2012. január 31., kedd

A tudatalattim rejtett önbizalomtartalékai

Tegnap éjjel álmomban úszóversenyt nyertem, rajt-cél győzelmet aratva. Kétoldalt végig sűrű nádas vett minket körül, azt hiszem, valami holtágban rendezték. Közben szörnyek sem akartak a mélybe húzni, és a lábam sem vált ólomsúlyúvá.

2012. január 30., hétfő

Közlemény SF és F címke alatt

Mindenki, aki nyakig benne van az on- és offline magyar fantasztikus irodalmi életben, legyen oly kedves, és ne küldjön nekem tovább semmiféle linket, ne továbbítson pletykát, és élőben se akarja megváltani velem a magyar sci-fi és fantasy megválthatatlan helyzetét. Nem megyek SF rendezvényekre (ne is hívjatok, ne is kérdezzétek, ott leszek-e), és Zsoldos-díjra se jelöljön senki (esetleges fantasy megjelenés esetén ez a kérés más díjakra is vonatkozik), a megfelelő helyeken már egyébként is kértem ezt. Külföldi honlapokat olvasok inkább magyarok helyett, két kivételtől és néhány blogtól eltekintve. (És ezek a blogok itt oldalt be is vannak linkelve).

Azt se kérdezzétek, hogy mindez miért. Hosszú, és... és... ehhagyjuk.

Ha már a levél tárgyából megállapítom a témát, az e-mailt olvasatlanul törölni fogom - úgyhogy, ha fontosat akarsz mondani, ne olyan levélben közöld, amiben szó van a magyar SF-F életről.

Mindez nem jelenti azt, hogy felmondanám a tagságomat az SFmagban, vagy a szerkesztést az LFG-n, esetleg felhagyok az írással - éppen ellenkezőleg. Végre több időm jut értelmes dolgokra ahelyett, hogy különféle, engem direkt félreértő vagy más okból nem értő emberekkel vitázzam (értsd: jobbára egyoldalúan és hiábavalóan magyarázzak nekik valamit), baráti hátterüktől függetlenül.

Lesznek ugyan cikkeim, amelyek a fenti közleménynek ellentmondani látszanak, de azok már most készen vannak, vagy megvalósításuk kellős közepén vagyok, mint pl. kritika magyar szerző regényéről (hónapokkal korábban írtam), egyes országok SF életéről.

2012. január 28., szombat

HungaroCon beszámoló románul

Nem sokkal azután, hogy a World SF Blogra kikerült a cikkem, Romániából jelentkeztek az ottani SF-F társaságtól, hogy lefordítanák, és kitennék a honlapjukra. A kérés meglepett, nagyon örültem és engedélyeztem. Az ottani kollégák nem aprózták el, már kint is van a honlapjukon! Sajnos a kommenteket nem értem, de majd megkérem őket, hogy fordítsák le.

2012. január 26., csütörtök

Hangok

Az irodai nyomtatónak tök olyan hangja van néha, mint A bolygó neve: Halál detektorának. Természetesen akkor, amikor jönnek a szörnyek.

2012. január 24., kedd

Gyorsjelentés

Az SFsignal a "napi hírek" közt linkeli a World SF Blogon olvasható angol nyelvű cikkem a 2011-es HungaroConról...

Kenyérgyár

Remélem, hogy a kenyérnek tényleg olyan jó lesz az íze, mint amilyennek a kenyérsütőmasinából szivárgó, lakást betöltő illat alapján tűnik...

Ápdét: hát ez nagyon kúúúúl!!! :drool:

Hát ez egészen napiszar


:facepalm:

2012. január 23., hétfő

Cikk-hegyek

Múlt héten két cikkem is olvasható volt az SFmagon, az egyik egy "retro" ismertető Herbert Védett nőkjéről, a másik pedig Jared Diamond Összeomlás című könyvéről szól, egy kicsit el is gondolkodva rajta.

Ma pedig Lavie Tidhar szólt rám, hogy kikerült a 2011-es HungaroConról szóló (angol nyelvű) cikkem a World SF Blogra, fotókkal, linkekkel a legfontosabb magyar honlapokra!

2012. január 16., hétfő

Hát, nem lett könnyebb

Mind a 25 tanács igen jó, és tetszik a szabadszájúsága is, de ez különösen igaz most rám:

"7. Stop Thinking It Should Be Easier
It’s not going to get any easier, and why should it? Anything truly worth doing requires hella hard work. If climbing to the top of Kilimanjaro meant packing a light lunch and hopping in a climate-controlled elevator, it wouldn’t really be that big a fucking deal, would it? You want to do This Writing Thing, then don’t just expect hard work — be happy that it’s a hard row to hoe and that you’re just the, er, hoer to hoe it? I dunno. Don’t look at me like that. AVERT YOUR GAZE, SCRUTINIZER. And get back to work."

