2013. június 30., vasárnap

Rovarhorror a Villányi-hegységben

A Villányi-hegység olyan békés. Zümmögnek a rovarok, az igazak álmát alusszák a kis cifracsigák, lepkék nyalogatják a nedvességet a lassan felszáradó tócsákból:



Ezt a különösen ostoba, igen lomha lepkét röptében is könnyen el lehet kapni. Virágportól elbódult állapotában azt sem nagyon veszi észre, ha az ujjbegyünkre vesszük, majd visszatesszük a virágra
A Villányi-hegység igazán idilli táj. A távolban birkák-kecskék közelednek vegyesen, lábunk elől úgy ugrálnak félre a sokszínű sáskák, hogy már-már attól tartottam, rájuk lépünk. 


A "magyar kolibri", azaz óriás szender
Ez a kamilla az enyém. Csak. Az. Enyém.

A réteken útba igazítottunk két bringást, hol is van a kék túra meglehetősen eldugott, gerincre vezető ösvénye. Úgy tűnt, egy kissé hezitálnak a kaptató miatt, de a Vylyan-terasz említése valószínűleg megtette hatását, mert velünk együtt nekivágtak.

Felérve ráláttunk Siklósra, a szőlőindák - ahol még nem metszették vissza őket - békésen hajladoztak az enyhe szélben. A Nap sem tűzött, ideális túraidőnk volt. A bokrokban, fák tetején rázendítettek a kabócák. Nem igazán láttam még élőben - vagy legalábbis régen -, ezért amikor az egyik szőlősorban igen közelről jött a reszelős hang, odalopakodtam...


...és először nem tudtam eldönteni, hogy ki gyilkol éppen kit, a jó nyolc centis zöld lombszöcske a jó öt centis, kövér kabócát vagy fordítva. Miután összeszedtem a bátorságom, és félrehajtottam a szőlőleveleket, már igen.


A zöld lombszöcske élve ette a kabócát. 

Szép meg jó dolog ez a ne avatkozz a természet dolgába, meg amúgy is, ha nem jársz éppen akkor arra, nem is tudod, hogy ez megtörténik, nem először és nem is utoljára. De. Egyrészt éppen akkor arra jártam. Másrészt addig bírtam nézni (meg hallgatni), amíg a szöcske konkrétan lerágta a kabóca egyik lábát...

Ebből a szorításból nincs kiút

Úgyhogy bevallom, elvettem a prédát, megöltem, és visszatettem a szöcskétől kb. öt centire. Gondolom, odáig azért ellátott és megtalálta.

A horror az öt centis lények világában is horror, na. (Ennél már csak az rosszabb, amikor a természetjáró/caminós zarándok lényegesen fejlettebb idegrendszerű állatok szenvedésének/eredményének lesz tanúja, főleg, ha azokon semmilyen módon nem segíthet, de most inkább egyiket sem mesélem el).

A Vylyan-terasz ismét idilli volt, még a festőfelszerelésem is előkerült. 


A borús időben könnyedén vettük a Villány előtti nagy emelkedőt is, állomásunk a Sauska-terasz volt, aztán az újonnan nyílt 7773 Borbárba néztünk be (ez Villány irányítószáma), mielőtt hazavonatoztunk.

2013. június 26., szerda

Alkotói szabadság

Megírtam egy hozzászólást az LFG-re, a pályázatunk eredményhirdetése alá, de mire végeztem, szokás szerint elment a kedvem a közzétételétől. Meg persze mások is megírták már, amiket részben gondolok. Viszont több időm ment el vele, mint szerettem volna (nem véletlenül nem fórumozok sehol), úgyhogy bemásolom ide, a Zörökkévalóságnak, úgyis rég volt íróüzemmóddal kapcsolatos puffogás:


Bírálóként-szerkesztőként néhány gondolat.

1) Az LFG nem írói műhely. Aki akar, alapítson magának, aztán majd megtudja, mi miért nem fogunk.
2) Soha nem ígértünk senkinek semmiféle véleményt és/vagy léleksimogatást. Megjegyzem, összefoglalóan (én, balek) megtettem, a hatást el lehet képzelni:
3) Bárki indulhat, és mivel a pályázat jeligés, elfogultság nélkül olvassuk a beérkezett műveket. Na, ezt megígérhetjük. Meg azt is, hogy:
4) A tetszés-nem tetszés bináris kódja mentén született döntésünk szükségszerűen szubjektív.
5) Írástechnikai anyagokhoz csak az nem fér hozzá rendkívül nagy mennyiségben akár magyarul is, aki nem akar.
6) Nagy mennyiségű írástechnikai ismeret birtokában sem lesz valakiből szükségszerűen jó vagy legalábbis közepes író.
7) Minden hobbi pénzbe kerül.
8) Irodalmat sporttal összehasonlítani?
9) Nem kell tíz-tizenöt évre visszamenve keresni a jó írásokat.

2013. június 23., vasárnap

Címlapsztori

A könyvesblogon (is) írtak az Ingókövekről, viszont álmomban nem gondoltam volna, hogy az ajánló az Index főoldalára kerül szombaton:


A visszajelzéseket nagyjából követem: akad, aki felhív, mások e-mailt írnak, sokan linket küldenek - szóval nem úszom meg, apránként eljutnak hozzám a vélemények, még ha tudatosan nem vadászok rájuk a neten. Most már tényleg nagyon sajnálnám, ha nem vállaltam volna a nevemmel. 

2013. június 20., csütörtök

Dunai katasztrófaturizmus képekben

Szolnokon és Szegeden láttam szép magas vízállásokat, a Duna sem volt semmi, de azért a szolnoki sétány díszkorlátja durvábban festett több mint tíz éve. A vízszint magasabban volt a korlátnál, amit két-három sor homokzsákkal magasítottak, és támpillérszerűen erősítettek meg.

Szóval Duna, Budapest, 2013. június 8.














2013. június 17., hétfő

Dedikálás, meg minden

Rokonom már jó előre figyelmeztetett, nincs könyvhét eső nélkül, ezért jó sok nehéz holmit vittünk mindenféle időjárásra felkészülendő. Hely meg alig akadt, délelőtt csak néztük Woofommal a sürgés-forgást, miután megtaláltuk a standot, és arra vártunk, hogy némi árnyék csússzon a fejünk fölé.

(Megosztott) Ad Astra stand

Kira egyik remeke

Dedikálnak a grafikusok. Néha hozzám is odaléptek, akik szerettek volna egy aláírást, de nem értek rá délután, az én időpontomban. Persze én is dedikáltattam, egy nem várt pillanatban Brandon Hackettel - aki azt hitte, ezúttal megússza -, Sánta Kirával, és az Ingókövek borító alkotójával, Havancsák Gyulával

Aztán egyszer csak megjelentek a hagyományőrzők (a Hadtörténelmi Kulturális Egyesület tagjai), és mintegy fél órán keresztül öltözködtek, míg második világháborús katonákká nem váltak. Ekkor még nem irigyeltük őket, iszonyú melegük lehetett a teljes menetfelszerelésben.


A Wehrmacht létszámfölényben

Míg katonáink a Vörösmarty téren népszerűsítették az Ingóköveket (ezért nem lehetek eléggé hálás nekik), addig a standnál dedikáló grafikusokkal és velem az ekultura.hu készített videóinterjút. Bevallom, nehezen rázódtam bele, mert akkor kezdett igazán leesni a tantusz, milyen izgalmas napnak nézek elébe. Órákat tudnék beszélni a regényről, hogyan készült, mit érzek, csak ha minden gondolat egyszerre önti el az agyamat, elég nehéz megfogalmazni a lényeget. (Update, az ekulturán olvasható az interjú).

Fél kettőkor átsétáltunk (akarom mondani rohantunk) a beszélgetés helyszínére, a hangulatos 1000 teaházba. Út közben mindenki a katonákat bámulta, a külföldiek a kezükbe nyomott könyvjelzők láttán azt hitték, múzeumot népszerűsítenek; az aluljáróban két rendkívül össze nem hangolt zenész rögtön valami indulót kezdett húzni, amikor tömött menetoszlopokban elhaladtunk előttük.


Ezt a két fotót Horváth Norbert készítette.

Kánai András moderálásával közel egy órát beszélgettünk a könyvről Stier Gábor újságíróval, a keleti front szakértőjével. Nagyon nem akartunk mikrofonba beszélni, de a felvétel miatt muszáj volt. Azt hiszem, a közönség egy percig sem unatkozott, csak néha szisszentek fel néhányan a spoilerveszélyek miatt, de szerintem az sem volt annyira vészes. Aki lemaradt az eseményről, itt bepótolhatja. Mészáros Annarózsa fotói:




A beszélgetést követően visszaloholtam a dedikálás helyszínére, a standhoz. Értek kellemes meglepetések, váratlanul megjelenő régi barátok, kollégák személyében - sok ismeretlen olvasót pedig valószínűleg a katonák jelenléte vonzott oda. Egyszer csak azt vettem észre, hogy körbeálltak, miközben sorra írtam a könyvekbe. Ezeket a fotókat az Ad Astra Kiadó fb oldaláról csórtam:









A katlan-forróságot enyhítő eső legalább kétszer is alaposan a nyakunkba zúdult, a lelkes közönséget azonban ez sem tartotta vissza, akadtak, akik Ingóköveket szorongatva kezükben vártak, hogy elálljon az eső, és folytatódjon a dedikálás.




Ezek saját képek

Herbie remek fotókat készített, ha a napernyők meg az itt-ott kikandikáló közönség nem lenne rajtuk, azt hihetnénk, korabeli képek:





Annarózsám is végig jelen volt velünk:





Összességében óriási élmény volt, sosem gondoltam, hogy ilyenben lesz részem, a londoni bemutatóhoz tudnám hasonlítani. Arról persze álmodoztam, milyen jó is lenne, ha megjelenne a regényem, de ez több volt számomra, mint regénymegjelenés. Tényleg valamiféle mérföldkő, miként az e-kultúrás interjúban elhangzik, még ha ez csak sejtés.

Köszönöm, hogy eljöttetek!

2013. június 6., csütörtök

Megjelenés - Ingókövek, Sztálingrád másik csatája

Most már tényleg eljött ez a nap. Megjelent. Az. Első. Regényem.


Sztálingrádot elátkozta a neve. A németek és szovjetek több százezer áldozatot követelő csatájáról mindenki hallott már – ám a másik, melyet a város és a halál vívnak egymással, évszázadok óta folyik, és mind a győzelem, mind a vereség lelkekbe kerül… Wilhelm Galler, a magányos mesterlövész életre kelő szobrok és különös látomások között bolyong a néptelen városban; Wolfgang Lindt hadnagy a lelkét elemésztő emlékek elől menekülne, ám Sztálingrád nem ereszti; Galina, a pilótanő a Volga túlsó partjáról száll az elátkozott vidék fölé; a sztálingrádi Vaszilij pedig ismeretlenné vált utcákon kísérti a sorsot – és próbálja lefizetni a végzetét. Négy ember, szembenálló felek, akiket azonban mégis összeköt a közös sors és a láthatatlan gúzs, amelyet Sztálingrád font köréjük.