2017. június 5., hétfő

Összeadások

Két nap, két túra, kétszer 30 km, az egyik a Zselicben, a másik a Baranyai-dombságban. A Hat Torony túrán és a Török-vár túrán jártunk - ismét, Gabi gyalog, én (jobbára) futva.


Mindkét nap júniusi kánikula nehezítette a mezőny dolgát, egyébként a terep egyformán barátságos, az emelkedők nem tartanak túl sokáig, de azért vannak, fel kell mászni rájuk, aztán pedig leereszkedni.

A Vásárosdombóról rajtoló Hat Torony túra igen egyszerű, hiszen végig egy jelzést (piros kereszt) kell követni, figyelni. Lepusztult, nagyon ritkán járt utakon halad a túra, a vidék gyönyörű, minden négyzetcentije megművelt, akár egy tündérkert, ám a településeken uralkodó szegénység kijózanítja az arra járót. A helyiek bizonyára rácsodálkoznak az évente egyszer átvonuló kb. 200 túrázóra: mit csinál itt ez a sok ember, hova fut, hova gyalogol, főleg ebben a melegben? Kora délelőtt a kocsmák előtti roskatag padokon iszogatók bámulják a túrázókat, olykor a béna megjegyzések, beszólogatások sem maradnak el.



Kíváncsi tekintetek




A rendezők mindent megtesznek a mezőnyért, ilyen melegben szinte minden - viszonylag sűrű - ellenőrzőpontokon kínálnak vizet, kis harapnivalót. A rajtban a rendező hamarabb elindította a korán kelőket, és amikor a rajt pecsétjéért sorakozunk, éppen megjegyzi: "a futó ne fusson", mert még nem lesz ott az őrség, én meg ott állok, futószerkóban. Hát jó, akkor gyalogolok, fotózok, és csak később váltok futásra. Az egyik emelkedőn egy bácsi küzd kerékpárral, éppen csak halad, amikor elkocogok mellette, hitetlenkedve nevet, és leszáll, tolja inkább.


A repce már levirágzott, a napraforgó, kukorica bokáig ér, a földút mentén virít a kamilla, egy kevés pipacs is akad. A mezőny elején vagyok, bár az első két túratársnak csak a lábnyomát látom olykor-olykor, harmadikként befutok (nem mintha ez számítana egy teljesítménytúrán). Csodálkozom, hogy nincs futó rajtam kívül, úgy látszik, mindenki az UTH-ra ment...



A messzeségben már készül a zivatar, egy dombtetőről lefotózom a közelgő frissítést - amiből végül csak néhány csepp jut a környéknek.





A célban festéssel ütöm el az időt, míg megérkezik Gabi, és a túratársak, akiknek ígértünk egy fuvart.


Másnap nehéz felkelni, fél hatkor csörög az óra, hat harminckor ugyanaz a kis csapat ücsörög az autóban, a cél ezúttal Liptód, a Baranyai-dombság, Biki Endre egyre népszerűbb túrája, a Török-vár. A tavalyi mezőnyt életre szóló élmény gazdagította, amikor féltávnál leszakadt az ég, és a zivatar elmúltával sem értek véget a megpróbáltatások. A blogos élménybeszámolómat felemlegetik a rendezők, furcsa érzés, hogy ismerősként üdvözölnek, nagyon kedvesek. A Török-vár túra idén is jól szervezett, jól ellátott túra, a pontőrök kedvesek és segítőkészek, ebben itt sincs hiba.







A Lankás-forráshoz vezető utat viszont benőtte a csalán, nem jutok el a pontig, visszafordulok, akkora a susnya. A túrázók közt kisebb lázadás tör ki a leágazásnál, végül valaki bevállalja, hogy elmegy a forrásig leolvasni az évszámot, minden elismerésem az övé, de én folytatom az utat immár a mezőny élén.

Ott a szalag, csak út nincsen. Amikor megfordultam, hirtelen azt sem tudtam, merre menjek vissza... Lehet, hogy a forrás a következő fa mögött rejtőzött, nem tudom.





Ez hiányzott az előző napi túrán: a végtelen pipacsmező




Végig nagyon figyelni kellett a jelzésekre, leágazásokra. Egyre nőtt a hőség is, ezúttal semmi nyoma nem volt a tavalyihoz hasonló zivatarnak. Elérem azt a részt, ahol tavaly óriási sárfolyamon kellett átkelni, ezúttal fordított a túra iránya.





Meglelem a búzamezőn át vezető szalagozást, és az erdőszélen haladok tovább, amikor ötven méterre tőlem kibukkan egy őz. Dermedten nézzük egymást, majd az állat ugatva(!), ugrándozva szalad a búzatáblában, én videózok, micsoda felvétel lesz ebből, amikor irányt vált, egyenesen felém. Na, ez már nem vicces, nem áll meg, még mindig jön, ugat, megmoccanok, bár hova futhatnék előle, ő a gyorsabb és az erősebb is. Ám ekkor sarkon fordul, és dupla sebességgel elmenekül, néhány másodperc múlva eltűnik a domb mögött. Én meg szusszanok, kibontok egy műzli szeletet, és kétszáz méter múlva rájövök, hogy egy ideje nem láttam szalagot. Hátraarc, még negyedórát tökölök, mire megtalálom az erdőbe vezető ösvényt, addigra a mögöttem jövő beért, és iszonyatos gyalogtempóban(!) megelőzött.


Maráza környékén hív Gabi, eltévedtek ők is, ahol szinte mindenki, aki nem volt ezen a túrán tavaly (néhány, korábbi évekből hátrahagyott szalag is közrejátszhatott ebben), de végül mindenki visszatalált a célba, ahol gulyás várta a túrázókat.





Élmény volt ez a hétvége, mindkét túrát csak ajánlani tudom, mindkét nap rendeznek rövidebb távokat is, sokan neveztek gyerekekkel, sőt, gyerekek csapatban, önállóan(!), le a kalappal a kis túrázók előtt. A szervezőknek köszönet a rendezésért!