2016. október 13., csütörtök

Maratoni mese egy maratonról

Tavaly ilyenkor egy meglehetősen durva megfázással, lázzal fetrengtem három réteg paplan alatt, és szomorúan néztem a Misina Csúcstámadás közvetítését. Milyen jó lett volna rajthoz állni, ha már egyszer a Wizz Air jubileumi félmaratonját kénytelen voltam egy meglehetősen ostoba sérülés miatt kihagyni. Életem első ilyen távú versenye lett volna. Ráadásul egyébként is egy nagyon rossz időszakom volt, jól jött volna a futás, versenyzés össznépi öröme. Ehelyett a megfázás után hiába kezdtem futni, gyorsan feladásra kényszerített valami leírhatatlan térdfájdalom, hogy decemberre azt hittem, soha többé nem futhatok 5 km-nél többet. Az óvatos újrakezdésnek még nagyobb gátat szabott a január végi, február eleji, egyben életem eddigi legdurvább influenzája, amit további stresszes időszak követett.

Csak február végén kezdődött el a regenerálódás, az egyre gyorsabb ütemű felépülés korszaka. Megnézettem a térdemet, tulajdonképpen kikaptam az orvostól egy magánrendelésen, mert hogy nem nyújtok eleget, nem elég lazák a szalagok (tényleg durva, de mindig is ilyen volt, gyerekkorom óta), egyébként se kopás, se szervi elváltozás nincsen, egyszerűen több előkészítést (erősítést és bemelegítést) igényel a futás. Úgyhogy többek között beszereztem egy SMR-hengert, ami konkrétan csodát tesz, nagyon hasznos találmány.

A felépülés főként túrákkal kezdődött, elmentünk több téli eseményre, aztán a Tenkesre, aztán még egy harmincasra is beneveztem, míg végül "simán" legyalogoltam a Kovács Bélát. Ez az év a nagy túraálmok megvalósulása is volt, nyáron sem hagytam abba, a sorozat részeként a Török Vár túra életem egyik legnagyobb túraélményét jelentette. És közben egyre többet és többet és többet futottam, és végre, szinte egyáltalán nem rágörcsölve (na jó, de azért mégis) beneveztem a Pécs-Orfű félmaratonra. Ami a végén elég rendesen hazavágott. Belegondoltam, ha maraton lenne, még csak féltávnál járnék...



Nyár közepén egészen véletlenül eljutottam a Lókút Trailre, a bakonyi terep félmaratonon élesben teszteltem az új szerzeményemet, egy ivótasakos futózsákot! Majd egy 30+ teljesítménytúrán is immár futva haladtam, szintén új szerzeményben, egy trailcipellőben. A hegyekben futni egészen más... Jól jön a szintemelkedés révén szerzett edzettség, amikor rajthoz áll az ember a Wizz Air félmaratonon.


Ezt a mákos rajtszámot!
A nagy melegben sikerült 2 órán belül célba érnem, igaz, ki is fáradtam rendesen. Olyan jó versenyélményben volt részem, pedig nem szeretem a nagy embertömeget, ez mégis valami hihetetlenül lelkesítő volt. A futóverseny programfüzetében pedig találtam egy 4 hetes, laza edzésprogramot a maratonra...


Ez aztán az árukapcsolás, félmaraton után beugrottunk a Főzde Fesztre, azaz elvánszorogtam a 200 m-re lévő első sörpadig...

Egy szó mint száz, ha nekem tavaly ilyenkor valaki azt mondja, maratonon fogsz indulni egy év múlva, azt biztosan kiröhögöm.



Vasárnap lefutottam 42 km-t. Szó szerint is életemben először, mert sajnos úgy alakult a felkészülés, meg minden, hogy nem volt alkalmam legalább egyszer megközelítőleg 40 km-t futni, csak a nyári 32 km volt a max (igaz terepen). Eljutottam a Misina Csúcstámadásra, de ez is majdnem meghiúsult, mint tavaly a Wizz Air, mivel egy héttel előtte sikerült kis híján összetörnöm magam a Mecsekben... Hiába, a terepen minden lépésre figyelni kell. Az esés persze betett az edzéseknek, és a maraton előtti héten már kísérletet sem tettem a pótlásukra, ez amúgy is ellenjavallt.


