2011. július 28., csütörtök

Zarándokvédjegy

Mostanság meg-megnézem mások fényképeit a Caminóról, és annyira bájosak a magyar zarándokok a kis spáros szatyraikkal. (:D)

2011. július 26., kedd

Pannonhalmáról az [origo]-n!


Hűséges blogolvasóim megszokhatták, hogy időnként kimerítő élménybeszámolókkal és fotókkal floodolom tele a blogot. Ezúttal csak utóbbira szorítkozom, de nem időspórolás okén. A pannonhalmi kirándulásunkról ugyanis a szöveget - néhány további fotóval - az [origo] utazás rovatában olvashatjátok!

Viator étterem - minimalizmus

Látkép a turisták beléptetőjéről. Előtérben a Viator



Harangtorony





A legrégebbi épület a hegyen

Porta Speciosa




Könyvtár



A Viatorban ülve







Apátsági borászat mélyén

Likőrök

Egy csodás nap vége

Irányzék

Apátság

2011. július 22., péntek

Én, a serpa

2 vagy 3 póló
2 nadrág
1 hosszú ujjú
polár pulcsi
hálózsák
szandál
kalpag
3 váltás alsónemű
3 váltás zokni
füzet, amibe a naplót írom
toll, amivel a naplót írom
rajzfelszerelés (alapszínek, 1-2 ecset, akvarellpapírtömb - mini, két darab, vázlatfüzet, ceruza)
ragtapasz
sampon
olló
egyéb pipere
arckrém
naptej
guide
telefon+töltő
fotómasina+töltő
bankkártya
személyi/útlevél
polifoam szivacs
esőköpeny
túracipő (lábamon, szandállal felváltva)
a spéci törölköző
rágó a repcsire
vászontatyó (rajzcuccnak, pénznek, iratoknak városnézéskor)
ruhacsipesz
spagóca
biztostű
aspirinC
algopirin

cérna
bicska
budipapír
kanál
fejlámpa

A rajzcuccot és néhány apróságot kivéve 2008-ban ezek mind elfértek a hátamon. Így, felsorolva eléggé esélytelennek tűnik, hogy befér a zsákba.

Van egy másik listám is, ami jobbára bevásárlást tartalmaz, hogy mi mindent el kell még intéznem az úttal kapcsolatban.

Ma ránéztem a naptárra. Másfél hét múlva irány Portó, és onnan gyalog Santiago.

2011. július 21., csütörtök

Teknősökkel álmodom

Hónapokkal ezelőtt, nagyjából a Martin tematikus hetünk idején megjegyeztem az egyik álmomat, és hiába agyaltam, nem jöttem rá, miért mászkálnak ékszerteknősök a... már én nem is tudom micsodán. De mászkáltak, úgyhogy megnéztem az egyébként hiányos és hasznavehetetlen, és ne is higgyen benne senki álmoskönyvet a neten, és csodák csodája, benne volt a teknősbéka. Valami olyasmit jelent, hogy "összecsapnak a fejed felett a hullámok", úgy érzed, sosem érsz a teendőid végére.

És tényleg.

A Con óta állandóan listákat írok cetlikre. Tegnap megelégeltem, fogtam egy A4-eset, és idekészítettem a gép mellé. Több mint húsz pont van rajta, és van, aminek még alpontjai is akadnak... Novellák, szerkesztési feladatok, fordítás, cikkírás, mit olvassak el feltétlen, és milyen leveleket kéne megírnom, ha már ígértem. Egy részére határidőt szabtam, egész pontosan a camino előtt pár nappal legyek kész vele. 

A határidő jó múzsa. És ma végre lehúztam róla négy pontot is...

És most, hogy tudatosítottam magamban ezt is, aligha álmodom majd teknősökkel.

2011. július 20., szerda

Orka pontrendszere - górcső alatt

Ha az utóbbi hetekben valamit biztosan a hazai SF online köztudatba sikerült vinnie az SFmagnak, az Bécsi József (orka) pontozási rendszere. Ezt vette alapul SFinsider és Acélpatkány az idei Zsoldosra jelölt írások értékelésekor, ezt veszi alapul az SFmag továbbra is az augusztusi tematikus hét során, amit a Hugo-díjnak szentelünk. Nem tudom, a KIMTE Fantasy Díj zsűrije döntött-e már, de Eve Hconos tájékoztatása szerint ők szintén ez alapján szeretnének majd értékelni; újabban pedig már kritikát is írtak e pontrendszer felhasználásával.

