2016. április 25., hétfő

Első gyalogmaratonom krónikája

Ha nekem valaki három éve azt mondja, hogy foglalkoztatni kezd a 40+ km-es távok gondolata, azt biztos kinevetem. Emlékszem a 17 km-es év eleji kezdő túrák 10 km-e után menetrendszerű talpfájásaira, amikor minden egyes kavicsot és repedést éreztem. Mondhatjátok, hogy mit dumálok én a távokról és talpfájásról így, a negyedik Caminóra készülődve. Csakhogy sosem mentem egy nap alatt 37 km-nél többet, a Caminón meg főleg nem. Ez volt nagyjából a határ; ami ekkora távot kitett, vagy ennél esetleg egy kicsivel hosszabbra nyúlt, az az első úton konkrétan kikészített. A második úton csak 20 km körüliek voltak az etapok, és aztán két éve, a Francia úton az utolsó előtti gyalogló napon történt az, hogy megtettünk nagyjából 30 km-t Muxíából Fisterrába, majd miután lepakoltunk, pihengettünk, kimentünk a még nagyjából oda-vissza 9 km-es körre, a fokra, hogy lássuk a naplementét.

A sokadik Camino egyik bölcsessége éppen az, hogy soha. Nincs. Garancia. Mármint arra, hogyha az előzőt végig tudtad csinálni, akkor most is menni fog.

Az is igaz viszont, hogy éppen két éve, a legutóbbi Camino után hazaérve fogalmazódott meg bennem az, hogy most már elég erősnek, kitartónak érzem magam itthoni, hosszú túrákhoz, azaz lenne is kedvem effélékhez. 2015-ben beneveztünk néhányra, de 40 km-esre csak Gabi vállalkozott, én továbbra sem. A tavalyi Kovács Bélát kihagytam. Jól is tettem, nyáron a gerecsei 35 km-es Lábatlan túra elég rendesen kikészítette a talpamat. 2015 túrái viszont abból a szempontból is újdonságot hoztak, hogy életemben először egyedül is elmerészkedtem teljesítménytúrázni (egyáltalán, túrázni). (Nekem ez nagy dolog volt, ne tessék nevetni.)

Na most akkor ilyen szép, hosszú, és érdektelen bevezető után jöjjön a lényeg. Tegnap elmerészkedtem a Kovács Béla Emlék- és Teljesítménytúra 42 km-ére, azaz átsétáltam a Pécsi TV-toronyból Dombóvárra...

A mentális felkészülés főként tudat alatt zajlott, nagyjából két éve. A fizikai is legalább ennyi ideje, mert az az érdekes, hogy bár én régebben is sokat túráztam, az első Caminón és utána is eléggé toprongy voltam. A második után sem jött ihlet ilyen hosszú túrákra, de közben észrevétlenül átalakultak bennem a táv fogalmai. Az itthoni túrák 20 km-es "álomhatára" 25-27-re, majd 30-ra nőtt. Onnan meg már csak "két Málomi-tókör" a 40.

Az Emléktúrát megelőző hónapban sikerült felépíteni és megvalósítani az "edzéstervet", néhány 20 km-es túra, aztán múlt hét végén a 30-as, és ezek mellett visszatértem a viszonylag rendszeres futáshoz is. Mondhatni minden összeállt. A túra előtti napokban számtalanszor néztem az időjárás-jelentést, mennyire lesz goromba idő, elmossa-e az eső, elfújja-e a szél. Végül is előző este már biztos voltam benne, hogy ha törik, ha szakad, indulok!

5.30-ra húztuk az órát, negyed 7-kor már a TV-toronynál tobzódtunk, a rajtnál. Megkaptuk az igazolófüzetet és a kis térképet, beindítottam a track programot, és nekivágtunk. A sípályán meredeken vitt az út lefelé, Gabi már ismerte a járást. A folyamatos esőben rátaláltunk az ösvényre, amin már kényelmesebben haladtunk. A sár azonban megnehezítette a dolgot, az előttünk haladók nyomain látszott, hogy valaki szó szerint síelt a meredekebb részeken. Megbántam, hogy a téli aláöltözetre még a túrakabát polárját is felvettem, elhatároztam, hogy az első ellenőrzőponton elteszem a polárt.

A fák alatt még tobzódott a virágzó medvehagyma-szőnyeg, jellegzetes illatuk a felázott avar és erdő illatával keveredett. A túra ez a része igazán kellemes, a hátralévő távolságba igyekeztem nem belegondolni, a sarat és az esőt elfogadni, bízva az időjósokban, miszerint 8 óra körül el fog állni a zuháré. Gabi lemaradozott, és hamarosan jelezte, hogy a lábsérülése nem jött rendbe, készüljek fel rá, hogy egyedül kell végigmennem.

3 km után elértük az első ellenőrzőpontot. A Rábay-fa pontőre nem irigyelt minket a választott távért, főleg ebben az időjárásban. Mondjuk, mi sem őt. Csak pecsételtünk, mentünk is tovább, a polárt hagytam magamon. Következett a Mecsek egyik legszebb része, a Melegmányi-völgy. Nem volt akkora dagonya, mint számítottam, az útvonalnak ez a része az októberi DÖKE-túráról is már ismerős volt, a piros négyzeten felkapaszkodtunk a gerincre, majd onnan leereszkedtünk a második ellenőrzőponthoz, Mánfára.

A románkori templom melletti esőházikóban két kedves hölgy volt a pontőr, pecsétet és Balaton-szeletet kaptunk. Sajnos túl sokáig ácsorogtunk az esőházikóban, oldalfalak híján átjárt minket a szél, és vacogott a fogam, amikor ismét útnak indultunk. A Kőlyuki Betérőig tartott, hogy végre újra kimelegedjek. És én még le akartam venni egy réteget...

Melegmányi-völgy
A Betérőtől meredek emelkedő következett, a kellemes erdei szakaszon megelőzött minket néhány terepfutó és túratárs. Az eső már csak szemerkélt, néha el is állt, aztán befutottunk Sikondára. A wellness hotel előtt autók sorakoztak, belegondoltam, mennyivel jobb lehet a jó melegben uszikálni, henyélni, ücsörögni, mint hogy a hideg esőben szélben még harminc(!) km-t gyalogoljak... A falu végén megtaláltuk a harmadik ellenőrzőpontot, ahol zsíroskenyér és tea volt a menü a pecsét mellé.

Az ellenőrzőponton átpakoltuk a zsákomba Gabi ellátmányát - Snikers, banán, főtt tojás -, én meg odaadtam neki a lakáskulcsot. Elköszöntünk, ő sajnos haza, én tovább meneteltem.

Sikonda után ismét kapaszkodó következett egy kereszthez, ahonnan szép kilátás nyílt a nem túl kies Komló városára, amelynek hátat fordítva immár nyílt terepen, szántőföldek és hétvégi házak mentén vitt a szeles, agyagos, cipőre ragadó út. Sárga repce váltakozott üde zöld búzával és ligetekkel. Egy helyütt egy kutya ugatott a kapu előtt, de csak ugatott. Elhaladtam mellette, aztán kifújtam a levegőt...

Visszanézve Komlóra
Időnként ellenőriztem a GPS-t és az igazolófüzet útleírását, hogy biztos jó úton járok-e, nem mintha olyan sok eltévedési lehetőséggel kellett volna számolnom. Azért 100 m erejéig sikerült: egy helyen nem volt egyértelmű a zöld turista jelzés, és a szalagozást elszúrták, mert arra az útra helyezték ki, amely az útvonaltól eltért. Gyanús volt persze, de egy darabig követtem. Hétvégi házak, szőlők, sehol egy jelzés, aztán egy tábla, ami az arra tévedővel elég egyértelmű hangnemben - kurva anyád, te köcsög, aki itt haladsz át - közölte, hogy ez magánterület. Hátraarc. A GPS szerint is.

Immár ismét a helyes úton járva találkoztam egy túratárssal, aki szintén a készülékét nézegette, a szalagozás őt is megzavarta. (A szalagot önhatalmúlag áttettem az út helyes oldalára.) Egy darabig együtt haladtunk, beszélgettünk, biztatott, amikor kiderült, hogy nekem ez az első "maratonom". Hamarosan elszakadtam tőle, ő jóval gyorsabban haladt (konkrétan futott a lejtőkön). Én meg nem bántam, hogy egyedül vagyok, néha megálltam repceföldeket fotózni, a mobil panoráma-funkciójával szórakozni.

18 km-rel a lábamban érkeztem meg a 4. ellenőrzőpontra, Mecsekpölöskére, ahol a Gatter Söröző teraszán várták a kockára fagyott pontőrök a népeket. Nagyon kedvesek voltak, tukmálták a nápolyit, szőlőcukrot, müzliszeletet. A túrán nagyjából 3-4 km-enként ettem valamit. Gyorsan megéhezem, és míg másoknak ilyenkor megszűnik az éhségérzete, én nem így működöm. Az ellenőrzőpontokon már a táska külső oldalzsebébe készítettem a nyammognivalókat. Csak hátranyúlok, és már ehetem is menet közben. A pontőrséget elhagyva egyszer csak jött az SMS Gabitól, hogy Mecsekpölöskén kell lennem - most. Ettől úgy éreztem, mintha itt lett volna velem. Ez sok erőt adott a következő 10 km-re, ami tulajdonképpen a túra mentális erőpróbája volt.

A 20. és a 30. km közötti szakasz a "töltelék". A táj szép, nem esett az eső, néha a nap is megmutatta magát, de az agyagos utakon a dagonya megnehezítette a haladást. Hülye módon belementem a fűbe, majd az leszedi a ragacsot, erre úgy átázott a cipőm, hogy öt km-en át tocsogtam a vízben. Gondolkodtam, hogy majd a következő ellenőrzőponton áthúzom a zoknit, de elég hőt termeltem, és nem kezdtem el fázni. Az esetleges vízhólyag meg... annyi baj legyen, holnap nem kell megint gyalogolni, ez nem a Camino, kibírom. 

Ezen a szakaszon több Y elágazás is akad, de egyik sem okozott gondot, jól tagolták a monoton 10 km-t. Megérkeztem a Jó Szerencsét Vadászházhoz, ahol csak pecsétet vételeztem, ittam, és ismét az oldalzsebbe helyeztem pár falatot. Ekkor vettem észre, hogy van még egy banánom, eddigre egy már elfogyott, egy Snikersszel és egy tojással együtt, plusz még amiket az ellenőrzőpontokon kaptam. (Nem egyszerre, mert az Jackass erőpróba lett volna). A pontőr mondta, hogy nagyon jó időben vagyok, jól haladok. Elcsodálkozott, hogy egyedül.

Gabi SMS-e ismét az ellenőrzőpont után ért utol, az erdőben. A dagonya itt-ott mérséklődött, aztán egy cserjés után kibukkantam egy rétre, és a túra egyik legszebb panorámája tárult elém. Utolért három srác, akik a pontőrségnél ücsörögtek. Már nem voltak szomjasak, kérték, fotózzam le őket, az egyikük pedig a lelkemre kötötte, hogy a következő, hármas kereszteződésnél nehogy Tarrós felé induljak. Oké, oké.


A kereszteződést szalagozással is ellátták a szervezők (ezúttal helyesen), és némi kaptató, kellemes ligetes rész után ismét rettentő szeles búzatáblák következtek, egészen Vásárosdombóig, ahol a pontőrség almával és pogácsával várta a túrázókat. Itt kissé összesűrűsödött a mezőny, nagyjából 10-en érkeztünk egyszerre, sokan utolértek és gyorsan le is hagytak.

Út nincs. Fű van. Szél van.
Arra gondoltam, innen két Málomi-tókör, és még az apró, ami hátravan. Gabinak írtam egy szélfútta SMS-t, hogy vdombó. Ez már biztosan menni fog, vártam ezt a részt, és lelkileg felszívtam magam, mert az elmondásokból már tudtam, hogy több km-en át nyíl egyenes út vezet a Baranya-csatorna úttalan, füves gátján Csikóstőttősre. Arról mondjuk nem volt szó, hogy bazi nagy szembeszél lesz, amire időnként rá lehet feküdni, meg arról sem, hogy a fű általában térdig vagy combközépig ér. Egy csapat túratárs inkább a beszántott földet választotta, én meg a szakasz végén, de egészen a végén megláttam egy váratlanul a gát mellé kanyarodott földutat. Megváltás volt, de mintha ott a szél erősebben fújt volna.

video

Csikóstőttősnél kód és tábla várt, beírtam az igazolófüzetbe, kipréseltem a telefonból még egy SMS-t ("Ceikóstöttős"), aztán mentem is tovább. Még mindig "csak" 34 km-t tettem meg. A zoknim már szinte megszáradt, de az Achilleszem főleg a füves szakaszon erősen tiltakozott. A lábszáramban is kezdett felkúszni a megerőltetés miatti fájdalom, de ezzel számoltam. Ahogy mondják, 30 felett mindig történik valami... 

