2017. május 10., szerda

Mi ebben az Élmény?

Valamikor ősszel fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy el kéne menni erre a mátrai páros futóversenyre, a Szimpla Élményre, miután olvastam róla (a Duplájáról) ezt a frenetikus beszámolót. Öcsém rögtön ráállt a dologra, és az különösen tetszett neki, hogy nem váltóversenyről van szó, hanem együttfutásról.

Azt, hogy milyen sokat nyertünk a versennyel, már télen is tudtam. Öcsém sikerrel leadott sok-sok kilót, és nekem is jót tett a mozgás. Márciusban sorra vettem az akadályokat a "felkészülési versenyeken", különösen jó tapasztalat volt a Wadkanz Trail a Budai-hegységben (és amiről ígértem beszámolót, és a vázlata kész is van, már csak meg kéne írni...). Aztán pedig Tenkes Maraton, Palkonyai Dűlőfutás, Mecsek Trail. Egy szó mint száz, jóval többet futottam, terepen is gyakran készültem (volt néhány Misina látogatásom), tulajdonképpen fele ennyit sem futottam volna, ha nincs a "kényszer", a Szimpla Élmény: 36 km a Mátrában, és ebben kétszer benne van a Kékestető, 6 órás szintidővel.

Ezen a ponton minden ismerősöm elborzadt, én meg csak azért nem, mert így utólag nézve bele sem gondoltam, mi vár ránk. 

Ha a versenyt egy-két héttel korábban rendezik, elmosta volna a hóvihar, így viszont az olvadás és esőzések miatt borítékolható volt a dagonya. Pénteken felmentünk Mátrafüredre, az autópályán néhol csak 80-al mentem, annyira szakadt az eső. Szombaton sütött a nap, a páratartalom nagyjából a 100 %-ot verdeste, nem éppen ideális futóidő lett volna. Vasárnapra viszont megint hidegfrontot jósoltak, és a terepfutós fórumokon hiába kérték az esőisten versenyszervezőt, hogy most már fogja vissza magát.

Eltelt a felkészülésre szánt több mint fél év, és vasárnap reggel 7 előtt már a versenyközpontban tobzódtunk öcsémmel, megnéztük a Duplások rajtját, aztán átvettük a rajtszámunkat, és a kezdésig hátralévő egy órába belefért egy-két közös fotó, bemelegítés, ruhacsere (úgy döntöttem, nem a meleg hosszú ujjú felsőben futok), rajtszám újra fel (enyhén remeg a kezem, miközben a biztosító tűkkel babrálok), és már megy is a visszaszámlálás...



Amint elértük az emelkedő alját, megtorpant a mezőny. A szűk ösvényen csak lépésben lehetett haladni felfelé. Miket beszélek, az ösvények igazából eltűntek, a helyükön patakok zúdultak le. Két választási lehetőség adódott: kapaszkodás a szúrós bokrokba, vagy a búvárkodás. Egy darabig még mindenki óvatoskodott, be ne ázzon a cipő, a zokni, egészen addig a pillanatig, amíg először bokáig nem merült mindenki a sárban. Onnantól már mindegy...




Valószínűleg ez volt az első pont, amikor a szintidőn belüli teljesítés elszállhatott: ha sokáig ácsorgunk a sorban, időt vesztünk. Így hát léptünk, előztünk, és megkezdtük a tempós kapaszkodást a Kékesre. Ezt a szakaszt túrákról ismertem, könnyebb úgy futni, hogy van egy térkép, távolságélmény az ember agyában. A Kékes után ez megszűnt.

Gabi előző este készített nekünk egy hozzávetőleges időbeosztást a szintidőn belüli teljesítéshez. A Kékesre (1:30), majd Parádsasvárra (3:15) bőven a tervezett-átlagolt időn belül értünk. Ezen a szakaszon is dagonyáztunk; felázott ösvények, kidőlt fák nehezítették a járást, olykor bújócskáztunk az ösvényre hajló ágak között. Jól futható utakon, ha nem ítéletidő után rendezik a versenyt, nyilván gyorsabban lehetett volna haladni, de hát a terep ilyen, ez van, ezt kell szeretni. Lehetett volna gyorsabb is, persze, a Kékesig lehagyott emberek közül itt előztek vissza nagyon sokan, és nem is láttuk őket viszont.



Nem a Szimplán volt először beázott cipő élményem, sőt, néha, amikor már egészen melegem volt, nem is bántam a talphűtést. Valahogy mindig addigra száradt meg a cipőm és a zoknim, amikor megint beletaccsantottam egy újabb patakba vagy pocsolyába (persze azért igyekeztem kerülni, de néha a patak kevésbé volt csúszós, mint a sárral borított rész).

Parádsasváron beütött a meleg, kellett néhány perc a frissítőponton, hogy magamhoz térjek. Megint éreztem, hogy nem bírok enni, pedig innentől kezdve adagolnom kellett volna a szőlőcukrot, nem tartalékolni vele. Banánt viszont ettem, az jól esett. Parádsasváron várt minket a családi szurkolótábor, lelket öntöttek belénk, és már fordultunk is rá ismét a Kékesre.


Nehéz volt tartanom a lépést öcsémmel, le-lemaradoztam, de azért a tudat, hogy ott van előttem, menni kell, nem lehet 2 perc különbség közöttünk, végig hajtott. Jobban lettem (nem állt össze gombóccá a gyomrom, és a hányingerem is enyhült), igyekeztem az emelkedőkön is futni, nem gyalogolni. Közben dörögni kezdett az ég, és 10 perc múlva már szakadt is az eső. Öcsém megmerítkezett egy pocsolyában, engem az eső áztatott el, és néhány percig hiányoltam azt a versenyközpontban hagyott felsőt. Aztán a mozgás felfűtött, és éppen akkor, amikor úgy éreztem, nem lehetünk messze a Kékestől, hiszen annyit jöttünk már felfelé, megérkeztünk A FAL-hoz. Bánom, hogy nem fotóztam le a látványt, ami az agyamba égett. A Sombokor meredek kapaszkodóján apró színes pontok a futók, ahogy mindenféle irányból ostromolják a fáktól nem látható Kékest.

