2017. június 5., hétfő

Összeadások

Két nap, két túra, kétszer 30 km, az egyik a Zselicben, a másik a Baranyai-dombságban. A Hat Torony túrán és a Török-vár túrán jártunk - ismét, Gabi gyalog, én (jobbára) futva.


Mindkét nap júniusi kánikula nehezítette a mezőny dolgát, egyébként a terep egyformán barátságos, az emelkedők nem tartanak túl sokáig, de azért vannak, fel kell mászni rájuk, aztán pedig leereszkedni.

A Vásárosdombóról rajtoló Hat Torony túra igen egyszerű, hiszen végig egy jelzést (piros kereszt) kell követni, figyelni. Lepusztult, nagyon ritkán járt utakon halad a túra, a vidék gyönyörű, minden négyzetcentije megművelt, akár egy tündérkert, ám a településeken uralkodó szegénység kijózanítja az arra járót. A helyiek bizonyára rácsodálkoznak az évente egyszer átvonuló kb. 200 túrázóra: mit csinál itt ez a sok ember, hova fut, hova gyalogol, főleg ebben a melegben? Kora délelőtt a kocsmák előtti roskatag padokon iszogatók bámulják a túrázókat, olykor a béna megjegyzések, beszólogatások sem maradnak el.



Kíváncsi tekintetek




A rendezők mindent megtesznek a mezőnyért, ilyen melegben szinte minden - viszonylag sűrű - ellenőrzőpontokon kínálnak vizet, kis harapnivalót. A rajtban a rendező hamarabb elindította a korán kelőket, és amikor a rajt pecsétjéért sorakozunk, éppen megjegyzi: "a futó ne fusson", mert még nem lesz ott az őrség, én meg ott állok, futószerkóban. Hát jó, akkor gyalogolok, fotózok, és csak később váltok futásra. Az egyik emelkedőn egy bácsi küzd kerékpárral, éppen csak halad, amikor elkocogok mellette, hitetlenkedve nevet, és leszáll, tolja inkább.


A repce már levirágzott, a napraforgó, kukorica bokáig ér, a földút mentén virít a kamilla, egy kevés pipacs is akad. A mezőny elején vagyok, bár az első két túratársnak csak a lábnyomát látom olykor-olykor, harmadikként befutok (nem mintha ez számítana egy teljesítménytúrán). Csodálkozom, hogy nincs futó rajtam kívül, úgy látszik, mindenki az UTH-ra ment...



A messzeségben már készül a zivatar, egy dombtetőről lefotózom a közelgő frissítést - amiből végül csak néhány csepp jut a környéknek.





A célban festéssel ütöm el az időt, míg megérkezik Gabi, és a túratársak, akiknek ígértünk egy fuvart.


Másnap nehéz felkelni, fél hatkor csörög az óra, hat harminckor ugyanaz a kis csapat ücsörög az autóban, a cél ezúttal Liptód, a Baranyai-dombság, Biki Endre egyre népszerűbb túrája, a Török-vár. A tavalyi mezőnyt életre szóló élmény gazdagította, amikor féltávnál leszakadt az ég, és a zivatar elmúltával sem értek véget a megpróbáltatások. A blogos élménybeszámolómat felemlegetik a rendezők, furcsa érzés, hogy ismerősként üdvözölnek, nagyon kedvesek. A Török-vár túra idén is jól szervezett, jól ellátott túra, a pontőrök kedvesek és segítőkészek, ebben itt sincs hiba.







A Lankás-forráshoz vezető utat viszont benőtte a csalán, nem jutok el a pontig, visszafordulok, akkora a susnya. A túrázók közt kisebb lázadás tör ki a leágazásnál, végül valaki bevállalja, hogy elmegy a forrásig leolvasni az évszámot, minden elismerésem az övé, de én folytatom az utat immár a mezőny élén.

Ott a szalag, csak út nincsen. Amikor megfordultam, hirtelen azt sem tudtam, merre menjek vissza... Lehet, hogy a forrás a következő fa mögött rejtőzött, nem tudom.





Ez hiányzott az előző napi túrán: a végtelen pipacsmező




Végig nagyon figyelni kellett a jelzésekre, leágazásokra. Egyre nőtt a hőség is, ezúttal semmi nyoma nem volt a tavalyihoz hasonló zivatarnak. Elérem azt a részt, ahol tavaly óriási sárfolyamon kellett átkelni, ezúttal fordított a túra iránya.





Meglelem a búzamezőn át vezető szalagozást, és az erdőszélen haladok tovább, amikor ötven méterre tőlem kibukkan egy őz. Dermedten nézzük egymást, majd az állat ugatva(!), ugrándozva szalad a búzatáblában, én videózok, micsoda felvétel lesz ebből, amikor irányt vált, egyenesen felém. Na, ez már nem vicces, nem áll meg, még mindig jön, ugat, megmoccanok, bár hova futhatnék előle, ő a gyorsabb és az erősebb is. Ám ekkor sarkon fordul, és dupla sebességgel elmenekül, néhány másodperc múlva eltűnik a domb mögött. Én meg szusszanok, kibontok egy műzli szeletet, és kétszáz méter múlva rájövök, hogy egy ideje nem láttam szalagot. Hátraarc, még negyedórát tökölök, mire megtalálom az erdőbe vezető ösvényt, addigra a mögöttem jövő beért, és iszonyatos gyalogtempóban(!) megelőzött.


Maráza környékén hív Gabi, eltévedtek ők is, ahol szinte mindenki, aki nem volt ezen a túrán tavaly (néhány, korábbi évekből hátrahagyott szalag is közrejátszhatott ebben), de végül mindenki visszatalált a célba, ahol gulyás várta a túrázókat.





Élmény volt ez a hétvége, mindkét túrát csak ajánlani tudom, mindkét nap rendeznek rövidebb távokat is, sokan neveztek gyerekekkel, sőt, gyerekek csapatban, önállóan(!), le a kalappal a kis túrázók előtt. A szervezőknek köszönet a rendezésért!

2017. május 10., szerda

Mi ebben az Élmény?

Valamikor ősszel fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy el kéne menni erre a mátrai páros futóversenyre, a Szimpla Élményre, miután olvastam róla (a Duplájáról) ezt a frenetikus beszámolót. Öcsém rögtön ráállt a dologra, és az különösen tetszett neki, hogy nem váltóversenyről van szó, hanem együttfutásról.

Azt, hogy milyen sokat nyertünk a versennyel, már télen is tudtam. Öcsém sikerrel leadott sok-sok kilót, és nekem is jót tett a mozgás. Márciusban sorra vettem az akadályokat a "felkészülési versenyeken", különösen jó tapasztalat volt a Wadkanz Trail a Budai-hegységben (és amiről ígértem beszámolót, és a vázlata kész is van, már csak meg kéne írni...). Aztán pedig Tenkes Maraton, Palkonyai Dűlőfutás, Mecsek Trail. Egy szó mint száz, jóval többet futottam, terepen is gyakran készültem (volt néhány Misina látogatásom), tulajdonképpen fele ennyit sem futottam volna, ha nincs a "kényszer", a Szimpla Élmény: 36 km a Mátrában, és ebben kétszer benne van a Kékestető, 6 órás szintidővel.

Ezen a ponton minden ismerősöm elborzadt, én meg csak azért nem, mert így utólag nézve bele sem gondoltam, mi vár ránk. 

Ha a versenyt egy-két héttel korábban rendezik, elmosta volna a hóvihar, így viszont az olvadás és esőzések miatt borítékolható volt a dagonya. Pénteken felmentünk Mátrafüredre, az autópályán néhol csak 80-al mentem, annyira szakadt az eső. Szombaton sütött a nap, a páratartalom nagyjából a 100 %-ot verdeste, nem éppen ideális futóidő lett volna. Vasárnapra viszont megint hidegfrontot jósoltak, és a terepfutós fórumokon hiába kérték az esőisten versenyszervezőt, hogy most már fogja vissza magát.

Eltelt a felkészülésre szánt több mint fél év, és vasárnap reggel 7 előtt már a versenyközpontban tobzódtunk öcsémmel, megnéztük a Duplások rajtját, aztán átvettük a rajtszámunkat, és a kezdésig hátralévő egy órába belefért egy-két közös fotó, bemelegítés, ruhacsere (úgy döntöttem, nem a meleg hosszú ujjú felsőben futok), rajtszám újra fel (enyhén remeg a kezem, miközben a biztosító tűkkel babrálok), és már megy is a visszaszámlálás...



Amint elértük az emelkedő alját, megtorpant a mezőny. A szűk ösvényen csak lépésben lehetett haladni felfelé. Miket beszélek, az ösvények igazából eltűntek, a helyükön patakok zúdultak le. Két választási lehetőség adódott: kapaszkodás a szúrós bokrokba, vagy a búvárkodás. Egy darabig még mindenki óvatoskodott, be ne ázzon a cipő, a zokni, egészen addig a pillanatig, amíg először bokáig nem merült mindenki a sárban. Onnantól már mindegy...




Valószínűleg ez volt az első pont, amikor a szintidőn belüli teljesítés elszállhatott: ha sokáig ácsorgunk a sorban, időt vesztünk. Így hát léptünk, előztünk, és megkezdtük a tempós kapaszkodást a Kékesre. Ezt a szakaszt túrákról ismertem, könnyebb úgy futni, hogy van egy térkép, távolságélmény az ember agyában. A Kékes után ez megszűnt.

Gabi előző este készített nekünk egy hozzávetőleges időbeosztást a szintidőn belüli teljesítéshez. A Kékesre (1:30), majd Parádsasvárra (3:15) bőven a tervezett-átlagolt időn belül értünk. Ezen a szakaszon is dagonyáztunk; felázott ösvények, kidőlt fák nehezítették a járást, olykor bújócskáztunk az ösvényre hajló ágak között. Jól futható utakon, ha nem ítéletidő után rendezik a versenyt, nyilván gyorsabban lehetett volna haladni, de hát a terep ilyen, ez van, ezt kell szeretni. Lehetett volna gyorsabb is, persze, a Kékesig lehagyott emberek közül itt előztek vissza nagyon sokan, és nem is láttuk őket viszont.



