2013. december 31., kedd

Lerakódott tanulságok

Szeretnék örülni ennek az évnek, de nehéz. Az örömteli eseményekre idővel talán évszám nélkül emlékszem majd, a rossz meg bizonyára hozzájárul, hogy bölcsebben és egyszerűbben gondolkodjak örömről, bánatról, gyászról, és új kezdetek, fogadalmak helyett inkább arra törekedjek, hogy amit már elkezdtem, lehetőleg próbáljam meg befejezni. A többi csak babona, ami valójában a mi saját sorskönyvünk beteljesülése iránti vágy, az "ugye megmondtam, hogy" kezdetű mondatokkal.

Ebben az évben ezzel együtt 85 bejegyzést írtam, aminél csak 2007-ben írtam kevesebbet (45), csakhogy akkor váltottam a blogspotra, októberben. A bejegyzések csökkenésével a nyüzsi is kisebb lett, igaz, most már nem írok több részes, provokatív cikkeket sem. Nem csoda, hogy évközben többször elgondolkodtam rajta, bezárjam-e a mind kevesebb eseményt, gondolatot nyilvánosan megörökítő naplóm. Mégis úgy döntöttem, meghagyom, és igenis, szánok rá időt, mert később jó érzés visszanézni a képeket vagy azt, hogy egy időszakban mi foglalkoztatott, még ha legfeljebb virágnyelven osztottam meg. És ha megérem az év végét, az ilyen bejegyzésekkel rákényszerítem magam, hogy egy pillanatra megálljak, és visszatekintsek, mi is történt velem.

Télen javában tartott az Ingókövek szerkesztése, hogy fél évvel később megjelenhessen. A regényírás egy bejegyzés erejéig foglalkoztatott, utána montenegrói fotókkal árasztottam el a blogot. Az SFmagon megjelent egy rövid novellám (Az utolsó), az LFG-n pedig megrugdostam egy szent tehenet, OSC Végjátékát. Fel-felsejlett bennünk a Camino iránti vágy, de a regényhez hasonlóan ez is csak később teljesedett ki. Sajnos egy váratlan gyászesemény az ország egyik sarkába szólított.

Nagyon nehezen akart kitavaszodni, a március közepi hófúvás sokunk agyába égett, pedig én nem rekedtem autóban, csak a szél sodort rongybabaként Pécs utcáin. Aznap este egy borkóstoló sorozat lezáró estjéhez értünk, és azért választották a rozét a szervezők, hogy addigra már biztos jó idő lesz... Két festményem egy csoportos kiállítás részeként látható volt Szegeden, az ISF e-antológiájába pedig bekerült a The Colors of Creation című, valószínűleg totál érthetetlen félpercesem, egy újabb bejegyzésemben pedig elgondolkodtam a cselekményvázlat alapvetésein. Egy pályázatra végül postára adtam a hónapok óta írt, hosszúra sikeredett szakmai tanulmányom; az Ad Astránál befejeztük az Ingókövek szerkesztését, és eldöntöttem, hogy nem bújok álnév mögé. Részt vettünk két esküvőn. Húsvét után nem sokkal meghalt a nagymamám.

Az idő szebbre, jobbra fordultával végre beköszöntött a túraszezon, aminek köszönhetően ismét fotókkal árasztottam el a blogot. Távolról indítás helyett ezúttal metaforákat nyeltünk, és az ital hatása nélkül is furcsán éreztük magunkat: a csapat két tagja a véglegesség szándékával már ekkor egy másik kontinensre készült. Nyomdába került az Ingókövek, egy novellám megjelent a májusi Galaktikában (Ragadozók és emberek), később egy korábbi galaktikás pedig az SFmagon látott napvilágot (A magány sárga sivataga).

Nyárra beérett a hónapokig tartó munka: megjelent első regényem, az Ingókövek, dedikáltam és jót beszélgettem a könyvhéten, megismertem remek embereket, és néha sajnálom, hogy az élet sokszor csak az ösvényeink kereszteződéseiből áll, nem pedig sok közös, több sávos autópályából. A szakmai tanulmányi pályázaton különdíjat kaptam. Folytatódott a túraszezon, feljegyeztem néhány okosságot az LFG-s novellapályázat kapcsán, megjelentek az első méltatások az Ingókövekről, és még Index címlapra is kerültem.

Bejártuk a Káli-medencét, Egerben átértékeltük a Szépasszony-völgyről alkotott elképzelésünket, ünnepeltünk retró hangulatú harmincadik születésnapot, pingáltam gyereksörpadot és hintát, tobzódtunk az Ördögkatlan Fesztiválon, láttam élőben a színpadon játszani Mark Knopflert. Caminós blogokat olvasgatva teljesen bezsongtam, hogy jövőre mi is, újra. Nyár végén elbúcsúztattuk Ausztráliába kivándorló barátainkat, bekukkantottunk az írótábor utolsó pár napjára, és részt vettünk egy harmadik esküvőn is, ahol egy darázscsípés következményei miatt a fátyolfelhős, szép kék eget bámulva azt gondoltam, ezt látom utoljára. 

Ha ősz, akkor szüreti fesztivál Szekszárdon, és más gasztro élmények, hogy legyen némi élet a blogon is, elmaradt nyári fotóblogolásnak tettem eleget. Nevet adtam a Szegedi Vadaspark legújabb lakójának, a kis hangyásznak. Bejártuk a varázslatos Dalmáciát, majd kétszemélyes túraszakkörünk az őszi Mecsekben folytatta a téblábolást. Az egész éves akvarellezést felfüggesztve végre komolyra fordítottam az ecsetet, és belefogtam két nagyobb méretű olajfestménybe. A Galaktika novemberi számában megjelent Az arabica íze.

Az év végére befejeztem a festményeket, és elkezdtem egy harmadikat. Lesz mit folytatni a következő évben ezen kívül is: jelenleg egy epikus fantasy-t írok, nagyjából 470 ezer leütésnél járok, és még alig látom a végét... Hosszú idő után ma támadt egy novellaötletem, ráadásul az írótáborban elkezdett irományt is helyre pofozhatnám. Halászleveztünk Érsekcsanádon, puncsoltunk Bécsben, kockára fagytunk a Fertő-tó partján. A boldogsághoz néha kevés kell: pár hungarocellgömb, akrilfesték, Szenteste. Valószínűleg elbuktam egy amőba játszmát. Egy harmadik temetés után pedig megtanultam azt is, hogy a megbocsátás iránti vágy képes elemészteni az életet.

Kívánok mindenkinek boldog, tartalmas új évet!

2013. december 28., szombat

Esőnap Togirban

Karácsonyi ajándék volt, úgyhogy most már megoszthatom:

Olaj, farostlemezen, 45x60 cm. Mint általában a festményeim, ez is élőben tök más, szebb, jobb.

2013. december 26., csütörtök

Kreatív Karácsony

Legalább egy éve akartam én is karácsonyfadíszeket kreálni, hasonlóakat a Bécsben látottakhoz: a kézzel festett gömbök teljesen elvarázsoltak, csak sajna méregdrágák. Teljesen véletlenül előkerült egy rakás hungarocell gömb, egy készlet akrilfesték, egy köteg, szép szalag, amit mi sem egyszerűbb gombostűvel rögzíteni a végén, ha a festék megszáradt.



A fára akasztva senki meg nem mondja, hogy nem üvegből készültek. Ha még hajlakkal is lefújnám, vagy volna aranyfestékem, hajjajj, a lehetőségek tárháza végtelen... Nem ártott egy tojástartó a száradó daraboknak, meg némi logisztika, amíg egyszerre szárad öt-hat lealapozott gömb, addig egy másikat ki lehet pingálni. Hát így.


2013. december 25., szerda

Egy kis giccses schönbrunni ragyogás

Nem értek a gúgli szolgáltatásaihoz. Időnként ismeretlenek követni akarnak vagy szeretnék, hogy kövessem őket én, aztán mivel csak ijedten törlöm a felkérést, jön még legalább egy emlékeztető, amit szintén törlök, szóval ez nem bunkóság részemről, csak egyszerűen nem tudom, és nem is akarom a postafiókomat a puszta levelezésnél - esetleg csetelésnél - többre használni.

Viszont e-mailben küldtem pár fotót, és valamiért a gúgli hozzájuk adott ilyen "automatikus szuperséget", és kreált belőlük jó kis giccses animált gifet. Ki is cseréltem a karácsonyi üdvözletet, a másikat meg, mivel most aktuális, itt teszem közzé.


Azért mentettem le, mert hogy ezután meg nem találom többé ebben az extra gúgli szolgáltatásban, az is biztos.

2013. december 23., hétfő

Ködpaplan alatt alvó Fertő-tó

A Balatont is szezonon kívül kedvelem igazán, amikor a pancsolók visongó nevetése, az idegesítő zsúfoltság és az izzasztó kánikula csak egy múló emlék, és a nyári ragyogást látszólag végérvényesen legyőzte a ködös, poszt-apokaliptikus csendjével a tél. Végre ott parkolok - ráadásul ingyen -, ahol csak akarok, a strandra sem kell belépőt fizetni, és a kinézett fotótémába sem sétálnak bele az emberek.













2013. december 21., szombat

Amőba

Úgy emlékszem, Berne valami olyasmit írt, hogy az emberi játszmákat általában az nyeri, aki indítja azokat, és a másodikként lépő játékos eleve hátrányba kerül.

Mi van, ha nincs kedvem részt venni a játszmákban, főleg, ha látom, mire megy ki a játék?


