2013. január 27., vasárnap

A tízmillió regényíró országa

Az aligha vitatott tény, hogy a számítógépek és a szövegszerkesztő programok elterjedésével hatványozottabban könnyebbé vált hosszabb lélegzetű írásokat papírra vetni, mint a puszta kézzel körmölés majd írógépen legépelés korában. A ma már természetesnek vett szövegszerkesztő programok hihetetlen mértékben könnyítik meg az irományok azonnali szerkesztését (pl. bekezdések áthelyezése, törlése, mondatok többszöri újrafogalmazása), a sokszorosításukról, megosztásukról nem is beszélve.

A szövegszerkesztő programok azonban nem tanítanak meg regényt írni, mégis, puszta létük miatt jóval  többen adják írásra a fejüket, ill. jóval később vagy egyáltalán nem adják fel az írást, mint az önmegvalósítás egy lehetséges útját, mintha ilyen programok nem lennének. A sokszorosítás, könnyű kezelhetőség miatt az irományok megosztása is mondhatni akadálytalan, így hamarabb, sokszor már az írás idején és szinte korlátok nélkül jelentkezik a szerzőkben a közönségkeresés igénye, a (pozitív) visszajelzés vágya. Ezzel szemben húsz éve, ha valaki író akart lenni, jóval nagyobb kitartásra és türelemre volt szüksége, mert a munka az eszközök korlátoltabb volta miatt sokkal tovább tartott, mint manapság. Elrontottál egy bekezdést? Hányszor gépelsz le egy kéziratot újra és újra, hányszor nézed és írod át manapság, mielőtt elküldöd a kiadónak? Kinek van kedve vesződni vele úgy, hogy a befejezés, az eredmény, az alagút végén a fény kanyarban sincs?

Legalább ugyanannyian kacérkodtak álmodozás szintjén az írással régebben, mint most, de biztos vagyok benne, hogy jóval többen adták fel a dolgot mindjárt az elején (köztük tehetséges emberek is). Több mint tíz éve az első regénykéziratomat kézzel írtam, két spirálfüzetet töltött meg. Aztán begépeltem. Ha belegondolok, hogy nem számítógépet használtam volna, hanem írógépet, a sokadik elakadás, félreütés, papírgyűrődés stb. szép lassan elvette volna a kedvem attól, hogy még több energiát fektessek bele (és maradtam volna a festésnél, rajzolásnál).

Amikor még kicsi voltam, édesapám munkahelyén volt egy régi írógép, imádtam nyomogatni a gombokat, imádtam a kattogását, a tinta szagát - de ha egy olyan gépen kellett volna azt a több mint hatszázezer leütést beütögetni, hááát... Nem azt mondom, hogy nem tartottam volna ki, de az tuti, hogy többször meggondoltam volna egy újabb kézirat megírását, és még több vázlatot készítettem volna, és az is biztos, hogy előbb ugyanúgy kézzel írtam volna meg, papíron javítottam volna borzalmasan sokat, mielőtt legépelem. Ez pedig iszonyú időigényes folyamat. (Érdekes egyébként, hogy már eleve az írógépek megjelenése is lényegesen lerövidítette, megkönnyítette a hobbiírók munkáját.)

Ma ez nincs. Manapság vakon gépelek, sosem írok novellát, regényt papíron, hanem eleve gépen kezdem el, és ezt a bejegyzést is úgy szerkesztem véglegesre, ahogy csak kedvem tartja. Semmi csodálkozni való nincs rajta, hogy mindenki - de legalábbis egy kritikus tömeg - írni akar. Filmet készíteni, színjátszani, fotózni, rajzolni, énekelni, zenélni - mind költségesebb elfoglaltságok, vagy másféle (pl. szervezési) nehézségekbe ütköznek. Ellenben történeteket kreálni vonzóbb, mert egyszerűbbnek tűnik, látszólag nem kíván meg extra kvalitásokat (exhibicionizmus híján lévők is gyakorolhatják), munka után csak oda kell ülni a gép elé (lehet, egyébként is ezt tennénk). Közben könnyű álmodozni a sikerről is:  megjelenik egy könyvem, ÍRÓ leszek (és ezzel milyen sok engem lenéző embernek bizonyítok majd valami fontosat), bekerülök az irodalomkönyvekbe, találkozok az olvasókkal, akik úgy ajnároznak majd, mint egy színészt ("vörös szőnyeg"-effektus), sőt, lehet, hogy megfilmesítik a könyvem, talán még pénzt is kereshetek vele stb.

