művei azonban egyáltalán nem mentesek az erőszaktól, sőt! Martin Lewis érdekes statisztikájában a "brit Zsoldos-", a Clarke-díj kapcsán megállapította, hogy a regények 41%-ában meggyilkol valakit a főhős, ill. a főszereplőt 11%-ban erőszakolják meg. (Lewis az 54 nevezett regény elolvasása után kapta ezt az eredményt).

A történetek jó részében valamilyen formában megnyilvánul a fizikai erőszak vagy annak közvetlen lehetősége (nem feltétlenül ölésben), és ritkább az olyan írás, amiben más természetű, nem erőszakos konfliktust ábrázolnak a szerzők. (Az egy még érdekesebb kimutatás lenne, hogy inkább a férfiak által írt művekben van-e arányaiban több erőszak, vagy ez a nők írásaira is ugyanúgy jellemző).

A sci-fi írók egész bolygókat robbantanak fel, a fantasy írók egész népeket hánynak kardélre. (Egyesek szerint a sci-fi kevésbé erőszakos, míg a fantasy-ben állandóan jelen vannak a csatározások - lásd kommentek Jo cikke alatt -, ez azonban csak sztereotípia).

A konfliktus, az erőszak elborítja a fiktív világot, ritkán marad meg két személy viszonylatában (ha igen, az rendszerint szerelemféltés). Olykor arra sem vesszük a fáradságot (esetleg nem is kell), hogy a harcokat, merényletet, gyilkosságot közvetlenül ábrázoljuk, egyszerűen leírjuk az eredményét (három vércsepp a szoba felé vezető folyós padlóján...), kitesszük a három pontot, vagy közöljük a szomorú tényeket. Az olvasó pedig úgy ugrik át ezeken, mintha mi sem történt volna. ("A csarnokot visszhangzó csatakiáltások, a hideg húsba hatoló fém lucskos-recsegő hangjai, a kövön elvásó acél és a hullarémek síron túli sikolyai töltik be.")

Mindez azért is érdekes, mert a szexualitás ábrázolása, káromkodás alkalmazása mellett éppen az erőszak az, amivel csínján kell(ene elvileg) bánni. Könnyen unalmassá válhat az olvasó számára: elpusztult a Föld? Na és? Adams már eleve azzal kezdte kultikus regényét, amivel mások befejezni szokták. Untatja az olvasót az is, ha tudja, az író nyilvánvalóan nem ölheti meg a főhőst a regény felénél, és a konfliktus gyakorlatilag a főszereplő vadabbnál vadabb szívatásában merül ki.

Vajon mindig szükséges-e az erőszak, annak közvetlen vagy "leíró" jellegű ábrázolása, említése, tényleg fokozza-e az olvasó adrenalinszintjét, izgalmasabb (és eladhatóbb) lesz-e tőle a könyv, ha megölnek, feldarabolnak, megerőszakolnak, elrabolnak és aztán ölnek meg (etc.) benne valakit? Szerintem minden az elmesélendő történeten és a közegen múlik, akiknek írni szeretnénk.

Az erőszak ábrázolásakor különbséget érdemes tenni, hogy egy adott mű központi eleme-e, tehát arra épül, a történet lényege maga az erőszak, annak ábrázolása (vö. lassított felvételben csöpögő vér), vagy pedig az erőszak "fűszer", ami nélkül az írás már veszítene a hitelességéből, de ugyanakkor nem is ezen van a hangsúly. Mindkét megoldás működhet, de nagyon könnyen öncélúvá is válhat.

Szerintem akkor érdemes ábrázolni az erőszakot, ha
- jellemzi a karaktert/alapszituációt/háttérvilágot,
- tényleges kihatása van a történetre, tehát nem húzható ki, akkor is, ha nem erre hegyeződik ki az üzenet,
- alaposan megindokolt és felvezetett, tehát
- a bekövetkezése szükségszerű.
 
(Öncélúság: ha az író azért írja, csak mert meg akarja írni, miközben nem ad hozzá a történethez semmit).

Ha cselekmény szintjén úgy érezzük, indokolt az erőszak ábrázolása, még nem oldottunk meg a kérdést. Jöhetnek a mondatszintű problémák.

Alapvetően, aki nem tud jó leírást produkálni, érzékletes harci/kínzó jelenetet sem fog tudni összehozni. Ezek a részek rendszerint vagy nagyon távolságtartóak lesznek, vagy ha a szerző ezt kínosan próbálja elkerülni, átesik a ló túloldalára, és érzékletesség helyett blőd, önmaga paródiájává váló szöveget kapunk.

