2013. november 13., szerda

Megjelenés - Az arabica íze - Galaktika Magazin 284. szám

A kávéra úgy két éve szoktam rá, bár ez is relatív, mert itthon sosem főzünk, legfeljebb ha vendég kéri. A kávét sosem iszom magamban, de csak magában: a kávéhoz társaság kell, de a kávéba nem teszek se tejet, se édesítőt, se cukrot. Némileg utánaolvasgattam azért, mi fán terem (majdnem szó szerint) a kávé... Az arabica drágább, finomabb, lágyabb, ám a klímaváltozás miatt eltűnőben van a Föld színéről. A robusta - ahogy a neve is mutatja - erőteljesebb, "ütősebb", elterjedtebb és olcsóbb. Egy nap talán mindenkinek meg kell elégedni ezzel is, egy nap a kávé, a csokoládé megfizethetetlen luxus lesz. A kávé szimbólum volt, az ma, és a jövőben is az lesz.

A világ átalakulóban van. A novemberi Galaktikában (284. szám) megjelent, hosszabb lélegzetű novellámban, Az arabica ízében alábecsültem a jelenleg Európa felé tartó menekültek számát. Megjelenés előtt szokás szerint elolvastattam egy rakás emberrel, és egyikük azt mondta, nagyon jó, csak eléggé lehangoló, főleg, hogy tényleg efelé haladunk. Nos igen, tisztában vagyok vele, hogy milyen fájdalmat tud okozni ez a történet, függetlenül attól, hogy jól sikerült-e megírnom. Ez pusztán a témából adódik, és emlékszem, én hogyan viszonyultam az első néhány olyan olvasmányomhoz, amelyek igazán szembesítettek a világ romló kilátásaival. Hogy nincs hova menekülni előlük, és még így is a Föld jobbik felén lakunk itt, Magyarországon.

Kialakult bennem egyfajta beletörődés, mának élés - még ha nem is hedonista, herdáló módon. Inkább a jelenlegi helyzet végességébe törődtem bele, ezért gyakran tudatosítom magamban, most milyen jó, és olyan dolgokban keresem és találom meg az örömöt, amikben azelőtt eszembe sem jutott volna keresni. Néha arra gondolok, képes lennék-e - pontosítok -, képes leszek-e majd sokkal egyszerűbben élni, mint ma. Képes leszek-e bármilyen, akár alantasnak tartott munkát is elvégezni, bármikor váltani, semmihez sem ragaszkodni, és olyan dolgoknak örülni, amelyek most magától értetődőek (pl. hogy tiszta víz folyik a csapból). Mert idővel, ha megérem, és ez szerintem csak néhány évtized, egyre nehezebb, egyre rosszabb (másmilyen) lesz.

Nem hiszek benne, hogy a világ élhetőbbé tehető (legalább számunkra megtartható annak), nem indultak be olyan folyamatok, amelyek hatnának a globális felmelegedés, az olaj- és energiafüggőségünk ellen, nem adunk alább kiváltságainkból, álmainkból, elvárásainkból. Lekapcsolhatom a folyosón a villanyt, nyomtathatok kétoldalasan, használhatok energiatakarékos égőket, de amíg a világ másik felén tavak, folyók fogynak el szó szerint, ha minden nap akkora mennyiségű háztartási és ipari hulladék keletkezik, hogy hosszútávon nem tudjuk hova tenni, az én kis helyi cselekedetem nem sokat ér. (A jelmondatot talán mindenki ismeri: gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan).

De nem adom fel, és rá kell jönnöm, hogy Az arabica íze része a lokális cselekvésemnek. Aki olvassa, ha nem is hiszi el, hogy ez a forgatókönyv konkrétan így megtörténhet, akkor is motoszkáljon benne, hogy valami rémesen hasonlóra igenis és sajnos van esély.

A helyszín Szeged és egy nyugat-európai nagyváros. A mi világunk, a mához képest nem is olyan messze.

Még annyi érdekesség, hogy különösen három zeneszámot hallgattam rongyosra írás közben, a Youtube-ról. Mivel nehezen ment az írás, és néha fejtörést okozott, hogyan lépjek tovább a történetben, általában úgy "kényszerítettem" magam a fehér lap megtöltésére, hogy addig nem hagytam abba a gépelést, amíg az adott szám le nem járt. A szegedi jeleneteknél főleg a Led Zeppelin Kashmirja szólt (de csakis ez a koncertfelvétel), máskor pedig: Sunlounger A Balearic Dinner, aztán főleg a végkifejletnél Alanis Morisette Thank You c. száma.