Itt még vigyorogtam

Az egyetlen biztató dolog az volt, hogy a 30 km-t részben az eséstől sérült állapotban, melegben, terepen 4 óra alatt sikerült letudni. A maratonra semmilyen szinten nem hangolódtam rá, nem maradt időm, minden nap annyi meló jött össze. Viszont ennek megvolt az a pozitívuma, hogy egyáltalán nem görcsöltem rá a versenyre. Nagyon vigyáztam magamra, ne lépjek rosszul, ne egyek rosszat, ne fázzak meg... De nem maradt idő a pánikra. Szinte egészen addig nem tudatosult bennem a maratonfutás gondolata, míg a rajtzónában meg nem hallottam a speakert. Onnantól már végig a jelenben éltem, és a célkitűzéseimre figyeltem.




A rajtzóna végén álltam, körülöttem szinte mindenki első maratonos rajtszámot viselt

Az egyik vállalásom az volt, hogy legfeljebb a frissítőpontokon sétálok, nem pihenek, hanem futok. Sikerült! Az utolsó 10 km-en már nagyon nehéz volt, de arra gondoltam, hogy a gyaloglás is fáj, csak a lábam más pontján, és nagyon nehéz újból elindulni, ráadásul tovább tart a szenvedés, úgyhogy legyőztem-meggyőztem magam, és vigyorogva futottam tovább. Ez volt a másik célom, hogy élvezzem, és vigyorogva fussak (hátha ez pszichésen is hat az izmaimra), ez is sikerült (néha Anna and the Barbiest dúdolva, avagy érezni hogy élek). Időeredményt, tempót, erőbeosztást nem terveztem meg előre, nem volt semmi ilyen elvárásom magammal szemben, csak a teljesítés. Nagyon figyeltem a lassú, nem fárasztó, de haladós tempóra, és kb. féltávnál gondolkodtam el, hogy jó lenne 5 órán belül érni, mert 5 óra fölött futni már egyébként is NAGYON fájdalmas dolog. Ez is sikerült, 4 óra 53 perc az időeredményem.

Gabi indított el, és várt a célban, olyan jó volt meglátni, amikor közel 5 óra múltán visszaértem a Városligetbe. Majdnem sírtam, de ettől meg nem kaptam levegőt, úgyhogy gyorsan összeszedtem magam, és lekocogtam az utolsó 500 métert. Ismét nagy szerencsém volt, a célba érkezésem után 10 perccel leszakadt az ég, akkor mi már a kocsi felé bandukoltunk. Egyébként szinte végig ideális futóidőt sorsoltak az égiek, se meleg, se hideg nem hátráltatott, csak a vége felé támadt fel a szél.

Azért itt már nem teljesen őszinte a mosolyom.

Azt mondják, 30 km felett történik valami, de én már 24 km környékén kezdtem érezni, hogy több helyen fáj a lábam (a talpam, boka és térd ízület), és kb. itt azért beütött a meleg is. Ekkor már nagyjából a Kopaszi-gát felé tartottam. (Útvonal: Városliget, jobbra-balra a városban, majd Lánchíd, itt is egy kis jobbra-balra, alagút, aztán fel Óbudáig, aztán vissza a rakparton a Kopaszi-gátig, majd át a Szabadsághídon, Bálna, végig egy darabig a rakparton, majd jobbra-balra a városban, míg végül ismét megérkeztünk a Városligetbe.)

Nagyon sok biztatást kaptam és adtam út közben, ezekből nagyon sok erőt lehet meríteni, egy első maratonos nő mondta is, hogy "nagy erőt adsz", és ez a mondat nekem is erőt adott. Azt olvastam a futás előtt, hogy lelkileg megviseli a futókat, ha látják a többieket - egyre több embert - kiállni, gyalogolni, és ők is kísértésbe esnek, hogy mind gyakrabban és mind hosszabb időre belegyalogoljanak. Egyáltalán nem éreztem ilyet, sőt.

30 km fölött nagyon sokan megzuhantak, volt, aki ült a pálya szélén, masszírozta a lábát, vagy fogta a fejét és meredt maga elé, mások rosszul voltak, úgy gyalogoltak, vöröslött a fejük, ömlött róluk a víz, nekik a kezükbe nyomtam a szőlőcukrot, amivel a frissítőpontokon mindig marokra feltankoltam. Egy lány annyira elfáradt, hogy amint felajánlottam neki a szőlőcukrot, rögtön kikapta a kezemből. És mégis, valahogy az utolsó tíz kilométeren olyan szép volt látni ezt a vánszorgó zombitömeget, ahogy fájtak és haladtak az emberek.

Biztattam egy francia férfit is, lemaradt a többi franciától, mert fájt a térde, végül a cél előtt 2 km-rel visszaelőzött. Eddigre már ő is annyira kifáradt, hogy már csak franciául és kézjelekkel tudott kommunikálni. Mondogatta, hogy mersziboku, mersziboku! Egy srácot felkapartam a pálya széléről, neki a vádlija görcsölt, de szegény csak olyan 200 m-t tudott jönni velem. Miután láttam, hogy sokan görcsökkel küzdenek, ami ellen a magnézium a megoldás, minden frissítőponton banánt ettem. Most egy kicsit utálom ezt a gyümölcsöt. A kompressziós magas szárú zokni óriási találmány, nekem bevált, jól tartotta a lábamat, és egyáltalán nem állt be a vádlim. Sajnos nem mindenki úszta meg egy vádligörccsel, 15 km környékén hordágyra tettek a mentősök egy srácot, valószínűleg kifordult a bokája.

A futók között akadt sok fura figura, láttam "lábtyűben" és mezítláb futó embert, egy másik férfi királynak öltözött, és akadt a mezőnyben egy Rubik-kocka is.


Út közben szervezett drukker csapatok és zenészek biztatták a mezőnyt, ezek az energiafröccsök mindig jól jöttek. Egy kórus éppen Halleluját énekelt, amikor odaértem, de a legtöbb zenei formáció dobon játszott. Egy kutyás pap az egyik kanyarba állva tartotta ki a kezét, úgy adta az áldást, mi futók sorra megérintettük a kezét. Volt olyan szurkoló is, aki egymaga, kerékpárral követte a mezőnyt, és vagy 3-4-szer találkoztam vele a pálya szélén, egy idő után már megismert, és gratulált. Volt egy idősebb férfi, aki edzőnek vagy nyugdíjas tesitanárnak tűnt, látszott rajta, hogy rettentően élvezi a futó tömeg (a sok önsanyargató ember) látványát, és úgy szurkolt, ahogyan egy tesitanár vagy egy edző tenné. Találkoztam egy katicajelmezes férfival, aki múlt héten vasárnap a Misina-futáson is ott volt, akkor futóként, most szurkolóként. Mondtam neki, hogy helló, mi már találkoztunk, erre jött velem egy darabon, és futás közben dumáltunk.

Én is viseltem egy olyan rajtszámot, amin az állt: "első maraton". Nagyon jól tettem, sokan biztattak, és én is örültem sorstársaknak, amikor másokon láttam ilyen jelzést. Beszélgettem egy 61 éves férfival, aki a '90-es évek óta rendszeresen fut maratont, meg egy USÁ-ban élővel is, aki ott állt mögöttem a rajtnál, és 17 km-nél összetalálkoztunk. Ekkora embertömegben erre kb. annyi az esély, mint amikor egy hónap után Johanne-nal találkoztunk a caminón... Ilyenkor azért peregnek a kilométerek. Féltáv környékén azokra gondoltam, akikről tudtam, hogy ma többször is eszükbe jutok, vajon hol járok. Milyen jó lesz majd elmesélni nekik, mit láttam, mit éreztem, hogy ekkor olyan volt, mintha ott lettek volna velem.


A rendezés szuper volt, azért elég nagy rutinjuk van már ebben a szervezőknek, ez volt a 31. budapesti maraton. Hogy megyek-e megint? Mindenképpen! Csak kicsit többet kéne készülni rá, mert 30 km fölött tényleg történik valami. Most jegelem a lábam, és még pár napig* biztosan robot módjára fogok járni, de cseppet sem bánom. Kicsit olyan érzésem van most, mint az első Camino után. Egy ilyen élmény megváltoztatja az embert. Rég éreztem ilyet, és ez jó.

Ilyen rajtszámom nem lesz több!

*Több lesz ez pár napnál, begyulladt a lábfejem.

Nincsenek megjegyzések: