2013. február 19., kedd

Orfű tél végén

Orfű még alszik. A part közelében egy hattyúpár úszott egyetlen túlélő fiókájukkal


Sodrás

Felhívnám a figyelmet a csálé szarvakra és arra, hogy mindegyik tehén színe másféle barna

Barátságos birkák - kézből ettek, és úgy nyalogatták a kezünket, mint a kutyák

A kacsák is a közelgő tavaszt várják

A hajókról nem is beszélve


Az utolsó év

Lágy érintés

Gyűrődések

Sajnos a kutyust nem láttuk
A fotók Orfűn és Tekeresen készültek február közepén.

2013. február 17., vasárnap

2013. február 15., péntek

Ködbe vesző utakon

Most még nincs bennem "caminózhatnék", de amint tavaszodni kezd, előhívódik majd a gyaloglás, a hosszú út iránti vágy. Pedig idén nem megyünk, talán csak jövőre. A régi utak, főleg az első, másfél hónapig tartó gyaloglás álomszerűvé vált. Felrémlenek helyek, ahol tudom, hogy áthaladtunk, de azt már nem, honnan, hová tartottunk. Pont úgy, mint amikor utazósat álmodom (ami viszonylag gyakori).

Hosszú egyenes országút előttünk, mögöttünk, egy buszmegállóban ücsörgök, szárítom a lábam. Árnyas, reggeli harmattal borított völgybe ereszkedünk. Éjszakai sötétbe vesző erdei ösvényen haladunk, homlokomon fejlámpa, percenként söpröm magamról a finom pókhálót. Tűlevelű erdőben üzemi úton gyalogolunk végig egy ismeretlen hegygerincen. Ragyogó zöld kukoricatáblák és kietlen, sárga szántóföldek váltják egymást, fejünk felett magasan tűz a nap, a távolban házak fehérlenek. Hajnali városkép: bezárt ablakok, néma sikátorok, gyér fényű lámpák, mint Bradbury A gyaloglójában. Minden helyszín olyan valószerűtlen, hogy néha azt hiszem, tényleg csak álmomban láttam őket.


Egyik este hosszan törtük a fejünket, melyik város melyik után következett, puskázni persze nem ér a blogból. Sokat felejtettünk, de azért nagyjából fel tudjuk idézni a városok, falvak nevét, és általában azt is, melyik tartományban fekszenek. Tavasszal, ha jön majd a gyaloglás iránti vágy, azt hiszem, újraolvasom majd a blogot.

2013. február 9., szombat

Szerkesztési lépegetések

Az egyik határidős munkám a mai nappal úgy 85 %-ban elkészült. Ez azt jelenti, több időm marad - végre - a regényre. A szerkesztői instrukciókkal sorrendben, módszeresen haladok, immár a felén túl jutottam. Egyszerre két ablakban megnyitott doksikkal dolgozom, és a legelején még elhatároztam, hogy minden nap legalább tíz oldalt végigveszek, mert az "nem is olyan sok". Egy frászt.

Folyton van valami, ami megakaszt, mert nagyobb átgondolást, átírást igényel. Nem hittem volna, de még a történeti források is újra előkerültek... Sajnos vagy nem, az nálam nem működik, hogy előbb az egyszerű stilisztikai dolgokat pörgessem végig, aztán jöhetnek a nehezebb, esetleg cselekményt, karaktereket érintő átdolgozások. Én inkább pontról pontra haladok, és csak néha ugrok előre vagy vissza, hogy fél mondattal adagoljak információt.

A szerkesztés - az első kör - egyfelől agyzsibbasztó, mondhatni nem ez az írás legörömtelibb része, de mégis határtalanul örülök, hogy végre részem lehet benne. Mivel időm alig, így neten sem nézelődöm, az ismerősök, barátok azonban időről időre mondják, hogy itt-ott feltűnt a nevem és a könyv címe. Az pedig hab a tortán, amikor hallom, sokan várják a regényt. Ez felkelti az amúgy sem szunnyadó felelősségérzetemet: jó munkát kell végezni.

Csak azt az időbankot találná fel végre valaki.

2013. február 5., kedd