Rálátás

A srácok irigyelték is tőlem

2012. január 13., péntek

Az elmebaj romantikája

Onsai cikke az alkotói létről, még pontosabban a hozzászólások alatta, elgondolkodtattak.

Azt hallottam, az orvostanhallgatók (meg úgy általában azok, akik valamilyen "gyógyítói" funkcióra készülnek) tanulmányaik során diagnosztizálják magukon még a legsúlyosabb betegségeket is. Ezt el tudom képzelni, például elég, ha a neten rákeresünk bármely hétköznapi tünetre, mondjuk arra, hogy fejfájás, és az egyszerű frontérzékenységtől kezdve az áttétes agydaganatig bármit találhatunk, amelynek ez tünete lehet.

Ugyanígy szegény íróvannabík is sorra "tapasztalták" magukon a kreatív, ámde sokszor elmekórtani eseteknél megfigyelt jelenségeket. A hideg kiráz ettől a "művészlélek" kategorizálástól (innen eredhet, azt hiszem), attól a sztereotípiától, hogy aki alkot, az "valamilyen szinten nem normális". Már miért is?

Aligha tagadhatnám, hogy alkotó vagyok. Festek, rajzolok, írok, mint rengeteg más ember. Borzasztóan túldimenzionáltnak érzem ezt az egészet, és nevetséges, ahogy egyes kommentezők levezetik, hogy igen, igen, ezt vagy azt ők is tapasztalták a saját bőrükön (elméjükön)! Akkor már tegye fel hozzá a kérdést is, hogy ezek szerint neki is bipoláris meg a tök tudja milyen személyiségzavara lehet? Tényleg igényt tartana bárki ilyen diagnózisra, csak mert azzal "igazolhatóan" művészek lesznek? (Szmájlival vagy anélkül).

Persze, hogy ugyanabban a helyzetben írunk, hiszen a gép helye megvan az asztalon. Persze, hogy mennek néha végtelenített számok, de kinél nem? Egy barátnőm, aki maga nem volt egyébként alkotó, egyszerűen annyira szerette a Scooter Fire című számát, hogy egy 60 perces kazetta mindkét oldalára felvette egymás után. Normális?

"Maga a munka kapcsán úgy tűnik, hogy kétféle alkotó van. Az egyik ”kettős tudattal” rendelkezik, nem csak az intuíció vezeti, hanem jelen van egy erős folyamatos kontroll és kritika is (Jung-féle reflektív-szentimentális-apollói típus), a másik viszont úgy érzi “diktálnak neki” (Jung-féle achaikus-naív-dionüszoszi). Ezt talán lefordíthatjuk az írástechnika nyelvére is; egyes szerzők spontán írnak és csak később szerkesztenek. Mások pedig minden mondatot azonnal csiszolnak." 

Akkor én egy harmadik vagyok: hol így, hol úgy.

Az írók kiesnek a valóságból alkotás közben. Hogy a csudába ne, de kiesek a valóságból akkor is, amikor dolgozom, mert... kapaszkodjon mindenki... koncentrálok! Nincs többről szó, mint hogy az alkotáshoz is nyilvánvalóan kell valamekkora összpontosítás. Esetleg ellazulás. Igen, vérmérséklettől függően zabos lesz az ember, ha megzavarják.

Előfordult, hogy reggel kilenckor hirtelen nekiestem egy olajfestménynek. Idővel megéheztem, azt hittem, dél van. Gondoltam, most már úgyis nagyjából kész lettem vele, megyek enni. Délután három óra volt. Milyen messzemenő következtetést kéne levonnom ebből az agyműködésemet illetően?

"Az alkotók egyedien gondolkodnak." - írja valaki. Bár így lenne, akkor sokkal több eredeti művet olvashatnánk, például a magyar SF berkeiben.

Ettől szerintem teljesen független kérdéskör az, amikor a környezet nem tolerálja valaki hobbiját. Mert hogy ez az alkotó emberek nagy részénél igenis hobbi. Szabadidős tevékenység, ami feldob. Más ilyen időtöltésre is "féltékeny" lehet a partner, futballozásra, kocsmázásra, szabadidőben végzett túlórára... Mégsem merül fel, hogy az illető esetleg "nem normális", csak a "hiábavaló" alkotás esetén.