Az írás az alapja számos más hobbikertészkedésnek is, amelyek első pillantásra rögösebb útnak tűnnek. A fotózás, rajzolás, filmezés, amatőr színészet, éneklés szakmai szabályai jóval hamarabb szembejönnek, mint az írásé (pl. az emberek többsége számára a rajz- és énekórák tortúrával érnek fel, így meg sem fordul a fejükben, hogy énekesek vagy festők legyenek; ezzel szemben irodalomórákon egy szó sem esik a kéziratok átírásáról, a szerkesztésről, az írás mint szakma folyamatairól, csak a végeredményt elemzik, emiatt meglepően sokan hiszik úgy, hogy amit egyszer leírtak, azt nem kell megváltoztatni, javítani). "Írni mindenki tud", csak kell egy számítógép, egy szövegszerkesztő program, valamint - és itt jön az újabb lényegi pont - internetelérés.

Nem mondom, hogy manapság nem szükséges a kitartás, mert igenis kell, de a szerzők jóval hamarabb érnek egy-egy kézirat végére, mint az írógépek korában, hiszen könnyebb javítani a szöveget, nem kell vele papíron meg írógépen pepecselni, kisebb a kockázat, hamarabb gondolják úgy, hogy kész az írásuk. Hamarabb fognak a következőbe, és szinte semmi sincs, ami végső soron eltántoríthatná őket ettől a hobbitól. Az internet újabb lökést, bátorítást ad: gyorsan találnak minimális publikációs felületet és olyan fórumokat, ahol hozzájuk hasonló emberek ugyanolyan élményeket osztanak meg. Az íróközösségek rendszeres kávéházi találkozók helyett az interneten szerveződnek, és a kommunikáció általában mindenki felé - a nem tagok felé is - nyilvános. Ez pedig további tagokat, háttérből figyelőket vonz. Az olvasókból jóval nagyobb arányban válnak íróvá az emberek; elolvasnak egy-két, nekik nagyon tetsző művet, és úgy érzik, szeretnék megélni ugyanazt a sikert, amit a mű szerzője. Aztán amikor látják mások megjelenéseit, és látják, érzik azok színvonaltalanságát, úgy gondolják (joggal), ők jobbak, ergo nekik kellene megjelenniük, ezzel kész az ideológia is: ami hobbinak indult, szép lassan önmegvalósítássá, "becsületbeli üggyé", mi több, életcéllá, létkérdéssé válik.

Az internetelérés lehetősége tehát - a szükségszerű negatív kritikák megjelenése dacára - csak tovább bátorítja a szerzőket az írásra. Talán sosem volt még ennyi kiadó Magyarországon, mint most, talán sosem volt még ennyi íróaspiráns, mint most, és ez alatt nem csak a zsánerszerzőket értem, hanem a szépirodalmár vannabíket, romantikus regényírókat, krimiszerzőket, drámaírókat, az önjelölt költőkről nem is beszélve.

Hogy mindez jó-e? Mint szerzőnek igen, mert nekem is könnyebb egy kézirat végére érni. A szerkesztők is jóval nagyobb merítésből válogathatnak, és nagyon sok ember lefoglalhatja magát egy nekik tetsző hobbival... Ugyanakkor a megjelenés lehetőségei korlátozottak, és mivel a kitartásukat, a "fizikai" alázatukat nem teszik próbára mindjárt az elején, az első pofon tulajdonképpen az első negatív visszajelzés lesz. Sosem lenne részük ilyen rendkívül negatív és hervasztó extra élményben, ha az írás helyett másféle hobbit, pl. az üvegfestést választották volna.* Persze, virágozzék minden virág. De az internet tovább növeli az élmény intenzitását: ha régen egy szerzőnek nem jött össze a megjelenés, és kapott egy elutasító levelet a kiadótól, leginkább magában vagy a közvetlen környezetének füstölöghetett. Emiatt talán hamarabb túl is tehette magát rajta: nem vette körül kesergésre vevő közeg, amely újra és újra meghallgatta a sirámokat. Ma mindezt bátran kihányhatjuk a netre, és az írókban kialakul egyfajta véd- és dacszövetség a szívtelen, lelketlen, nepotizmusra hajlamos kiadókkal és szerkesztőkkel, netes kritikusokkal szemben.

Egy-egy elutasított novella kapcsán számtalanszor kérdezik: de hát mit rontottam el? Hogy mondjam meg, hogy szerintem az egészet. Valahol ott, hogy elkezdted. Hogy mondod meg, hogy az írás nem való mindenkinek? Van-e jogod hozzá? Mikor ártasz kevesebbet? Az eltanácsolás is szubjektív, és vajon engem nem tanácsoltak-e el a zsengék láttán? Kiben nincs ott a tehetség szikrája? És még ha erről valamiképp meg is győződnénk, és köntörfalazás nélkül közölnénk, "találj valami más hobbit magadnak", az illető úgyis kapni fog őt támogató véleményeket, megerősítést, baráti közeget, és jóval később talán egészen más okból fog felhagyni az írással (pl. érdeklődését veszti, családja lesz, nem marad írásra ideje).


*Puzsért lehet szeretni, nem szeretni, de én azért látok igazságot ezekben a melegebb éghajlatra küldésekben: "Én abban bízom, hogy ez nem volt egy komoly álom, és akkor most nincs minek összetörni.", ill. "Előtted áll az egész élet, és ez éneklésmentesen egy boldog és sikeres élet lehet.", "Engedd el ezt az álmot, hogy vicces vagy. És boldogabb leszel tőle, hidd el.", "Az önismeret az egy fontos erény. Gyakorold."

2013. január 26., szombat

A tacskók egyéniségek

Mostanában két határidős munka miatt sincs időm festeni (nem igaz, lenne időm, pl. most is kipakolhattam volna az asztalra a hozzávalókat, és festhettem volna egy órán át), és így voltam már ezzel decemberben is. A számmisztikus születésnapomon különösen jó lett volna, ha az egész napot alkotással töltöm, és a képekre e különleges dátum kerül: 12.12.12. 

Végül csak egy képet festettem aznap, karácsonyi ajándékba:



Akrillal, kis méretű vászonra készült. A neten találtam fotóreferenciát, ennek ellenére az orra kicsit hosszabbra sikeredett a kelleténél. A füle viszont tényleg ilyen hosszú!

Az, hogy minden tacskó egyéniség, remélem, a szeme csillogásából átjön...

2013. január 21., hétfő

Vihar idején

Az utolsó montenegrói fotós bejegyzésem következik; igyekeztem különleges képeket hagyni. A vihar miatt egy-egy félnapra a szálláson rekedtünk, viszont amikor az eső alábbhagyott, és nekivágtunk a környéknek, rendkívüli színek, felhők, fények fogadtak minket. A következő fotók a Kotori-öböl bejáratánál készültek.



Az előtérben egy elhagyatott templom, a háttérben Perast szigetei
Egyszóval: menjetek Montenegróba, fedezzétek fel magatoknak a fekete hegyek országát.

2013. január 16., szerda

2013. január 14., hétfő

Kikötőkben

Folytatom a montenegrói sorozatot, mielőtt még teljesen elfelejtem, hogy fel akartam tölteni még pár képet:

A Kotori-öbölben rostokol ez a vén, kiszolgált hajó. Vajon milyen történeteket tud a tengerről?


Megihlettek ezek a hajók, egyik nap leültem festeni a mólón

Budva. Felhívnám a figyelmet az ifjú párra

Pára, lángoló erdők füstje és Isten lelke a Kotori-öböl felett

Vihar utáni napfényes idő Perastnál. Napozásra és olvasásra való





2013. január 9., szerda

Célok és eszközök

A hozzászólások számát elnézve most biztos megy a pörgés, de mivel nagyjából tudom, miket írogathatnak össze, így nem vesztegetek rájuk időt. Negatív kritikám alkalmával nem először teszem.

Ezúttal Orson Scott Card szent tehene, a Végjáték nem ugrotta meg nálam a lécet.

2013. január 4., péntek

Az utolsó

Nem, remélhetőleg nem az, csupán a címe. Avagy: egy rövid novellám olvasható az SFmagon. Tavaly csak két novellát írtam, ezt a nagyon rövidet, és egy hosszabbat a Falakba szánva. Az utolsóhoz festettem is egy inkább csak hangulatában passzoló akvarellfestményt:


2013. január 2., szerda

KakasPanoráma


Íme egyben a KakasBorok címkéi, feliratok nélkül.

És egy bocis ráadás, a bonbondoboz: