2012. december 31., hétfő

A kettősségek éve

Ezzel a maival együtt 122 bejegyzést írtam 2012-ben, ami valamivel több, mint 2009-ben és 2010-ben, és ez azt is jelenti, hogy a blogom mégsem halódik, nagyjából gondját viseltem, és bár évközben voltak hosszabb szünetek, távol állok a bezárástól, de még a hónapos csöndektől is. A legkevesebb bejegyzést (3) szeptemberben írtam, a legtöbbet (22) januárban, októbertől kezdve pedig minden hónapban 10 fölé ugrott a számuk, részben a montenegrói fotóblogolásnak is köszönhetően. Sok bejegyzést megírtam, de nem tettem közzé. Nem kár értük.

Januári bejegyzéseimen látszik, hogy rendkívül elfoglalt voltam - ez valahogy az egész évemre olyan jellemző volt -, egyszerre sok minden zúdult rám, ennek megfelelően a bejegyzések sokszor villanásszerűek: gondolatok, idézetek, festmények. Le Guinnak még mindig igaza van, tervezem, hogy kezdek valamit ezzel az esszével. Megjelent több cikkem az SFmagon, egy pedig külföldön, a World SF Blogon, ennek hatására össze is állítottam az eddigi soványka, de azért számomra kedves külföldi megjelenéseimet.

Aztán elszaladt velem a ló, és még volt kedvem megírni három részben az SF írók paranoid vonásait. Ez már azt hiszem, nagyon a vég lehetett, eléggé ki voltam akadva. A véleményem egy betűt se változott, csak az a különbség, immár nem írom meg újra és újra. A gettónak hátat fordítani könnyebb volt, mint hittem. Időnként még ma is kapok linkeket tunkolni, de untat, és már odáig sem jutok el, hogy megírjak egy hozzászólást. 

Februárban posztoltam az első akrillal készült festményeimet, fél év alatt egész sokat fejlődtem. Az SFmagon disztópikus hónapot tartottunk, megjelent egy rakás cikkem; fotóblogoltam pálinka- és húsfesztiválról; e hónapban is becsúszott néhány igen releváns idézet, és hó végén még egy hosszabb írói eszmefuttatásra is telt tőlem álnév témában. Belekezdtem a Trónok harca újraolvasásába, de a terv meghiúsult, még a sorozatot sem néztem végig azóta sem... Mindeközben folyamatosan kerülgettem a forró kását, folyton húztam az időt, még angol nyelvű írástechnikai anyagot is olvastam, csak ne kelljen elkezdeni a következő, a negyedik regényt. Végül pont ennek köszönhettem. (Mostanra megírtam 250 K-t).

Márciusra kezdtek beérni a hónapokon át tartó egyeztetés gyümölcsei a romániai SF írókkal, melynek eredménye lett egy interjú velem a Nautiluson, és egy teljes román SF hét az SFmagon, amiről még a Prae.hu is megemlékezett. Posztoltam festményeket, szekszárdi és tavaszodó pécsi fotókat. Kifejtettem, mi a különbség a mágikus realizmus és a fantasy között.

Áprilisra raktam össze a március végi, fergeteges villányi élményünket (kár, hogy ősszel a vörösborfesztiválon ugyanez a pince-étterem teljes mértékben összeomlott az éhes tömeg nyomása alatt), és írtam egy igen hosszú eszmefuttatást nők és SF témában (amiből azóta is cikket kéne írnom).

Május hozta az év igazi kettősségét: szolgálati hely váltással, várható új, más kihívások előszelével, a környezetemben összeomló kapcsolatokkal. Talán ez volt az a pont, amikor hagytam, hadd kapjon el az év sodrása, úgysem tehetek ellene semmit. Mert közben azért történtek velem jó dolgok is, mint a borzsongás, amiből néhány hónap múlva címketerves megbízás kerekedett. Az Aranymosáson közreadták az egyik novellámat, az LFG-re pedig megírtam az Őrség idején pályázatunk szomorú tanulságait.

Júniusban a kettősségek folytatódtak: új helyemen még mindig úgy éreztem magam, mint egy csálén berakott tégla a falban, immár se ki, se be. Az év legszebb túráját tettük Horvátországban, a nap végére pedig csodálatos fáradtság és megnyugvás lett rajtam úrrá; Nemesvámoson távolról indítottunk. Egy extrán rövid novellám megjelent angolul, az ISF-en. Fogadást kötöttem, kié lesz a Zsoldos, és nyertem egy csokoládét. Elhunyt az én legkedvesebb íróm, Ray Bradbury.

Júliusban és augusztusban a fővárosba mentem dolgozni, két élményekben gazdag, csudajó hónap volt. Napközben rengeteg munka, délután-este pedig mindig találkoztam valakivel, remélem, senkinek sem lett belőlem elege. :) Mindez azzal járt, hogy a blogon jobbára csak röpke gondolatokat, hangulatokat, idézeteket és fotókat, festményeket osztottam meg. Augusztus elején tiszteletemet tettem az írótáborban (csak egy délutánra és estére), a hónap végén pedig nekiláttam a KakasCímkéknek, amelyek szeptemberben útjukra is indultak. Miközben a való élet tennivalói maguk alá temettek, az SFmagon közreadták A szeretet egyenleteit. Szeptemberben írtam egy fontos számvetést is. A hónap elején egy csodálatos hetet töltöttünk Montenegróban, az ott készült fotókat az év hátralévő részében apránként közzétettem a blogon (és még mostanra sem végeztem...).

Október a dokumentálás hónapja volt, SFmagos megjelenéssel, bortémás fotóblogolással (Addo, SopronSzekszárd). Az időjárás kegyéből remek túrát tettünk a Villányi-hegységben. Ez pedig azóta is háttérképem.

Mintha az egész eddigi év azért lett volna olyan kettős, hogy valahogy kibírjam, valahogy felkészítsen a novemberi történésekre. Nagyon sok mindenről nem írtam, nem írhatok bejegyzést, viszont sokat tanultam belőlük, és megerősítettek abban, hogy igen, ha akarom, meg tudom oldani a kihívásokat (amik azért kihívások, mert a léc mindig eggyel magasabbra kerül, és nekem fel kell nőnöm hozzá). Kellettek az olyan rendkívüli, felemelő pillanatok, mint az, amikor keresztszülők lettünk. A blogon végre elkezdtem közzétenni a montenegrói képeket is; az SFmagra megírtam a majdnem sutba dobott esszémet Twilight és családon belüli erőszak témában, a blogon pedig a közönség és a piac nyomába eredtem.

Decemberben folytattam a montenegrói fotóblogolást. Végre újra elmentem hosszabb szabadságra: Wooffal meglepetés utat tettünk Sopronba, pontosabban Ausztriába (a fotókkal és meséléssel vészesen elmaradtam, viszont később karácsonyi videóban megörökítettem a lényeget). Jártunk Bécsben, burgenlandi falvakban és Ruszton. A csodának azonban még ekkor sem volt vége, az út apropójául a 30. születésnapom szolgált, Woof pedig a hazafele menet "mellékesen" útba ejtett Nemesvámosra már hónapok óta szervezte a meglepetésbulit: az emeleten kb. húsz ember várt a sötétben, hogy a nyakamba boruljanak. Érdekes, hogy az előtte lévő napokban egy barátunk azt kérdezte tőlünk, szerintünk mi a barátság?

Karácsonykor is részem volt örömkönnyekben, amikor öcsém háromnegyed év angliai tartózkodás után meglepetésre hazajött 24-én. Délután volt, anyával éppen feltettük az utolsó díszt a fára, amikor csöngetett.

E hónapban kikerült néhány festményem a Siklósi várba; az Ad Astra Kiadó honlapján pedig megjelent a hír: jövőre egy novellámmal szerepelni fogok a Falak antológiában, és megjelenik első regényem, az Ingókövek.

2012 a kettősségek és a változások éve volt, a Gondviselés mondhatni apránként, fokozatosan adagolta a nehézségeket, hogy a végén megugorhassam a lécet, és elnyerjem jutalmamat: decemberben annyi sok jó dolog történt, feldobódtam, és örömmel vetem majd bele magam az évkezdésbe. Jövőre azt hiszem, a folyamatok beérnek, sok minden végére pont kerül. Rengeteg a vállalás, szakmai cikkek, SFmag cikkek, írás ötletek és még fel sem vázolt, leendő festmények, szerkesztés... Valaki feltalálhatná már végre azt az időbankot!

Nem emlékszem, tavaly miként éreztem, bizakodó voltam-e, most az vagyok. Csak el kell hinnem, hogy sikerülni fog, amit akarok, és ne sajnáljam egy percig sem azt, ami végül nem a terv szerint alakult, vagy egyáltalán nem jutott rá idő.

Boldog új évet, kedves blogolvasók!

2012. december 20., csütörtök

Zsákutcák, romos lépcsők, Ingókövek

A cím azt sugallhatja, ez a bejegyzés is Montenegróról szól, de nem. Tíz év írói számvetés következik, mert hogy egyrészt év vége közeleg, másrészt valamivel több, mint ennyi ideje írok prózát. Harmadrészt van egy további, nem elhanyagolható apropója is.

Tizennyolc éves koromig jobbára verseket írtam, gyarapítva a tinédzser fűzfapoéták egyébként is igen népes táborát. Aztán beláttam, hogy költő nem leszek, helyette belefogtam egy űroperaszerűségbe (mi másba), javamra legyen szólva, nem terveztem belőle trilógiát. A kézirat ösztönösen készült, és mire begépeltem a két spirálfüzetnyi szöveget (nem nevetni :D), az igen középszerű regény több mint 700 ezer leütésre hízott. Akkor még meg sem fordult a fejemben a kiadás, csak azután, hogy a begépelés-átírás végére értem. (Addigra szinte vakon gépelni is megtanultam).

Aki regényt ír, az általában szeretné nyomtatásban látni az irományát, így csöppentem bele a hazai szűk fantasztikus irodalmi életbe, tettem szert barátokra és ellenérdekű felekre, tapasztalatra emberileg és írás terén egyaránt. Beláttam, hogy az első kézirat bájosan közepes, aminél ugyan jelentek meg fényévekkel rosszabb regények, de nem láttam értelmét a kiadást hajszolni. Nem tudom, ha annak idején megjelent volna, most hogy állnék, mint író, emlékezne-e bárki is, hogy jaj, tényleg, volt egy csaj, aki álnéven írt valami sci-fiszerűséget, ami eltűnt a süllyesztőben... Nehéz azt is megítélni, mekkora esélyem lett volna megjelenni, talán semmi, az ígéretek csak ígéretek maradtak volna.

Úgy öt-hat évvel később belefogtam egy másik regénybe, azaz valójában az első kézirat átdolgozásának. Az alapötlet és a főbb karakterek maradtak, de minden mást elölről kezdtem. Meg is írtam, 450-500 ezer leütésre sikeredett, de valahogy ez sem lett az igazi. Valószínűleg ennél is jelentek meg jóval bénább irományok, de ha a lelkem mélyén még én is tudom, hogy ez a kézirat is csak egy... közepes űroperaszerűség, akkor nem érdemes erőltetni. Időnként eszembe jut, hogy talán fel kéne pakolni a netre, de nem szívesen teszek közzé szerkesztetlen szövegeket.

Mindez nem jelenti azt, hogy ezt az ablakon kidobott, több mint 1 000 000 leütést megtagadnám. E romos lépcsőfokok kellettek ahhoz, hogy eljussak idáig. Természetes, hogy ma már teljesen más dolgok foglalkoztatnak, mint tíz, vagy öt éve. Teljesen másként, más témákról írok, és e két kézirat - még ha lenne is közönsége - valójában zsákutca volt. Játék, ha úgy tetszik. Élveztem megírni, és sajnáltam elhagyni őket, de azt hiszem, jól tettem.

E két kézirat sosem fog megjelenni. (Legalábbis remélem).

A tíz év nem csak a két regénnyel, de sok-sok novellával telt (olykor egy-két drámát is megírtam, több-kevesebb sikerrel). A novellák egy része megjelent, minden egyes alkalommal kétes reményt táplálva belém. Riasztóan sok rövid történet pihen még mindig a merevlemezen (évekre visszamenőleg várnak megjelenésre is), pedig az utóbbi időben nem igazán gyarapítottam a számukat.

Aki valaha is belekóstolt a regényírásba, valaha is végére jutott egy 500 ezer leütésnél hosszabb terjedelmű kéziratnak, aminek van eleje, közepe meg vége, és belül érzi, hogy képes megismételni ezt, talán sokkal jobban, és csak a startpisztoly lövésére vár, az idővel rá fog jönni: minden egyes novella időhúzás. Minden egyes novella lépcsőfok, mert lehet belőlük tanulni, de minden egyes novella - egy regényírónak - zsákutca. Főleg a zsánerirodalom adta szánalmasan szűk, alapvetően részrehajló kiadói világában, ahol ráadásul a novellák még gyorsabban merülnek feledésbe.

Ha novellákkal kopogtatni már-már lehetetlen küldetés, regénnyel még inkább, de próbálkozni csak akkor lehet, ha a kézirattal elkészültem. A kiadói közeg alapvetően nem támogatja az új szerzőket, ezért a regényírók - én is - azzal a tudattal dolgozunk, hogy talán évekig, talán soha nem találunk kiadót. És még ha ez meg is történik, sosem kapunk annyit, ami akár több év munkáját - igen alacsony órabérben számolva - ellentételezné. A regényírás lopott idő minden más szabadidős tevékenységtől, szeretteinktől, barátainktól, sportolástól, olvasástól, házimunkától. Az egész élet a regényírás ellen dolgozik. És mégis milyen sokan írunk a fióknak, a megjelenés csalfa fényébe hunyorogva. Én több mint tíz éve.

Úgy 2007 tájékán az akkor még Delta Műhely néven futó írókörben feladatként felvetettem: mi lenne, ha második világháborús környezetben játszódó fantasztikus novellát írnánk. Egy tag írt rá - ő sem azonnal -, én bele sem fogtam, év végén a műhelyből is kiléptem. A feladat azonban nem hagyott nyugodni. Egy év alatt tudatosult bennem, már nem novellán, nem csak egy feladványon gondolkodom, hanem a harmadik kéziraton, egy fantasztikummal fűszerezett, második világháborús regényen.


Ha holnap nem lesz vége a világnak, és utána is minden jól alakul, az Ad Astra Kiadónál nyár elején megjelenhet "első-harmadik" regényem, az Ingókövek. (A Falak tematikus antológiában pedig egy novellám).

A regényírásba 2008 év végén fogtam - addigra többé-kevésbé átrágtam magam számos forrásmunkán -, az első változat két évvel később készült el. Pihentetés, átolvasások, majd a próbaolvasók - részben kiadók szerkesztői - következtek. Az egyikük lecsapott volna rá, de a kiadóvezető végső szava más volt. Az Ad Astra kínálta lehetőség a semmiből és a legjobbkor érkezett. Mindezzel elröppent egy újabb év, és még annyi minden hátra van! Szerkesztés, (al)címen töprengés, borító (nem én rajzolom, nem vállalkoznék rá). Csak az dőlt el, hogy a saját nevemen jön majd ki.

A kiadó honlapjáról:


"Négy kárhozott lélek a sztálingrádi csatában, akik a háború és a halál őrlőkövei közé kerülve keresnek valamit. Megváltást, túlélést, vagy csak egy lehetőséget, hogy békében és méltósággal a másvilágba léphessenek.
Az én városomnak lelke van.
Azt hittük, a miénk - hányszor kívánták meg idegenek, és pusztultak el végül falai között! Ez a város kontinensnyi messzeségből vonzó préda, sok-sok nép szülötteinek közös tömegsírja. Nem ősi, ám nem is ifjú; olya hallgatag, mintha örök álomba merült volna. Szép lassan elfelejtkezünk átkokról és sorsokról, a történelem önmagát ismétlő, gigászi kelepcéiről: mi, másnak nem, csak a szemünknek, a mindenható józan észnek hívő emberek. Pedig nem halál ez, csak némaság és holtig fogadott bosszú.
Hagyta forogni az idő kerekét, mit bánta ő, hogy új nevet kapott tőlünk, hangzatos, ideológia szülte nevet, mely eldöntötte sorsát, és amelyért - akár akartuk, akár nem - küzdeni, élni, halni kellett. Mert sok száz év után újabb hadsereg érkezett a kapui alá, birtokvágytól és őrült eszméktől hajtva, győzelemre éhesen.
Így lett az én városom szimbólum."

2012. december 18., kedd

Cédrusok

A Kotori várba igen meredek, igen sok lépcsőfokon lehet feljutni, de a látvány kárpótol a fáradtságért. Ez a turista a leomlott fa árnyékában keresett menedéket féltávnál

Folyton visszanézni érdemes



2012. december 17., hétfő

Képeim a Siklósi várban


Kiállításom nyílt a Siklósi Várban, a KakasBoros turné utolsó állomásaként. Egész napunk munkával telt, hogy estére zökkenőmentes legyen a rendezvény, és amilyen döcögősen indult, olyan jó lett a végén.

Azt még nem tudom, meddig lehetnek fent a képek (elvileg decemberben biztosan), aki arra jár - érdemes, a várat nem régiben felújították -, nézze meg. :)

2012. december 16., vasárnap

Egy kis montenegrói egyveleg


Nem fotómanipuláció! Alig volt tükröződése a hajónak, ráadásul érdekes szögből tudtam lefotózni

Nyárra való kép, nem hideg téli estéken


Felhívnám a figyelmet a gyönyörű tükröződésre és a víz tisztaságára


Megy le a nap




2012. december 12., szerda

Születésnapi számmisztika

A mai dátum több szempontból is érdekes.

2012. december 12-e van, azaz: 12.12.12. Direkt ütemeztem e bejegyzést 12 óra 12 percre.

Ha megfordítom a 12-t, 21-et kapunk, amikor is vége lesz a világnak. Hacsak a maják, vagy valaki más el nem számolta magát.

Mindenesetre mákom van, mert ma betöltöttem a 30-at. Azaz, a születési dátumom: 82.12.12. Igen, a hivatalokban az ügyintézők mindig mosolyognak, amikor meg kell adnom a dátumot.

Mi történt konkrétan ezen a napon?

Tulajdonképpen semmi extra.

Úgy általában december 12. napján: már hosszabb a lista. Az én korosztályomból (hűha, ezt a szót is elkezdhetem használni) talán sokan emlékeztek, amikor is néztük a Disney-t, azt a három blokkosat, amikor is hirtelen elsötétült a kép, és megszólalt egy gyászinduló. Én meg szaladtam ki anyához, hogy elromlott a tévé. Nem abban az évben, de ugyanezen a napon halt meg az apai nagyapám.

Arra gondoltam, a mai napon minél több olyan dolgot kellene tennem, amikre egyébként dátumot szoktam vezetni. Leginkább festeni...


2012. december 10., hétfő

On Sai interjú

Amihez én kérdésfeltevések formájában járultam hozzá. Örülök, hogy rábeszéltem Beát erre a kis "bennfentes" beszélgetésre

2012. december 7., péntek

Kotori kilátások

A sokat emlegetett Kotori-öböl ezúttal más szemszögből:

"Kertek alatt" kezdtünk kapaszkodni a Kotori várba vezető lépcsősoron. Vannak emberek, akik strandpapucsban vagy magassarkúban vágnak neki...


Kotor óvárosa és egy menetrendszerinti óceánjáró

A hajóóriás - előtte a kis révésszel - elhagyja az öblöt. A hajókürt visszhangja ide-oda csapódott a hegyek között


2012. december 6., csütörtök

Hullámok tetején

Az első két kép a Kotori-öbölben készült a viharos két nap egyikén, a másik kettő pedig Herceg Noviban. Főleg ott volt érezhető a felkorbácsolt tenger ereje.






2012. december 5., szerda

Montenegró poén

Két adag borongós montenegrói fotók között legyen némi humor is:

A bociátjárásra figyelmeztető táblát itt tényleg komolyan kell venni. Megvártuk, amíg a tehén komótosan átballagott a túloldalra. Máskor hajtűkanyarok mentén ácsorogva bukkantak fel

Ez azért már túlzás :D

Könyvmolyok figyelmébe. A képet nagyítsátok ki, és szemléljétek meg a szerzők nevét

Hiába, egy nő mindig legyen csinos

A helyiek szíve a szerbek felé húz, ha választaniuk kellene köztük és a horvátok között. Nálunk legfeljebb a focimeccseket írnák ki így, kocsmai vendégcsalogatásként. Épp csak szegény skót játékos neve szenved egy betű hiányt :D

Bevetésre készen. Még mindig


2012. december 4., kedd

Két felhőszakadás közt

Vendéglátónk azt mondta, ha egyszer ősszel esni kezd az eső, nem áll el egy hónapig. Szerencsére a borongós, lehetetlen idő másfél-két napig tartott, és időnként támadt némi szünet a folyamatos villámlásban, felhőszakadásban.

A borongós idő egyébként a fotósok barátja, kevéssé égnek ki a képek, és a felhők, az ég, a megváltozott fényviszonyok egészen más arcát mutatják ugyanannak a tájnak...

Kotor óvárosa. Jöttek-mentek a felhők

Házsarok Budvában

Herceg Novi látképe. Az első esőnapon látogattunk ide. Szerencsénk volt, éppen annyi időre tisztult ki az idő, hogy körbejárhattuk a várost

Herceg Novi

Romtemplom a Kotori-öböl bejáratánál

Budva várfala

Budva. A legnépszerűbb üdülőváros Montenegróban. Előtérben a jellegzetes balerina-szobor

Njegusiból visszafelé. Több mint húsz, éles hajtűkanyarral tűzdelt, igen keskeny út visz fel a Kotori-öböl fölötti hegyekbe. Visszafelé találkoztunk egy csapat magyar bringással, akik alaposan megáztak. Mondták, kiabáltak nekünk, de nem hallottuk - látták a rendszámot, amikor megelőztük őket. A kép egész napos, kitartó esőzést követően egy röpke tiszta percben készült, megálltunk fotózni, és itt értek minket utol a bringások. A fák mögött már érkezett az eső utánpótlás...

2012. december 2., vasárnap

Kotor óvárosa éjszaka

Még mindig Montenegró, ezúttal Kotor óvárosában, éjszaka készült fotókból válogattam:


A város teli van macskákkal, a szuvenírboltok gagyi giccsei meg is lovagolják a Kotor macskái témát



Minden montenegrói kikötőben - így Kotorban is - sorakoztak a főleg angol zászló alatt hajózó, különféle méretű yachtok. Ők ez külön kaszt