Nem a Szimplán volt először beázott cipő élményem, sőt, néha, amikor már egészen melegem volt, nem is bántam a talphűtést. Valahogy mindig addigra száradt meg a cipőm és a zoknim, amikor megint beletaccsantottam egy újabb patakba vagy pocsolyába (persze azért igyekeztem kerülni, de néha a patak kevésbé volt csúszós, mint a sárral borított rész).

Parádsasváron beütött a meleg, kellett néhány perc a frissítőponton, hogy magamhoz térjek. Megint éreztem, hogy nem bírok enni, pedig innentől kezdve adagolnom kellett volna a szőlőcukrot, nem tartalékolni vele. Banánt viszont ettem, az jól esett. Parádsasváron várt minket a családi szurkolótábor, lelket öntöttek belénk, és már fordultunk is rá ismét a Kékesre.


Nehéz volt tartanom a lépést öcsémmel, le-lemaradoztam, de azért a tudat, hogy ott van előttem, menni kell, nem lehet 2 perc különbség közöttünk, végig hajtott. Jobban lettem (nem állt össze gombóccá a gyomrom, és a hányingerem is enyhült), igyekeztem az emelkedőkön is futni, nem gyalogolni. Közben dörögni kezdett az ég, és 10 perc múlva már szakadt is az eső. Öcsém megmerítkezett egy pocsolyában, engem az eső áztatott el, és néhány percig hiányoltam azt a versenyközpontban hagyott felsőt. Aztán a mozgás felfűtött, és éppen akkor, amikor úgy éreztem, nem lehetünk messze a Kékestől, hiszen annyit jöttünk már felfelé, megérkeztünk A FAL-hoz. Bánom, hogy nem fotóztam le a látványt, ami az agyamba égett. A Sombokor meredek kapaszkodóján apró színes pontok a futók, ahogy mindenféle irányból ostromolják a fáktól nem látható Kékest.

Esik az eső, kövek és földdarabok gördülnek a mélybe, a cipőm megcsúszik, egy ponton azt hittem, én is megindulok lefelé. Ágakban, fatörzsekben kapaszkodok, húzom fel magam. Egy ponton megállok, és arra gondolok: na nem, ezt nem. De nem mehetek vissza, és itt sem maradhatok, hétköznapra sem rossz motiváció ez, így hát elindulok újra, négykézláb. Ezen a ponton arra gondolok, ennyit a szintidőn belüli teljesítésről, aztán meg arra is, hogy biztos nem jövök legközelebb, ez kegyetlen, erre még készülni kell! Mindenki küzd, egy srác nevetve azt kérdi, Szimpla Élmény, csak tudnám, mi ebben az élmény? Egy másik szerint volt már rosszabb is. Az emelkedő tetején várja a népeket a galád fotós, megadom magam az objektívnek.


Innen még vagy egy kilométer a Kékes, de én már az étterem faházát hallucinálom a ritkuló fák törzse mögé, aztán egy tábla hirdeti: Kékestető 840 m. Az órámon pedig látom, hogy szépen elolvadt az eddig felhalmozott előny. Nos, ez nem az a mindenkinek megsimogatjuk a lelkét a végén egy befutóéremmel típusú verseny, jellegéből adódóan sem a kezdőkre szabták, és ennyi edzéssel is a hátam mögött bőven a határaimat feszegetem.

Másodszor is elérjük Kékestetőt (4:50), eddigre elállt az eső (meg a jégeső, amiből mi nem kaptunk), a családi szurkolótáborunk itt várt ránk, legközelebb a célban találkozunk. Maradt bő egy óránk ereszkedni.

Az utolsó, kb. 7,5 km-es szakasz tanulsága, hogy egy jobb, speciálisan sáros talajra fejlesztett terepcipővel gyorsabb lehettem volna. Sokára érjük el Mátrafüred határát, de amint szilárd talaj kerül a talpunk alá, sprintelünk, már csak 13 percünk maradt a szintidő lejártáig. Futunk, mintha az életünkért tennénk, de hamarosan biztossá válik, hogy beérünk 6 órán belül.


Már vár ránk a szurkolótáborunk, a csekkolásnál az órámat tartom az érzékelőhöz, együtt nevetünk az önkéntessel, nem én vagyok az első, aki így tesz, úgyhogy odatartom a másik karom, amin az érzékelőt viselem (5:53). Leülünk az első padra, jöhetnek a fotók, anyák napi ölelések, és tapsolunk az utánunk érkezőknek, miközben arra gondolok, jövőre is belevágunk.

Itt azért jegyezzük meg: akik a Dupla Élményre neveztek, azoknak ez volt az első kör...


A családunk és barátok támogatása nélkül nem sikerült volna, köszönjük!