2012. február 27., hétfő

A név kötelez

Ha magyar fantasztikum, az írói álnév kérdése örökzöld téma, mostanság ismét több helyen belefutottam a kérdésbe, és egy ideje engem is foglalkoztat, nem kellett volna inkább (magyar) álnevet választanom, és e blogot is azon futtatni. Ráadásul nem rég egy írótárs még a tanácsom is kikérte, milyen írói álnevet választanék a helyében. Értelmes választ nem igazán tudtam adni, mert azt hiszem, ez nagyon sok mindentől függ. Leginkább attól, mit írunk, kiknek írunk (talán emiatt nem is véletlen, hogy Nemerének volt vagy harminc különböző álneve).

Arra jutottam, hogy a többségnek, különösen, ami a kezdő írókat illeti, már előbb van írói álnevük, mint vállalható regénykéziratuk, és e nevet már számtalanszor elképzelték könyvborítókon, arcbamászó reklámplakátokon...

...ami persze érthető, mert álmodozni tök jó.

Egy időben megmosolyogtató volt, ahogy a hazai szerzők - az antológiákban feltűnő majd eltűnő fajtából - különféle angolszász álneveket választottak, mondván, ez hazai hagyomány. (Az is érdekes volt, hányan használtuk álnévként a netes nicket, aminek aztán olyan nagy marketinghatása nem nagyon lehetett, ha mégis, inkább negatív irányban, főleg, ha a nick felbukkant egy-egy flémben. Ennél is furcsább megoldás, amikor a szerzői álnév az egyik szereplő neve a regényben).

Egyszóval: a szerkesztők, számos ostoba tanács mellett azt is mondták a kezdő írónak, hogy válasszon angolszász nevet, mert azt könnyebb eladni. Mára ez szinte kikopott, ellenben ugyanúgy kevés fogy angolszász néven író magyar munkákból, mintha ugyanazt magyar néven adta volna ki - avagy az olvasó nem hülye.

Mint mindennek, az álnév választásának is célja kellene, hogy legyen.

Ha a szerző polgári foglalkozása, esetleg a közeg, amiben mindennapjait éli, a nagyi, a szülők stb. esetleg nem néznék jó szemmel, ha hobbiból (béna altesti poénokkal tűzdelt trash)fantasy-t írunk, sőt, ha e (trash)fantasyre várhatóan alapos, lehúzó kritikát kapunk, akkor kétségtelenül megéri a jövőre gondolni, és valami nehezen felfedhető álnevet választani (ugyanakkor az impresszumban remélhetőleg nem "fordítóként" feltüntetni magunkat). Így, ha rákeresnének a polgári nevünkre, nem dobja ki csak úgy mellékesen a net az effajta csúnyaságokat. (Ami pl. a való életben egy állásinterjú esetén talán nem is hátrány).

Az is egy hozzáállás, hogy gagyit, ponyvát, szórakoztató irodalmat csak álnéven, míg a fennkölt magasirodalmi lila eszmefuttatásokat saját néven vállalják, remélve, hogy a két írói ént soha senki nem köti össze. Vicc az, hogy a hazai fantasztikus irodalmon belül is lehetnek ilyen fokozatok, létezik olyan antológia, amiben jobb nem a polgári névvel (le)szerepelni...

Sokszor indok az is - túl ezen a hatástalan marketingfogáson -, hogy mivel a történet nem hazánkban játszódik, nem magyar szereplőkkel, a témához idomuljon a név, ami legyen inkább angolszász, tekintve, hogy az SF-F történetek tipikusan játszódnak ilyen helyen, angolszász szereplőkkel/angolszász névre hajazó szereplőkkel egy elképzelt fantasy kontinensen. Milyen hülyén festene már a képzeletbeli borítón és az arcbamászó plakáton egy magyar név, míg a fülszövegben csupa Englishman szereplő szaladgál.

Aztán... lehet olyan szerző, aki annak idején külföldi néven indult neki a publikálásnak, és bár mostanra mindenki tudja, hogy magyar az illető, mégis a külföldi álnevén fogják tőle keresni a következő regényt.

Viccen kívül, nőnek, ha hard SF-re (és más, alapvetően férfiasnak elkönyvelt témára) vetemedne, lehet, hogy megéri férfi álnevet választania... Ha ugyanis férfi álnéven írja, úgy kisebb az esély rá, hogy felrónak hibának valamit, amit férfinak elnéznének (észre sem vennék), nőnek viszont nem. Ilyen lehet az is, ha ellentétes nemű főszereplőt választunk - az már más kérdés, hogy oda-vissza meglehetősen hiteltelenek szoktak lenni a karakterek. (Erről majd máskor).

Amit sokszor hoznak fel még indokként az álnév mellett, az az, hogy az eredeti családnevük (és esetleg még a keresztnevük is hozzá) tucatnév, nincs benne semmi figyelemfelkeltő, és hülyén nézne ki a borítón, arcbamászó plakáton. Még ilyenkor is érdemes azonban elgondolkodni másik magyar álnév választásán, semmint rögtön a külföldi mellett dönteni. Kézenfekvő lehet pl. körülnézni rokonságban, talán nem minden családtagot hívnak Kovácsnak, Szabónak. (És ha mégis? E neveken biztos nem lehet megjelenni?)

Külföldi álnevet választani ugyanis nem olyan könnyű. Azt vettem észre, hogy sokan teljességgel megjegyezhetetlen, butácska, kiejthetetlen nevet választanak maguknak.

Az angolszász álnév sem feltétlenül passzol a választott témához, és különösen akkor lehetünk bajban, ha egyszer csak magyar szereplőket mozgatnánk magyar helyszínen. A borítón meg ott virít egy angolszász álnév, mondván, így könnyebb eladni...

Hazai piacra dolgozunk, hazai olvasóink lesznek - író-olvasó találkozón majd melyik nevünk használják? Alicia-Felicity-Jennifer-Crystal-stb, kérlek, mesélj egy kicsit arról, honnan jött az ötlet? Ahelyett, hogy azt mondanák, kedves Katalin-Angéla-Emese-Krisztina-stb. Talán ez lehet az álnév igazi tesztje, az élőbeszéd, vagy hogy el tudjuk-e képzelni az igazolványunkba írva: ez vagy te, pontosabban, ez is te vagy. Kivéve, ha a cél éppen az, hogy elrejtsen minket, mert akkor író-olvasó találkozóra sem mennénk, rögtön leleplezve magunkat.

Egy biztos, mindenki nagyon ráér álnevet választani, amíg a kiadás kapujába nem kerül...

2012. február 22., szerda

Újabb irományaim az SFmagon

Már beharangoztam itt a blogon korábban, és aki azóta követte is az SFmagot, olvashatott a totalitárius művészetről (egy, kettő és három részben), ma pedig felkerült a cikkem ifjúsági irodalom és disztópia témában.

2012. február 21., kedd

A jel

Ez az időszak most elég durva, már ami a munkát illeti, sokkal kevesebb a szabadidőm, és olyankor is nehéz nem a munkán agyalni. (Most már konkrétan azt sem tudom elképzelni, miként férne még ebbe bele az madjar SF élet... Átfogalmazom. Miként fért bele eddig?!).

Kikapcsolódást kellett találnom, és bár a sport jónak tűnik, az időjárás ezt most kevéssé teszi lehetővé, ráadásul nálam nem működik, hogy majd "kifutom magamból". Fizikailag lefáraszt az intenzív mozgás, ami alapvetően kellemes, de futás közben is hajlamos vagyok elkalandozni. (Tudom, figyelhetnék pl. a légzésre, meg az erőbeosztásra). Ugyanúgy elkalandozok festéskor is (ahelyett, hogy jobban figyelnék a színkeverésre, fényekre - csak olyankor kalandozok kevéssé, ha beállítást festek, míg ha fejből, a veszély jóval nagyobb).

Egy valami van, ami megfigyeléseim szerint olyan mértékű, folyamatos koncentrációt igényel, amikor is lehetetlen az elkalandozás. Ez pedig a regényírás.

Ehhez képest állandóan kifogásokat keresek (és persze találok), most takarítani kell, most mosogatni, most elpakolni, ma már épp eleget ültem monitor előtt, blogot kéne írnom, mert elhanyagoltam stb. Pedig ezek általában, akkor és ott, amikor írhatnék, mind nagyon ráérnek. Az egész abból a belső ellenállásból táplálkozik, amin elvileg a Brande-féle gyakorlatok segíthetnek, de a gyökere az a "para", hogy jaj, vajon sikerül-e úgy, ahogy szeretném, nem kéne még egy kicsit tovább forgatnom magamban az ötletet? És egyébként is... REGÉNY, több százezer leütés, amit tervezni kell! Nem lehet csak úgy elkapkodni...

...így hát kivonatolni kezdtem (igen, ez is csak kifogástalálás) Ansen Dibell írástechnikai könyvét (Plot), és vannak hasznos részei, és van, amit már ismerek (némileg más megközelítésben) Monica Wood Descriptionjéből, és már nem is gondoltam, hogy ez a könyv nekem annyira hasznos lesz, amikor váratlanul szembejött a JEL...

"You'll hardly be able to wait to start working out your ideas on paper, embodying them in scenes, listening to your characters talk.
Don't wait.
Start now."


...és akkor megnyitottam egy új doksit.

2012. február 17., péntek

Trónok harca - újra

Már régóta terveztem az újraolvasást, de most, hogy nem régiben végére értem az ötödik kötetnek, ismét kialakult bennem a Martin világa iránti függőség, és az elvonási tüneteket enyhíteni kell valamiképp...

Így hát Tűz és jég dala - újraolvasásra bekészítve, az éjjeliszekrény melletti könyvhalom tetején.

Amikor először a kezembe került a sorozat, semmit nem tudtam a fantasy írásról. Most valamennyit, minimálisat talán igen, ezért aztán nagyon izgalmas kifejezetten arra figyelni, miként oldotta meg Martin például az információadagolást? A szereplők jellemzését?

Az ötödik kötet "tanulsága", hogy Martin végképp bebizonyította, nem csak Westerost és valamennyi szereplőt (a mellékszereplőket, ideértve a csak megemlített személyeket) dolgozta ki a végsőkig (tehát még kevéssé hiszem, hogy itt bármi improvizáció volna), de a másik kontinenst is. Gazdasági, társadalmi összefüggésekkel együtt, ismeri a múltját, jelenét, és így tudja azt is, mi fog történni (vagy hogy a meglévő feltételek mellett mi történhet reálisan). Gyakorlatilag Westeros ezer évvel korábbi történetszeletét is választhatta volna, felvázolja, hogy már akkor is ugyanilyen hatalmi harcok folytak, csak más szereplőkkel (és ez milyen hatással van a jelenre). Mindez azt is jelenti, hogy Westeros világa lényegében változatlan (urak jönnek-mennek), de kérdés, hogy ezt mondanám-e a következő, még meg nem írt (legalább) két kötet olvasása után is.

Addig is, Trónok harca - újra.

2012. február 14., kedd

Helyzetjelentés, avagy zombulok

Rájöttem, hogy még azon a maroknyi honlapon sincs kedvem hozzászólni, amelyek látogatására mostanság egyáltalán futja az időmből. (Luxus! Luxus!). Úgy sem, hogy a labdát én dobtam föl...

Ez így leírja:

"Most maga fog meghallgatni engem! Versenyt futottunk, gerelyt hajítottunk. Verekedtünk papnőkkel, varázslókkal, szakácsokkal, szörnyekkel, aktakukacokkal, krokodilokkal. Agyalágyultakkal harcoltunk, de egy szemet sem aludtunk! Ha mindenáron kísérteni akar, jöjjön vissza holnap, gyere menjünk innen!"

2012. február 11., szombat

Pálinkafestivo még mindig

Gondoltuk, jó lesz péntek délután is kockára fagyni, íme:

Édes ez a kroki

A Paksi pálinkák is ízlettek

Csillanások

Turistáknak


Széchenyi tér

Pécsi alkonyat

2012. február 9., csütörtök

"Készüljetek a refrénre, mert sok lesz belőle!"

Bár a napokban valaki azt találta mondani nekem, a pécsi pálinka- és disznóságfestivót "elmosta" az időjárás, azért mi bementünk a városba megbizonyosodni.

Pécsi Téli Ízek Fesztiválja, Kossuth tér



Azt tényleg nem mondhatom, hogy a rendezvény első napján lépni sem lehetett a tobzódó néptömegektől, de egyrészt még csak csütörtök van, másrészt a sült kolbászoknál - naná, meleg kaja - folyamatos volt a sorban állás. Szerintem senki sem bánta, mert amíg ácsorgott, telítődött az óriási sütőlapokon készülő hurkák és kolbászok illatával, és némi meleg is jutott a mínusz 10 fokban. (Kb. annyinak éreztük).

A sültek standja, éhes melegedők sorával

Pörgött szegény

Kézműves sajtok. Akadt kifli alakú is

"Csülökök!"

Jó volt ez a berendezés a háttérben
Márkházi és Tarpa pálinkákat ittunk, az ötven fokosat a repkedő mínuszokban szinte meg sem éreztük, a hurkapálcára tűzött sült kolbász mellé pedig azért csak lecsúszott egy pohár Kovács-Harmat rozé.

Márkházi pálinkák sorakoznak

A kolbász hamar kihűlt, de a kenyér... a kenyér fagyási ideje még annál is gyorsabb

Kovács-Harmat (Versend) stand

Hozzávalók biohintához. Végy egy nagy kupac havat. Ja, nem.

Ébredező fesztivál
Félidőben muszáj volt melegedőbe vonulnunk az Enoteca Corsóba forrócsokira és melegszendvicsre, majd visszatértünk a Tarpa standjához, ahol - azt gondoltuk - lépni sem lehet majd a tömegtől a Király L. Norbi (jól írom?) koncert miatt, a hörgést már az Irgalmasok utcáján hallani lehetett.

A színpadon Király L. Norbi

Azok ott elvileg melegen voltak tartva, de a biztonság kedvéért bedobták mikróba "tálalás" előtt

Együnk, igyunk
A hidegről azért elmond valamit, hogy a Tarpa standjánál a két kockára fagyott srác megmutatta a sült kolbászhoz vett kovászos uborkát, amely immár tengeri uborkához hasonlított a sok kis apró, felületén kiütközött jégdarab miatt. Szépen zörgött a műanyagtálkában a fagyott savanyú almapaprikával együtt.

Tarpa pálinkák
Legfeljebb ha harmincan verődtek össze a színpad előtt, de legalább néhányan sikítoztak is, az énekes pedig lelkesen hörgött ("Rock&Roll van, gyerekeeek!"). A fellépés nem tartott tovább kb. húsz percnél ("Kérek egy búcsúsikítást!"). Ezalatt a Tarpánál a kisüsti alma nyert, legalábbis a mi lefagyott ízlelőbimbóink szerint, a Márkházinál pedig bejött a körte, Woofnak pedig a barack.

Jó este volt ez, na.

2012. február 7., kedd

Két elborult rajz

Ami közös bennük, hogy mindkettő rajzórán jött létre, az elsőnél az volt a feladvány, hogy ábázoljam a hal-létet.



A másik már nem tudom, miként született, talán hogy mi történhet egy liftben?


2012. február 6., hétfő

Disztopikus hónap az SFmagon

Régóta érlelődött bennünk a téma, ami egy hétnél is többet ér, így hát az SFmagon február a disztópia hónapja lesz, és ha jól számolom, legalább négy cikkem ki is kerül majd: a témához szőrmentén kapcsolódó totalitárius művészeti cikkeket éppen egy éve írtam. Ezeken felül pedig - reklám, reklám! - egy kicsit utánajártam, miért is kedveli az ifjúság mostanság annyira a disztópiát.

2012. február 2., csütörtök

Akril stúdiumok

Még tavaly a névnapomon kollégáim megleptek egy készlet akrilfestékkel. Sosem próbálkoztam még vele, de a szép, színes tubusoknak nem tudtam ellenállni. Vízzel hígítandó, és mivel alaposan beállt az agyam az akvarellre, az első próbálkozásom is inkább akvarellesnek indult. Aztán az egészet hazavágtam a háttérrel:





Mivel azt gondoltam, tudom majd úgy hígítani, elkenni, szétfuttatni, mint az akvarellt, a jó vizes ecsetet alaposan belemártottam a festékbe, aminek az lett az eredménye, hogy amit a papírra mázoltam, az ott is maradt. Szétfuttatni, elkenni esélytelen volt. Ennek fényében az a csoda, hogy a díszek vetette árnyékokat és az asztalka tetejét így siketült felvinnem.

Na de, egy próbálkozás nem próbálkozás, a következő rajzórán ismét nekiveselkedtem a festésnek. Eleinte itt is elmozdultam a lagymatag, vízzel simogatjuk a lapot technika felé, aztán a tanár úr közölte, hogy amúgy már csak egy óra van hátra. Ekkor kattant az agyam: nem akril van nálam, hanem olaj, az olajat pedig ismerem. Kenjük vastagon, rétegesen, gyorsan. A munkafolyamaton lényegesen nagyot dobott, hogy a puha akvarellecsetet menet közben lecseréltem egy durva, kopott végűre:



Mint az látszik is, így sem jutottam a végére, a háttér és az árnyékok is csak jelzésszerűek. Rövid volt az idő és túl sok a tárgy, viszont nagyon élveztem, és az is lehet, a hétvégén összeállítok magamnak egy kis csendéletet.

Azért az akvarell se maradjon ki a sorból, ezt szintén nem rég festettem:




Az almák kissé gnómok lettek, de az üvegkancsóval alapvetően meg vagyok elégedve. Nemesvámosi barátaink legkisebb fia azt kérdezte az édesanyjától: - Mikor ehetem meg az almát?

Szerintem arra a szélső, nagyon pirosra gondolt.