2015. október 18., vasárnap

Időn és téren kívül: Toszkána

Bevallom, nem vágytam Toszkánába. Felkapott hely, tele turistákkal, nagy körülötte a felhajtás... De most, hogy szeptemberben eltöltöttünk ott néhány napot, be kell látnom, hogy nem véletlenül vágynak (vissza) ide az emberek.



Toszkána olyan, akár egy gigantikus gyümölcsöskert. Minden talpalatnyi földet megművelnek, kicsinosítanak, minden dombtetőre jut egy bájos ház, kúria, a cédrusokkal szegélyezett bekötőutakon táblák hirdetik a bor- és olívaolaj kóstolási lehetőségeket. Mintha még a legutolsó kőnek, falevélnek is volna gazdája, aki a saját és mindenki örömére vigyáz rá. A helyiek takarékosak, gondosak, erény számukra a tisztaság. Nem egészen ilyen tulajdonságokat sorolnánk fel, ha az olaszokat kellene jellemeznünk, a helyiek mintha zárványt alkotnának az országukon belül.



A távolban San Gimignano még álló tornyai. Ma már csak az egyik látogatható
Mi a jó még ebben a vidékben? Nincs messze tőlünk. Egy napi autózással elérhető, Nagykanizsától kezdve gyakorlatilag végig autópályán lehet haladni. Az itteniek remekül, biztonságosan és előzékenyen vezetnek, példát vehetnénk róluk (ebben is). Tulajdonképpen csak a Bologna-Firenze közötti, hegyvidéki autópálya volt rémes a forgalmas, szűk, gyakorta alagutakkal szabdalt szakaszokkal.

Egyetlen estére sikerült eljutnunk a tengerpartra is. A táj érezhetően átalakul a nagy vízhez közeledve
A szállásunk Firenzétől délre egy kisebb település (Colle di Val D'Elsa) mellett volt, egy régi udvarházból átalakított apartmanban. A kertben papagájok és galambok dumáltak, esténként megjelentek az asztalunk körül finom falatokat kunyeráló macskák. Estéről estére egyre többen. A vendéglátók - egy idősebb házaspár, Marinella és Antonio - bár kizárólag olaszul beszélnek, kölcsönösen megértettük egymást, hamar megtudta mindenki, ki kivel milyen rokoni fokban áll, és valahogy villámgyorsan levették azt is, hogy szüleimmel rokon lelkek, ők is kertészkednek. A hazaútra ígért gránátalma palánta ennek megfelelően várt ránk a távozás napjának reggelén... 

A hangulatos medencét nem próbáltuk ki, mivel reggel és este már eléggé hűvös volt. Nyáron viszont biztosan áldás.

Első este, még macskák nélkül. Az alsó szint volt négyünké.

Ez pedig a vendéglátók lakóhelye a kert másik oldalán. (A szállás: Casa Fonternino).
Toszkána téren és időn kívüli élmény, bepillantás az elveszett Paradicsomba. Ott élni nyilván más, mint turistaként betoppanni, egy kicsit belélegezni az ottani levegőt, és hazajönni. Annyira gazdag, hogy egy hónap is kevés lenne felfedezni minden zegzugát. Ha csak a tartomány fővárosára, Firenzére gondolunk, már önmagában kevés az egy hét. Volt rá egy napunk... Aki Toszkánát választja, eleve fogadja el a visszatérés és a lemondás gondolatát: még sokadik útra sem biztos, hogy elégedetten dőlne hátra, hogy mindent látott.

Mi a számtalan lehetőség közül itt jártunk:

San Gimignano és Volterra

Előbbi települést alaposan bebarangoltuk, egész nap elnézelődtünk volna a szűk utcákban, időnként betérve a helyi borokat kínáló borozókba. Aki szereti a bort, próbálja ki a helyi Vernacciát, és rájön, hogy Toszkána nem csak a Chiantiról szól.


San Gimignano tornyai. Az egyikbe felmásztunk










Mivel az időnk nagy részét San Gimignanóban töltöttük, a közeli Volterrára már nem sok időnk maradt. Első nap szembesültünk a lemondás kényszerével, miközben már eddigre is talaposan telítődtünk élményekkel.




Tökéletes sziesztaidő Volterrában. Üres a tér és a kávézó terasza 




Pisa, Lucca

Eredetileg nem akartam Pisába látogatni, mivel a városban "csak" három látnivaló akad: a keresztelőkápolna, a dóm és a ferde torony hármasa, miközben a szállásunkhoz más nevezetes, és lényegesen közelebbi célpontok is akadtak. Ráadásul Pisába érve nem ment egyszerűen a parkolás sem, aztán az utca végén - alig fél km-re a nevezetességektől - már messziről integetett egy néger árus, hogy itt a helyünk, itt a helyünk. Később ezt Firenzében is tapasztaltuk, aprópénz reményében segítenek parkolni a helyiek és a bevándorló típusú emberek is. Mindenki nagyon kedves.

Pisai szociofotó: előtérben színesbőrű árusok alkalmazkodnak a trendhez: szelfibotokat árulnak a szokásos ékszerek mellett, háttérben dől a torony
A térre érve gondosan nyírt zöld fű fogadja az emberáradatot, egy ideig még igyekszik síppal távol tartani róla a turistákat egy rendőr páros, aztán egy óra múlva feladják a küzdelmet. A torony mindenkit megbabonáz, engem is. A fotók - beleértve az ide feltöltött képeket - nem adják vissza a ferdeségét. SOKKAL ferdébb, mint az a képeken látszik! Micsoda őrült ötlet volt folytatni az építkezést, miután a 4. emelet felhúzása után süllyedni kezdett... Manapság 18 eurót kérnek a belépésért, és még mindig áll. Lenyűgöző.


A dóm és a torony a keresztelőkápolnából nézve. Talán itt látszik legjobban a dőlésszög

A keresztelőkápolna belseje

A keresztelőkápolna karzatáról fotóztam. A fény a megfelelő időpontban éppen valaki sírjára esik

Ez pedig már a pisai dóm belsejében készült, jó érzékkel helyezték el a sejtelmes hangulatot kölcsönző, a szél által meg-meglebbentett függönyt a bejárat elé.
A torony persze a legrosszabbat hozza ki a turistákból, mindenki pózol, úgy tesz, mintha a tenyerével tartaná, el ne dőljön... Mielőtt elvették volna a kezüket, inkább autóba ültünk ismét, és átgurultunk Luccába. A város talán az összes közül a legkevésbé látványos és a legkevésbé vonzó célpont. A látnivalókat óriási városfal veszi körbe, célszerű a bejáratok valamelyikénél leparkolni. Odabent aztán hamar elvesztünk az enyhén dél-amerikai hangulatú utcák szövevényében, na meg egy helyi borkóstolós rendezvényen. A végén olívaolajat is kóstoltunk.

Lucca a kerékpárok városa

És persze a robogóké

Sziesztaidő után megélénkül a város




Előtérben helyi borok, háttérben az elmosódott épület a világ legrégebbi banképülete. Ma is akként funkcionál.

Firenze

Az autóval érkezőknek a Michelangelo tér ingyenes parkolójában célszerű hagyni a kocsit. Amint kiszállsz, olyan látvány tárul eléd, amihez csak kevés fogható. Ráadásul a délelőtti órákban igen szerencsés fényviszonyok uralkodtak, íme.


Az ott bizony a firenzei dóm, Brunelleschi remekművével, a kupolával, valamint a Harangtoronnyal

Ponte Vecchio, az Öreg híd, jó ideje az ékszerüzletek utcája az Arno felett


Eredetileg szerepelt a tervekben az Uffizi képtár, de az ötletet szerencsére leépítettük. A város minden négyzetcentijére jut látnivaló. Lényegesen hosszabb lenne a kimaradt dolgok listája, mint a látottaké. A Santa Crocéban kezdtük, ahol roppantul irigyeltem a tinikből álló rajzcsoportot, akik unott fejjel olyan nagyságok síremlékeinek tövében rajzolgatták a szobrokat, mint Dante, Galilei, Michelangelo. 

A firenzei templomokan is az a szabály, hogy térd alá érő, vállakat fedő ruházatban engedik belépni az embereket. Ehhez képest odabent buja, meztelen nőket ábrázoló festmények is láthatók, ki érti ezt?

A padlózatba helyezett síremlékek egyike. Neki már kissé megkopott az arca.
Innen átvándoroltunk a dómhoz, ahol rögtön beálltunk a kupolába vezető sorba. Gabi megvette a jegyeket, mivel a látnivalók közül csak a dóm ingyenes, egyébként egy nagyjából az ópusztaszeri rémséges kiállításnál is olcsóbb belépőjegyért felmászhattunk a kupolába, a Harangtoronyba, és a keresztelőkápolnába is beléphettünk.