A linkelt kritika alatt több észrevétel is olvasható, de ezektől függetlenül már korábban akartam írni a témáról.

Mindig ellenére voltam - és azt hiszem, vagyok - a pontozásnak. Az LFG novellapályázaton sem pontoztunk,  nem is volt rá szükségünk. Igaz, a zsűri sem állt olyan sok tagból, hogy az esetleges nagy véleménykülönbségeket ilyen "objektív" módszerekkel hozzuk közelebb, "fájdalommentessé" téve a végső sorrend megállapítását.

A pontrendszer nélkül ugyanúgy lehet és kell véleményezni, még egy többtagú zsűriben is, főleg, ha nincs sok történet nevezve. (A Zsoldos esetén a "kiesik a legnagyobb és a legkisebb pontszám" elvét sem igazán értem, mi szükség rá, de ezt kritizálták már éppen elegen, és ráadásul nem is ez a legnagyobb gond a díjjal).

Ugyanakkor az SFmagos Zsoldos értékeléseket elnézve a két szerkesztő ízléséről sokat elárultak a pontszámok, talán elvárásaikról is, miközben eléggé "összehasonlíthatóvá" tette kettejük véleményét. Megneveztek néhány művet is, ami szerintük 10 pont (novellának A. C. Clarke: Isten kilencmilliárd neve), és ahhoz mérten adták a magukét. Szinte alig volt nagy eltérés a pontszámaik között. Ugyanakkor kétlem, hogy a szerintük első három helyezett sorrendje másként alakult volna, ha egyáltalán nem alkalmazzák orka pontrendszerét: enélkül is meg tudták volna határozni, melyiket tartják jónak és miért.

A cél a pontozással, azt hiszem, az lehetett, hogy keretet adjanak az 1-10 pontnak (és így egy esetleges jövő évi értékelés is meglehetősen összevethető lesz az ideivel), amit más esetekben más értékelők rendszerint csak "oda vetnek", és nem tudjuk, kinél mit takar egy-egy pontszám, és mik a viszonyítási alapok. A fentebb linkelt kritikánál Gulandro is megadta végül, és így már alighanem érthetőbbek a Zsoldos értékelésekhez képest adott magasabb pontszámok. (Mert azt én sem hiszem, hogy a legalább két évvel ezelőtt egy kötött világ pályázatára írt fantasy novellák 2-3 pont átlaggal túlszárnyalják a tavalyi sci-fi novellákat).

Szóval orka rendszere, ezúttal emelkedő sorrendben:

1. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy

Azt mondják, hogy egy írásműre legalább kettest kell adni. Mert hogy dolgozott vele szegény szerző. Orka azonban - helyesen - nem foglalkozik az írók lelkével. Egy pont jár a nulla helyett, mert egyáltalán megírta. Ez is több, mint a semmi.

2. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű

És

3. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás

A kettő között én nem érzékelem a különbséget. A komolyabb hibák és hiányosságok = több sebből vérzik = alapvetően rosszul kivitelezett. Csak a pontszám árulja el, hogy a kritikus saját belső érzéke szerint adott mű "egy fokkal" jobb vagy rosszabb annál, mint amit egy tíz pontos skálán adhat. Ugyanis itt aligha lehet viszonyítási alap a legjobb: a tízes olyan elérhetetlen magasságban van, hogy 2-3 pontos írás esetén össze sem hasonlítható a kettő.

4. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás

És

5. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű

Talán ez a két pontszám a legérdekesebb, nem csak azért, mert a többség e pontokkal kellett, hogy beérje a Zsoldos értékeléskor, hanem mert valójában a skálát elnézve is ez az ÁTLAG. A középszerűség, amiről négy részes blogbejegyzést írtam hónapokkal ezelőtt (lásd az elhantolt kutyás címkét oldalt). A pontszámokhoz fűzött szöveg azonban ezt kikerüli: átlagosnál kevésbé, átlagosnál némileg jobb. Emiatt a két pontszám között szerintem áthidalhatatlan és indokolatlanul nagy szakadék keletkezett. Ellenben, ha kivennénk belőle az átlagosra utalást, ez a távolság oldódna.