Az alkotás nem pótcselekvés, írja onsai a cikkben, és bizonyára így látják a pszichológusok. Hát, nem tudom. Sokaknak életpótlék, az utolsó mentsvár, amiről úgy gondolják, ha az élet semmilyen más területén nem jött össze, akkor majd itt fog. És ha valaki ekkor is falakba (pl. kritikákba, kiadói elutasításba) ütközik, újabb, ámde valójában ismerős konfliktusforrással találkozik, amiből semmi jó nem szokott kisülni. Szerintem ez pótcselekvés abban az értelemben, hogy már előzőleg, az élete más területén is szembesült nagyon hasonló/ugyanolyan konfliktussal (minden visszavezethető mások egyet nem értésére, ami azért gyakori), az írásba pedig abban a reményben "menekült", hogy itt majd nem kell ezzel szembenéznie. Arra számított, hogy az majd az ő győzedelmes terepe lesz. De sajnos nem.

Mindez nem jelenti azt sem, hogy valóban vannak elmekórtani estek, akikkel az onsai által összefoglalt tanulmány is nyilván foglalkozik. Ez azonban nekem tyúk-tojás problémának tűnik. Rakás elmebajos nem alkot, rakás elmebajos meg igen. Rakás nem elmebajos is alkot, rakás nem elmebajos meg nem. Az igazán nagy művészek, zeneszerzők, festők, írók, költők stb. közül mennyien szenvedtek - nagy valószínűség szerint - valamilyen, a diagnózis szintjét elérő elmebajban, az jó kérdés (és amit nyilván az adott korban még nem ismertek, mint "betegséget"), de az talán még jobb, hogy az "átlagemberek" mekkora hányadát tudnák ugyancsak diagnosztizálni valamivel (vagy csak egy adott életszakaszukban), miközben ők nem is alkotnak. Ráadásul mi van, ha a "nagy emberek" elmebajának a kreativitásához, műveihez nincs is különösebb köze, az életében rá mért sorscsapásoknak viszont annál inkább? (És itt jön be még egy sztereotípia: abból lesz nagy művész, akit megvert a sors...)

Egy szó, mint száz: a kezdő alkotók helyében még poén szintjén sem kérdőjelezném meg a saját elméjük normális voltát. A fejfájás is legtöbbször csak egyszerű frontérzékenység jele. Vagy valami másé.

Bakony plein air

Tavaly novemberben a Bakonyban olyan jó idő volt, hogy nemesvámosi barátainkkal Farkasgyepű környékén egy tisztáson letelepedtünk, és amíg a férfiak tüzeskedtek és sütögettek, én festettem. Tavaly sok alkalmat kihasználtam, hogy helyben, gyorsan, látvány után, vázlatosan vagy épp pontosabban fessek és rajzoljak. Minden ilyen lehetőség fejleszti a rajzkészséget, vagy valamelyest szinten tart. És minden egyes alkalmat nagyon élvezek, most már az sem zavar, ha ilyenkor esetleg idegenek a papírlapra pillantanak - sokszor észre sem veszem, hogy megállnak fölöttem, csak mások mondják utólag.

Ráadásul - hiába kicsi a méret, és hiába "csak" vázlat - megvan az a megnyugtató érzés, hogy ma is ügyködtem valamit, nem ment el a nap "csak úgy".

Bakony. Akvarell, kb. 15x20 cm

2012. január 11., szerda

Paranoia SF író módra, avagy "ojjektív" kritikát a népnek III/III.

Mondjuk hát meg, mi a minőség! Mondja meg a szerkesztőség, miért ezt vagy azt a kéziratot kérték be. Magyarázzák meg – ha már ezek „elvileg objektív szerkesztői vélemények” –, hogy miért kapott X.Y. két negatív lektori jelentést. És különben is, hogy képzeli a szerkesztőség, hogy nem képesek legalább öt mondatban összefoglalni, miért utasították el Y.X. regényét. Irgum-burgum. Mondják meg azt is, miként kerülhetett be a közönségszavazásra ez vagy az a novella.

Csak.
Mert. Személyes. Preferenciák. Döntenek.

Mindenkinek van elképzelése róla, hogy íróként hol tart – ez valószínűleg ritkán van egálban a tényleges képességeivel és megszerzett tudásával, ami csak tovább fokozza a paranoid reakciók lehetőségét. De magamról is tudom, milyen nehéz megérteni, hogy az irodalom, egy-egy mű kiválasztása valamely pályázaton nem tehető párhuzamba egy erőnléten múló sportversennyel. (Kísértetiesen hasonlókat írt mostanság Le Guin).

El kell fogadni, hogy egy jól (mit jól! Zseniálisan!) megírt regény mellett akár huszonháromszor is elmennek (Dűne), mire megjelentetik, miközben annál sokkal rosszabb, rövid úton a süllyesztőbe kerülő irományokat meg nem csak publikálnak, de még ajnároznak is.

A csapda ott van, amikor egy-egy vélemény mögött bosszút vagy éppen pozitív részrehajlást feltételezünk, esetleg tisztában is vagyunk vele. Nagyon nehéz kibújni az ismeretség árnyékából, nagyon nehéz tisztességesnek is látszani, hiába vagyunk egyébként azok. Nem véletlenül van annyi vita a két zsánerirodalmi díj zsűrijét illetően. Az utóbb – jellemzően csak szűk körben – megváltoztatott vélemények (kimondott valódi vélemények) meg különösen rossz szájízt hagyhatnak (pl. utóbb elismerik, másként kellett volna dönteni).

Túl kicsi ez a közeg. Mindenki tudja, ki kivel van jóban és mióta – még csak nem is palástolt módon. Még sincs meg – soha nem is volt meg – a hajlandóság egy forgórendszerű, vagy legalább részben forgórendszerű zsűri felállítására. Ezen a vonalon is születik egy vélemény, és egy azzal teljesen ellentétes a zsáner más fórumain. Szinte évről évre. Az írók paranoiája meg csak fokozódik.

Mi a megoldás?

Olyan nincs, mert mindenkinek magával kell megbeszélnie ezeket a dolgokat, aktuálisan akkor, amikor fölmerülnek. (Ez jó nehéz). Persze, egy paranoiásnak (egy SF írónak) nem mondhatod, hogy ugyan, ne legyél az, ahogy a nátha sem múlik el, csak mert én úgy akarom. A kritikusok ugyanis nem fognak elhallgatni, és olvasók is mindig lesznek, akiket érdemes lesz elriasztani, vagy rávenni, hogy megvegyen valamit. Meg nyilván van, aki csak a beszólás, más a puszta vita, kibeszélés okán írja meg a véleményét.

Lehet, a konkrét paranoiáinkat is össze kéne szedni anonim paranoiás SF írók klubja jelleggel. És mivel anonim lenne, ezért nem írom le a magamét. Több is van. Úgyhogy megyek is, sorba állok a napi adagomért.


2012. január 10., kedd

Paranoia SF író módra, avagy "ojjektív" kritikát a népnek II/III.

A hazai fantasy és sci-fi könyvkiadás annyira kis pocsolya, hogy egy negatív kritikára később válaszul – a kritikus saját megjelenése esetén – még akár bosszú motiválta lehúzásra is számíthat (vagy bebeszéli magának, hogy direkt írtak utána rosszat az ő művéről – na ez is paranoia). Azok vannak előnyös helyzetben (rajtuk nincs fogás), akik nem alkotók is egyben (de még ilyen személytől is hallottam már igazi paranoiás felvetést). Ugyanakkor számos külföldi példa van rá, hogy lehet valaki író, kritikus, esszéíró egyszerre. Ha holnaptól kizárólag azok írhatnának kritikát idehaza, akik maguk egyébként nem alkotók, meg is lennénk lőve.

A megoldás az lehet – mondhatják ezután –, hogy rendkívül korrekten kell megírni a kritikát. Mondat szintjén ez működik is. Ám ha a tartalom a szerzőre nézve nem túl kedvező, mindenképp – nem kakaós jellegű – barnaság kerül a palacsintába. Lehet mégoly korrekt a szöveg stílusa, megindul a spekuláció, hogy ezt most miért írta meg... egyáltalán? Kézenfekvő! Azért, hogy ártson nekem.

A minimális példányszámfogyás miatt hajlamosak az írók nagy jelentőséget tulajdonítani a lehúzó kritikáknak – amiben lehet igazság. Ugyanakkor a kiadók az effajta – még nagy mennyiségben, huzamos időn át érkező – negatív olvasói visszajelzésekre is magasról tojnak. (Ez nem jelenti azt, hogy kiadóvezetők nem állnak le veszekedni, személyes sértésnek venni negatív megjegyzéseket, és azokat akár az egész olvasótáborra vonatkoztatni, de olyat még nem láttam, hogy a lehúzások hatására javult volna az általánosan is kritizált minőség). Amíg a gazdasági helyzet bele nem kényszeríti őket a kiadás visszafogásába, addig nem tesznek semmit. Csak ekkor, és csakis ekkor képesek a szimplán haveri alapon kiadott írókkal közölni, hogy bocs, nem megy tovább. A gond az, hogy a zsánerben kiadott szerzők egészségtelenül nagy hányada baráti-ismeretségi-rokoni alapon jelent és jelenik meg ma is.

Firtathatjuk az olvasó „felelősségét”, hogy miért nem veszi a magyar szerzők könyvét, úgy általában. Az én bizalmamat olvasóként már sokszorosan eljátszották közepes és bűnrossz kiadványokkal. És senkinek sem tartozom magyarázattal, miért nem veszem meg a következőt. (Avagy „hülye azért nem vagyok”).

Ám az SF írók sosem adják fel, legalább annyira kitartóak, makacsok, mint amennyire paranoiások. Ez alól még én sem vagyok kivétel.

Újra és újra megpróbáljuk "objektivizálni" a véleményeket, és mi újra és újra elbukunk.

Összehasonlíthatunk két kritikát ugyanarról a műről, és a saját szánk íze szerint kihozhatunk belőle valamit. 

Sőt, még matematikai módszerekkel is találkozhatunk. Az egyik, nem csak lejegyzett, de a gyakorlatban kipróbált "megoldás" Antal Józsefé, aki megalkotta az Irodalmi Teret (Stílus, Gondolatiság, Eredetiség*). Az Eredetiség „a rendszer legobjektívebb sarka.” Mert hogy ehhez szimplán a szerkesztő/kritikus olvasottsága szükséges: minél nagyobb mennyiségű SF-F mű ismerete. A rendszer kidolgozója azonban nem vette figyelembe, hogy az teljesen szubjektív, ki mennyire olvasott; szubjektív, hogy az olvasottság ellenére mit tart eredetinek, a számtalan olvasmánya közül mihez mér? (Ez az a bizonyos szint, ami folyamatosan változik mindenkinél, lásd I. rész). Antal József rendszere a Gondolatiság síkján állapítaná meg azt, hogy a sci-fi író mennyire volt képes kibontani, extrapolálni a(z ál)tudományos tételt. Csakhogy ez az eredetiségtől nem választható el, sőt, az SF művek jelentős része éppen hogy egy ilyen (ál)tudományos ötletre alapoz, és ettől függ az egész mű eredetisége is. 

„Hasonlóan objektív sík a Stílus-Gondolatiság síkja. Itt ugyanis azokat a kölcsönhatásokat mérlegeli a pontozó, melyek adott mű objektív irodalmi jellemzői. A szakmaiságot, az írás belső egyensúlyát és logikáját elemezheti. Itt kerül mérlegre, hogy vajon a szöveg stílusa összhangban áll-e témájával, szándékolt mondanivalójával, a történettel.”

Objektív irodalmi jellemzők? Mint oldalszám? A szereplők száma? Hányszor élt (van-e benne egyáltalán) metaforával, hasonlattal a szerző?

A „szakmaiság” megítélése teljesen szubjektív. Mostanában példának okáért többször is szembesültem vele, hogy az emberek általában kedvelik a túlírt, ámde roppant felszínes műveket (a nyelvi tűzijáték sokszor sikeresen elfedi a semmitmondást és az ötlettelenséget), és olyan jelzőkkel illetik e műveket, mint „szépirodalmi magasságokba merészkedő”, „költői”, „gazdag nyelvi eszköztárral rendelkező”.

Vagy: meg lehet nézni a Zsoldos-zsűri idei értékeléseit. Anélkül, hogy összevetnénk az SFmag két kritikusa által írtakkal, már magán a zsűrin belül is totálisan ellentétes vélemények születtek ugyanarról a műről. A sajátommal fogok példálózni, nehogy ezzel is megsértsek valakit. A Bach-gépben Vásárhelyi Lajos szerint a karakterek ábrázolása hiteltelen volt. Sárdi Margit viszont éppen a karaktereket méltatta, és teljesen más jellegű hibára mutatott rá (dramaturgia; kérdésfeltevés és az arra adott válasz hiánya). A karakterek kidolgozása és ábrázolása kétségtelenül „szakmai” feladat. Melyik véleményt tekintsem helyénvalónak? Amelyiknek az indokolásával egyetértek? Amelyik dicsér? Amelyik rámutat vélt vagy valós hibára? (Vagyis még az is szubjektív, hogy én a véleményből mit tudok elfogadni).

A „belső egyensúly”: szubjektív, hogy ki mire gerjed, a kínosan szimmetrikus szerkesztésű művekre (ez kétségtelenül egyensúlyban van), vagy esetleg az aranymetszés szabályait szeretné viszontlátni, megint más imádja a rapszodikus dolgokat. Belső egyensúly lehet még a stílus és a téma harmóniája. Tehát, ha pl. egy komoly, súlyos témát ábrázolunk, azt ne tegyük vígjátékba illő módon. De ha én ehhez egy olyan nézőpontkaraktert választok, aki mondjuk félkegyelmű? Vagy – egy jól megmagyarázott okból – egyszerűen disszonánsan viszonyul a komor történésekhez? Annak megítélése, hogy jól oldottam-e meg ezt a leckét, hogy az olvasó egyáltalán felfogja (mert egyáltalán adtam neki esélyt rá), hogy itt most direkt nem olyan a hangnem, mint várná, szubjektív.

Leírás, párbeszédek aránya és harmóniája a témával - nos, ha átlépünk azon, hogy önmagában egy leírás/párbeszéd eleve lehet elhibázott, itt most feltételezzük, hogy önmagában jól sikerültek, még akkor is felmerülhet, hogy az olvasó egyszerűen utálja a leírásokat. Az életben meg nem magyarázom neki, hogy akkor és ott szükség volt rá, hogy több leírást, sőt, hogy egyáltalán leírást alkalmazzak.

A leírás-párbeszéd problémája elvezet egyébként a mutatni és mondani problémájához is. Le Guin A szigetvilág varázslójában egy rakás jelenetbe illő történést csak elmesél. Ha ugyanezt a történetet manapság írná - és nem feltétlenül Le Guin -, valószínűleg sokkal több jelenetből építkezne, ezáltal hosszabbodna, és „filmszerűbbé” válna a mű. És egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz lenne, csak más.

Azt, hogy ezt miként helyezem rá egy koordinátarendszerre, végeredményben ugyanúgy nem mond többet, mintha rá sem helyeztem volna.

Ja, még valami: „Tévhit ugyanis (vagy még inkább a rest elme menedéke), hogy ugyanazt a történetet számtalan féleképpen el lehet mondani.” 

Hát, nem tudom, a bíróságon a tanúknak ez gyakrabban sikerül, mint szeretném.

Pontozás, orka rendszere. Erről már korábban írtam - a pontozás több zsűritag esetén a pontok összeadásával kihozhat egy győztest, de objektívvé nem teszi a kiválasztást. Főleg, ha fél pontokat is adogatunk. Szeszélyes lesz, mint minden évben a Zsoldos-díj novellakategóriája.

Harmadik rész

2012. január 9., hétfő

Paranoia SF író módra, avagy "ojjektív" kritikát a népnek I/III.

Minden SF író paranoiás. De legalábbis a hazaiak. Biztosan a mocsár nagysága teszi, hogy végeredményben mindenki ismer mindenkit, személyesen vagy látásból, így a barátságokkal (érdekekkel) is tisztában vagyunk. Ez pedig túldimenzionálásra hajlamosít: egy-egy kritikába vagy blogbejegyzésbe, kommentbe belelátni olyasmit, ami… nincs is ott. Vagy inkább nem úgy van ott, mint azt hisszük.

Az esetek többségében persze van mit látni bennük. Vagy már ez is üldözési mánia?

És persze mi másban nyilvánulna meg legerősebben, mint a kritikákban, díjak odaítélésben, vagy akár egy-egy dicsérő vagy lehúzó kommentben a „megfelelő” honlapokon. Pontosabban abban, amit mindezek mögé látunk, vagy szeretnénk látni.

Vannak egészen a valóságtól elrugaszkodott elképzelések, amiket valamilyen, olykor megfoghatatlan, utolérhetetlen sértettség táplál. Legutóbb az Aranymosás Magazin honlapján láttam erre egy szép példát, miért X.Y. regényét olvassák el/adják ki, de az enyémet (barátét, rokonét) nem; továbbá ilyen az is, amikor azt feltételezik, hogy valamely kritikát megrendeltek (akár pozitív, akár negatív az a vélemény), vagy hogy valamilyen véleményt végül direkt nem tesznek ki/linkelnek be valahová (pedig megígérték/máskor, másét – bizonyos emberekét – mindig kirakják).

A különböző – azonban több-kevesebb valóságmaggal rendelkező – paranoid elképzelések közé tartozhat a kizárólag nemi alapon történő hátrányos megkülönböztetés, vagy akár az angolszász sci-fivel szemben a hazai termés hátrányos megkülönböztetése, vagy hogy miért azok ülnek a Zsoldos-zsűriben, akik, vagy hogy egyes honlapok elitisták, vagy hogy végeredményben nem azért nem fogy egy regény, mert rossz, hanem mert az olvasók tojnak szegény íróra, a művére (és a zsánerre).

A legtöbb összeesküvés-elméletet ki lehet lőni személyes ismeretség kötésével, elbeszélgetéssel, vagy éppen meggyőződni a valóságosságáról (ez a rosszabb). A legtöbb elképzelés azonban bizonyítatlan marad, és csak a gyanú, az az átkozott gyanú lóg a levegőben, mint Damoklész kardja. Aztán ha a fejünkre esik, lesz belőle flém (újabban inkább a biztonságosabbnak ítélt, ámde folyamatos háttérben fúrás).

De a legláthatóbb SF-írók kreálta paranoid elmélet természetesen a kritikákat övezi.

Azt a sirámot, hogy nincs rendes kritikai feldolgozása a hazai fantasztikus irodalomnak, különösképpen, ami a fantasy-t és a sci-fit illeti, számtalanszor hallani. Ehhez azonban irodalmilag értékelhető művek is kellenének, és itt még mindig nem szépirodalmi szintről beszélek, én ezt fantasy és sci-fi esetében amúgy is fogalmilag kizártnak tartom.

Ettől függetlenül olvasói kritikák, ajánlók, ismertetők még léteznek, nem is egy honlapon. Ha van érdeklődésre számot tartó magyar megjelenés, arról általában több helyen is olvashatunk, és akkor még mindig nem számoltam bele a blogokat. Regényekről inkább, novelláskötetekről ritkán írnak az olvasók. A többség persze csak ajánló, kevés az olyan, amelyben a tartalmi ismertetésen és az ahhoz fűzött „tetszik/nem tetszik”-en túl merészkednek.

De mindegy. Akár lenne ezeknél komolyabb, esszé jelleggel, érthetetlen lilabölcsész nyelven megfogalmazott tanulmány (ez minek is), akár nem, az is ugyanúgy szubjektív lenne, mint a többi.

Azt a sirámot, hogy a kritikusok egytől egyik elfogultak, részrehajlók, hátsó szándékkal közelednek a műhöz (annak szerzőjéhez), úton-útfélen hallani. Különösen, ami szegény sci-fi és fantasy műveket (szerzőket) illeti. Némelyikről képtelenek úgy írni, hogy ne gúnyolódnának is rajta egyúttal (mármint a műveken), viszonylag népes közönség legnagyobb örömére. Mondhatnánk, hogy ezt elkerülendő nem kellene bénán írni, de hát ez már más kérdés.

Ha végre sikerül megértetni a mindig, újra és újra felbukkanó újszülöttekkel, hogy a vélemény minden esetben szubjektív, és nem feltétlenül kellene hátsó szándékot és/vagy hozzá nem értést sejteni a háttérben, akkor meg azzal jönnek, hogy állítsunk fel egységes objektív szempontrendszert a művek elemzésére. Jó. Állítsunk. Például: hány oldalas a könyv?

Jópofa ez az OSC-féle kritikusok jegyzéke is, csakhogy az ezekre adható válasz már szubjektív lesz. Hiába állítunk fel „objektív” szempontokat, azok mentén sem fog két egyforma válasz születni. Például a kritikus állapítsa meg, hogy „a karakter megérinti-e az olvasót”.

Nahát, egy tinivámpírregény ostobácska szereplői engem biztos nem fognak meg, de több ezer tinilányt igen. Biztos csak a korkülönbség teszi. Maga a regény olvashatatlan, de csak szerintem, mert – koromnál, olvasottságomnál, ízlésvilágomnál stb. fogva – nem tudom értékelni. Vagy esetleg „objektíve” rossz, mert hogy tíz év múlva a kutya nem fogja olvasni? És ezt miből állapítom meg? Mi van, ha újra kiadnák, és megint több ezer rajongóra tenne szert? És egyébként is, akkor és ott betöltötte a funkcióját, egy rakás embernek örömöt okozott. Hát akkor meg nem mindegy?

Vagy: Martin túlírta a SoIF köteteket. Ez majdnem objektív megállapítás, tekintve a könyvek puszta méretét. Csakhogy ez a durva túlírás zavarja-e az olvasót, vagy sem, már szubjektív.

Jó, jó, tényleg nem lehet megállapítani, jön erre a meghunyászkodó válasz, ami úgy folytatódik: de azért egy bizonyos szinten el lehet dönteni, hogy valami rossz, vagy jó, nem?

Lehetne, ha élő ember meg tudná nekem mutatni, mi az a „bizonyos” szint. Az Aranymosással már példálóztam, megteszem megint. Érdemes megnézegetni időnként a kikerülő részleteket (a kiadó által bekérteket főleg), mert valószínűleg az utóbbi tíz év fióknak írt (pontosabban ott rekedt) kéziratai 80-90 %-a ott landolt, már ami a hazai zsánert illeti (és a többség ki sem került). Zseni nincs köztük, legalábbis eddig, és ha eme durva, szubjektív becslésem nem csal (elnézve a ténylegesen megjelent, és már abból is szűrt termést), egyáltalán nem lőttem mellé a kéziratvadászatos bejegyzésemben.

A kikerült művek között nagy színvonalbeli ingadozásokat lehet felfedezni, és mindig meglep, milyen művekért képesek rajongani – feltehetőleg nem álnéven maga a szerző és barátai – az emberek. A mondatszintű hibákat könnyebb észrevenni, mint a koncepcionálisakat (regényrészletekből, első fejezetekből ez amúgy sem derülne ki), talán emiatt vagyunk hajlamosak azt hinni, hogy „ez az a bizonyos szint”: tud-e magyarul a szerző, és ha nem, akkor valószínűleg maga a tartalom is hasonló lesz. Ennek is megvan a maga csapdája.

Minél többet olvasunk azonban, jót is, rosszat is (utóbbit lehetőleg mértékkel, és lehetőleg észrevéve a hibáit), annál több összehasonlítási alapunk lesz, és a saját belső mércénk is folyamatosan változni fog. Valahogy mindig kiderül, hogy minél többet olvas valaki (és megkedveli a nagyon jól megírt műveket, ha számít neki az ötlet és az irodalmiság, az igényesség, a frappáns párbeszédek, cselekményesség és mondanivaló egyaránt), annál biztosabb, hogy a gyengén megírt művek fájni fognak neki. Ezért, ha valakiről tudom, hogy értő, okos olvasó, de legalábbis nagyon sok könyv megfordul a kezében, attól roppant átlátszó és furcsa viselkedés, amikor nem pusztán szemet huny durva hibák fölött, de még ajnároz is olyan művet, amely valójában bőven alatta marad a legjobb olvasmányai szintjének.

A paranoia pedig ekkor kezdődik, amikor ilyen kritikákat olvas az ember, és óhatatlanul elgondolkodik: miért dicséri, miért nézi el, miért nem látja a nyilvánvaló hibáit? Nem ugyanazt olvastuk? Nem ugyanazokat dicsértük és olvastuk korábban, ami miatt feltételeztem egy bizonyos igényszintet, aminél alább nem adhatná?
Ebben nem csak az én szubjektív megítélésem van (lehet) benne, de a másik ember pozitív (szemellenzős) elfogódottsága a szerző iránt, akit ismer, és aki barátja. Mert hogy az ilyen esetekben általában ez ki is derül. Barátnak pedig nehezebb megmondani, mit gondolunk – ha egyáltalán észrevesszük, amit észre kéne. És ha igen, nem volna jobb inkább… hallgatni?

Második rész

2012. január 7., szombat

Őrségbe!

Nem a tájegységbe, hanem az LFG novellapályázatára szólítalak titeket, írjatok fantasy, sci-fi vagy horror novellát őrség idején!

Katt a képre Rembrandt varázslatáért!

2012. január 6., péntek

Szavazások

"Voting is the dangerous but essential tool of democracy. In art, voting is dangerous without being essential."

- Ursula K. Le Guin (innen)

2012. január 3., kedd

About me

I am Judit Lőrinczy, I was born in 1982.
I am working as a prosecutor, and in my free time I like writing and painting. Some of my short stories were published in Hungarian SF magazines and anthologies, and I also had some art exhibitions in different Hungarian towns, including Budapest. My five minute play Forty-three seconds was performed at RADA (London, 2009).
I am an editor at the SFmag (a Hungarian site dedicated to speculative fiction) and at the LFG (a Hungarian site for fantasy and science fiction writers, gamers, RPG fans etc.).

Links:

ISF annual anthology 2012
Forty-three seconds (performed in London 2009, published on SFmag)
My five minutes of fame (a subjective account with photos about the London debut of my five minute play, published on SFmag)
Report from the Hungarian SF Convention - 2011 (published on World SF Blog and later on the Romanian SRSFF, they also published an interview in Romanian)
The Colors of Creation (short story, published on ISF, and later in their annual e-anthology
Interview with me on the ISF (pdf, interview by Cristian Tamas)
About my first novel Balancing Stones - The Other Battle of Stalingrad
Short story and introduction in Romanian, Helion Online


My gallery on Deviantart

E-mail: judlorin@gmail.com

Szivárványfa

Akvarell, kb. 35x40 cm

2012. január 2., hétfő

Multik

Bájos, ahogy a multik megpróbálnak infókat kicsalni az emberből. Mobilinternet? Nem, köszi, nem kell másik netelérés. Asztali géphez és/vagy laptophoz használják? Nem mindegy az neked? Akkor... ajánlanék egy remek mobil előfizetést! Az... legfőbb vágyam.

2012. január 1., vasárnap

Harminc év után is

"A hatalom alkalmazása megkövetel bizonyos fokú embertelenséget. A képzelőerő fölösleges kolonc, és az ember nem mindig engedheti meg magának, hogy leterhelje vele a gépezetet. Ha kezd úgy gondolni az emberekre általában, mint önálló személyekre, az akadályozni fogja. A néptömeg megformálásra váró agyagdarab. Ez a demokratikus eljárások mögött meghúzódó valódi igazság." 

- Frank Herbert, 1982. (Védett nők; Valhalla Páholy, 1993., Kornya Zsolt fordítása)