A plexiüvegen csillan az egyik körablak mintázata, balszélen a világos folt a kupola legteteje, háttérben, a sötét részeken derengenek a kupola freskói. A képet azután készítettem, hogy felmásztunk a kupola belső karzatára - mintegy 400 lépcsőfokon


A kupolával szomszédos Harangtorony, a kupolából (Firenze legmagasabb pontjából) nézve. Kinagyítva talán látszanak az apró pontok a tetőn, azok ott emberek



A kupolába több mint 460 lépcsőfok vezet fel. Kb. a 400. lépcsőnél érünk a freskók alá, és onnan még a héjszerű tetőszerkezetben vár ránk a maradék, hogy kijussunk a vízköpőkhöz a szabad ég alá. Lefelé menet megfogadtam, hogy a büdös életben fel nem mászok még egyszer egy ilyen szűk, levegőtlen és hosszú járaton. A fogadalom nagyjából pár óráig tartott, mert utána felmentünk a jóval barátságosabban megmászható Campanilébe is, ahonnan megörökíthettem, hol jártunk a nap elején. Brunelleschi zsenialitásának köszönhetően a 43 m széles átmérőjű kupola máig áll és látogatható, aki Firenzébe megy, és csak egy napja van, ne hagyja ki, megéri. (Persze szívbetegeknek és klausztrofóbiásoknak nem ajánlott a túlélőtúra. Nekem is oda kellett figyelnem magamra és másokra, amikor a szűk csigalépcsőben többször is megállt a forgalom, a levegő meg sem moccant. Aki felmászik, vigyen magával vizet!)




A kupola a Harangtoronyból nézve. Itt nagyítás nélkül is látszanak az emberek a tetőn. Mi is onnan nézelődtünk

Ez pedig már a keresztelőkápolna (Battistero) mennyezete

Michelangelo: Dávid (részlet)

Bár-hangulat

Ponte Vecchio kicsit közelebbről

Palazzo Vecchio, tövében áll egy Dávid másolat

A nap végén még visszanéztünk Firenzére. Mialatt mi a parkoló felé igyekeztünk, sokan éppen szemből jöttek a Michelangelo térről lefelé vezető lépcsősoron, látszott rajtuk, hogy bulizni mennek. Firenze fölött lemegy a Nap, de az élet nem áll meg.
Firenzének sajátos hangulatot kölcsönöz a sok apró, vicces részlet, a falfirkák, de még az utcanév táblák is. Könnyű mókás pillanatokat fotózni, adok ebből is egy kis ízelítőt.

Találós kérdés: kinek és mely híres festményének átalakított részlete látható a fotón?


Ne írj a falra! Hiábavaló kérés a kupolába vezető járatban

Melyik utat válasszam?

Ez valami hotel homlokzata volt


Szerintem ezt a Vespát valaki direkt és így állította be, meg azt a széket is, hogy aki elhaladt előtte, lefotózhassa
Siena

Firenze kétségtelenül magasra tette a lécet, és az egykori rivális, Siena nem volt számomra akkora élmény, mint a tartományi főváros. Talán ha felcseréltük volna a két napot, nem tudom. Siena egyébként nagyjából kétszer olyan drága, mint az összes többi hely, ahol jártunk, úgyhogy a hűtőmágnesek, borok és egyéb ajándékok megvásárlását, a tipikus toszkán kaják kipróbálását nem feltétlenül ide érdemes időzíteni. (Ugyanakkor találtunk kifejezetten olcsó és jó helyet is enni-inni, szóval keresni kell). Siena is olyan, mint a többi toszkán város: könnyű elveszni az utcák szövevényében, és a nap végére egészen beáll az ember nyaka a folytonos fölfelé bámulástól.





A rendkívül összetartó polgárok máig tartó hagyománya a főtéren rendezett lóverseny, amikor a város kerületei versenyeznek egymással. Amikor ott jártunk, futóversenyt tartottak éppen, és így is iszonyú sok volt a turista. Hát még, ha akkor rendezték volna a lóversenyt!

Nem hiszem, hogy érdemes a buszos utazásokra befizetni, a csoportokat nagyjából egy óra alatt rángatták végig a városon az idegenvezetők





Casole D'Elsa és Colle di Val D'Elsa

Az utolsó órákra, napra pedig nem maradt más, mint a szálláshoz legközelebb eső helyszínek felkeresése. Casoléba azért mentünk, mert az egyik útikönyv azt írta, remek kilátás nyílik a dombtetőre épült városkából. Casole a helyi mini Szentendre, művészek lakják és takaros rendben tartják. A kilátás pedig tényleg pazar.






Colle di Val D'Elsa óvárosa nem túl felkapott hely, pedig megér egy sétát, utolsó esténket itt töltöttük, ezekkel a képekkel zárom a gigantikus toszkán posztot: