2012. november 26., hétfő

Perast szigetei

Arnold Böcklin svájci szimbolista festő több verzióban festette meg a Holtak szigete c. képét (annak hatására pedig Giger is a magáét). Perast szigetei közül az egyik Böcklin festményeit juttatta eszembe.


A sziget a bencés szerzeteseké, kiránduló hajók nem köthetnek ki rajta. A képeket a kirándulókat szállító kompokról, illetőleg a másik, szomszédos szigetről készítettem:


Míg a bencések szigete természetes képződmény, ez a másik, kikövezett nem az: egy szikla állt csak ki a vízből, és azt építették körbe, emeltek rá templomot. Odabent számlálatlan ezüstlapkán mindenféle képek, főleg hajók, a tengerről hazatérők adományai. Egy sorban menyasszonyi csokrok sorakoztak, úgy látszik, aki ezen a szigeten mondja ki az igent, nem dobja a pártában lévő lányoknak a stafétát.


Perast szigetei a távolból, viharos időben:



 Vissza a bencések szigetéhez, ez a másikra tartó kompról készült:


Ezek pedig a szomszéd szigetről:


Hajóval nem is, kézi erővel biztos ki lehet ott kötni. Ez a férfi Perastból indult (a kép bal széle), és tartott az öböl kijárata felé (jobbra, nem látszik a képen)

2012. november 24., szombat

Mediterrán élek



Megállónk a Tara-kanyonnál, a 12 órás autóút során. Kóbor kutyák falkába verődve mászkáltak több helyen is, itt néhány kistestű kutyát próbált mindig elhajtani a büfés. Az állatok ilyenkor a székek árnyékából átszaladtak az autók alá

Szintén az odaút során készítettem, amikor kinyújtóztattuk a tagjainkat


Mediterrán élek





Perast, a viharos napok után


Perast szigetei. Erről lesz majd egy külön bejegyzés

2012. november 18., vasárnap

"A fények kemények/az álmok kiégnek"*

Kotorból gyalog tartottunk haza az öböl mentén Prcanjba


Perast

Tökéletes nyugalom, olvasáshoz alkalmas percek két viharos nap után

Mindenütt azok a kopár hegyek! Olyan érzés volt, mintha gigantikus poszterrel vettek volna körül minket

Tipikus délszaki kép, a száradó ruhák


*Zorán: Romantika

2012. november 16., péntek

On the other side


Úton Montenegróba, Szerbián keresztül. Délebbre tartva egyre szebb a táj

Kalyibák Montenegróban

Szerbia. Nem túl szívderítő helyek

Ezt a düledező házat az autóból fényképeztem

Egy idősebb asszony Kotor óvárosának bejáratánál ruhákat mos

Olaj a vízben Perastnál

2012. november 14., szerda

A közönség és piac nyomában

Régebben azt gondoltam, az írás önmegvalósítás, és nem tagadhatom önfejlesztő, önismereti hatását. Ugyanakkor szinte mindegyik novellámat más és más motiválta. Akadt, amit kifejezetten kihívásnak tekintettem, pályázatra készült vagy írókörös feladatra. Olyan is van, amiben engem aktuálisan foglalkoztató problémát írtam meg. Ezek nem feltétlenül velem megtörtént események, hanem a környezetemben tapasztaltam őket, és egyszerűen foglalkoztattak. És van olyan is - főleg a hosszabb lélegzetűek -, amelyeket ténylegesen a magam szórakoztatására, a kikapcsolódás reményében írtam. Vajon kellene-e olyat írnom, amivel kifejezetten a piacot keresem magamnak? Úgymond, tudatosan figyelve trendeket, ráérezni folyamatokra, változásokra, ki nem mondott kívánságokra. Vagy ezt részben megtettem, amikor pályázatra írtam? Remélve, hogy a kiadó az antológiát - feltéve, hogy bekerülök - majd jól eladja a marketingszempontok szerint kiválasztott közönségnek? Azaz: a kiadó remélhetőleg elvégezte helyettem a piackutatást, és azért írta ki azt a tematikát, amit. Mi lenne azonban, ha a folyamatnak ezt a részét "a játék kedvéért" magam végezném el? (Főleg, hogy annyi antológia és pályázat bukik meg.)

Az SFmagon olvasható Twilightos cikkem írásakor, illetőleg még jóval előtte, amikor először hallgattam meg Katona Ildikó vámpíros SFmeetupon tartott előadását, foglalkoztatni kezdett a gondolat, hogy vajon miként lehet megszólítani minél több embert? Vajon szerencsés ráérzés, marketing kérdése? Vajon sok más potenciális Harry Pottert és Twilightot írtak? Biztosan. Miért éppen ezek lettek sikeresek és nem amazok? A linkelt cikk alatti kommentekben pedig megint megfogalmazódott, hogy a kommersz győzedelmeskedik a mélyebb(nek tekintett) tartalom (az érték) felett, és vészharangokat kongatnak az ifjúság olvasási szokásai felett. Vajon akik e könyveket olvassák, később levesznek-e a könyvespolcról szépirodalmat, költészetet, vagy legalább igényes, felnőtteknek szóló fantasztikumot? Vagy például eladható-e másik, szintén igényesebbnek tekinthető, hasonló jellegű fantasztikus könyv a fantasyt egyébként nem olvasó, de Martinra rácsodálkozó és rajongó embertömegeknek? Vagy ha valaki ír egy nagyon kommersz regényt, amiből hazai viszonyok közt kasszasiker lesz, de a rákövetkező könyve nem kommersz, mégis el tudja majd adni ezt a teljesen más művet lényegében ugyanazoknak? Vagy tudatosan más közönséget (piacot) kell keresnie?

Mikor kezdődik a marketing? Lehet, hogy az első sor papírra vetésétől, csak nem gondolunk rá? Főleg a hosszabb lélegzetű műveknél szeretik az írónak szögezni a kérdést: kinek írod? Ki a közönséged? Ki a te ideális olvasód? Mi egyáltalán a közönség és mi a piac?

Közhelyesek - vagy inkább a kérdéseket megkerülőek - a válaszok, mint a "magamnak írok", vagy hogy "nincs ideális olvasó, mert minden ember más". Esetleg megjelölünk egy viszonylag jól körülhatárolható réteget, hogy én gótoknak írok. Én hard SF rajongóknak. Vagy a II. világháború iránt érdeklődőknek. Én gyerekeknek. Merészebbek egyszerre több csoportot is választhatnak.

A gótok, a hard SF rajongók, a II. világháború iránt érdeklődők és a gyerekek kétségtelenül a közönség egy-egy szelete. A piac pedig közvetíti nekik a művet, pl. nem a gyerekek veszik meg a könyvet, hanem a szüleik. Tehát: az írónak a gyerekeket kell megszólítania, a kiadónak meg a szülőket. A piac hideg marketinggépezet, amely meglovagolja az aktuális trendeket. Mary Robinette Kowal szerint a piac és a közönség tehát nem ugyanaz. Írás közben saját maga a közönsége, de amikor szerkeszti a művet, igyekszik "közönséggé válni". Ez idő tájt gondolkodik el a piacon, azaz: hol adhatná el a történetet.

Kowal gondolatmenetét alapul véve, ha pl. világfüggetlen fantasy novellán dolgozom, hiába tudom, ki lehetne közönség, idehaza bajosan találok piaci szereplőt, aki közreadná nekik. Tematikus antológiák, kötött világok: ha valaki ilyenekbe ír, a piacot tartja szem előtt, és nem a közönséget. El nem ítélhető módon, főleg, ha pénzt akar látni a könyv/novella eladásából. Így lehetséges, hogy fióknak készülnek jó regények, éveket várva a megjelenésre, míg akad egy, a témához passzoló piaci szereplő, ami elviszi a mindig is létező közönségének (mert minden műért rajong legalább egy ember). Így lehetséges, hogy az élelmes szerzők ezeket a fiókregényeket eleve meg sem írják, csak dédelgetik az ötletet, tudván, úgysincs, úgysem lesz olyan piaci szereplő (legalábbis belátható időn belül), amely felkarolná azt a bizonyos típusú kéziratot.

Fantasztikus íróknak nem elég azt mondani, sci-fit írok, fantasy-t írok. Nagyon sokan megírnak különféle SF-F regényeket, mondván, a két irányzat manapság nagyon népszerű. Nem igaz. Az irányzaton belül bizonyos típusú művek népszerűek, mert találkoznak bizonyos típusú igényekkel. Ez marketing, amihez mi, szerzők marhára nem értünk. (Sokszor a kiadók sem.) És aztán nézünk, mint a bocik, hogy fantasyt/sci-fit írtam, ami tudvalevőleg népszerű, mi baj akkor a kéziratommal? A helyzet különösen nehéz, ha szubjektíve úgy érezzük, jobbat írtunk, mint a Twilight és társai (egyesek szerint nem nehéz, de én ebben nem vagyok olyan biztos). Hány ilyen indíttatást olvashatunk a neten: azért kezdtem fantasyt írni, mert úgy éreztem, én ennél vagy annál jobbat tudok. Ez magában hordja a kommersz - és vele együtt a piaci szereplők - lenézését, csakhogy ezek a lenézett piaci szereplők döntik majd el, mi jelenik meg, és mi nem.

