2012. április 29., vasárnap

Tavaszi hangulat

Az utóbbi hetekben összegyűlt néhány fénykép, amikről egyből gondoltam, hogy megosztásra érdemesek.

Márciusban ismét elborította a hóvirág a Mecseket

A tavaszi zsongás hatására a fák is összeölelkeztek

Háttérképgyanús felvétel

A Villányi-hegységben is kitavaszodott

Villányi szőlősorok távolról...




...és közelről



Vylyan terasz

Villányi kertek alatt



2012. április 14., szombat

Egy kis linkajánló

Az LFG-n interjút készítettünk wooffal, a Sárkányok tánca fordítás kapcsán; a Prae.hu pedig megemlékezik az SFmag román SF hetéről, ami, tekintve, hogy mennyit dolgoztam rajta, különösen jól esett, köszönöm.

2012. április 10., kedd

Elmélkedések a konyhaablakból (nem csak Az éhezők viadala kapcsán), avagy már megint nők és SF

Egyik héten válaszút elé állítottam Woofot, vagy elmegyünk sörözni, vagy elmegyünk moziba, megnézni Az éhezők viadalát. Amikor kijöttünk a plázából (igen, onnan), közölte, hogy "legközelebb a sörözést választom." Én meg elkezdtem nevetni, mert vetítés közben néha azon gondolkodtam, ha már én is unom, akkor vajon ő mennyire szenved?

Szóval nem vagyok lenyűgözve, és mivel több forrásból azt olvastam, a film még így is jó érzékkel vágott ki felesleges-elnyújtott részeket a könyvből, a regényen biztosan halálra unnám magam. Nem állta ki az "agyalás-próbát" sem, azaz be kell valljam, sajnos az égvilágon semmiféle hatással nem volt rám a film, nem jutnak eszembe jelenetek, jó mondatok.

Viszont egészen véletlenül belebotlottam egy blogbejegyzésbe, amelyik azt taglalja, ha az alaphelyzet az, hogy disztopikus jövőben, gonosz, diktatórikus társadalomban, brutális közegben boldogulni akar egy fiatal hős, az lehet szép és jó, de a főszereplőt inkább cseréljük le fiúra. Az indok a régi: SF mozira fiúk ülnek be, csajok nem, viszont fiúk nem fognak beülni olyan SF-re, aminek a hőse nő. Todd Alcott összevitatkozott az executive producerrel (aki nő volt), és példákat hozott, védve a hősnők érvényesülését, hogy igenis, vannak kasszasikerek, SF-mozik, amelyeknek a központi figurája nő. Például Terminátor, Alien vagy Az ötödik elem... és most Az éhezők viadala.

A sort bizonyára elég hosszan lehetne folytatni, meggyőzve magunkat arról, hogy az említett producer(nő) téved.






Valójában mindegy, mennyi sikerfilmet sorolnánk fel, az ilyen producerek azt mondanák rá, hogy az az adott mű egyedi és megismételhetetlen, különleges helyzet volt, ráadásul női főhőst foglalkoztató film esetén az esetleges bukást - ami férfi főszereplővel is ugyanúgy megesik, ugye - azonnal a főszereplő nemének tulajdonítják. Miközben, ha férfi főszereplős film bukik, senkiben sem merül fel, hogy azt a főszereplő nemére fogja.



Csak ez az egész nem ilyen egyszerű, már ami a zsánert és a nemekkel való egyenlő bánásmódot illeti.

A szemfülesek mostanra kitalálhatták, mi a közös a fenti képkockákban. Hogy mi a közös általában (szinte mindig?) azon kaland-SF-F történetek (különösen zsáner sikerfilmek) esetében, amelyeknek (egyik, ha nem az egyetlen) központi figurája nő. Jóval több (szinte kizárólag) olyan tulajdonsággal bírnak, amelyek férfi hősök jellemzői. Csak egy példa: Kara Thrace (Starbuck) karaktere az eredeti Battlestar Galacticában férfi szerep volt. Ahhoz, hogy ezt a közelmúltbeli BSG feldolgozásban ilyen módon (merészen) átírják, kétségtelenül kellett az általános hozzáállásra (női főhőst nem lehet eladni a zsánerben) elementárisan ható Ellen Ripley és Sarah Connor a '80-as években. (És ez most független attól, hogy a BSG-ben jórészt kiiktatták a nemi sztereotípiákra történő utalásokat).


Ezek a nők egytől egyig kemények (mondhatni tökösek), beszólnak, ha kell, ütnek, lőnek, vágnak, rúgnak, némelyikük azt sem bánja, ha férfinak nézik. Gyakorlatilag minden szempontból függetlenek. A túléléshez (egyáltalán, az általuk választott foglalkozáshoz/megoldandó élethelyzethez, ami tipikusan halálos veszedelem, bosszúmotívumokkal) férfias tulajdonságokra van szükség, tehát idomulnak, adaptálódnak, "férfivá" alakulnak. A férfivá alakulást pedig rendszerint tökéletes pofival, sminkkel és dögös testtel "leplezik".




A világ egyik legnőiesebb színésznője nem rég azt nyilatkozta, nincs annál nehezebb, mint egy heteró férfiakból álló közönséget arra rávenni, hogy azonosuljon egy női főszereplővel.* Azt hiszem, Meryl Streep is általános tendenciákról beszélt, én legalábbis biztosan. A "tézis" lényege: amennyiben a női főszereplőt kellően férfias tulajdonságokkal ruházzák fel, úgy a férfi közönség nagyobb eséllyel lesz vevő a történetre.

Kit tudja, mennyire igaz ez a kortárs filmművészetre és irodalomra, mindenesetre hatványozottan igaz a zsánerre.

Ha a nemiség kérdését feszegetjük, mindig akadnak mindkét nemből hozzászólók, hogy ők aztán nem így gondolják, bennük nincs előítélet. Jaj, ne már! Én, a "vérfeminista" is ugyanazzal az előítélettel küzdök, ha a felállás: női karakter, ifjúsági mű, számlálatlan női rajongó, sőt, mindezek tetejébe még a szerző is nő. Az nyálas lesz, uncsi lesz, a karakterek vekengeni fognak, szemük előtt rózsaszín köd lebeg, aztán megint vekengenek, a harcjelenetek is "kislányosak" lesznek (mint amikor Az éhezők viadalában az elvileg kiskoruk óta kiképzésben részesülő fiúk-lányok vaddisznó módjára csörtetnek keresztül az erdőn), és mindez végződik naplementébe lovaglással, miközben a hajukat fújja a szél. A téma itt jött elő legutóbb, kommentekből idézek:

"Szóval ez és az ismertetőbe taglalt szerelmi szál engem már elborzaszt a könyvtől. Valahogy az az érzésem a borzalmas „alkony” sorozat óta meg szaporodtak az sf fantasyba erőltetett szerelmi történetek, amiket én igazából nem szeretek és akkor finom voltam. (...) Nem az a baj hogy belerakják [a szerelmi szálat], ha nem, ahogy, na, az nagy baj. Főleg amikor már az Sf fantasy csak díszlet és nem több, ami előtt megy a szerelmi nyűglődés. Ha netán még is szerepe van az Sf hátérnek, akkor azt is csak arra használja az író (nő) hogy a szerelmi szálat bonyolítsa."

"Elég csak a borítóra ránézni, hogy ne érdekeljen, és hogy tudjam: egy újabb romantikus lányregényről van szó."

"Már az Éhezők viadala ajnározást is túlzásnak éreztem, de úristen, ezt már tényleg ne!!!" 

Az az érzésem, hogy e kommentek tipikusak, és mint ilyenek, olcsó általánosításra rendkívül alkalmas megnyilvánulások. Nem jöttek volna létre akkor, ha a regényt nem nő írja, hanem férfi, ha a borítón nem egy nő látható, utalva ezzel a női főhősre, a női szemszögre, ráadásul úgy, hogy a nő kezében nem látunk sem pisztolyt, sem shotgunt, sem pedig félig elszívott cigarettát. Másfelől egy férfi (SF-F) író "büntetlenül" írogathat ugyanolyan giccses szerelmi szálat (ill. elcseszett harci jelenetet), sőt, egyenesen arra alapozhatja a regényét (tipikusan férfi főhőssel persze), nem fogják felróni neki még akkor sem, ha annyi szerepe lesz az SF háttérnek, hogy tovább bonyolítsa a szerelmi szálat. Ha egy férfi ír románcról, azt szenvedélyesnek tartjuk, ha egy nő, szenvelgésnek; ha egy férfi ír hiteltelen harcjelenetet, könnyen továbblépünk (sőt, talán észre sem vesszük), míg ha nő, ráfogjuk, hogy nem érthet hozzá, mivel nő, és nem arra gondolunk, hogy ugyanazért rontotta el, mint férfi kollégája: egyszerűen nem nézett utána.** Amint elolvassuk a szerző nevét a borítón, rögtön más lesz a tudat alatti tűrésküszöb a tudat alatt az író neméhez automatikusan társított sztereotípiák miatt.

Az SF-F filmek, regények, PC játékok főhősnői (tehát azok, akik központi karakterek, akik mellett a férfi szereplők inkább mellékszereplők) alapvetően férfiasak. Nők és férfiak egyaránt megnézik, elolvassák, játsszák - tehát fogyasztják ezeket, bennem pedig kialakult az az érzés, hogy a nők, mint főhősök, és a nők, mint olvasók, nézők, játékosok egyaránt "idomultak" egy bizonyos férfi nézőponthoz. Avagy ez az, amikor Meryl Streep azt mondja, a nők egyaránt képesek átélni férfi és női karakterek sorsát, ellenben a férfiak - jobbára - azokkal a női főhősökkel azonosulnak csupán, akik "férfias" helyzetben férfias módon viselkednek, cselekszenek. Valójában e nők megjelenése is férfias, amit pedig a férfiak valami döbbenetes módon szexisnek tartanak! (Avagy gúgli keresés: "top 10 SF heroines".)

Most komolyan.

The Xenomorph Killer

Véletlenszerű hölgyek az internetről

Vonatkoztassunk el egy kicsit attól, hogy Sigourney Weaver mint filmszínésznő szexis. Lássuk benne Ellen Ripley-t, mint "top 10 SF hősnőt". A valóságban a független, szép és okos nőktől a férfiak általában menekülnek, pedig hol van ez attól, hogy az illető hús-vér hölgyek kezében shotgun vagy kard villogna, miközben xenomorph agydarabok csorognak a karjukon és a dekoltázsukon. Éppen egy férfi mesélte nekem nem is olyan rég, hogy az ismeretségi körében egy egyedülálló, okos és szép nő idővel már nem közölte alapvetően férfiasnak elkönyvelt foglalkozását, mert amint elárulta, az addig vele szívesen ismerkedő férfiak hirtelen egy lépés távolságra váltottak. Sőt, igazából magam is tapasztaltam ezt (mivel az én foglalkozásomat is férfiasnak tartják). A férfiak a valóságban viszolyognának Ellen Ripley-től, ha Ellen Ripley az ismeretségi körükbe tartozna.

Vissza az azonosulás kérdéséhez, avagy miként viszonyul a férfi közönség általában a többi, nem Ripley-típusú női szereplőhöz? Azokhoz, akik nem hangadók, inkább elszenvedői az eseményeknek, vagy háttéralakok, akik ugyanúgy borzalmas dolgokon mennek keresztül, emberfeletti erőfeszítéseket tesznek, hogy támogassanak valakit, pl. éppen a férfi főhőst? Streep szerint a férfiak egyszerűen kedvelik őket, "beléjük szeretnek", de nem fogják látni a történetet e karakterek szemével. 


Sőt. El sem tudják képzelni (de még nők sem feltétlenül), mi lehet az a "női szemszög". Úgyhogy mondok egy példát.

Milyen volna Az éhezők viadala Katniss Everdeen (névtelen) anyjának szemszögéből? Mielőtt rávágnánk, hogy unalmas, nézzük meg közelebbről ezt a karaktert és a helyzetét.

Egy asszony, akinek meghalt a férje, idegösszeroppanást kapott, az egyik gyermeke tizenkettő, a másik nagylány, előbbi gyámoltalan még, utóbbi eltávolodott tőle, és a legrosszabb, hogy elveszítheti mindkettőt. Igazságtalanul, aljasul, és mindezek tetejébe, ha akarja, még végig is nézheti a halálukat, amelyen majd ostoba emberek milliói fognak roppant jól szórakozni. És aztán Katnisst el is veszíti, és neki - számolva azzal, hogy a nagylány sosem tér haza - szembe kell néznie szegénységgel, magánnyal és a lehetősséggel, hogy a kisebbiket is elveszik tőle akár egy év múlva.

Nincs ebben konfliktus? Nincs ebben tét? Nincs benne a jellemfejlődés, a talpra állás-szembeszegülés igénye (ígérete) nagy adag erkölcsi fölénnyel megspékelve? Nincs benne mondanivaló? Nem küzdenek-e szülők (nők és férfiak!) milliói "hasonló" félelmekkel (gyermek-szülő kapcsolat; megbocsátás; elengedés; gyermek elvesztése; házastárs elvesztése)?

A névtelen anya kezében sem kard, sem pisztoly nem lesz, nem hord trikót melltartó nélkül, amire ráragadt a sivatag pora, meztelen karján sem csorognak xenomorph agydarabok. Ő volna az igazi női főhős, az utolsó porcikájáig, leheletéig, ruhája szegélyéig és a konyhaablakig, amelyben áll, és várja haza a gyermekét. Miért az az általános hozzáállás a zsánerben, hogy ez nem érdekes, hogy e témáról nem lehet jó sci-fit vagy fantasy-t forgatni, írni, nézni, olvasni?

És mielőtt valaki félreértené, nem, nem azt akarom mindezzel mondani, hogy a nőknek vissza kellene térni a gyűjtögető életmódhoz a vadászat helyett, sőt. Itt csak megint arról van szó, ha egy nő érvényesülni akar, akkor kénytelen úgy viselkedni, megjelenni, cselekedni, mint egy férfi (legalábbis általában az SF-F művekben, különösen filmekben), máskülönben tojnak a fejünkre, a problémáink elbagatellizálhatók, lesöpörhetők az asztalról (azzal az indokkal, hogy nem izgalmasak, nem fontosak, nem eladhatók stb., jóval azelőtt, hogy alaposabban megvizsgálnák azokat). És ezt nem csak férfiak, de nők is így gondolják.

Nem vesszük észre, hogy pisztollyal, karddal a kezünkben, hangsúlyozva fényesnek tűnő függetlenségünket, nem jutottunk közelebb az egyenlő bánásmódhoz (a kölcsönös megértéshez, egyáltalán az egymás problémái iránti érdeklődéshez). Ehelyett lényegében mi, nők semmi újat nem teszünk, csak ismét alkalmazkodunk tudatos és tudat alatti elvárásokhoz (most éppen a sci-firől és fantasyről, annak közönségéről kialakult sztereotípiákhoz). Felnő(tt) egy olyan SF-F kedvelő generáció, amelynek nőtagjai alaposan megtanulták ezt (köztük én is), és nem vagyok benne biztos, hogy ez jó, mert ők is éppúgy el fognak siklani a bizonyos másféle nézőpontok felett, mint a férfiak, ahelyett, hogy a másik nemet és saját magunkat is megtanítanánk az átélésre.



*Ennél már csak az volna nehezebb: rávenni ugyanezt a közösséget, hogy azonosuljanak egy meleg férfi főszereplővel.
**Ez az aljas, "hímsoviniszta" hozzáállás fordítási hibák felrovásakor is működik: "Gálla Nóra nyilvánvalóan nélkülöz bárminemű természettudományos vagy mérnöki végzettséget – akkor tudná, hogy pisztoly és revolver az nem ugyanaz, nem írná le, hogy „aknakioldó”. Egy ilyen szöveget talán nem ilyen hátterű fordítónak kellene adni, vagy legalább valakinek XY kromoszómaelrendezéssel."

2012. április 1., vasárnap

Ki itt a legény?

Múlt hétvégén ismét Villányba látogattunk, és megállapítottam, hogy a legjobb szombati ledolgozós munkanapon menni, mert kellemesen szellős a város, nem parkíroznak autók a Baross Gábor utca teljes hosszában mindkét oldalon, és minden pincében lesz bőven üres hely.

