2015. augusztus 31., hétfő

Az úton lévőkért

A napokban sokat gondolkodom a számunkra elképzelhetetlen kényszerűség miatt úton lévő, rengeteg ember, és a jelenségről alkotott, markáns vélemények láttán.

Azt hiszem, mindenkinek, aki gyűlöli őket, mert ők félelmükben idáig menekültek, el kéne mennie egy kicsit a Caminóra.

2015. augusztus 26., szerda

Én, a vasleány

A 35 km-es lábatlani túra után maradt két napom kipihenni a lábfájdalmakat, mert augusztus 23-án rendezték az Irongirl futóversenyt, 2000 nőnek. Bár azóta a neten mindenféle negatív véleményt olvastam a rendezésről, pl. hogy bruttó időt mértek, vagy hogy nem kaptunk müzliszeletet, sőt, akad, aki kijelentette, a pamutpólót (amin a verseny logója szerepel) ugyan fel nem vette a futáshoz. Hogy szó szerint oda ne rohanjak, meg vissza. Baráti áron lehetett nevezni, lezártak egy elég forgalmas útszakaszt, két helyen állt mentőkocsi, adtak vizet (ki bír enni müzlit közben vagy közvetlenül a kiadós futás után?), és aki meg nettó időt akar egy 10 km-es versenyen, mérje magának, az a biztos. Amúgy is, egyesek elcsaltak egy-két fordulót, majd szépen átvették az érmet a végén...

Itt még mit sem sejtve vigyorgok

Szóval én remekül éreztem magam, dél körül értünk a helyszínre, átvettem a rajtcsomagot fennakadás nélkül, majd nem éppen lelkes kétszemélyes szurkolótáborom közölte, hogy akkor most menjünk át a pesti oldalra hamburgert enni. Hiába, a rajtra várni a hangosbemondó árnyékában rettentő unalmas, még nekem is.



Így aztán a verseny előtt gyalogoltam kb. 7 km-t pluszban, bevágtam egy hambit a Black Cab műintézményben kólával, majd maradt kb. két órám melegíteni, átöltözni.

Hmm, lehet, hogy mégsem lesz ez olyan egyszerű?
A mezőny nagyja felvette a pólót, úgyhogy a verseny enyhén a villányi rozéfutásra hajazott. Felgyorsultak az események: a rajthoz, bemelegítéshez szólították a résztvevőket. A rajtkapu előtt összetorlódtak a népek, két babakocsis futó is az elsők közé állt, őket meglátva inkább előrébb furakodtam. Bevallom, ezt tényleg nem értem, hiszen azt azért ők is sejthették, hogy nem a mezőny első felében érnek célba, miért állnak be mégis oda a rajtnál?





Az első kört vigyorogva futottam, a második öt km-es etapon már nem volt annyira őszinte a mosolyom. Főleg, hogy az első köridőmön láttam, hogy túl gyorsra sikeredett. A napsütötte-hátszeles km-ek pusztítóak voltak, a szembeszeles-árnyékos részeken szinte fáztam. Mindig jól jött, amikor az út mentén a közönség drukkolt, tapsolt, a gyerekek a rajtszámról leolvasták a futók nevét, és úgy kiabáltak nekem is, hajrá, Judit!

Az utolsó 3 km volt a legnehezebb, azt hittem, sosem fogy el az út, és két dolog is erősen demoralizált nem sokkal a vége előtt: láttam egy lányt, aki egy padon hevert és ápolták, majd rájöttem, hogy egy 50 m-es hurkot kell tenni a befutó vörös szőnyege előtt. A végén inkább már csak kocogtam, így is kifutottam magam.



A bruttó idők és Woof szerint is a 100. helyen értem célba, aminek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Az időm 51 perc körüli, aminek nagyon örültem. A csajos, jópofa éremnek nem kevésbé. Szurkolótáboromat az árnyékban vártam meg, Anita barátném még arra is rávett, hogy az Ironman logós tábla előtt pózoljak, a fotók neki köszönhetők. Remekül éreztem magam, jó futás volt, és sokkal okosabban állok majd rajthoz a Wizz Air Félmaratonon...*



*Csak egy egész "kicsit" parázom...

2015. augusztus 25., kedd

Lenyűgözve

Azt mondják, vagy valahol azt olvastam, akkor élvezed legjobban a futást/túrázást, ha nem akarsz vele senkit sem lenyűgözni. Az olyan elvetemült versenyzőtípusoknak, mint én is vagyok/voltam, nem egészen fért ez a runningcoelhoi idézet a fejébe, pedig tényleg leledzik benne igazság, ám, hogy újabb közhellyel éljek, meg kell tapasztalni.

Az nagy madjar államalapíttatást a Gerecsében ünnepeltük, egy 35 km-es teljesítménytúrával, hegyen-völgyön át. Az út Lábatlan-Piszkéről indult, és Tatabányán, stílusosan a Turul emlékműnél ért véget. Fotót nem készítettem, mivel teljesítménytúrán nem cipelem a gépet, másik meg nincs. Talán majd ha lesz okostelefonom. A túrán ugyanis a tempón, frissítésen, szintidőn van a hangsúly, és persze azon, hogy jól érezd magad. Ellövöm a harmadik(?) közhelyet is: állítólag jobban megjegyzed azt, amit nem örökítesz meg kényszeresen. Végülis, ha belegondolunk, a digitális fotózás végtelenített lehetősége magával hozta a végtelenített digitális szemét termelését is. (Néha látom fészbukkon, hogy másodpercenként tetszikelik a frissen feltett fotóalbumot, avagy minden kép tényleg csak egy másodpercig villan valaki elé, tetszikelés után jöhet a következő, aztán egy perc múlva nem emlékszünk semmire. Igyekszem ezért a nekem tetsző fotók láttán elidőzni.)

Szóval a túra. Konkrétan mindenki ment, mint a gép. Azt, hogy idősek megelőznek, már megtanultam a Caminón, sokkal-sokkal gyorsabbak, szikárabbak, szívósabbak. De amikor 14-18 éves gyerekek is, az meglep, mert ennyi idősen én teljes szívemből gyűlöltem a hosszútávot, miközben igazi sprinternek sem számítottam (se kajakban, se futásban), úgyhogy minden tiszteletem az övéké, hogy ennyi idősen nem hogy nem nyafognak, de vágynak egy ilyen útra.

A túra nem verseny, legalábbis felesleges hajtani, ha szintidőn belül érsz, ugyanazt az emléklapot és kitűzőt kapod, mint az, aki a leggyorsabban teljesítette a távot. A gerecsei Lábatlan túrára csak az igazán elszántak, a nagy túraarcok jöttek, mert az előző napokban alaposan felázott az erdő. Aki utánunk indult, szerintem mind meg is előzött minket (a gyenge láncszem kettőnk közül én voltam, nem Woof).


Nem sok jót ígértek a másnapi túrára ezek a felhők és a szemerkélő eső

De ha már eljöttünk, felkeltünk hajnalban, Dunaszentmiklósról Tatabányára utaztunk, onnan busszal Lábatlanba, a buszon szinte csak túrázók és terepfutók ültek. Deja vu érzésem támadt, mert a St. Jean Pied du Portba tartó vonat is pont így nézett ki. (A terepfutók még őrültebbek, szerintem ők az 50 km-es körre neveztek).

A nevezés után nekivágtunk a hegyeknek, és egy percét sem bántam meg a napnak, az erdőben közel sem várt minket akkora cuppogós, cipőre ragadó dagonya, mint számítottuk. Megtanultam, hogy az éhségérzet megszűnik, de mégis enni kell. Féltávnál megfájdult a lábam, az ismerős, áramütésszerű érzés a bokámban ezúttal is a Caminót idézte, hát még akkor, amikor kb. 25 km-nél Vértestolnán áthaladva felfedeztük a magyar Camino útvonalát jelző kagylókat és sárga nyilakat.

A Turul előtt még várt ránk egy rettenetes meredek szakasz, amit tüdővel, izommal bírtam volna, csak az ínszalag tiltakozott. A Turulnál átvettük a jelvényt, oklevelet, majd lebotorkáltunk (én legalábbis) a buszállomásra. Pár óra múlva már magamhoz tértem annyira, hogy beüljünk egy sörre és vacsorára a falusi vendéglőbe, ahová folyton bejött két kismacska. A felszolgáló lány pedig rendületlenül kitette a szűrüket, hasztalan.

Túrázós fotók helyett még néhány kép Dunaszentmiklósról, a magyar hobbitfalváról.




A falu mellett a hollandok felhúztak egy... másik falut.