Kowal "mintát vesz" a képzeletbeli közönségéből. Azt tanácsolja, ha bizonyos fajta történeten dolgozunk, találjuk meg a környezetünkből azt az embert, akiről biztosan tudjuk, hogy tetszene neki a mű. Ha másféle írásba fogunk, valószínűleg valaki mást kell választanunk. Kowal nem a piac számára ír, hanem azoknak az embereknek, akiket ez a bizonyos kiválasztott képvisel. Az már egy más kérdés, hogy aztán a piacon nekik, a hozzá hasonlóknak próbálják majd eladni ezt a művet, ami viszont már nem az író dolga.
Nem tudom, mennyire kellene írás közben tudatosan tűnődnünk ilyen kérdéseken. Kiválaszthatjuk a közönségünket, de aztán mégsem kell nekik. Vagy inkább a piacnak nem kell? Hol hibáztunk?

Persze, kell hozzá nagy szerencse, nem árt, ha maga az író is megnyerő személyiség, magából is ad valamit az olvasóinak, foglalkozik velük, folyamatosan fenntartja az érdeklődést fészbúkon, blogokon, fórumokon... De már eleve ki kell választani azt a közeget is, ahol blogolunk, fórumozunk - és ez félig-meddig tudatos döntés, a marketing része, a piac, és nem a közönség keresése.

Talán az elutasításokat is könnyebben feldolgoznánk, mi gyámoltalan írók, ha olykor arra is gondolnánk, nem a megfelelő piaci szereplőnek küldtük el a kéziratot, mert a mi lehetséges közönségünkkel ők nem foglalkoznak.
Azt hiszem, Kowalnak igaza van, a két fogalmat külön kell választanunk. Persze az a legszerencsésebb író, akinek nem kell figyelembe vennie piaci szempontokat, mert bármit ír, arra le fognak csapni. A közönség és a piac egyaránt.

2012. november 12., hétfő

A Kotori-öböl színeváltozásai

Európa legdélebben fekvő fjordja körül kopár hegyek emelkednek. Azt hittük, az öböl is olyan mély, mint amilyen magasak körülötte a sziklák, de a legmélyebb pontja 40 méter, és a part szinte végig strandolásra alkalmas, a kavicsos aljzat nem mélyül hirtelen.

Eső után




Az alkony narancs

Az alkony rózsaszín is


Égtek a hegyekben az erdők, a füst és a pára elmosta a túlpart körvonalait

Ez a hegyek valódi színe?


Nem minden nap mutatta barátságos arcát a vidék, de ilyen fotókért nekem megérte a zimankó

2012. november 9., péntek

Az igazság megint odaát van

Írtam az SFmagra - csak 18 éven felülieknek - egy esszét ifjúsági irodalom (Twilight - konkrétan) és családon (kapcsolaton) belüli erőszak témában. Meglepődtem, milyen iszonyú sok helyen foglalkoztak a kérdéssel szerte a világon, pedig az anyaggyűjtést nyögvenyelősnek találtam az elején, és majdnem sutba is dobtam az esszé-ötletet. De nem bánom, hogy kitartottam.

2012. november 8., csütörtök

Egy kutya

Mindig is nagyon "kutyás" voltam (semmint macskás), de sosem volt lehetőségem halnál nagyobb és értelmesebb lényt tartani. Kaja, sétáltatás, lakásba nem való (erről nem tud senki meggyőzni), állatorvosi problémák stb. Aztán arra is gondoltam, ugyan, ha valaha is lesz kertes házunk, ott sem lesz majd kutyánk, mert ha elmegyünk otthonról, mit csinálunk vele? Nem biztos, hogy megoldható, hogy magunkkal vigyük. Ha meg otthon hagyjuk, hiába eteti a szomszéd, szegény állatnak megszakad a szíve, hiszen nem tudja, hogy nem örökre mentünk el.

Rokonoknak volt egy nagy kuvaszkutyája, egy nagy bolond jószág, amelyik mindig eszeveszetten körberohangálta az udvart, amikor megérkeztünk, és miután elmentünk, az udvaron hátrahagyott, szagunkat őrző játékokat még napokig dédelgette.

Ma rájöttem, hogy egy nap biztosan lesz egy kutyám.

2012. november 7., szerda

Ajándék

A hétvégén megtiszteltetés ért bennünket egyik legkedvesebb barátainktól, egy nagyon különleges családtól: keresztszülők lettünk wooffal. Keresztlányunk, Petra ötödik gyermek, négy fiú után.

Azt mondják, a barátait megválaszthatja az ember, a rokonait nem. Most úgy érzem, barátból választott rokonok lettünk.


2012. november 6., kedd

A fekete hegyek országa

Montenegró (Crna Gora) valahogy sosem volt rajta a képzeletbeli térképemen, de idén szeptemberben családi nyaralás keretében eljutottunk ebbe a nagyon kicsi és nagyon szép, nagyon sokarcú országba.


Montenegró olyan, mint Olaszország, olaszok nélkül. Montenegró olyan, mint Horvátország, horvátok nélkül. Montenegró kicsit Szerbia is, szerbek nélkül. Montenegró gazdag és szegény, szinte nincs köztes állapot. Montenegró jó úton halad, hogy olyan legyen, mint Horvátország. Ami egyáltalán nem biztos, hogy jobb, mintha Szerbia vagy Olaszország lenne. Remélem, Montenegró Montenegró lesz.




A helyiek nem olyan lusták és tespedők, nem olyan harsányak, mint amilyenek tapasztalatom szerint általában véve az olaszok, nem olyan érdekemberek, mint amilyeneknek általában a horvátokat tartják, és talán nincsenek róluk olyan rossz benyomásaink (tévhiteink?), mint a szerbekről. És nem is annyira szegények, mint környező szomszédaik.

Felütötte fejét a turizmus végletes kihasználása, a hideg üzleties felfogás, de a felszolgáló még mindig őszintén kérdezi Budvában, Montenegró legnagyobb tengerparti üdülővárosában, hogy ízlett az étel. Nem szednek belépőt a templomokba, és vasárnap az angolul beszélő rendőr is irtó rendes módon eltekintett a büntetéstől. (Miközben pl. szlovák kollégáiról azt terjesztik idehaza, hogy nyáron is büntet, ha nincs a kocsiban hólánc, a szerb közeg meg azért, ha nincs nálad hullazsák. Vajon mit csinál a magyar?)


Montenegrónak ezernél is több arca van. Még most érdemes odalátogatni, mielőtt olyan lesz, mint Isztria. Nyáron a tengerpart, az ékszerdoboz városkák, télen a síparadicsom vonzza a turistákat, mint a mágnes, és ez egyre jobban meglátszik.

Még most érdemes odalátogatni, mielőtt a balkáni puskaporos hordót valaki görgetni kezdené. Mert egy biztos, ez a vidék Balkán. (Többé nem is mondom ezt jelzőként a mi hazánkra.) Van benne valamiféle vadság, bizonytalanság, szertelenség. A felszínen úgy tűnik, a mának élnek, "olyan lazák vagyunk, majd szétesünk", itt is pálmafák levele integet a tengerparti szélben, rákocskák szaladnak a kövek közé, méla tehenek ballagnak keresztül a magashegyi szerpentineken, de mintha mindenki sejtené tudat alatt, ez csak átmenet, buborék a történelemben. Saját pénzük nincsen, kedvükre használják az eurót anélkül, hogy mindenféle ezzel járó kötöttségük volna az Unió felé. (Legalábbis tudtommal.)


Nincs olyan család, amelynek ne volna háborús halottja. Aki régebb óta közöttük él, annak elmesélik, hogy a szomszéd, akivel addig hétvégente együtt sütögettek, belőtt az ablakukon.

Az embereknek esze ágában sincs beszolgáltatni az otthoni fegyverarzenált. Családi ünnepeken részegen levegőbe lődözni teljesen normális. Koktélruhás csajok, öltönyös, nyalka fickó, a templomba érkeztek esküvőre. Tőlünk tíz méterre négyszer lőtt a férfi a levegőbe, és zsebre vágta a pisztolyt, mielőtt belépett. Állítólag rendkívül jó a közbiztonság, a házakat nem zárják hét lakattal, mint nálunk, és olyan is csak egyszer fordult elő, hogy Kotor főterén valaki agyonlőtte a haragosát.


Mindent elborít a szemét. Ami közös, az senki földje (de azért jó, hogy a miénk, és nem másé). Csak abba és annyi energiát fektetnek, amennyi éppen kell. Valaki úgy mögém parkolt a posta előtt, hogy nem férek ki? Frászt megyek be, hogy megkérdezzem a bent lévő öt embert, hogy akit illet, nem állna-e arrébb tíz centit, inkább izomból nyomom a dudát, és közben elintézek pár telefont. Magyaroknak messziről jó napot köszönünk, és fejből tudjuk a fél magyar vízilabda válogatott névsorát.

Több mint ezer fotót készítettem a fekete hegyek országáról, de aligha kaptam el minden arcát. 


Addig is, míg ti magatok el nem mentek oda, válogattam nektek néhány bejegyzésre valót. Aki pedig már járt ott, az remélem, jót fog nosztalgiázni.