2013. április 27., szombat

A nagy név döntés

Egy nő mindig megkapja a buksisimit, ha férfiasnak elkönyvelt dolgokba ártja magát. Régen eleve ilyen volt a regényírás, ma már ez inkább bizonyos "nem nőknek való" tematikákra korlátozódik. Egy férfi mindent írhat - még romantikusat is. De egy nő inkább csak romantikusat. Lehetőleg. Ja, és azt is nőknek.

Több mint tíz éve azt kérdezték tőlem - fiúk -, miért írok sci-fit, hiszen azt lányok "nem szoktak". Ha nem is voltak megdöbbenve, meglepődve igen. Később, a hazai SF szerzőket megismerve azért megnyugodtam, voltak, vannak nők rajtam kívül a "pályán", még ha nem is sokan (most szigorúan a fantasy-sci-fi közegben maradva, ide nem értve a paranormális fantasztikus vámpíros dolgokat, ahol viszont szinte egészségtelen nőuralom van írók és olvasók terén egyaránt). Mi, sci-fit író nők eleve a hazai SF élet perifériáján mozogtunk - mint szerzők: a regények, novelláskötetek még akkor is észrevételenek maradtak, ha nem magánkiadásban jelentek meg (ennek minőségi okai is vannak, csakhogy általában a férfi szerzők sem írnak jobbakat). Más módon lehetett buzogni, pl. szervezni, moderálni, de regényt, novellát megjelentetni, Zsodost nyerni... Nem csoda, ha ezek egy ideje nem érdekelnek, már nincs bennem semmiféle kitörés, megfelelés iránti vágy.

A kényszerű tapasztalás viszont igen: tudom, hogy az Ingókövek témája tipikusan nem nőies, bár van női szereplője, nem nőközpontú. Az Ingóköveket valószínűleg ezerszer jobban elfogadnák, ha férfi írta volna. Tudom, hogy így van, mert megkérdeztem férfiakat, mit szólnának egy második világháborús fantasy regényhez, amit nő követett el. Legalább őszinték voltak, amikor azt válaszolták: nő írta? Hááát... vannak fenntartások...

Teljesen komolyan elgondolkodtam, hogy férfi álnév mögé bújok. Mert hiába mondja Sárdi Margit: "De sokaknak egyáltalán nem látszik az írásain, hogy nő írta, ilyen Fazekas Bea vagy Lőrinczy Judit. Ha nem lenne ott a név, senki nem mondaná meg, hogy női íróról származik." Ám ha ott van a sztereotípiákat beindító név, akkor találnak benne olyan "hibát", amit férfi szerző ugyanilyen jellegű írásában eszükbe sem jutna keresni.

Mivel számos érv szólt amellett, hogy az összes eddigi írásomhoz hasonlóan* az első megjelenő regényemet is a saját nevemen lássam viszont, úgy döntöttem, írok egy listát pro és kontra. A férfi álnév mögé rejtőzés annyira erősen munkált bennem, hogy a lista eredménye meglepett. Olyan sok volt az álnév hátránya, és olyan sok a saját név előnye, hogy utóbbi mellett döntöttem.

Már láttam a majdnem végleges borítót, rajta a nevemmel. Mit mondjak, nagyon jó érzés. Bánnám, ha másként döntöttem volna.


*Egy kivétel életem első fantasy novellája, a Szentjánosbogarak (Jud Lorin).

2013. április 12., péntek

SFmagos aktivitás

Justin Cronin regényéről, A szabadulás-trilógia azonos című első részéről olvasható egy ismertetőm az SFmagon. Hosszú kihagyás után írtam ismét cikket, sok más határidős munkával voltam elfoglalva. A közeljövőre, mondjuk a következő fél évre kialakult egy egész cikksorozat-tervem, de már látom, hogy nagyobb kitartás kell hozzá, mint hittem... avagy a külföldi SF-ben sem minden arany, ami fénylik.

2013. április 11., csütörtök

Utolsó kör

Néhány napja leadtam az Ingókövek kéziratát a harmadik, rövid szerkesztési kör után. A szöveget elvileg még egyszer fogom látni, ha kész a korrektúra. Aztán vége, el kell engedni. Most úgy érzem, könnyebb lesz, mint hittem, talán azért is, mert az eredeti kéziratot már olyan régen befejeztem, és azóta csak - igaz, nagyon fontos - utómunkák történtek rajta.

Az utolsó kör, a "láttamozás" után valószínűleg nem olvasok bele többé, és nem csak azért, mert én szinte már unom (csak az utóbbi néhány hónapban háromszor olvastam el egymás után), hanem mert biztosan felfedeznék benne valami hibát, amit javíthattam volna. De azt hiszem, ezzel minden szerző így van. Egy regény írását csak abbahagyni lehet, befejezni nem.


2013. április 8., hétfő

Akvarellvilág elmosódó útjain

Szintén nem mostanság készült képek következnek, némileg más hangulatúak az előző bejegyzésben lévőkhöz képest:

Ködtemplom - a víz az igazi főszereplő, nem a festék.

Még ha az út a kép alsó részén egészen konkrét, ami felé tartunk, már megbomlott. Aztán lehet, ha odaérünk, majd konkretizálódik.
Mint itt. Őszi horgászat - csak halkan, még elijesztjük a halakat! Az út a következő két képen folytatódik, valószínűleg ugyanazt járom minden ilyen festményen:

Őszi utunk

Tovább együtt - ajándékba készült barátainknak, esküvőre.

2013. április 5., péntek

Úristen, ez gyönyörű

Egyszer egy űrhajós valami olyasmit nyilatkozott, jó lenne, ha minden ember életében egyszer járhatna az űrben, és megnézhetné fentről a Földet. Megváltoztatná őket.

Annyi felvételt láthatunk, annyi videót, az élmény sosem közelítheti meg a valódit, azokét, akik a felvételeket készítették. Manapság ez is olyan "természetessé" vált: ember az űrben. De ez a néhány perc - a zenével együtt - nekem csoda volt. A bejegyzés címét viselő megszólítás járt közben a fejemben.


2013. április 4., csütörtök

Rövid utazás akvarellvilágba

Rég tettem közzé festményeket, és mivel a blogbejegyzésekkel is erősen elmaradtam, íme néhány pingálmány:

Amikor elkezdtem, nem tudtam, mi fog belőle kisülni, közben viszont egy történet is formálódott bennem. Valahányszor ránézek a képre, eszembe jut - azt hiszem, az írott változatát is ki kellene bontanom. A kép címe valami olyasmi, hogy Az elfeledett kapu. De lehetne Az utolsó átjáró is.

A túl sok Mike Oldfield hallgatásától az ember ilyen hangulatba kerül, mint ez a kép itt fenn. Far Above The Clouds.
A kép egyébként jó akvarell-tanulság volt számomra: egy-egy vízfolt, festékpötty elhelyezése után fölébe álltam, és percekig figyeltem, miként "festi magát" a kép. Természetesen, mint a felhőkbe, ebbe a képbe is mindenki azt lát bele, amit akar.

Téli tengerpart - azt próbálgattam, mi az a pont, amikor már egy-egy vízfolt, festékpötty elég konkréttá válik, hogy valami konkrétat lássunk a képen.


Gyárnegyed. Asszem, a jelenleg írt (újabb - nem az Ingókövek) regényem hatása alatt álltam, amikor készült.

Olyan jó, amikor eláll az eső, a város, az utca felfrissül, még hűvös van, de a pincérek mindjárt letörlik az asztalokat, és oda lehet ülni, és inni egy teát vagy egy kávét. Van ebben a képben egy kis caminós hangulat, na.

A festmények akverellek, az utóbbi háromnegyed évben készültek, részben rajzórán.