A legnehezebb ugyanis a középszerűn belül értékelni - én ezt valahogy így kategorizálnám:
- ebből jó ugyan nem sült volna ki, de nem is értékelhetetlen mű;
- jól megírt, de unalmas, felejthető;
- ebből lehetett volna már valami, de hiányérzetem van.

6. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással

Főleg oldani volna érdemes a 4-5 pont közötti különbséget, mert valójában ez a 6. pont is még az átlagost (középszerű felső határa) jelöli. Ezek tipikusan olyan írások az én szememben, amiket jó érzéssel tettem le, azonban egy idő után elhalványul az emlék, nem tesz mély benyomást - ezért a 6 pont.

7. Jól megírt, igényes alkotás

Ezt is nehezen tudom elválasztani a 6. ponttól: valahogy az a helyzet, mint a 2-3 esetén, csak a pozitív tartományban (lásd kritikus belső érzékelője). Rendszerint még ez is az a kategória számomra, ami az adott pillanatban szórakoztat, de egy idő elteltével nem tudnám felidézni a művet. Még a hangulatát sem.

És ami innentől jön, az a jelenleg alig elérhető kategória a magyar SF/F-t olvasva. (Látok belőle eleget, hogy ezt meg tudom ítélni, beleértve a saját írásaimat is).

8. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény

Egy kezemen meg tudnám számolni, hány novella hatott így rám magyar fantasztikus szerzőtől (regényről nem is beszélve). De valójában ez nem rossz arány a volument tekintve. Külföldiből (angolszászból) azért van több, mert ők létszámuknál fogva egyszerűen többen vannak, így többet írnak (a szar is arányaiban növekszik persze).

Kíváncsi lennék, hogy akik szerint a magyar SF átlaga eléri ezt a szintet (és nem csak az 5-ös körül mocorog), hány emlékezetes olvasmányt tudnának felsorolni, olyat, amit őszintén tudnának mondani, hogy na, ez minden körülmények között, maradéktalanul és mindent vitt. Aminek a cselekményét, a szereplőit, a mondanivalóját, de legalább a hangulatát fel tudják idézni (és nyilván nem azért, mert annyira félelmetesen gagyi volt). Gúglizni, polcról levenni és beleolvasni nem ér. Azonnal felbukkanó címek, időről időre, akaratlanul felidéződő művek, amik hatására beindul az agyunk, amik akár megihletnek, vagy szívesen, érdeklődéssel olvasnánk újra - na ezek tartoznak szerintem ebbe a kategóriába.

Persze tudom, ez is roppantul szubjektív, és könnyű felsorolni címeket, szerzőket, hogy na ezek. Miközben másik ember számára nem mondanak semmit sem.

Kinél "az igazság"? Aki hangosabb? Vagy a többségbe kerülő azonos vélemény számít? Szerencsére van még két pont ezen a fránya pontrendszeren:

9. A zsáner meghatározó, irányadó írása

És

10. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás

Orka SF-F-re alkalmazott pontrendszerében ez a két kategória egyszerűen nem osztható ki valós időben, és emiatt ez a kettő "már-már valóban objektív" - feltéve, ha a kritikus is belátja ezt a szándékot, hogy szinte ízléstől függetlenül mit kell korszakalkotónak tekintenie. Egy-két évtized távlatából ugyanis már látható, hogy valamely mű hatást gyakorolt-e más írókra, olvasói szokásokra, vagy sem. Mondok egy példát: szerintem ilyen a Hyperion. Tetszett? Nem tetszett? Na és? Vitatja-e bárki, hogy korszakalkotó mű?

(Persze felmerül az is: vajon egy korai, a hazai viszonyokat elnézve kétségtelenül meghatározó Mágus-regény értékelhető-e 10. pontosnak, miközben Martin regényciklusára mondjuk én jelenleg 9 pontot adok, mert még nem tudhatom, valóban korszakalkotónak bizonyul-e, sőt, hogy egyáltalán befejezi-e, és mennyi bakival...).

Egyébként itt sem egészen elválasztható az irányadó-korszakalkotó megjelölés: a kettő jóformán ugyanazt jelenti. Ezt pedig nem lehet azonnal megmondani egy regényről a megjelenése pillanatában. A regény szót használtam, ugyanis egy kisepika aligha gyakorol olyan elementáris hatást, mint egy trilógia, vagy akár csak egy regény. (Úgyhogy a novelláknak e rendszerben adott 9-10. pont már eleve nagyon gyanús).

A 10. pontot továbbá nem szabad úgy értelmezni (szerintem persze), hogy "na, az már művészet", eleve nem győződtem meg róla, hogy a zsáner képes ilyesmire, ha igen, akkor azt már nem hívják sci-finek vagy fantasy-nek. (Erről én már nem akarok vitázni, inkább lásd a 4 részes SFmagos cikkemet). Ugyanakkor talán elférne a 10. pontra egy olyan jelző, ami időtlenségre utal, arra, hogy újraolvasva sem fog enyhén avíttnak tűnni, amit csak azért nézünk el, mert egyébként a megjelenése hatalmas változásokat indukált.

Azt gondolom, ha bárki a jövőben alkalmazza ezt a pontrendszert, akkor azt valószínűleg nem úgy érdemes tennie, hogy megjelöli, neki személy szerint mi áll a 9-10. ponton, hanem ezek mellett legalább részben érdemes fejet hajtani az évtizedek óta elismert és nem véletlenül etalonnak, alapoknak tartott írások előtt. Mert ha a zsáner irányadó írásáról szól a 9. pont, akkor magasabb pontszámok érdekében nem vihetem lentebb a lécet (pl. egy antológiát a saját kiadója más könyveihez hasonlítok csupán). Az irányadó/korszakalkotó megjelölés nem (csak) a kritikus belső meggyőződését tükrözi, hanem tőlünk független, kevésbé vitatható időbeli és térbeli irodalmi hatást.

Az alkalmazáshoz pedig - a korrekt véleményezés érdekében - elengedhetetlen a szöveges értékelés.

Aki pedig a majdani véleményekből le akar magának szűrni valamit, akár olvasóként, akár íróként, az ne szemlélje önmagában a kapott pontot, külön az értékelést és külön a ponthoz fűzött mondatot, hanem mindhármat összességében értékelje.

Az SFmagos alkalmazás bizonyosan következetes lesz, főleg, hogy a Hugo-hét során főleg ugyanazok a szerzők fognak kritizálni; akik pedig csatlakoznak, igyekeznek hasonlóként gondolkodni a mércéről, így alighanem a pontszámok ténylegesen összehasonlíthatók lesznek a Zsoldos-jelöltekével. Azt még nem tudom, tanulságos lesz-e, tekintve, hogy az olvasások-kritizálások még folyamatban vannak. Ami szinte biztos, ismét elő fog kerülni az állandóan kiforgatott "angolszász SF, mint példa" vitája.

2011. július 18., hétfő

Jódos kesernye

"Kortyban is széles spektrumon támad."

Szóval ez úgy volt, hogy megint összeállt a távolról indítós csapat, de most nem Villányba mentünk, hanem mind kocsiba vágtuk magunkat, és meg sem álltunk Nemesvámosig, a jól bevált, imádott helyünkre. (Az utóbbi években kizárólag ide cipeljük az összes barátainkat. Eddig még senki sem bánta meg).



Péntek este bográcsozást rendeztünk a házigazda, Csaba hathatós segítségével, elfogyott egy rakat habzóbor és rozé (Ebner Borzongás, Riczu rozé rulez), és persze - főleg a többiek - az interaktív pálinkamúzeumot is meglátogatták.


Beesteledett, mire mind asztalhoz ültünk - a pörkölt istenien sikerült, hiába a szabad tűz egész más, mint odahaza a gázon. (Odahaza a gázon nem állunk neki marhapörköltnek. Amúgy sem álltunk még neki soha. Woof ki akarta próbálni, és senki sem tiltakozott).


Másnap reggel nem voltam benne biztos, hogy felébred a csapat, és eljutunk Badacsonyba (Csopakon szálltunk fel). 8.45-kor még az udvarban zajló véres eseményeket néztük, Brainoiz pedig csak azért nem alakult át szuperhíróvá, ugrott le az erkélyről, landolva a sövényen, hogy megmentse a baromfiakat, mert otthon felejtette a szuperhíróköpönyegét. A tyúkok aztán forróvízbe kerültek, majd később még, ha valaki hozzájuk ért, holtukban, félig fejetlenül rángtak egy kicsit. (Ennyit a vidéki élet horrorisztikus momentumairól).

"Sokrétegű és izgalmas illat. Szájban először az alkohol és a nagy test
taglózza le a kóstolót, itt is idő kell,
hogy előbújjon a csokikrém,
meg a sűrű, vastag gyümölcslekvár."

Elértük a vonatot, Csopakig megváltottuk a hazai SF-F életet, aztán rögtön behanyatlottunk az első hamisítatlan balatoni vendéglátóipari egységbe. Azt nem tudom, hogy a rétes meg a kávék milyenek voltak, a két gombóc fagyi finoman szólva is felejtős. Legalább bajom nem lett tőle.

A helyek, ahol valahogy sosem állunk meg
Ezután nekiestünk a szőlőhegynek. Igen, a 35 fok melegben. A pince előtt húsz méterrel a többiek szóltak, hogy lassítsunk, lassítsunk. Mire én: de hát már mindjárt itt vagyunk. Így értünk a Léránt Pince hűvösébe, annak is a legmélyebb bugyrába, ahol...

Léránt Pince
...előkerült a Zombie Dice.

Itt nem túlélő vagy, hanem zombi. És vagy agyat dobsz, vagy lábakat (menekülés), vagy bekapsz egy golyót. Három életed van.

A Léránt Pince hűvösében

"Nem a tanninos, vastag iskola növendéke,
savai nagyon jól eltaláltak, szinte haraphatóak,
és jól állnak a közepesen izmos testnek."

Nagyszerű játék, bár sem a kockázást, sem a zombikat nem komálom, lehet tőle beszélgetni, konstatálni a másik szerencséjét/szerencsétlenségét, sok derültséget okoz, és mivel kizárólag a szerencse dönt, így igazán nem is haragudhatunk magunkra a döntéseinkért. (Miért, miért, miért kockáztattam, amikor már begyűjtöttem NYOLC AGYAT!!!)

Ritka balatoni tükörvíz
A Léránt pincét (ittam kéknyelűt, isteni volt) hátrahagyva immár csak lefelé csorogtunk (föntebb nem igen érdemes menni - bár legutóbb a kólagépes olaszrizlinges hely zárva volt, új helyek iránt ilyen melegben nem indultunk felfedező útra), a Szeremleybe.



Brainoiz és Woof bevállalták a halászlevet, de a többség jobbára salátákig merészkedett. Felettünk döngtek a szőlővirágtól bódult méhecskék, a ház másik oldalán cigány zenészek húzták a talp alá valót. Igen, délután háromkor, a 35 fok melegben. Át is ültünk egy távolabbi asztalhoz, mert erre lelkileg valahogy egyikünk sem volt kész. A zenészeknek ugyan nem tetszett, de hát ez van. (Én amúgy is átültem volna, mert más körülmények között sem rajongok a nótákért).



"Már az illata is nehezen körberajzolható..."

A partra le sem jutottunk, mert kitaláltuk, hamarabbi vonattal megyünk vissza, és Csopakon beülünk az állomástól kb. 100 méterre lévő Jásdi Pincészethez. Rizling-fröccsöt és hideg bodzaszörpöt ittunk - egyikért sem néztek ki minket.



Még itt is átalakultunk zombivá (szó szerint, meg a játék kedvéért is), kókadoztunk még egy kicsit az asztalnál, aztán hazaindultunk. (Házigazdánk eljött értünk kocsival).

Mire összeszedtük magunkat némi zuhany segítségével, addigra Csabáék olyan terülj-terülj asztalkámmal vártak minket a kertben, hogy azt elmondani nem lehet. Inkább csorgassátok ti is a nyálatokat:



Nem tudtam sokáig fent maradni (kb. tízkor kidőltem), ráadásul másnap vezetnem is kellett, és már bor sem igen fért belém.

Mint mindig, remekül éreztük magunkat Nemesvámoson, és továbbra is csak ajánlani tudom mindenkinek a helyet.

Reggel érzékeny búcsút vettünk házigazdáinktól és egymástól, aztán Wooffal nyakunkba vettük a Balaton-Felvidéket. Két helyen álltunk meg: felmásztunk a Hegyestűre...



...és a szentbékkállai ingókövet (kőtengert) is megnéztük.


Fantasy írók, kérem, mozgassák meg képzeletüket, miféle jószágok kövülhettek itt meg

Megállapítottuk, hogy ide vissza kell jönni, mert rengeteg más látnivaló van, és ezeket is csak kutyafuttában tudtuk megtekinteni. 

Kilátás a Káli-medencére, a Hegyestűről

A Káli-medence tényleg medence, ez látszik a Hegyestűről, és az ottani falvakban autózva is furcsa érzésem volt, van a helynek egyfajta megmagyarázhatatlan hatása. (Ennyit a misztikusságról).

"Mögötte egy vegetális,
vadas-zöldséges világ is felsejlik,
amitől még izgalmasabb."

Utunk következő állomása a Kis-Balatonon túli Bivalyrezervátum volt. A bejáratnál két csacsi kunyerálja a zoo-eledelt, később kecsék rohanják meg a gyanútlan látogatót... De a bivalyok, hát, azok az igazán jópofák. Hogy lehetnek ezek a nagy melákok olyan édesek, ahogy heverésznek a pocsolyában? Egyébként ürgéket is láttunk, ott rohangáltak tőlünk méterekre, és tűntek el járataikban.

Következzék egy kis bivalytünc:





A Bivalyrezervátum után a nagy melegben Balatonszemesre gurultunk, hogy elköltsük ebéd-ozsonnánkat a Kistücsökben, majd az egy hétnek tűnő, élménygazdag hétvége után dögfáradtan, ragadva-sósan hazaindultunk.

(Idézeteink továbbra is a zseniális Pécsi Borozó bormustráinak szövegéből származnak, nem mi agyaltuk ki őket. Mi ilyet nem tudnánk. :D)

És akik még bloggerhagyományunk szerint távolról indítanak:
Anngel
Brainoiz
Tapsi

2011. július 15., péntek

Önarckép

160 K. Ennyinél tartok egy végeláthatatlan irományban. És paráztam, mert beláttam, hogy nincs klasszikus (elvárt) értelemben vett története, cselekménye, íve. Nem is lesz, ha azt akarom kihozni belőle, amit eredetileg gondoltam. És már nem is törekszem rá. Nick Mamatas posztja "feloldozott".

(Igen, megint valami olyat írok, ami se nem SF, se nem kortárs, hanem valahol egy meghatározhatatlan, elvont sávban leledzik).

2011. július 14., csütörtök

Életem első e-bookja

Főnököm vett egy Kindle 3-at a testvérének ajándékba, és Merras hatékony távsegítségével (köszikösziköszi!) sikerült megoldani, miként konvertáljunk pofonegyszerűen e-könyvet pdf-ből, doc-ból, rtf-ből. Kicsit ugyan sokáig tartott (különféle technikai problémák miatt), de a fáradozásunkat siker koronázta, átkonvertáltam életem első e-könyvét! Ráadásul stílszerűen SF-t (a Galaxis Útikalauzt), valamint Mikszáth-ot. 

Jelentem, az e-olvasó nagyon, nagyon, nagyon jó dolog, belegondoltam, hogy még kéziratokat is simán lehetne rajta olvasni. Egy könyvtárat hordanék a táskámban. 

Eddig sem voltam igazán ellenére az e-booknak (nincs durva érzelmi kötődésem a nyomdaszag iránt), és bár a kütyük, mint az iPhone, iPad, okostelefonok és társaik továbbra is hidegen hagynak, a Kindle 3 határozottan felkerült a kívánságlistámra. Még akkor is, ha ősszel valószínűleg sütőt veszünk. Előbb.

2011. július 13., szerda

A magyar SF lassú forradalma

A HungaroCon óta sem csitul a kérdés az online magyar SF életben, van-e baj a magyar SF-el, és ha igen, micsoda? A viták fel-fellángolnak, időnként az online vitákban egyébként részt nem vevő emberek is hallatják az álláspontjukat.

Mondanak sokfélét. Mint: a magyar SF lépést tart a korral. A magyar SF az angolszász hagyományokat majmolja - és ez jó/nem jó. A magyar SF megállja a helyét nemzetközi összehasonlításban. A magyar SF sem irodalmi eszközeiben, sem ötleteiben nem veheti fel a versenyt más kortárs kiadványokkal. Egyébként meg magyar égre magyar UFÓ-t.

Bizonyára vannak félreértések. Meg nem értések. Talán hitvita az egész. Példákat vég nélkül lehetne sorolni pro és kontra. De felesleges.

A magyar SF is végig fog rajta menni. Apránként. A cyberpunkon, a feminizmuson, a new wave-en, az SF meghatározásán és a meghatározások elvetésén, a hard SF-hez visszataláláson - hogy aztán újra elveszítsük és megint rátaláljunk -, a valódi, sziporkázó ötletekkel teli űroperák korszakán, meg a többin. Másként, máshogyan, és mégis olyan furcsán hasonlóan, mint odakint, azokban a távoli, súlytalan országokban, de meg fog történni.

2011. július 11., hétfő

Priceless

Szerdánként táncház van Pécsett, mint ilyenkor rendesen, múlt héten ír népzene volt, de nem énekeltek, csak az egyébként magyar együttes húzta a talp alá valót, míg a táncoktató bevont egy rakás embert (akiknek egy jó része biztosan eleve a tánc miatt ment oda). Mi a közelben ücsörögtünk, és söröztünk.

"Ír népzenére barna sört inni - priceless." (Woof)

2011. július 8., péntek

Meghívó az Art kiállítására

Nem is tudtam, hogy felkerült a 3000. kép, és azt sem, hogy immár 9 éve töltenek fel alkotók az Art-ra képeket; jóformán megfordult és megfordul itt minden hazai SF-F alkotó, borítófestők, rpg illusztrátorok, szürrealisták, saját kedvtelésre festő emberek.

Nem egészen ez az első kiállítás, a legutolsó nagy RPG.hu találkozón ugyanis többen kiállítottak, de az is igaz, hogy ez nagyobb szabású lesz. 20-25 alkotó  eredeti és reprint képei, szobrok és más relikviák - ha a megnyitóra hozzám hasonlóan nem juttok el, a kiállítást nézzétek meg!

Én egy vagy - hely nagyságától függően - két festménnyel képviseltetem magam.


2011. július 4., hétfő

Thank you, Roger!

Nem, nem a teniszezőre gondolok, ráadásul ki is esett Wimblendonban, hanem a Pink Floyd egykori frontemberére, Roger Watersre. Elmentünk A Fal koncentre, mert tudtuk. Hogy. Ezt. Látni. Kell.

Igazság szerint, amikor először volt szerencsém A Fal c. filmhez, arra gondoltam, ez milyen jó lenne már színházban. Aztán évekkel később olvastam valahol, hogy a Pink Floyd régi két nagy arca, Gilmour és Waters összefutott valami strandon, vagy mi, és ez olyan jól sikerült, hogy elkezdtek kibékülni, és közös fellépéseket tervezni. Meg szóba került A Fal, hogy jó lenne ezzel is kezdeni valamit. Színházszerűt.

Aztán csönd. Néha láttam új felvételeket a jútyúbon, live aid koncerteket, ahol Watersnek besegített Gilmour (mivel előbbinek hangja konkrétan alig volt), aztán Waters Magyarországon is fellépett, de nem mentem el. Vizsgaidőszak volt, első éves egyetemista koromban. És apámon kívül nem is ismertem más PF rajongót. Sőt, azt hittem, én vagyok csak ilyen csodabogár a velem egyidősek között.

És megint évek teltek el, amikor is eljutunk a jelenbe. Roger Waters "színre" vitte A Falat. Ott volt a helyünk.

Emlegetem a színházat idézőjellel és anélkül, de miután vége lett az előadásnak, tényleg ez járt a fejemben, hogy ez csak félig volt koncert, ellenben egy gigantikus színi előadást láttunk a sportarénában.

A Fal amúgy sem "csak egy album", van eleje, közepe és vége, a szövegek sem csak úgy vannak, hanem mondhatni versek, és amikben benne van Waters - az együttes széthullásához is vezető - politikai állásfoglalása, fegyver- és háborúellenessége. A zene sem az a könnyen emészthető, meghallgatom naponta, ill. beteszem, hogy szóljon valami a háttérben. Nem. Erre figyelni kell. Olyan, mint egy kötelező olvasmány. Mint mondjuk a Hobo B.B.-től a Mesél az erdő.

(Mondjuk én mindkettőt viszonylag gyakran hallgatom).

A film szürreális, brutális, talán az öncélúság határán, és igazság szerint a koncerten jöttem rá igazán, hogy ez az egész olyan, mint egy óriási önvallomás, Waters személyes dilije. Ha nem is teljesen, de részben biztosan.

Ha valaki ismeri az albumot, az tudja, "hol jár le a kazetta". Na, ott van vége az első felvonásnak. A színpadon hosszában, elválasztva a zenészeket a közönségtől, eddigre (tehát kb. 45 perc alatt) épül fel egy fal, amelyre az egész előadás alatt - egy számot kivéve - folyamatosan vetítenek (a filmből vett animációkat is). A második felvonás a "B oldal", az első szám a Hey You, ekkor nem történik semmi a színpadon. Woof szerint még másik két szám is üresjárat volt, egyik az első felvonás utolsó száma, amikor helyére kerül az utolsó tégla, és Waters elköszön, hogy "good bye", másik a Hey You-t követő akusztikus rész, akkor két téglát bontottak ki, amelyeken át látszott két gitáros.

A második felvonásban ezután, nagyjából a csúcspont, a Comfortably Numb alatt kb. fél perc alatt átkerülnek elénk a zenészek, és a színpadon ismét több a mozgás, ismét mozgalmasabb a vetítés is. Az első felvonásban több volt a báb, egy nagyon picit ezeket funkciótlannak éreztem, de azért jól fokozták a szürreális élményt.

A szünetben folytatódott, ami már rögtön az előadás elejét is meghatározta: a közelmúlt és a 20. század más háborúiban, terroreseményekben elhunyt személyek fotói, neve - és néhány sor róluk - jelennek meg a falon. Megrázó. Iraki polgári áldozat éppúgy szerepel a képeken, mint az ikertornyok összeomlásakor embereket mentő tűzoltó. ("We are all equal in the end", énekelte Waters egy másik albumon, '83-ban). A szünetben a sok-sok név között felfedeztem egy magyar katonát is a '40-es évekből. 

Az előadás sokkal elementárisabb, mint a film, sokkal komorabb és aktualizált ezekkel az üzenetekkel, mintha kevésbé szólna Watersről és a dilijéről, és mégis, végeredményben ott áll az egész közepén ő. És jobban értettem, miért is ment szét a Pink Floyd, hogy mi az, amit ő felvállalt, a többiek érthető módon nem, és arra is rájöttem, hogy Waters bármit megtehet, talán az egyik legszabadabb ember a világon. Például minden egyes országban, ahol fellépett, a Mother c. szám egy bizonyos soránál - egy kérdésre válaszul - kiírták a közönség anyanyelvén, hogy "No fucking way". Vagy pl. az egyik animációban repülnek a bombázók, amikből először bombák hullanak, és amik aztán különféle jelképekké változnak. Kereszt, Dávid-csillag, Shell-logó, dollárjel, McDonalds logó... és ezek aztán jó sokáig pattognak és hullanak az ember szeme előtt, majd egyetlen véres masszába olvadnak. Waters pedig ránk bízza, hogy gondoljunk, amit akarunk.

Sok-sok momentum volt még, amiről írhatnék (pl. ügyes volt a magyar gyerkőcök kórusa, a színpad előtt felnőttek vezényelték őket, gondolom, a tanáraik), nekem 100 %-osan tetszett, Waters hangjára sem volt panasz (félplayback?), minden flottul ment, látszott, hogy így, a turné utolsó állomására már iszonyú rutinosan tudják, mikor ki hova lép és kerül tégla.

Mivel Waters nem tiltakozott, hogy bárki felvételt készítsen az előadásról (a táskákat sem kutatták át belépéskor), az említett videómegosztón gyakorlatilag az összes szám fent van (némelyik felvétel egész jó minőségben). Tehát lehetett volna fényképezni, de örültem, hogy nincs nálam a gép, így nem kötött le a gomb kattintgatása, ellenben így csak az előadásra figyeltem.

A jútyúbon a különböző turnéállomásokról is lehet vadászni. Ha valaki szerette az albumot, és különösképpen a Comfortably Numb-ot, akkor ha mást nem, azt feltétlenül nézze meg. (Utána a többit is meg fogja. :D)