Az erőszak szinte kivétel nélkül lelki és testi fájdalommal jár, és mindig valamivel okozzák (ismerni kell az eszközt, annak hatásmechanizmusát is). Viszonylag ritkán van azonban alkalmunk részt venni középkori csatározásokban, és lézerfegyver okozta sérülést is aligha szerezhetünk egy űrállomás elfoglalásakor. De ez mindegy is, mert amúgy sem tudjuk, hogy konkrétan milyen egy szúrt vagy lőtt seb, viszont alapvetően mindenkinek van fájdalmas tapasztalata, amihez viszonyíthat. Még egy egyszerű influenza is okozhat fájdalmas lüktetést az ízületekben; vagy ki nem forrázta már le magát, ki nem horzsolta le a térdét? Oltást mindenki kapott, és sokan nem ússzák meg a gyermekkort fülszúrás nélkül sem. Mivel a leendő olvasók jó részének is csak ehhez hasonló tapasztalatai vannak, valójában elég volna az ilyen jellegű élmények puszta felidézésére apellálni. Az írók mégis igyekeznek rátenni egy lapáttal, rendszerint feleslegesen.

A fájdalom és a félelem ábrázolása így aztán leggyakrabban hasonlatokban és metaforákban tör felszínre, mint pl. "a kín vörös lávafolyama", vagy "...fojtogató indákkal ragadott torkon a tudatalatti memóriából táplálkozó rákos rettegés."

Ha a fájdalmat vagy az attól való félelmet nem tudja érzékletesen leírni, vagy azon már néhány bekezdéssel fentebb már túlesett, az író egyszerűen csak kijelenti/utalást tesz rá: "De ha halott vagyok, akkor hogyan tudtam kinyitni a szememet és MIÉRT VANNAK EKKORA FÁJDALMAIM?", illetőleg "...rettenetes fájdalom hasított a karomba; a szörnyeteg elkezdett engem is bekebelezni!"
(Érdemes megfigyelni azt is, miként igyekeznek felkiáltó jelekkel és Caps Lockkal fokozást elérni).

Gyakori hiba, hogy nem veszik figyelembe a fájdalom letaglózó voltát. Pl. egy szereplőnek beverik az orrát, a csontja eltörik. Nem gondolják végig, hogy adott esetben nyeldekelheti a vérét, nem kap levegőt, még a beszéd is fájdalmat okoz neki - ehelyett azonban valóságos cséphadaróvá válik, leteperi az ellenfeleit. Csak egy orrcsonttörés kellett hozzá, hogy kihozza belőle az állatot. Mindenkit rúgtak már sípcsonton iskolában, focizás vagy kidobó közben: rendszerint sántikálás és földön fetrengés lett belőle, nem pedig futkározás, mintha mi sem történt volna. Pedig csont sem törött.

Sokszor nem veszik figyelembe a rosszullétet, az ájulás közeli szédelgést, vagy éppen ellenkezőleg, ezt használják ki arra, hogy a karaktert cselekedni képes állapotban tartsák, és továbblendítsék a cselekményt. Szegény főhős iszonyú kába, de azért a találatai pontosak maradnak, vagy éppen  fájdalmai ellenére menekülőre fogja, és az író néhány sorral később "el is felejtkezik" a sérülésről, vagy szúnyogcsípés-szintre redukálja a kihatásait: "Éles fájdalom hasít a vállamba, én pedig azonnal lebukok. Szerencsémre, mert így a következő nyílvessző mindössze súrol. Kezd rajtam eluralkodni a kín, de nem hagyhatom magam, mert már a fogadós is ébredezik a csörömpölésre. El kell tűnnöm, amilyen hamar csak lehet."

Gyakori hiba, hogy a főszereplő olyan súlyos sérülést szenved, ami normális körülmények között azonnali eszméletvesztéssel és/vagy gyors elvérzéssel (halállal) jár. A karakter ennek ellenére vagy életben marad, vagy bőven belefér egy nagy monológ, és aztán megmentik/még hosszú agóniát követően elhalálozik. Sőt, még előkap az ingujjából egy tőrt, és elvágja a támadó torkát, aki előbb megy a másvilágra, mint ő. Rengeteg ilyen élettani tévedésre bukkanhatunk fantasztikus novellákban: "Döglött volt már, mire az előző pillanatban még oly fenyegető agyarai a kétlábú mellkasához értek. A sebből pumpáló sötétvörös vér melegen folyt szét a győztes ragadozó pofáján." - Nyilvánvalóan nem lehetett döglött a szóban forgó farkas, ha a vérét még pumpálta a szíve. "Látta a fölé hajoló démonokat, amint vadul lakmároznak öreg testéből. Már fájdalmat sem érzett." - A démonok ugyan lerágták a fél karom, de ez csak egy karcolás, egyezzünk ki egy döntetlenben!

Érdekes módon "fájdalommentes" verekedés is előfordul (ez a másik, távolságtartó, avagy dokumentarista véglet): "Földre került, nem is tudta, mitől. Rúgás érte a mellkasát, a kö­vetkezőt oldalról kapta a bordáira, majd a combján csúszott végig a talp. Összekucorodott, karjával a fejét takarta el, fel­húzott lábaival a hasát és a mellkasát. Kapott még néhány talá­latot gerinctájékra és csípőre, de végül abbamaradt a támadás."

Egy másik szerző leírásra sem vesztegette az idejét, megelégedett a "hívószavakkal":
"Düh, kegyetlenség, vér. Pusztulás.
Halál.
Az égő házak között véres árnyak suhantak lovaikon, és mindenkit levágtak, felkoncoltak, aki élt, mozgott."

Említettem az eszközt. Fantasy történetekben hányszor fordul elő, hogy a női főszereplő, akiről előzőleg megtudtuk, hogy ő a történet dekorációja, a sorsdöntő pillanatban minden gond nélkül felkapja a kétkezes pallost. Mit felkapja, megforgatja a feje felett, és levágja az ellent. Ugyanilyen, amikor felveszik a földről a pisztolyt, és rögtön tudják, hogy kell elsütni. Mi benne az ördöngösség, hát csak meg kell húzni a ravaszt, mint a filmekben!

Az biztos, hogy sok múlik az érzékek bekapcsolásán, és nem árt tisztában lenni néhány élettani problémával, de a szerzők még ezeknél is nehezebben kezelik a fizikai erőszak kiváltotta pszichikai állapotot. Fantasy főhőst poszt-traumatikus stresszes állapotban aligha látunk (hacsak nem vált idejekorán kocsmatöltelékké - az egyik másik érdekes kimutatás lenne, hány SF-F műben központi helyszín egy ótvar lebuj?), ennek érzékeltetésére a leggyakoribb szófordulat a jeges félelem érzete és annak változatai: "A pokol izzadtsága csírázott e miazmában, s jeges tőrként hatolt tüdőmbe a rettegés."

Elvileg egy nem mindennapi tapasztalás hatására megváltozhat a személyiség, tehát a fizikai behatások a lelkiektől nem elválaszthatók. A megaláztatásra és fájdalomokozásra adott leggyakoribb válaszreakció szinte kizárólag a bosszú. Az újrakezdés, a múlt hátrahagyása a revans lehetősége és kívánata nélkül nagyon ritka, de nem példa nélküli. Luke nem öli meg az apját, hanem megbocsát neki, az ifjú Jedit végső soron attól is megkímélték, hogy ő maga végezzen az uralkodóval, aki pedig erre biztatta; mivel azonban a gonoszok elhaláloznak így, vagy úgy, a befogadóban nem támad hiányérzet. Ennél sokkal bravúrosabb azt ábrázolni, amikor a sértett fél önszántából eláll a bosszútól, kiszáll az öldöklés körforgásából, és újrakezdi az életét (pl. Simmons: Káli dala). Ebben az az érdekes, hogy ez a helyzet áll közelebb a valósághoz: a mindennapokban nagyrészt nincs lehetőségünk revansot venni a minket ért sérelmek miatt (pl. mert bunkó volt valaki a buszon, rosszul adtak vissza a boltban, nem engedtek át az autósok a zebrán, csesztet a főnök, megloptak és sosem kerül elő a tettes stb.). Micsoda dühöt vagyunk képesek ilyenkor érezni, főleg egy nehéz nap után vagy egy rosszabb időszakban, amikor minden összejön, pedig "hol vannak" ezek egy bolygó felrobbantásához vagy egy fiktív nép kardélre hányásához képest.

Egyszóval az erőszak ábrázolása SF-F művekben nagyon meggondolandó, és ha rá kerül a sor, ne kínos hasonlatok és metaforák gyártásával próbáljunk meg eredetiek lenni. Hívjuk segítségül a banális tapasztalatot, és apelláljunk az olvasók hasonló élményeire. (És most megyek, megnézem, én hányszor használtam a jeges félelem szófordulatot a legutóbbi irományaimban).