Néha felnéztem, kipécéztem egy pontot, egy karót vagy a vasúti hidat, hogy na, addig nem nézek fel, míg el nem érem. Persze betartani nem sikerült. Azt viszont egész úton igen, hogy igyekeztem mindig kizárólag a következő ellenőrzőpontig gondolkodni, sohasem Dombóvárig, mert az olyan messze van...

Végre elkanyarodott az út a töltéstől, átkeltem a vasúton, aztán a 611-esen, és következett a beton. Mintha késeken járnék... Közben számolgattam, mennyi van még hátra, mennyi idő alatt tudom megtenni, jé, talán elérem a 4 órási vonatot? Aztán rájöttem, hogy esélytelen, és már nem is siettem annyira. Nem is nagyon ment volna.

Begyűjtöttem egy pecsétet és némi szőlőcukrot gólyavári ellenőrzőponton, ahol kérdezte a pontőr, hogy ismert-e az útvonal. Mondtam neki, Szigeterdőig igen, mire ő: utána majd Nándi elmagyarázza. Így hát haladtam tovább Szigeterdőbe, bár tudnám, ki az a Nándi. Tavaly még itt volt a cél, de idén bentebb helyezték, a városba. Nagyon lassan, de tényleg nagyon, nagyon lassan elhaladtam a Dombóvár-Alsó vasúti pályaudvara előtt, aztán végre a parkban találtam magam.

Amikor megláttam a tornyot, és a felvezető lépcsősort, arra gondoltam, 41 km után oda tényleg fel kell mászni? És aztán tényleg le is jönni?


De megérte. Téglakincsek fogadtak odafönt, és a gyűjtemény tulajdonosa, Őri Nándor. Megcsodáltam a téglákat, cserepeket, és csak negyedóra múltán mertem megkérdezni, hogy egyébként itt pecsétet is lehet kérni? Nagyon szép, becses gyűjteményt láttam, ajándék volt ez az úttól, a szervezőktől.

Levánszorogtam a lépcsőn, átvágtam a parkon, Kossuth szobra előtt, aztán a sportteleptől szerencsére szalagok mutatták az utat - egy darabig. Útbaigazítást attól a túratárstól kaptam, akivel még Mecsekpölöske előtt találkoztam, és aki nagyon gyorsan haladt. Örült, hogy újra találkozunk, de ő már sietett a vonathoz. Csak egyenesen, mondta, hogy hol is találom a célt.

Csak egyenesen, de azt hittem, sosem érek a Gesztenye Sörözőbe! 43 km-t mutatott a GPS, a lábam égett. Aztán egyszer csak megláttam a kocsmát, a már beérkezett túratársak eligazítottak, hogy odabent találom a célt, ahol aztán átvettem
- egy kerámia emlékpakettet, a 20. rendezés emlékére,
- ugyanezt kitűzőben,
- a túra hagyományos kitűzőjét,
- egy csudaklassz oklevelet,
- hotdogot.

Örömésboldogság.

A drog rossz, értem? Menjetek inkább túrázni!
Még több mint egy km várt rám a dombóvári vasútállomásig. Ez a szakasz biztos keserves lett volna, de végigbeszéltem telefonon Gabival.

A vasútállomáson a jegyvásárlás után a mosdóban rendeztem soraim. Felüdülés a tartalék felső és száraz zokni, a golyósdezodor meg egy óriási találmány! Akkora szerencsém volt, a pénztáros egy tök üres kettesülésre adta a jegyet, így viszonylag kevesen részesülhettek a remek sajtszagból, amit árasztottam... A vonat ablakából érdekes volt látni, hogy 50 perc alatt teszem meg azt az utat, amit 9 óra 45 perc gyaloglással, és hogy a töltésen még mindig meneteltek a túratársak.

Összességében a Kovács Béla Emlék- és Teljesítménytúra tökéletes kezdő túra, ha valaki maratonra adja a fejét. Most már bátrabb leszek a következő ilyen vállalkozásomkor. A szervezők kitettek magukért, barátságosak és segítőkészek voltak, kitartottak a rettentő hidegben, szélben is.

Amikor leszálltam a vonatról, sietősen gyalogoltam a buszhoz. Közben arra gondoltam, ha most Gabi látna, azt mondaná, meg se kottyant ez a 42 km, mehetnék akár 50-esre is. A váróterem ajtajában ért utol.



2016. április 9., szombat

Úszó. Író

"Az öreg írók azt mondják, nem abból lesz a végén író, aki megfelel a mítoszoknak és sokat iszik. Hanem abból, aki minden nap oda tud ülni dolgozni."

2016. április 4., hétfő

Mátra túrák

A Mátrát nem tudom megunni, de a család sem, ismét a Húsvétot töltöttük túrázással, 3-ból 3 napon át. Megállapítottam, hogy itt még bizony nincs tavasz, azaz éppen csak elkezdődött. Hozzászoktam a pécsi mediterrán éghajlathoz. A Mecsekben már a medvehagyma nődögél, a Mátrában még mindig találni hóvirágot és ibolyát.


A szállásunk Mátrafüreden volt, ezért főként innen indultunk, csillagtúra szerűen. Első nap felmásztunk a Kékesre (kb. 15 km). Odafele menet találkoztunk egy családdal, akik azt se tudták, merre mennek, mondtuk nekik, innen két út visz a Kékesre, a könnyebb és a nehezebb, de ők az utóbbit választották, mert a könnyebb út éppen meredekebbé vált az elágazásnál, mint a másik. Szerintem visszafordultak, mert a nehezebb út egy idő után tényleg nagyon tüdőköptetős lesz annak is, aki egyébként rendszeresen túrázik.

Most csak egy őrült bringással találkoztunk a hegyen, amit még itt-ott hó borított.






Csak úgy, mint két éve, ismét volt jégeső a hegyen, de ezúttal fedett helyről néztük a Kékesen


A második nap Galyatetőről sétáltunk egy kisebb kört (kb. 14 km), az út főként fotózással, andalgással telt, naná, hiszen lefelé mentünk. Visszafelé aztán jött a feketeleves, a legendás Mátrabérc túra útvonalán haladva vissza kellett menni a tetőre, mivel ott tettük le a kocsit. A kilátás kárpótolja az embert a kapaszkodókon, úgyhogy a Mátra kötelező.







A jégkár eredménye még mindig mellbevágó




Harmadik nap nagy bátran sikerült egy 20-ast tenni a lábunkba, mert Apa azt mondta, ne menjünk még haza, sétáljuk le még ezt a kört itt... A kalandos túrán átvágtunk pókok uralta aljnövényzeten, robbantási területen, és még síneken is gyalogoltunk. A vaddisznók ezúttal elriadtak, nem úgy nyáron. Lajosházán szendvicseztünk, aztán egyszer csak Mátrafüreden találtuk magunkat. Jajdejó volt, nem tudom megunni, a Mátrába bármikor mennék!







2016. április 3., vasárnap

Színes-szagos-szélesvásznú poszt az eltelt hónapokról...

Hogy is pótoljam az eltelt hónapok bejegyzéseit? 

A január főként a munkáról szólt, és már nagyon vártam a hó végi utazást Brugge-be. Hogy miről is van szó:







Na igen, Brugge külön posztot érdemelt volna, de szegény blogot nagyon elhanyagoltam. A hazafele úton kijött rajtam egy rettentő durva influenza, ami miatt két hétig csak pislogni tudtam, a február a betegségről és a felépülésről szólt.

Alig vártam, hogy végre kitavaszodjon, és elkezdhessünk túrázni, elmenjek végre futni. Idén már több teljesítménytúrán jártunk, mint tavaly ilyenkor. Az újdonság a dologban a túrabakancs és az okostelefon.






Márciusban pedig a nem régiben nyílt pécsi Zarándok Galériában rendezett csoportos kiállításon is részt vettem, valamint tartottam egy fényképvetítéssel egybekötött Caminós élménybeszámolót sok-sok ismeretlennek. Azt mondták, jól sikerült.

Voltunk egy remek spanyol boros borkóstolón is; a spanyol bárok hangulatát megidéző Eleven olyan, mintha egy térkapun át Spanyolországba lépnénk. Szerdai randinapunkra tökéletes!





És még akkor néhány kép Szegedről, Nemesvámosról és Szekszárdról...




***









***