Esik az eső, kövek és földdarabok gördülnek a mélybe, a cipőm megcsúszik, egy ponton azt hittem, én is megindulok lefelé. Ágakban, fatörzsekben kapaszkodok, húzom fel magam. Egy ponton megállok, és arra gondolok: na nem, ezt nem. De nem mehetek vissza, és itt sem maradhatok, hétköznapra sem rossz motiváció ez, így hát elindulok újra, négykézláb. Ezen a ponton arra gondolok, ennyit a szintidőn belüli teljesítésről, aztán meg arra is, hogy biztos nem jövök legközelebb, ez kegyetlen, erre még készülni kell! Mindenki küzd, egy srác nevetve azt kérdi, Szimpla Élmény, csak tudnám, mi ebben az élmény? Egy másik szerint volt már rosszabb is. Az emelkedő tetején várja a népeket a galád fotós, megadom magam az objektívnek.


Innen még vagy egy kilométer a Kékes, de én már az étterem faházát hallucinálom a ritkuló fák törzse mögé, aztán egy tábla hirdeti: Kékestető 840 m. Az órámon pedig látom, hogy szépen elolvadt az eddig felhalmozott előny. Nos, ez nem az a mindenkinek megsimogatjuk a lelkét a végén egy befutóéremmel típusú verseny, jellegéből adódóan sem a kezdőkre szabták, és ennyi edzéssel is a hátam mögött bőven a határaimat feszegetem.

Másodszor is elérjük Kékestetőt (4:50), eddigre elállt az eső (meg a jégeső, amiből mi nem kaptunk), a családi szurkolótáborunk itt várt ránk, legközelebb a célban találkozunk. Maradt bő egy óránk ereszkedni.

Az utolsó, kb. 7,5 km-es szakasz tanulsága, hogy egy jobb, speciálisan sáros talajra fejlesztett terepcipővel gyorsabb lehettem volna. Sokára érjük el Mátrafüred határát, de amint szilárd talaj kerül a talpunk alá, sprintelünk, már csak 13 percünk maradt a szintidő lejártáig. Futunk, mintha az életünkért tennénk, de hamarosan biztossá válik, hogy beérünk 6 órán belül.


Már vár ránk a szurkolótáborunk, a csekkolásnál az órámat tartom az érzékelőhöz, együtt nevetünk az önkéntessel, nem én vagyok az első, aki így tesz, úgyhogy odatartom a másik karom, amin az érzékelőt viselem (5:53). Leülünk az első padra, jöhetnek a fotók, anyák napi ölelések, és tapsolunk az utánunk érkezőknek, miközben arra gondolok, jövőre is belevágunk.

Itt azért jegyezzük meg: akik a Dupla Élményre neveztek, azoknak ez volt az első kör...


A családunk és barátok támogatása nélkül nem sikerült volna, köszönjük!

2017. március 15., szerda

Mindig van hova fejlődni

Mindig úgy érzem, csak megy az idő, de nem csinálok semmit, miközben mások azt kérdezik, hogy tudok egyszerre ennyi mindennel foglalkozni? Nem tudom, akkor mi lenne, ha ezt a sok holt időt is kihasználnám, pedig ez nem ilyen egyszerű, ez kedv kérdése is, és a holt időket alkotókedv híján legalább gyakran kitölti a futás vagy a túra, sőt, újabban a spanyol nyelvtanulás is érdekel.

Az utóbbi hónapokban több képet is festettem, amikkel viszonylag (nem nagyon, csak kicsit) elégedett vagyok. 






Tulajdonképpen egész jól haladtam a regénnyel is, végre újraolvasási-átírási fázisba kerültem vele, aztán ha ismét a szöveg végére érek, úgyis rájövök, hogy nem az lesz a befejezés, ami most még annak tűnik.

Mozgalmas volt az év eleje abból a szempontból is, hogy januárban a pécsi Zarándok Galériában az Ingókövekről író-olvasó-beszélgetős esten vettem részt, és emlékeim legmélyéről kellett elővennem ezt a "hogy is van ez a fantasy" dolgot. Ezután a helyi lapban és internetes felületén is volt velem egy rövid interjú, legutóbb pedig a Made in Pécsnek meséltem a Caminóról.

A túra-futó versenynaptár sem alakult eddig rosszul: elmentünk a PITE 30(!)-ra, ami jobban ment, mint vártam, pedig konkrétan Abaligetre menet, a rajt előtt 20 perccel döntöttük el, hogy nem a biztonságos 20 km-t választjuk. Aztán a Nőnapi Sétán is részt vettem, de csak a sétán, mert másnap lefutottam a Pécs-Harkányt, egyben. Ezzel régi futóálmom vált valóra.

Azt hittem, mindez elég önbizalmat (ha már edzettséget nem) ad a múlt vasárnapi Wadkanz Trail 31 km-ére (Budakeszi), amit főleg tapasztalatszerzésnek szántunk öcsémmel, a májusi mátrai páros terepfutóversenyre készülés jegyében. Féltávnál már végem volt, mint a botnak... 








2017. január 29., vasárnap

Téli Mecsek

A január két arca: a Csepegő-szikla és a Ferde-vízesés hó nélkül, -10 fokban, és egy héttel később Éger-völgy, Jakab-hegy hóval fedve.