2013. november 9., szombat

Utók és nevek

Olvastam egy cikket a net bugyraiban a magyar utónév választási szokásokról, hogy milyen elképesztő dolgokról akarják elnevezni gyermekeiket a szülők, az attitűdről, hogy ha más miatt nem, akkor a neve révén valaki kitűnjön az átlagemberek szürke masszájából... Mert hogy legalábbis részben ez lehet a háttérben: a gyerek egyedi, és ez mutatkozzék meg a nevében is!
Amikor fura névvel találkozom, arra gondolok, ez a gyerek is jól meg van áldva a nevével, meg a szülőjével, aki kitalálta, vagy olyasmi jut az eszembe, vajon az iskolában a tanár hogy szólította ki a feleléskor? Emlékszem, az egyetemi beiratkozáskor valamiért bezsúfoltak minket a szegedi jogi kar legnagyobb termébe (az évfolyam így sem fért el), és a TO munkatársai névsorolvasást tartottak. Megküzdöttek egy lány félig francia vezetéknevével, ami persze hangos mosolygást csalt elő mindenki másból.
Az MTA által eddig engedélyezett női és férfi utónevek listáját elnézve jó pár vicces név jön szembe; elképzelem a gyereket - és a majdani felnőttet - amikor egy hivatalos iraton fel kell tüntetni a nevét. A vezetéknevem roppant egyszerű, és még csak nem is kirívó czy végződése igazi kihívás a bankos ügyintézőtől kezdve a suszteron át mindenkinek, még akkor is, ha már megszokásból tagoltan hozzáteszem, hogy cééézéééipszilon. Akkor is simán leírják cz-vel vagy czi-vel. Ha ehhez olyan utónevem lenne, mint Zoárda, Odília, Ripszima, Damajanti vagy Kreszcencia, be sem mernék mutatkozni. Vagy épp ellenkezőleg? Büszkén vállalnám, hogy a nevem fejtörést okoz?
Még a kevéssé extrém vagy szokatlan, inkább csak ritka nevűek is bajban lehetnek: volt egy Vanessza nevű ismerősöm, aki hiába javította ki folyton az edzőnket, névsorolvasáskor folyton a lengyel elnök nevét hallottuk. A másik kedvencem, amikor valakinek több utóneve van, nyilván arra az esetre, ha valamelyiket elvesztené. Ilyenkor például mindig olyan kellemes találgatni, most akkor melyiket is használja az illető? Vagy pl. hivatalos iratokon mindkettőt fel kell tünteni, ha valamelyik lemarad, ajjajjj, rádugrik a bürokrácia. Ennek már csak az a fokozata, ha valaki vezetékneve egyben valamely magyar utónév is.
Sokáig nem szerettem az utónevem, úgy értem, nem tudtam megbarátkozni vele, és irigyeltem a többi kiscsajt az iskolában, akiknek valami szebb vagy érdekesebb neve volt. Aztán egyszer olvastam egy történetet egy egyszerű, falusi lányról, aki akkoriban szokatlan nevet kapott (de csak ilyen Henrietta szintűre kell gondolni), és mindig úgy gondolta, születésétől fogva különleges, szemben mindenki mással. Többre hivatott vagy többre érdemes, aztán lett belőle nem kívánt terhesség és egyedüli gyereknevelés. Nomen est omen? Vagy akkor is ezt az utat járja be, ha Marikának hívják?

Szóval jó dolog egyszerű, szürke Juditnak lenni, ráadásul nem is tudnék magamnak másik nevet elképzelni, pedig annyira gyakori: mind általános, mind középiskolában volt rajtam kívül legalább még egy Judit az osztályban. Vajon akik változtatnak, miért teszik? Úgy vagyok ezzel, mint a szépészeti beavatkozásokkal, csak ez névplasztika. Valószínűleg nem lesz tőle szebb, aki eddig is szép volt.

Na, de írótársak, böngésszetek magyar utónévszótárat, és adjatok hülye neveket a regény- és novellaszereplőiteknek!