Woof és barátaink Villánykövesd felől, míg én Siklós felől közelítettem
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kicsit megszívattuk barátainkat, mert Villánykövesden semmi sem volt nyitva, ellenben gyalogolhattak egy órát porzó torokkal Villányig, ahol én már javában ittam a rozém az Agancsos Pince előtt. Nagyjából öt centin múlott, hogy valami jószág nem rondított bele a nedűbe, egy pötty a szakmai lapot érte, amit éppen olvastam (pedig a cikk nem érdemelte meg e bánásmódot).

A tavalyi remek évjárat miatt aligha lehet tévedni bármely villányi pincében, emiatt sok jó rozét ittunk már idén, az Agancsos mindenképpen az elsők közé kívánkozik. Woof meg én könnyebb dolgokat ittunk, így a rozén kívül nekem különösen bejött a Portugieserjük. Barátaink a mélyebb színek kedvelői, mi csak később követtük példájukat a Kánon Cuveével.
 
"Úgy látszik, már én vagyok a legény...
1/4-ed kettőkor."* 

Átlendültünk a szemközti Maul Pincébe, barátaink külön kívánságára. Régóta terveztük ezt mi is, mert a villányi városnézésben valahogy mindig a végére maradt ez a remek hely, ahol a konyhát is érdemes kipróbálni.

"Ehető bujaság."

Maul borok sorakoznak. A feliratok mókásak, mint a Pécsi Borozó mustráján születő szövegek (avagy lásd pl. a Távolról indít címkét oldalt). Persze nem egész üveggel ittunk fejenként, csak ott hagyták őket, hogy nézegethessük


Padlizsánkrémes kenyér
A Maul után nekivágtunk az "emelkedőnek", betértünk Czékmány Vera elvarázsolt kerámiaboltjába, ahol rögtön kóstoltattak velünk kétféle borlekvárt, barátaink vásároltak másnapos kinézetű kerámia madárpárt, mi meg villányi pince hűtőmágnest, mert az egyszerű, de nagyszerű. (És pincesor gyűjthető belőle).

A Günzernél előkerült a festőfelszerelésem, hogy mit alkottam, arról majd később (volt mostanában pár ilyen), addig is íme egy csendélet az asztalunkról, rozéval és az örök kedvenc Schiller Cablerrel:


"Kezdem mosni a szavakat, pedig
még be sem basztam." 
 
Enyhén megfáradva és éhesen, az eredeti tervnek megfelelően tértünk be az újonnan nyitott Halasi Pincébe (amely nem csak pince, de panzió, étterem és hamarosan tán wellness is lesz egyben).

Baloldalon a legszélső volt a mi asztalunk; később körbevittek minket az épületben, egyszerűen minden a helyén van, a miliő, az ételek minősége és ötletessége, a kiszolgálás - még a próbanapos, remegő kezű felszolgáló fiúk is

Azt találgatni sem mertük, mekkora pénzt tolhattak bele az utóbbi években (csak most februárban nyitottak, de az első évjáratuk 2009), ráadásul közvetlenül a csúcsgasztro, villányi "nagyágyú" wellnes-étterem-panzió-borbár-látványpince stb. Gere Attila-féle Mandula mellé települtek.

"De mi ez, egy kibaszott nagy járólap?"

Pont mint a szórólapon: libamáj és kacsamell


A közelgő Húsvét jegyében: tormakrémleves lágytojással és eszméletlen sonkachipsszel


Báránycsülök. Degeszre ettük magunkat, még jó, hogy nem kértem levest, desszertre is csak Woof vállalkozott

Ilyen lett volna, ha bent ülünk le. Azaz ilyen is, mert vannak más hangulatú helyiségeik is

Mielőtt az utolsó előtti vonathoz kiballagtunk volna, az Agancsosban és a Maulban "visszakóstoltunk", barátaink először nem hitték, de mi mondtuk, kell egy üveg bor a hazaútra is.

"Pumpáld az orrodba!"

A Villány-Pécs vonal valamiféle féregjárat, gyorsabban fogy a bor, mintha pohárból innánk, és így valahogy Pécs is közelebb esik, mint kifele menet. Szóval ez a vidék még mindig egy elvarázsolt helye a világnak.


*Zeneszöveg itt. Hogy miért ez, az hosszú, elég, ha mi négyen értjük. (:D)