*Bár olvastam olyat régebben, hogy állítólag megtörtént esetekre alapoztak részeket, legalábbis az első évadban.
**Mégis egy kis kriminológia: meg kell nézni, kikből tevődik össze ez a csoport. Feltételezem, az SF-F szerzők egzisztenciálisan alapvetően rendezettek, jó részük közép-/főiskolás/egyetemista/nem rég állt munkába, ugyanakkor sokan közülük családosok; sokszínű végzettségük és érdeklődésük mellett is elmondható, hogy alapvetően értelmiségi rétegről van szó. (Egyáltalán: van net hozzáférése, számítógépe, valószínűleg munkahelye és/vagy támogató családi háttere, ami lehetővé teszi, hogy marad ideje az írásra). Tehát jellemzően nem ittas állapotban dühöngő, börtönviselt kocsmatöltelékekről, hanem olyanokról van szó, akik otthonról jobbára az apjuk Galaktika-gyűjteményét örökölték, nem a családon belüli erőszakot. (És remélhetőleg előbbit is adják majd tovább).

2011. április 4., hétfő

Néhány kép a hétvégéről (avagy ismét Nemesvámos és környéke)

Nemesvámos eső előtt, eső után
A hétvégén ismét Nemesvámoson jártunk, kezdetben borult vala az ég, de aztán szép időnk lett, és szombatra - kiheverendő az előző esti pálinkázást és borivást - szabadtéri programot csaptunk.

A nagyvázsonyi vár tornya a kútban
Szombaton megnéztük a nagyvázsonyi várat, felmásztunk a toronyba, pedig kívülről takaros kis repedés fut rajta végig; követ dobtam a sötét vizű kútba, amely egykor vízzel látta el a vár védőit (a környék sakkban tartóit).

Érdekesség, hogy a vár nem domb- vagy hegytetőre épült, mint azt megszoktuk, hanem a magaslat oldalába. Persze ennek is megvoltak a maga stratégiai okai (két utat is ellenőriztek, a másik oldalról megközelíthetetlen volt, és a víz forrása is innen eredt).

Kelj fel, Lázár
Megállapítottuk, hogy Kinizsi nem szarral gurigázott, és a korabeli 160 cm-es átlagmagassághoz képest az ő kb. 180-190 centije tényleg óriássá tehette - ma már ezen nem, legfeljebb azon akadnának ki a népek, ha egy törökverő valóságsó keretében az oszmán haderő szerencsétlenül járt három tagjával ropna táncot. (Egyet baljában, egyet jobbjában, a harmadik hullát a fogai közt táncoltatná). Persze, amilyen valóságsók (és hírek) mennek manapság, valószínűleg ezt is gond nélkül lenyelnék az emberek, max az ORTT vagy ami helyette van, az sikongatna.

Látkép a vár tornyából
A várat elhagyva átgurultunk Balatonfüredre. Nem tudom, ha szezon lenne, akkor még többen mászkálnának a parton? Mert most szó szerint hemzsegtek az emberek a parton, szabad parkolót is alig találtunk.

Az éttermek, fagyizók nyitott terasszal várták a betérőket, és mi sem álltunk ellen, betoltam egy vegaburgert egy igazzy balatoni kifőzdében (iszonyú olajszag áradt az utcára), aztán frenetikus gesztenyetortát ettem a jóval kellemesebb, békebeli hangulatú Karolinában. Azt nem tudom, a csupa jól öltözött népség - különösen a szomszéd asztalnál ülő aranykeretes szemüveget viselő ötvenes fickó a szétplasztikázott, ámde korban hozzá illő anyuval - mennyire nézhetett ki minket a túracucc miatt, aligha lényeg, mivel mi is éppen olyan kiszolgálást kaptunk, mint bárki más. (Jaj, nem kéne erre a fényképre nézegetnem, mert összefolyik a nyál a számban).

Az nagy balatoni életérzés
Sütizés után lesétáltunk a partra, a tükörvízen párokban úszkáltak a kacsák és a hattyúk, csak egy-egy hajó zavarta meg őket az alvásban és a tollászkodásban. Még arra is módom nyílt, hogy elővegyem a rajzmappám, és készítsek néhány vázlatot szénceruzával. (Lehet, lefotózom ezeket is, és felteszem ide).

Egyszóval, jó volt, csak elmúlt. Majd időnként visszanézem a képeket, és vigyorgok.