2013. december 20., péntek

Nasipiac*, puncs, raclette-sajtos kenyér, adventi kockára fagyás: Bécs

Sopronból nagyjából egy óra alatt át lehet vonatkozni Bécsbe, ahol napi metrójegyet** váltva könnyedén közlekedhetünk a számos adventi vásár között, a schönbrunni kastély udvara egyenesen kötelező, ha már valaki adventkor Bécsbe vetődik. Mi, biztos, ami biztos, a Nasipiacon nyitottunk:

Ilyesmikből válogattunk pár falatot, és gránátalmás puncsot ittunk, mire mind elfogyott, lefagyott az ujjunk, de nagyon finomak voltak a sajttal töltött paprikák, sonkák, nyamnyamok...

Alma, barack, narancs, no meg Bacigalupi génhekkelt gyümölcsei


Vigyázz, robban a gránátalma!
 


Teáskannát tessék!

Karácsonyfadíszt tessék!

Rathaus Platz


Hát ezért kötelező Schönbrunn...


A világ amúgy annyira kicsi, hogy Brainoizék épp előttünk jártak ott, úgyhogy a leírást megspórolom, most, hogy legörgettétek a fotókat, kattintsatok át szépen ide.

*A Naschmarkt, csak én hívom így.
**Meg sem kellett váltanom, mert egy kedves lány a kezembe nyomta a sajátját, hogy neki már nem kell, majd szaladt a vonathoz.

2013. december 18., szerda

Én, a halászlésznob

Avagy menjetek, egyetek halászlevet Érsekcsanádon, a Rév Csárdában, és gyönyörködjetek a Duna-partban!

Rotyognak-lobognak a levek, füstölődnek a halak...

Ő inkább simogatást kért


Van miben gyönyörködni, míg el nem készül az ÉTEK

Bajai módra, tésztával, vegyes halból, csípősen

Füstölt hal, fokhagymás tejföllel, hagymával (megéhezek a bejegyzést írva...)

Ráadás!

2013. december 7., szombat

Tárgyak éles fényben

Idén nem sok olajképet festettem. Ez az egyik:

És a mérete nem is olyan kicsi, olyan 60x40-es, farost lemezen.
Mókásnak találom a gyakorlásképpen készült csendéleteken a tárgyak véletlenszerűségét. Kövek (amik akár krumplik is lehetnének), alma, citrom, egy "aranyozott" papírtálca, a háttérben még több kővel. (A rajzórát egy olyan kiállítóteremben tartjuk, ahol a fal mentén ilyen kőfolyamot alakítottak ki). Több leüléssel készült, úgyhogy a tárgyak helyét az első alkalmat kivéve már a festmény határozta meg.

2013. december 5., csütörtök

Állóvizek felett a közelgő tél

András napján a Káli-medencébe és Tihanyba vetődtünk.

A Hegyestű változatlan




A tihanyi belső tavak egyike (a látogatható), háttérben az apátsággal

Tihany tükröződik


Út

Az ősz utolsó napja



2013. december 4., szerda

A regények atmoszférikus nyomása

Nehezen jegyzek meg történeteket, emiatt egy-egy filmet is újra meg tudok nézni, és őszintén rácsodálkozni, hogy jééé, ez a színész is játszott benne? Aztán jönnek az ismerős jelenetek, rájövök, miként alakulnak, és elfog a gyanú, én ezt már bizony láttam.

A cselekmény helyett sokkal jobban rááll az agyam a történet hangulatára. Tulajdonképpen az Ingókövek esetében is erre játszottam rá, és ezért értem, amikor olvasók azt mondják, napok múlva is foglalkoztatta őket. Éppen úgy jártak vele, mint én a nagy mennyiségű, forrásul szolgáló dokumentumkönyvek tömény olvasásával. Még az is megfordult bennem, hogy hagyom az egészet a fenébe: elég volt elolvasni a sok szörnyűséget, de ezek után még megírni a regényt is?

Az idei év könyvélménye számomra Bacigalupi A felhúzhatós lány című regénye. Biztos vagyok benne, hogy nem fogok emlékezni a történetre, derengeni fog a génhekkelés, a rettenetes erőszak, hogy voltak benne kínaiak, thaiok, gajdzsinok, hogy a felhúzhatós lány könnyen túlhevül, és valószínűleg emlékezni fogok rá, hogy a várost... hagyjuk a spoilert. De nem fogok emlékezni a sztorivonalra. Mi marad meg helyette? A fojtogató pára, a társadalom forráspontja, a zöld metángázzal világított, távol-keleti, szűk utcák - az a hangulat, amelyet csak leírással lehet megteremteni és filmszerűvé tenni.

Számomra a jól eltalált atmoszféra a regények titka. Ez ad ízt, színeket, fényeket (vagy azok hiányát) a történethez, az érdekes karakterekhez és a mondanivalóhoz. Néha úgy érzem, ha erre tudatosabban figyelek, az olvasók könnyebben megbocsátják (észre sem veszik) egy-egy karakter vagy a sztorivonal "hiányosságát".